II. Az emberiség mindig hitt az örök életben
Rámutathatunk arra az érdekes tényre, hogy soha nem élt olyan nép a földön, amelyik valamiféle formában ne hitte volna a túlvilági életet.
A) Bármily messzire menjen vissza kutatásunk a történelem előtti időkbe is, ahol az ember nyomát megtaláljuk, egyben megtaláljuk hitét is a síron túli életben. Mi keltette fel az emberben a halál utáni élet hitét? Kétségtelenül az Istennek az emberi lélekben csendülő szava. És mi éltette ezt a hitet? A földi élet tömérdek, tökéletlensége, igazságtalansága, befejezetlensége, nyomora, amelyre megoldást csak az örök élet tökéletessége adhat.
Erről a hitről beszélnek már a történelem előtti embereknek sírjai. A holttest még a történelem előtti ember számára sem jelentett valami undorító dolgot, amit sietett volna az útszélére kidobni s magára hagyni, hanem ellenkezőleg: kegyeletes gondoskodás tárgya volt. Hogy a lélekről nem volt tiszta fogalmuk s nem gondolkoztak arról a mi keresztény tudásunkkal, ez semmiben sem gyöngíti tételünket: hogy a legprimitívebb népek is hittek a halált követő élet valóságában, és ezért ételt, italt, fegyvert helyeztek a sírokra, s talán még a megholt feleségét és szolgáit is megölték, hogy legyen, aki abban a másik világban is szolgálja őket.
B) Ha pedig a nagy történeti népeket nézzük, náluk is mindenütt megtaláljuk a halál utáni élet hitét, persze sokszor egészen fantasztikus formákban. Erről beszélnek az egyiptomi piramisok, szarkofágok és feliratok. Erről beszélnek a babiloni emlékek. Erről a görögök Olympusa és Tartarusa.
Az, hogy "a halállal mindennek vége", azt szoktuk mondani, hogy pogány beszéd ez! Pedig nem pogány beszéd, hanem még a pogánynál is rosszabb! Mert még azok sem beszéltek így!
Halljuk csak, mit felel Socrates, mikor barátja, Kriton megkérdi halála előtt: «Van-e valami kívánságod még, melyet teljesítsünk? Talán, hogy hogyan temessünk el téged?» «Mit akartok? – felelte Socrates. Engemet akartok eltemetni? A testemet eltemethetitek... De engemet nem tudtok eltemetni.»
Erre a nagyszerű feleletre nem jut-e önkéntelenül eszünkbe, amit Gárdonyi sírkeresztjén az egri várban olvasunk: «Csak a teste!»TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. Forrás:
