Még a karthauzi szerzeteseknek is sok volt!
Az Ars-i plébános nem ismerte a személyes bűnt, mégis böjtölt és sanyargatta magát mások bűneiért, negyven éven át. Lelkipásztorkodásának első éveiben ‒ mint olvashattuk ‒ véresre ostorozta magát, hogy Istennél kieszközölje hívei megtérését. Ugyanakkor, miután ezek megtértek, akkor sem engedte meg, hogy a vezeklés eszközei „berozsdásodjanak”. Erőinek merülése mégis arra kényszerítette szentünket, hogy engesztelő áldozatait ritkítsa. Szegény „hulláján” ‒ ahogy ő nevezte testét ‒, be kellett várnia a sebek gyógyulását, hogy persze elölről kezdhesse.
Még 1839-ben Tailhades lelkész Lassagne Katalin segítségével átkutatta Vianney szobáját, ágy függönyeinek redői között egy vastag drótkorbácsot találtak.
Athanáz testvér ‒ aki hasonló leletre talált ‒ kijelentette, hogy a korbács láthatóan használatban volt. És lám mi történt? Valaki elemelte! Vianneynek nem volt nyugta, míg egy másikat nem fabrikált.
Karjain szöges karperecet viselt. És ez olykor a mozdulataiból is kikövetkeztethető volt. Megesett, hogy a vezeklő öve olyan sebet okozott, hogy maga is nyugtalankodott, nehogy vérmérgezést kapjon.
Ne higgye a kedves Olvasó, hogy szentünknek csökkent fájdalomérzete lett volna, hiszen épp fájdalmában esett össze olykor, végig véres nyomot hagyva a falon! Az igazi indíttatása ‒ engesztelő céljain túl ‒, inkább az Üdvözítő fájdalmainak enyhítésében, és az abból való részvállalással magyarázható! Sőt, sejtetése szerint a Fájdalmas Anya könnyeit is próbálta letörölni, együtt érző szeretetével!
Az érte aggódók arra számítottak, hogy a Gondviselés Intézetének elkészültével, annak konyháján majd rendszeresebben étkezik. Tévedtek! A három nevelőnő kérésére beleegyezett ugyan, hogy minden nap fog enni, de az amit megevett, bizony igen csekély volt! Rendszerint dél tájban az árvaház konyhájába tért be s a tűzhely egyik sarkában egy bögre levest, vagy tejet talált. Gyakran nem itta ki teljesen a bögre tartalmát sem, bár néha egy kis darab kenyeret evett hozzá. Ráadásul, hosszú ideig nem is reggelizett.
1834 után csak Devie püspök határozott parancsára evett valamit reggel. Természetesen a böjti napokon ettől is megtartóztatta magát. A húsvéti időszak nagyböjti napjaiban csak egyszer étkezett. Néhanapján déltájban egy kis darab édes süteményt evett, ám életének utolsó két évében ezt is megvonta magától.1843 májusában bekövetkezett betegségéig este sohasem evett.
Saunier orvos rendeletére 1854-tól 1859-ig kötelezően enyhébb ételrendnek kellett magát alávetnie. „Most, hogy arra vagyok kényszerítve, hogy táplálóbb ételt vegyek magamhoz, kevésbé érzem jól magamat, ha gyónni akarok!” ‒ sóhajtott ‒, mert vádolta magát, torkosság miatt!
Elérkezett az az idő is, amikor gyomorzsugorodás folytán, már súlyos gondjai lettek.
A kastélyban adott egyik ebéd alkalmával, Devie püspök kedves plébánosát maga mellé kérte, és megparancsolta, hogy úgy egyen, mint a többi vendég. Vianney engedelmeskedett, de olyan rosszullét és gyomorgörcsei lettek az ebéd után, hogy majd meghalt!
A fentiekkel szemben viszont, szentünk az esetleges vendégeit, természetesen nem böjtöltette. Egy szállítómunkás így emlékezett rá: „Amikor a Gondviselése részére fát, gabonát s más élelmiszert szállítottunk, szívesen fogadott és megvendégelt bennünket. Étkezés közben kiszolgált bennünket, bort öntött poharunkba és elvárta, hogy szolgálatait fogadjuk el. Koccintott velünk, de nem ivott. Erre sohasem tudtuk őt rábírni”.
Hogy az Ars-i szent Plébános vezekléseit még inkább értékelhessük, nézzük mit mond a vezeklés egyik „szakértője”, egy karthauzi szerzetes: „Mi remeték, szerzetesek, vezeklők bevalljuk, hogy a szent Ars-i plébánost csak szívünk őszinte csodálatával tudtuk kísérni, és arra sem vagyunk méltók, hogy a lába nyomát, cipője porát megcsókoljuk!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
(Alsó képen: szentünk vezeklő ostora)
