Lehet-e az Oltáriszentségben hinni? (folyt.)
Az Oltáriszentség lélektana hívő szempontból a legmagasztosabb, legcsodálatosabb, de egyben legésszerűbb is. Aki szeret valakit, az közel szeret lenni ahhoz, akit szeret; és jelet kíván adni neki, mely a szeretetére emlékezteti. Aki szeret valakit, az teljes szívével és akár öntestével is szeretné táplálni, óvni és erősíteni azt akit szeret, ég a vágytól, hogy újra és újra áldozatot hozzon érte! Aki végtelenül szeret valakit, az felajánlja, és ha kell, fel is áldozza magát azok biztonságáért (üdvéért), akik drágák neki. Van-e ebben valami lélektanilag különös, vagy értelmetlen? Márpedig aki ezt megérti, annak az Oltáriszentség titok marad ugyan, de magasabb szempontból mégis tökéletesen érthető, fenséges és magasztos értelmű tan. „Az Isten a szeretet” − mondja a Szentírás (1Jn 4,16). Jézus kijelentése: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) − sehol oly fölséges, tökéletes és maradéktalan beteljesülést nem talál, mint az Oltáriszentségben. Már csak az a kérdés, hogy aki e végtelen áldozatot és csodát véghezvihette, az valóban ezt akarta-e művelni? Az a Jézus, aki az utolsó vacsorán a kenyeret és a bort „Ez az én testem” és „Ez az én vérem” (Mt 26-27; Mk 14,22-23;Lk 22,19-20; 1Kor 11,24-25) szavakkal nyújtotta tanítványainak, csakugyan az ő valóságos teste és véreként nyújtotta-e, vagy csak, mint Szent emlékképet és kegyeletes szimbólumot? És amikor azt mondta, hogy „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19; 1Kor 11,24): akkor azt akarta-e, hogy ne csak az apostolok maguk, hanem majdan az Egyház papjai is átváltoztassák a kenyeret és a bort Jézus testévé s vérévé a világ végezetéig?
Ez tehát a nagy kérdés, a perdöntő! Ha Jézus csakugyan ezt akarta, akkor hívő keresztény ember nem kételkedhet az Oltáriszentség tanában. Mert ha Isten szólt, akármennyire szokatlan és foghatatlan, csak igazságot mondhatott. Aki halottakat támaszthatott fel, aki egy világot teremthetett, annak képességét nem lehet a mi parányi tapasztalati világunk szűk méretei közé szorítani. Annak mindenhatóságát nincs jogunk a saját korlátozottságunk és tehetetlen törpeségünk skáláján méricskélni! Kicsinyes elképzelés, ha azt hisszük Istenről, hogy ő szokatlant, emberi mértékkel nem mérhetőt nem tehet, ne lehetnének egészen más útjai és megoldásai, mint nekünk, embereknek. Az, hogy valami emberfölötti, csodás és magasztos, még nem jelenti azt, hogy Isten erejét is fölülmúlja. „Ami az embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges” (Lk 18,27) − mondta maga Jézus. Az ő szava pedig, igazság és élet, ám az a kérdés, hogy: szólt-e, mit mondott, és szavait hogyan kell értelmeznünk?
Az alábbiakban erre a kérdésre kell a tárgyilagos választ megkeresnünk. Szerencsére nem kell a sötétben tapogatódznunk.
Alig van a keresztény kinyilatkoztatásnak még egy pontja, amelyre oly verőfényes világosságot derítene Jézus szava, mint az Oltáriszentség tanára. Aki az Üdvözítőnek erre vonatkozó kijelentéseit elfogulatlanul vizsgálja, lehetetlen kibújnia a kategorikus, feltétlen és félremagyarázhatatlan állításának ereje alól, amely ezekben a kijelentésekben megnyilatkozik.
Az Üdvözítő olyan határozott egyértelműséggel, oly kétséget nem tűrő nyomatékkal hangoztatja az Oltáriszentség tanát: a saját valóságos jelenlétét a megszentelt kenyér és bor színe alatt, hogy éppen e miatt másfélezer éven keresztül alig akadt eretnekség, amely ezen a hitigazságon kételkedni merészelt volna. Csak az avaidusok, albiak, wiclefiták és husziták kezdték a valóságos jelenlétet tagadni, de ezzel a tagadással egyedül is maradtak a kereszténységben. Még az első hitújítók is vallották a valóságos jelenlétet az Oltáriszentségben (így nevezetesen Luther Márton), és csak Zwingli befolyása alatt inogtak meg ebben a hitükben! Zwingli volt az, aki az utolsó vacsorai igékben először vélt csak jelképi, szimbolikus jelenlétet felfedezni. Kálvin szerint Jézus a kenyér és bor színe alatt úgy hat, mintha jelen volna. (Luther Márton ezt írja a strassburgiaknak: „Nem tagadhatom s nem is tagadom, hogy ha Karlstadt vagy bárki más öt évvel ezelőtt meg tudott volna győzni arról, hogy a szentségben nincs más mint kenyér és bor, nagy jótéteményt tett volna velem. Ugyanis nagy gondok közt forgattam magam is ezt a kérdést s minden erőmből megkíséreltem kibontakozni belőle s megszabadulni tőle, mert jól tudtam, hogy ezen a ponton különösen nagy bajt okozhatnék a pápaságnak. Azonban fogva érzem magam; nincs menekvés, mert az evangélium szövege nagyon is világos és szembeszökő, úgyhogy nem lehet egykönnyen megdönteni”.) Az anglikánok ma is ingadoznak a valóságos jelenlét hite és a merőben szimbolikus értelmezés között, de az ellentétek elsimulásához nem jutottak. A különböző görög nem egyesült egyházak, valamint a katolikus Egyháztól már az első századok során elszakadt vallási csoportok (pl. a nesztoriánusok) valamennyien kivétel nélkül éppúgy hiszik Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, mint mi, katolikusok.
Mire alapítjuk tehát azon meggyőződésünket, hogy Jézus szó szerinti értelemben, és nem csak jelképesen (vagy hatóerejében) van jelen az Oltáriszentségben? Láthatatlanul, de valóságosan. Az, hogy Jézus valóságos jelenlétet létesített a kenyér s bor színe alatt, kétségtelenül kitűnik:
1 Az utolsó vacsorán ejtett szavaiból,
2. az (azt) megelőző, ún. kafarnaumi beszédből,
3. és abból a módból, ahogy maguk az apostolok és az első keresztények Jézusnak ezen szavait értették.
(folyt.)
