Virágok Anyák napjára. Első rész
A házasságunk súlyos válságba került, pedig gyönyörű katolikus esküvőnk volt. Nem tudom hogyan történhetett, hiszen gyermekeink négy és hatévesek voltak már, amikor a férjem egyre inkább kimaradozott. Kezdetben természetesen nem gondoltam semmi rosszra, hiszen lelkiismeretesen dolgozott, mígnem egyszer be is jelentette, hogy elválik és elköltözik. A bejelentése teljesen lebénított. Nem emlékszem, hogy bármit is tudtam neki erre válaszolni.
11 évi házasság után, magunkra hagyott! A gyermekeket nyugtatgattam, de magam nem is tudtam, mit tegyek. A többségében már elvált barátok és "kapcsolatban élő" ismerősök, szinte önigazolásul vágták fejemhez az álságos kérdést, "hogyan lehet ez, hiszen nektek egyházi esküvőtök volt. Hát ennyit segített a "szentség"?" Ó, ilyenkor milyen jól ismerik a "dolgokat"!
Mindazáltal, magam is elgondolkoztam ezen. Igen! A házasságkötésünk szentségi volt ugyan, de a mindennapi életünk az utóbbi években már egyre kevésbé, és erről magam is tehetek!
Elmaradoztak a vasárnapi szentmisék, eleinte okkal, majd természetszerűleg. Nekem mint nőnek és anyának kellett volna figyelmesebbnek lennem e tekintetben is, mert a férjem bagó-hitű családban nevelkedett, így gyökértelen hitében könnyebben hatott rá a világ "realitása". Most tehát egyre csak magamat vádoltam, fájt a szívem és sajgott a lelkem is, és szégyelltem magamat Isten előtt is a hűtlenségemért! Valahogy én is úgy voltam magamban, mint Éva ősanyánk, amikor próbálta engedetlenségét másra hárítani.
Elmentem tehát egy atyához gyónni és megkérdeztem tőle, hogy miként lehetséges, hogy Isten ilyen könnyen hagyja szétesni azt, amit Ő maga szentesített? – persze hebegtem össze-vissza.
A gyóntatónak szeme se rebbent, de a válasza rövid és velős volt.
– Leányom! A házasság szövetségének meglazulása, nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az együtt imádkozás, az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! Egyszerűen, ti kiléptetek a kegyelem "biztonsági köréből"!
A lelkem, mindjárt megértette amit mondott, de az eszem tele volt lázongó gondolatokkal és kértem, hogy ezt fejtse ki bővebben.
– Nézze! Két ember együttélése egy életen át – emberileg –, csaknem lehetetlen! Isten épp ezért adta a Házasság Szentségét, hogy természetfeletti módon segítse a házasokat, egy boldogító szeretetben megélhető és üdvösségre vezető családi életre. Erre mondja Jézus, hogy így "többé már nem ketten vannak, hanem csak egy testként"! De kedves leányom, ez az „egy testben” való lelki életre is értendő! Ha az együtt imádkozást, a másik lelki üdvére való ügyelést, a misére járást, a gyónást és a szentáldozást elhanyagolják, akkor Isten segítő kegyelmeit a lélek nem tudja önerősítésére fordítani, tehát sorvadásnak indul, hiszen nem jut "táplálékhoz"! Hiába élnek akár milyen szépen "egy testben", ha a lelkük meg külön-külön ténfereg az éhségtől, míg egyszer csak észrevétlenül meghal. Ez történt önökkel is lányom! Míg a lelkük csendben haldoklott, az összetartó szeretet kötelékei foszladoztak, és a test vette át az uralmat a divatos értékek és vágyak felé. De kétségbe nem szabad esnie! Isten segítő kegyelmével ezt is visszájára lehet fordítani, persze ezerszerte több áldozattal, mint amit a rendszeres lelki élet jelentett volna!
Azelőtt, amíg rendszeresen fogadtam a Bűnbánat Szentségét, ez mindig nagy megkönnyebbülést és felszabadultságot okozott számomra – most azonban, jóllehet évek bűneitől szabadultam meg –, mégis letörtebb voltam, mint akit fejbe vágtak! Önvád volt bennem, felelősnek éreztem magam amiért hanyagságom miatt a férjem lelki üdvét is veszélybe sodortam! Bántam már, nagyon bántam és nem tudtam a kiutat. (folyt.)
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.