Mi nekünk az Oltáriszentség?
Az Oltáriszentség a katolikus Egyház legnagyobb kincse, legcsodálatosabb, leggyengédebb titka, de egyúttal legszebb ékessége, dicsősége, erejének és örömének legfőbb forrása.
Mi katolikusok ugyanis azt valljuk és hisszük, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus, a világ Üdvözítője, az Isten Fia, az Istenember, láthatatlanul bár, érzékeinkkel el nem érhetőn ugyan, de mégis igazán és valóságosan jelen van. Itt van köztünk, itt van oltárainkon, néhány lépésnyire tőlünk! Nemcsak mint Isten van jelen − hiszen Isten mindenütt jelen van −, hanem mint ember is: teste, lelke, isteni- és emberi mivolta. Az a Jézus van ott igénytelen kenyér és bor színében, aki egykor a betlehemi barlangban Szűz Máriától született; aki a földön járt, tanított, gyógyított, csodákat tett; aki a keresztfán értünk meghalt; aki feltámadott s tanítványainak megdicsőülten megjelent, aki felment a mennybe s ott ül az Atya jobbján és országlásának nem lesz vége. Az a Jézus van itt köztünk az oltár titkában, aki bár mérhetetlenül fölöttünk áll, mégis kimondhatatlan leereszkedéssel szeretett minket, s akinek gyönyörűsége, hogy az emberek fiaival legyen. Aki lehajolt az ártatlan gyermekekhez és a megtérő bűnösökhöz, aki megvigasztalta a szomorúakat s feltámasztotta a halottakat. Az a Jézus van itt jelen, aki egykor újra eljövend a földre, hogy örökérvényű ítéletet mondjon eleveneken és holtakon.
A csillagvilág teremtője, Alkotónk, a Végtelen, a Háromszorszent, örök Bíránk és Irgalmas Üdvözítőnk lakik itt az ostya képében köztünk, láthatatlanul rejtőzve, tapinthatatlanul, érzékelhetetlenül, de valóságban, az Oltár Titkában. Akarja, hogy higgyünk benne, hogy közel érezzük magunkhoz, hogy ajkunkkal érintsük, lelkünk táplálékául magunkhoz vegyük, hogy golgotai áldozatának gyümölcseként áldozati lakománk legyen.
Természetes, hogy aki az Oltáriszentségben hisz és hinni tud, annak ez a titok hihetetlen boldogságot, örömet, erőt és vigaszt jelent. Az ilyen elmondhatja, hogy „nincs még egy nemzedék oly nagy, akinek Istene oly közel volna, mint ahogy a mi Istenünk közel van hozzánk” (2Mtörv 4,7). A hívő az Eucharisztiában hitének, szeretetének és lelki örömének legfőbb forrását, az Üdvözítő pazar jóságának, és csodás leereszkedésének legragyogóbb bizonyságát látja. Nem csoda, hogy a katolikus Egyház, amely az Oltáriszentség tanát minden időben híven vallotta, ebben a tanban boldog örökséget őriz, az Eucharisztiát istentiszteleti életének középpontjába helyezi, és minden erejét megfeszíti, hogy imádó hódolatát és örvendő szeretetét méltón kifejezésre juttassa. Ezért emeli a legszebb templomokat, ezért halmoz össze művészetet és áhítatot, ezért szólít az Oltáriszentség szolgálatába csendes elmélyülést, tömjént és virágot, gyertyák fényét, ünneplést és körmenetek ragyogását! Ezért rendez eucharisztikus világkongresszusokat és sürgeti a hívek gyakori áldozását!
Ezért követel papjaitól tiszta életet, és alapít külön szerzeteket az Oltáriszentség örök imádására. Ebben, Aquinói Szent Tamás gondolata vezérli: „Quantum potes, tantum aude, Quia maior omni laude, Nec laudare sufficis.” − Áldd őt minden érzéseddel, mert felérned énekeddel s méltán zengened nincs erőd. („Lauda Sion”)