„Mily szép a halál annak, ki a kereszten élt!”
Szentünk a 11 órai katekézis előtt a sekrestyébe hívta az egyik önkéntes templomőrt, és kevés bort kért tőle. Néhány csepp ivott belőle és segítség nélkül indult, hogy beüljön a gyóntatószékbe, de már nem értették meg. Annyit mégis kivettek a beszédéből, hogy kedvelt tárgyáról beszélt, mivel többször az oltár felé fordult s könnyező szemeit a szentségházra emelte.
Délután Jeromos testvér karjára támaszkodva, görnyedten tért vissza a lakására. Halálosan fáradtnak látszott. A Garets család útközben találkozott vele, és feléjük áldásra emelte erőtlen kezét. „Ez az ő utolsó áldása!” ‒ jegyezték meg maguk közt megrendülve.
A lépcsőház lábánál gyenge ájulás fogta el. A Jeromos testvér ajánlotta neki, hogy maradjon az udvaron, mert a friss levegő jót fog tenni. Nagyon gyengének érezte magát. Nagy nehezen tudott szobájába feljutni. Ágyba fektették, és kérésére magára hagyták.
Éjjeli egy óra tájban, dacára a nyomasztó hőségnek, úgy érezte, hogy teste hűlni kezd és kopogtatott. Lassagne Katalin, 
aki Vianney tudta nélkül, a szomszédos szobában tartózkodott, elsőnek futott be. „Ez már életem vége, hívassa a Jassans-i plébánost...” ‒ mondta sóhajtva. Majd Jeromos testvér lépett be, akit Katalin értesített. Ez volt az az időpont, a negyed kettő körül, amikor az Ars-i plébános rendszerint felkelt. Most azonban nem beszélt sem felkelésről, sem a misemondásról.
‒ Ez már életem vége ‒ ismételgette ‒, hívassa el a gyóntató atyámat!
‒ Az orvosért is megyek! ‒ mondta a sekrestyés.
‒ Ez már fölösleges, az orvos nem tehet semmit...!
Toccanier káplán, sírva lépett a szobába:
‒ Főtisztelendő plébános úr! Szent Filoména, aki önt 16 évvel ezelőtt meggyógyította, ez alkalommal is meg fogja gyógyítani!
‒ Ó! Szent Filoména sem tehet már semmit!
Beau, a Jassans-i plébános és Saunier orvos virradatkor, majdnem egy időben érkeztek meg. Az orvos a betegen általános kimerültséget állapított meg. Így szólt:
‒ Ha a hőség alábbhagy, remélhetünk még, de ha a hőség fokozódik, elveszítjük őt! A hőség bizony egyre füllesztőbb volt, mert vihart jeleztek a felhők.
Kimondhatatlan levertség fogta el az éjjel érkezett zarándokokat, amikor arról értesültek, hogy a plébános úr halálán van, és reggel nem jön misézni, és talán többé nem láthatják őt a templomban. Ostrom alá fogták tehát a kicsi udvar kapuját. Egyeseknek érthetetlen módon, sikerült az ágyához jutni és meggyónni. Magyarázat csak annyi lehet, hogy talán maga a Szent hívatta őket.
Ő, aki mind ez ideig annyira nehézkes volt, ha ápolásáról volt szó, most engedelmes lett, mint egy gyermek. Most köszönettel elfogadta a kényelmesebb derékaljat a kemény szalmazsákra, nem úgy mint a tizenhat évvel ezelőtti betegsége során. Sőt, zokszó nélkül magához vett minden orvosságot, amit előírtak.
Értelmének teljes birtokában volt mindvégig ‒ tanúsította a gyóntatója. Gyónását megszokott áhítattal, nyugodtan végezte, anélkül, hogy betegségére célzást tett volna, a gyógyulást kifejezetten nem kívánta. Nyilvánvaló, hogy a sátán nem kapta meg a hatalmat, hogy a Szentet végső óráiban gyötörje. Ő ugyanis mindig attól tartott, hogy utolsó pillanataiban esetleg a kétségbeesés lesz úrrá rajta, de ezúttal nem vett rajta erőt még a haláltól való félelem sem.
Az Ars-i szent plébános miután a földi keserűség poharát fenékig kiürítette, most élvezte „a halál gyönyörűségét” s ezzel beteljesedett egyik mondása: „Mily szép a halál annak, ki a kereszten élt!”
Állapota mindegyre súlyosabb lett. De az Isten szolgája a tökéletes lelki nyugalom kegyelmében részesült, így szeretett volna egyedül maradni. (Források a 2. részben!) (Folyt.)
