Az Ars-i plébános látomásai
Egy alkalommal szentünk azt hívén, hogy magában van, nem vette észre, amint Chanay Johanna a konyhába lépett, épp így sóhajtott: „Ó, vasárnap óta nem láttam a mi Urunkat!” Ám összerezzent, amikor a nővér megkérdezte tőle: „Mért, vasárnap előtt látta Őt?” Szentünk nem válaszolt semmit.
Még 1850. táján egy tanítása során ezt mondta: „Ha eleven hitünk volna, akkor az Oltáriszentségben bizonnyal látnánk Őt. Vannak oly lelkészek, kik a Szentmise alatt mindig látják az Urat!”
Látomásaival kapcsolatosan Vianney úgy beszélt a Szent Szűzről és Szent Filoménáról, mint akiknek látogatásához hozzá volt szokva. Egyszer egyik kiváló ismerősének ezeket mondta: „Ha tudnák az emberek, hogy mik történnek itt, nem mernének rálépni a kőpadlóra!”
E tekintetben nem volt közlékeny Toccanier káplánjával sem, aki egy alkalommal rákérdezett: „Azt állítják önről, hogy látomásai vannak!” Szentünk erre csak e vallomást tette: „Igen! Egyszer láttam ágyam felső végében egy fehérbe öltözött valakit, aki oly szelíden beszélt, mint egy gyóntató.”
Francois Bourdin, aki évekkel előbb Szentünknél való gyónása során tért meg, most két egymást követő gyónása után nyolc napra, mégis kétségei voltak, hogy áldozhat-e. Így áldozása helyett, beállt utolsónak a gyónók sorába. Amikor az estig való várakozás után végre a sekrestye ajtajához ért, Bourdin letérdelt a gyóntatószékbe. Kívüle senki más nem lépett a sekrestyébe. Ám nem volt a gyóntatószékben. Az ajtónak hátat fordítva 
nálánál valamivel magasabb, csodálatosan szép úrinővel beszélgetett, aki halványkék ruhát viselt.
Az Ars-i plébános nem vette észre a belépő Bourdin-t. Csak a gyönyörű hölgy vetett rá jóságos pillantást. A titokzatos, hang nélküli párbeszéd körülbelül egy fél óra hosszat tartott. Ez idő alatt a gyónó fejét kezeibe temetve térdepelt. Úgy érezte, mintha a melle súlyos tehertől szabadult volna meg, és szívében a kegyelemi hatás érzékelhető volt.
Majd szentünk mint aki meglepődött, hirtelenül megragadja a gyónó karját. Bourdin felállt, kereste a látomást, de eltűnt anélkül, hogy az ajtó megnyílt volna. Vianney ahelyett, hogy meghallgatta volna, e szavakkal bocsátotta el: „Barátom, menjen békével! Ön bizonnyal az Isten kegyelmében van!”
Lassagne Katalin mesélte. »Délután egy óra volt, amikor a paplakban mentem fel a lépcsőn, figyelmes lettem a plébános úr hangjára, amint valakivel kérő hangon beszél. Kisvártatva egy gyönyörű lágy hangot is hallottam.
‒ Mit kívánsz, mit kérjek Szent Fiamtól?
‒ Ó, jóságos Anyám, a bűnösök megtérését, a szenvedők vigasztalását, betegeim gyógyulását, különösen egy huszonnyolc év óta szenvedőét, aki már így sóhajtozik keserűségében, hogy „halál vagy gyógyulás.”
‒ Drága kicsi fiam! Ő meggyógyul, de később!«
Katalin e szavaknál nyitott be a szobába és igen meglepődött amikor látta, hogy a kandallónál egy középmagas gyönyörű hölgy áll, vakítóan fehér csillogó ruhában, melyet arany rózsák díszítettek. A homloka körül csillag-korona ragyogott.
Természetesen azt hitte, káprázik a szeme! Meg is kapaszkodott az ajtóban, és akaratlanul csak annyi tört fel belőle, hogy „Édes jó Anyám!” A Szűzanya mosolygott, és így szólt:
„Én Anyátok vagyok és ti az én gyermekeim vagytok. Tudok és akarok segíteni rajtatok, csak mindig Fiamat kövessétek!” Ezen szavak után eltűnt.
Katalin mozdulni sem tudott. Amikor a boldog pillanatokból kissé felocsúdott, Vianney atyát az asztala előtt látta ragyogó arccal, a kezét a mellére szorítva állt, mozdulatlanul.
1859 elején a Lyonban lakó Ladreyt asszony éppen elhagyta a gyóntatószéket, amikor Vianney visszaszólította ezzel a kérdéssel: „Mondja, miért nem imádkozik tovább M. Neyrand atyáért?” Ez a pap három hónappal azelőtt halt meg, és korábban Ladreyt asszony gyóntatója volt. Az asszony, néhány hét után abbahagyta a papért mondott imáit, és így válaszolt az Ars-i plébánosnak.
‒ Az atya olyan szent volt, hogy már nyilván a mennyben van, ezért hagytam abba!
– Nem gyermekem! Mióta meghalt, a tisztítótűzben kínokat szenved, mert gyónóival szemben nagyon elnéző volt.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
