Hinni vagy nem hinni
Mert íme nézzétek csak, mennyire más lesz az egész életem, ha hiszek a túlvilágban s mennyire más, ha nem hiszek!
a) Mennyire más lesz már ez a földi élet is! Ha hiszem, hogy ez az élet csak kezdet és Isten igazságos trónja előtt vár annak folytatása, akkor nincs többé számomra megoldatlan problémája az életnek, akkor nem tör össze a földi igazságtalanság, és akkor kitartok a legnehezebb élet küzdelemben is. Igen, e földi életnek csak akkor van célja, ha van folytatása az örök életben.
De mi lesz akkor, ha nem hiszek a túlvilágban? Mint ezernyi ezer szfinx vigyorog akkor reám az életben a csapás, szenvedés, betegség és halál. A túlvilági élet hite nélkül elviselhetetlen kín az élet. Olyan, mint az elszabadult mozdony, amely cél nélkül száguld a sínen, míg valahol kisiklik és a földbe fúrja magát. Nézd az embert, mint halhatatlan teremtményt, és minden nagy lesz rajta, minden érthető, minden célszerű; de vedd, mint halandót, és sötét fekete felhők borítják árnyékba céltalan útjait.
b) De mennyire más a halál is, ha hiszek az örök életben, mint ha nem hiszek! Meghal a hitetlen is, meghal a hívő is, de mily ég és föld a kettőnek halála közt! A hitetlen valami szánalmas, verítékes, reménytelen, görcsös gesztussal elkeseredetten kapaszkodik reszkető tíz ujjával az egyre jobban elillanó életbe. És a hívő? Ahogy közeledik élete végéhez, egyre csendesebbé, szótlanabbá lesz, végső gyónásában még egyszer elrendezi számláját az Úristennel és így várja az utolsó,
ünnepélyes pillanatot.
Mikor a nagy angol konvertita, Newman bíbornok 1890-ben halálát egész közel érezte, mindenkit kiküldött szobájából e szavakkal: «I can meet my end alone», «egyedül akarok meghalni!» Mennyi hit, mennyi erő, mennyi akarat! Ez az igazi «eutanázia», «jó halál», mikor a Zsoltárossal mondhatjuk: «Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól sem, mert te velem vagy». (Zsolt. 22,4.)«Légy üdvözölve, halál testvér!» – kiáltotta diadalmasan Assisi Szent Ferenc, mikor közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni. Valóban, az ilyen halál fölött már ott dereng a másik életnek az a szelíd fénye, amely Murillo híres képét, «Szent Klára halálát» oly megragadóan kedvessé teszi.
Dante azt írta egyszer, hogy «az élet sietés a halál felé». (Purg. XXIII. 53.) Valóban: az élet folytonos halál s csak az élet utolsó órájában szűnünk meg meghalni. Ez az utolsó perc eljön arra is, aki nem hitt az örök életben, de – jaj – ekkor éri meg «a halottas-ágy tragédiáját», amelyről Jean Paul beszél. Mert ebben a percben ez az ember is úgy jár, mint a börzespekuláns, aki egy börzekrach után kezébe veszi a jegyzés-listát, és megdöbbenve veszi észre, hogy minden részvénye értéktelenné vált.
TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. 
