Békésen elaludt, mint aki jól végezte dolgát
Augusztus 2-án délután 3 órakor, gyóntatója jónak látta, hogy Vianney-t újra a Betegek Szentségében részesítse. Gyóntatója visszaemlékezett szentünk mondására: „Mily jó az Isten, mert ha mi nem keressük fel őt, akkor Ő jön hozzánk!” (Szentkép az Ars-i plébános aláírásával)
A lélekharang megszólalt. Eközben a Jassans-i plébános húsz pap (!) kíséretében hozta a Szent Útravalót, hogy most ünnepélyesen ellássák vele szentünket. A harangszó hallatára könny szökött a haldokló szemébe. Jeromos testvér meg is kérdezte:
‒ Főtisztelendő atyám, miért sír?
‒ Mert szomorú dolog, amikor az ember utoljára áldozik!
Amint a menet a szobába ért, magától felült ágyában, a kezeit összekulcsolta és még jobban zokogott. Gyóntatója megáldoztatta, majd a Betegek Szentségében részesítette. „A szentségeket megszokott hittel és áhítattal vette föl” ‒ mondta Beau plébános.
Eközben nagy horderejű ‒ de gyarló kérdés ‒, foglalkoztatta az Ars-i közvéleményt: halála után ki fogja örökölni plébánosuk holttestét?
Abban a végrendeletben, amit Vianney 1855. október 10-én írt, a többi között ez olvasható: „Halálom után holttestemet a megyéspüspök rendelkezésére bocsátom!”
De felmerült a kérdés, hogy mit fog határozni Langalerie püspök, hiszen a megyéspüspök nem fog-e engedni a Dardilly-ak kérésének, akik már több ízben kérték szent földijüket.
Ez okból augusztus 3-án délután egy órakor, Ratfin Gilbert Trévoux-i jegyző, négy tanú kíséretében, Vianney szobájába lépett. „Hol akarja magát eltemettetni?” ‒ kérdezte a jegyző. Vianney halkan mondta: „Ars-ban!” Majd Raffin megfogalmazta a végrendeletet, amit azonban Vianney már nem volt képes aláírni.
Délutáni három órakor Beau plébános, több paptársával együtt elvégezte a haldoklók imáját, miközben Vianney megtartotta szemlélődő lelki nyugalmát.
Hét órakor érkezett meg Langalerie megyéspüspök. A beteg felismerte őt, mosolygott és megpróbált köszönetet mondani a látogatásáért, de nem tudott kiejteni egyetlen szót sem. A püspök megölelte őt s azt mondta neki, hogy a templomba megy érte imádkozni. A Szent szelíden mosolygott.
Esti tíz óra tájban úgy látszott, hogy Vianney a végét járja: Toccanier káplán a haldoklók teljes búcsújában részesítette. Éjfélkor Monnin misszionárius csókra nyújtotta keresztjét s ismét elmondta a haldoklók imáját.
1859. augusztus 4-én csütörtökön, reggeli két órakor, abban a pillanatban, amikor a fiatal misszionárius e szavakat mondta, hogy: „Isten angyalai elébe siessenek és bevezessék őt a mennyei Jeruzsálembe...”
Vianney Jean-Marie-Baptiste, Jeromos testvér karjaiban, haláltusa nélkül visszaadta lelkét Teremtőjének. Elaludt, mint aki jól végezte dolgát.
Szentünk 73 évet, 2 hónapot, 27 napot élt, és Ars-i plébánosként 41 évig, 5 hónapig és 23 napig működött.
Négy óra tájban Beau, a gyóntatója mondta érte az első Szentmisét. Fekete miseruhát készített a sekrestyés. Ám a Jassans-i plébános, aki 13 éven át volt Vianney lelkiismeretének bizalmasa, nem akart a gyászmiséhez fekete miseruhát ‒ mivel, mint mondta ‒, Vianney élete annyira szent volt, hogy nem hiszi, hogy csak egyetlenegy szándékos bocsánatos bűn is terhelte volna lelkét.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
