„Majd pihenünk eleget a másvilágon!”
Mint az előzőkben olvashattuk, a Szent Szűz és Szent Filoména jelenéseire szentünk maga is tett célzást. Erről élete vége felé 1859. májusában újból említést tett. A paplak fogadószobájában Belvey bárónő kérdést tett fel az agg plébánosnak: „Az a gondolat foglalkoztat, hogy helyes-e, ha anyagi forrásainkat kizárólag a missziók javára használjuk fel?”
Mialatt a bárónő imádkozott, szentünknek megjelent Szent Filoména fényes felhőtől övezve, és kétszer is ezt mondta: „A lelkek üdvénél nincs értékesebb dolog!” Míg Filoména beszélt, Vianney állva maradt, szemei az ég felé tekintettek s az arca ragyogott!
De még más természetfölötti kedvezményben is részesült az Ars-i plébános.
Bőségesen részesült a könnyek ajándékában. Avilai Szent Teréz szerint a könnyek az Isten iránt érzett kimondhatatlan gyengédségből, vagy pedig abból a lelki fájdalomból származnak, amit a szív érez, mert látja az annyira megbántott Istent! „Ezeknek a könnyeknek Isten az oka, melyeket az elragadtatás sajtol ki a szemekből!” (Lacordaire)
Vianney mindig könnyezett valahányszor a bűnről vagy a bűnösről beszélt. Ha a keresztúti ájtatosságot végezte, melléből feltört a zokogás. Sőt, amikor áldoztatott, könnyei gyakran a miseruhára hullottak. Különösen élete végén a könnyei miatt már nem tudott prédikálni az Oltáriszentségről, az Isten szeretetéről és jóságáról, a mennyei boldogságról, hogy ne kellett volna félbeszakítania beszédét. De zokogni tudott a természet szépségén is!
Vianney benső lelki életét tanulmányozva láthatjuk, hogy az ő élete állandó ima és szakadatlan összeköttetés volt az éggel. Az Ars-i plébános teljesen átadta magát az isteni akarat átalakító erejének. „Szeretném magamat teljesen elveszteni, hogy egyedül csak az Istenben találjam föl magamat!” Bensőséges óhaja teljesült: az isteni Bölcsesség eljegyezte magát a lelkével.
Életének utolsó évében (1859), Vianney nem kevesebb, mint százezer idegent evangelizált templomában. Siettek jönni az emberek, mivel érezték, hogy az Isten szolgája élete végéhez közeledik. Mindenki látni, hallani akarta őt, s a lehetőség szerint nála gyónni. A munkát már nem tudta egymaga elvégezni: az egyházmegyei misszionáriusok is gyóntattak a kápolnában. A népáradat oly nagy lett, hogy néha olyanok, akik Vianney-vel akartak beszélni, hat napig is kénytelenek voltak várakozni, csakhogy egy pár szót válthassanak vele. Hogy gyorsabb munkát végezzen, gyóntatott még késő éjszaka is, és csak látszatra pihent le, mert éjjeli egy órakor már fölkelt, de néha előbb!
A lelki békét és a bűnbocsánatot szomjazó tömegek nem törődtek azzal, hogy egy öreg papot tesznek tönkre, akit az önfeláldozó élet és a szakadatlan munka már teljesen kimerített.
Katekézisei már nem voltak egyebek, mint erőltetve kimondott felkiáltások sorozata, melyeket könnyek kísértek. Természetesen már nehezen lehetett őt megérteni. Időről-időre egy-egy köhögés árulta el szenvedését: de az Isten iránt való szeretete és a lelkek iránt való buzgósága legyőzték erőtlenségét.
Végül már annyira gyenge lett, hogy alvás előtt kénytelen volt tejet inni, és bizony ez volt az egyedüli változtatás szokásos étkezéseiben.
Elmúlt már az az idő, amikor azt mondta: „Derék hulla vagyok: ha ettem egy keveset és két óra hosszat aludtam, újra kezdhetem a munkát!” Most már olyannyira kimerült volt, hogy megelégedett ezzel a mondással: „Majd pihenünk eleget a másvilágon!”
Nem csoda, ha Garets gróf, szüntelenül kérte: „Jó főtisztelendő uram, kímélje magát!”
Rövidke éjjeleit azzal töltötte, hogy izzadtan hánykolódott kemény és keskeny ágyán. Nem is merné az ember elhinni, ha Athanáz testvér nem beszélte volna el, hogy „minden reggel harcolni kellett önmagával, hogy napfelkelte előtt fölkeljen, hogy átmenjen a templomba. Volt, hogy négyszer is összeesett a fáradtságtól, közben így sóhajtozva: Csak mindig újra hajrá, Krisztusért!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
