Csak az örök élet hite vigasztaló
c) És mennyire más a csapásban való vigasztalódás, ha hiszek az örök életben, mintha nem hiszek! Néha oly banálisak, oly semmitmondók azok a vigasztalások! «Nekem is volt édesanyám, ő is meghalt.» Hát vigasz ez nekem? Meg a többi: «Majd az idő enyhíti sebedet». «Emlékét nem fogjuk elfeledni...» «Olyan csendes halála volt, szépen elaludt...» (??) Nem, nem! Csak az örök élet hite vigasztal igazán, az: hogy ő tovább is él és látni fogjuk egymást, így már érzem, hogy «boldogok, akik sírnak» – akik így sírnak –, mert ők majd vigasztalást találnak». (Mt 5,5.) Ó, igen, ez a vigasztalás! Mily meggyőzőn írja Mayer Róbert, a 19. század világhírű fizikusa: «Az erős, tudományos öntudatra alapozott hit a lélek személyes továbbéléséről és az emberi sors magasabb irányításáról volt az én legerősebb vigaszom, mikor haldokló édesanyám hideg kezét a kezem közt tartottam».

Valóban, a legnagyobb életbölcsesség: az életet a halál szempontjából mérlegelni, a halált pedig az örök élet fényénél nézni, így válik a halál az élet nagy kiegyenlítőjévé, szabályozójává. A szomorúnak és szenvedőnek azt mondja: Légy türelemmel, hiszen már nem sokáig tart! A léha dorbézolónak azt mondja: Vigyázz, oly hamar vége mindennek! A gőgös felfuvalkodottnak azt mondja: Várj csak, várj, mi lesz belőled nemsokára! A lelkiismeretesen küzdőnek pedig azt mondja: Tarts ki, s a végén elveszed az erény jutalmát!
Azt hiszem, Testvérem, ezek után nem kell tovább időznöm ennél a bevezető gondolatnál,

hogy valóban fontos-e az a kérdés, amelyről szeretnék beszélni.
TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. Forrás: