„Egészen ő!”
Convert prelátus, aki 1889. júliusában Ars-i plébánossá lett, még találkozott olyan családokkal, akiket a Szent meglátogatott. 
„Arckifejezésük ‒ tanúskodott ‒, a szentség jellegzetességét viselte, amilyennel mi ritkán találkozhatunk: nyugodtság, derű, sugárzó boldogság megkülönböztette őket a többi ezer és ezer között”.
Részletek a boldoggá-avatási per tanúságtételeiből: Prosper de Garet bárónő, Ars polgármesterének felesége Vianney Szent János szentté avatási eljárása során a következőket vallotta: A plébános mindenekfelett szerette a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Meg vagyok győződve róla, hogy közvetlen kapcsolatban volt velük, és hogy a tisztítótűz olyan hely volt számára, ahol nagyon jól kiismerte magát.
Szentünk, több alkalommal is így prédikált: „Ha tudnátok, hogy a tisztítótűzből kiszabadított lelkek, milyen kegyelmeket képesek kiesdeni azok számára, akik szabadulásukért imádkoztak, bizony nem halogatnátok az értük való áldozatot!”
A Bourg-ból való Ecrivieux kisasszony nagyon aggódott hirtelen elhunyt apja miatt, aki egész életében mindenfajta vallási befolyást visszautasított. A plébánoshoz fordult, aki habozás nélkül ezt válaszolta neki: „Megmenekült, de meghatározhatatlanul sok ideig marad a tisztítótűzben.”
Édesanyámról, aki nagyon vallásos nő volt, halála után azt hittem, hogy nincs szüksége imára. A plébánossal beszéltem erről, ő pedig ezt mondta: „Ellenkezőleg, imádkozzon sokat érte.” És a nővéremhez fordulva így folytatta: „Legyen nyugodt, édesanyja jó helyen van.” – „Azt jelenti, hogy a mennyországban van?” – „Nem, nem így értettem.” Mire megértettük nővéremmel, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy nem kell sokáig a tisztítótűzben szenvednie.
Egy jó tettekkel teli élet után Adele Murinais hosszú és fájdalmas betegségben meghalt. A plébánost arra kértem, hogy imádkozzon érte, aki ezt felelte: „Érte nem kell imádkozni.” Amikor a kisasszony rokonai arra kérték, hogy mutasson be szentmisét az elhunyt lelki üdvéért, megtagadta ezt, mondván: „Nincs rá szüksége!”
Egy rokonom, De Bar kisasszony édesanyját gyászolta, akinek élete tele volt megpróbáltatásokkal. A plébános odament hozzá, és ezt mondta neki: „Ön elvesztette az édesanyját, aki a mennyben van.” – „Merem remélni, plébános úr.” – „Igenis, a mennyben van.” És amikor a kisasszony odanyújtotta neki anyja rózsafüzérét, hogy megáldja, a plébános tisztelettel az ajkához emelte.
A perfelvétel és az apostoli pör anyagát 1890. május 13-án a Szertartások Kongregációjának ülésén elfogadták, s a határozatot maga XIII. Leó pápa erősítette meg, ki ide vonalkozólag ezt a megjegyzést tette: „Ez az ügy nagyon kedves nekem, ne szenvedjen halasztást! Nagyon szeretném a tiszteletreméltó Vianney-t boldoggá avatni!” Az Isten nem adta meg neki ezt az örömet, mert 1903. július 20-án elhunyt. Ez év augusztus 4-én ‒ tehát pontosan 44 évvel Vianney halála után ‒ X. Piusnak lett fönntartva, hogy Vianney-t oltárra emelje. 1904. január 26-án a pápa elnöklete alatt megvizsgálták a tiszteletreméltó Vianney-nek tulajdonított csodákat.
1904. február 21-én kiadott dokumentumával a pápa elismerte a csodák hitelességét, és alkalmasnak találta arra, hogy a tiszteletreméltó Vianney 
Jean-Marie Baptiste boldoggáavatási perében döntő szerepet játszanak.
1904. június 17-én a tiszteletre-méltó Ars-i plébános testét kiemelték a sírból, csodálkozva állapították meg, hogy a testrészek sértetlenek voltak. A testbőr kissé sötétebb lett, és a test erősen összeszáradt. Az arcvonások felismerhetők voltak. Szíve teljesen ép maradt, és azt külön ereklyetartóba helyezték. Amikor 1905. április 2-án a még élő Ars-i aggastyánoknak megmutatták az arcát, könnyezve mondták: „Egészen ő!”
Az 1862-ben megépült bazilikában egy díszes mellékoltáron, üveg-szarkofágban helyezték el épen maradt testét. Arcát egy viaszmaszk takarja. (Források a 2. részben!)
(folyt.)
