Amíg élünk, a lélekmentés a legfontosabb!
A természet ösztönös lázadozásai dacára soha nem hosszabbította meg ágybani pihenését, amely úgy sem volt alvás! „Kedvem lett volna egy kissé tovább aludni ‒ mondta egy alkalommal, de nem haboztam felkelni: a lelkek üdve nagyon fontos!” Gyakorlatilag tehát mégis mindig a szokott órában a gyóntatószékben volt! Meg is jegyezte egyszer: „A bűnösöknek mégis csak sikerülni fog a szegény bűnöst kivégezni!”
Reggel 4-5 óra között, valamint délután 3 és 4 óra tájban rettenetesen küzdött az álom ellen. Hiába küzdött ellene, többször mégis elnyomta az álom. „Jóindulatú gyónók, akik ezt észrevették, félbeszakították gyónásukat, hogy néhány pillanatra megpihenhessen.”
Káplánja mindezt látva, megkérdezte tőle: „Főtisztelendő atyám! Ha a jó Isten megengedné önnek azt a választást, hogy azonnal égbe juthasson, vagy pedig még folytathassa a bűnösök megtérítésének munkáját, melyiket választaná?”
‒ Itt maradnék!
‒ De a szentek a mennyben boldogok! Nincs ott többé se szenvedés, se kísértés!
‒ Igaz! ‒ felelt Vianney ‒, a szentek nagyon boldogok, mert ők a nagytőkések, akik nagyon sokat dolgoztak, mert tudták, hogy Isten bünteti a lustaságot, s csak a szorgalmat jutalmazza! De ők viszont már nem tudnak szenvedés árán lelkeket toborozni Istennek, mint mi ‒ jóllehet ‒, szüntelenül segítenek nekünk!
‒ Ha az Isten a világ végéig itt hagyná önt a földön, és elég ideje volna a lélekmentésre, akkor is föl kelne olyan korán ?
‒ Ó kedves Barátom! Örömest fölkelnék mindig éjfélkor. Nem a fáradtság az, amely engem elrettent, hiszen én lennék a legboldogabb pap, ha nem nyugtalanítana az a gondolat, hogy majd lelkipásztorként tartozom megjelenni Isten ítélőszéke előtt! ‒ válaszolta szentünk, és az arcán két nagy könny gördült végig.
1859. áprilisának vége felé, maga köré hívta az Ars-i férfiakat, akik a Húsvét szentségi megülésére készültek. Beszéde bevezetőjében magát Mózeshez hasonlította, aki halála előtt Izrael népét maga köré gyűjtötte: „Gyermekeim! Mily fölséges cselekedet az, amellyel fölkészítettétek szíveteket a húsvéti parancs teljesítésére azzal, hogy a Jóistennek lakást készítettetek. Egykoron testvéreim én mentem hozzátok és semmit sem tagadtatok meg tőlem. Mindezt köszönöm néktek! Ma a misszionárius fog benneteket meglátogatni, s úgy fogadjátok mintha én jönnék: szívem kíséri őt! Sajnos, még mindig vannak bűnösök a hitközségben! El kell mennem innen, hogy más térítse meg őket!”
Ez volt az ő szerény búcsúdala (ld. Lk 2,29). Vianney e szavaiból többen tényleg kiérezték a búcsúzás fájdalmát, s közeli halálára következtettek.
1859. júliusának utolsó napjaiban rekkenő hőség volt. A túlzsúfolt kis ars-i templomhajóban majd megfulladtak az emberek. A zarándokok kénytelenek voltak olykor kimenni, hogy friss levegőt szívhassanak. Szentünk azonban hősi hivatásának a vértanúja mégis a gyóntatószékben tartózkodott! Lehet, hogy egy régebbi gondolata is motiválta ebben: „Ha valamely pap az Isten és a lelkek érdekében kifejtett munka közbeni szenvedésben múlna ki, ez csak javára válna!”
Július 29-én péntek éjjel nagyon rosszul érezte magát, de ennek dacára, éjjel egy óra tájban a templomba ment. A gyóntatószékben azonban elfogta a fuldoklás! Több ízben ki kellett vánszorognia a templomból, hogy az udvaron néhány percig megpihenjen. Láz tört ki rajta.
Úgy tűnik, érzékelte a halála dátumát, mert 1859. júliusában a jó keresztény Saint-Etienne Madame Pauze gyónása végén, szentünk így szólt:
‒ Viszlát gyermekem! Három hét múlva újra meglátjuk egymást!
Három héttel később Vianney atya és Madame Pauze majdnem egyszerre haltak meg, így találkozhattak az Úr előtt.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
