Aki a lelkekbe látott
1855-ben Bossan kisasszony, a Lyon-i Fourviere kegytemplom építészének nővére bizalmasan azt mondta:
‒ Főtisztelendő atyám, hamarosan férjhez megyek. Kérem, adja rám áldását!
Ám szentünk ahelyett, hogy megáldotta volna, könnyek közt mondta:
‒ Ó kedves leányom! Nagyon szerencsétlen lesz ön, ha megteszi!
‒ Szerencsétleeen? De miért, mit kéne tennem? ‒ kérdezte a lány kétségek közt.
‒ Lépjen be a szaléziánus női rendbe. Igen, mégpedig hamar, mert önnek nem adatik ötven év, hogy az üdvösség koronáját elkészítse!
Nos, ez a Bossan kisasszony, szaléziánus apácaként halt meg 49 éves korában!
Moizin Hedvig kisasszony, Bourg-ból határozott vonzalmat érzett a zárdaélet iránt, ám a családja következetesen ellenezte ezt. A szegény gyermek tehát Vianney-vel beszélte meg bánatát. Szentünk így szól: „Vigasztalódjék, mert egy éven belül minden bánata eloszlik!” A lány egy évre rá elhunyt.
1857. egyik nyári reggelén 11 óra tájban két fiatal úrilány, akik inkább kíváncsiságból, mint jámborságból érkeztek Ars-ba, s meghallgatták Vianney katekézisét. A könnyelműbb, igen unta szentünk beszédét és társnőjének odasúgta: „Mily torz egy fazon! Egyáltalán nem volt érdemes idejönnünk olyan messziről!”
Vianney azonnal gúnyos mosollyal válaszolt:
‒ Bizony kisasszony! Kár volt oly messziről idejönni egy torz alak kedvéért! ‒ Azután tovább folytatta a katekézist.
Na, el lehet képzelni a kis vakmerő kínos zavarát. Ennek ellenére mégis a templomban maradt, s a tanítás után barátnőjével felkereste Vianney-t, hogy bocsánatát kérje. A plébános a szokásos jósággal fogadta őket.
‒ Penitenciaképp most gyónjon meg és holnap áldozni fog! ‒ Majd a barátnőjének, aki kissé oldalvást vezetett, csendben ezt mondta: ‒ Majd ha hazatérnek, vigyázzon útitársnőjére, mert sajnos szerencsétlenség fogja érni, de mivel holnap az Oltáriszentséget szent útravalóként magához veszi, üdvössége nincs veszélyben!
A két lány végül, egészen megilletődött áhítattal végezte el szentgyónását és szentáldozását. Soha nem hitték volna, de egyszerűen boldognak érezték magukat, és gyalog indultak hazafelé. A barátnő, akit figyelmeztetett szentünk, már elfelejtette az oltalmazó szavakat, amikor társnője hirtelen felsikoltott, mert a bokáját egy vipera marta meg. A méreg rögtön hatott és a szegény gyermeklány ott az út mentén halt meg, nyilvánvalóan minden orvosi segítség nélkül!
Ez az elbeszélés gondolatokat ébreszt, és titok előtt állunk, hogy miért nem lettek a lányok pontosabban figyelmeztetve? Meglehet persze, hogy szentünk csak annyit tudott, hogy valami baj éri a lányt, de a baj közelebbi körülményeit nem ismerte. Ugyanakkor más esetekben viszont, Isten engedelmével, nemcsak a veszélyt látta előre, de azt is megmondta, hogy miként lehet a bajt kikerülni.
Az Ars-i plébános tehát, minden előismeret nélkül olvasott a szívekben, azután bárhol, a sekrestyében, a szószéken, az egyszerűbb beszélgetések közben is, megnyilatkozhattak ezek az intuíciói.
Egy alkalommal egy Lyon-i nő 10 éves lányával ment be a sekrestyébe, hogy megáldassa a kegytárgyakat. Mielőtt Vianney megáldotta volna, egy érmet félre tolt: „Ezt nem áldom meg, mert a kislány ezt elcsente!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
