Bízzon Filoménában!
1857. február 25-e hamvazó szerdáján, Dévoluet családnevű édesanya Saint Romain-ból, egy szegényes taligát tolt maga előtt, benn a 8 éves béna, járásképtelen fiacskájával. Az otthonmaradt gyermekét a cselédlányra bízta. Egyenesen a templom melletti várószobába sietett.
A Szent észrevette őt anélkül, hogy ismerte volna és így szólt: „Jöjjön előbb ön, mert bizonyára sietős!” Meggyónt az asszony, s mert tán az idő is kevés volt, egy szót sem szólt a nyomorék gyermekről. Egészen leverten vett részt Vianney miséjén, amely alatt sikerült neki helyet kapni a sekrestye közelében. Amint szentünk belépett a sekrestyébe, utána be akarták zárni az ajtót. Erre az édesanya a lábát az ajtó és a küszöb közé tette. Ezt látva a plébános odaszólt: „hadd lépjen be!” Erre az asszony nyomban térdre hullott szentünk előtt, és úgy kérte, hogy áldja meg nyomorék gyermekét. „Ezt a fiú bizony elég nehéz ahhoz, hogy így vitesse magát ‒ mondta Vianney. Álljon föl ó asszonyom és állítsa talpra a gyermekét is!”
‒ De ő nem képes arra! ‒ mondta az asszony.
‒ De bizony hogy képes, csak bízzon Szent Filoménában!
Az Ars-i plébános odament a gyermekhez, homlokon csókolta, majd így szólt:
‒ Menjen jó asszony a fiával, és imádkozzanak Szent Filoména oltáránál, ő majd meggyógyítja!
Az anya amikor ölbe akarta venni gyermekét, szentünk rászólt:
‒ Nem, nem érti?! Hagyja a gyermeket a saját lábán menni!
És úgy is volt! A Filoména oltárához való eljutásban, már csak a hatalmas tömeg volt a legnagyobb akadály, de sikerült! A fiúcska saját erejéből ment és le is tudott térdelni ‒ mi több ‒, háromnegyed óráig imádkozott anélkül, hogy a fáradság nyomai látszottak volna rajta. Édesanyja, aki szintén térdelt, egyfolytában sírt és nem tudott imádkozni egy szót sem, ámde hálával tekintettek Szent Filoménára.
Végre a gyermek felállt minden segítség nélkül és ezt mondta: „Éhes vagyok!” Az anyja megfogta kezét, de ő kirántotta, és úgy ahogy volt, harisnyában rohant a templomajtó felé. Ki akart menni, de az eső megakadályozta őt. A fiú így szólt az anyjához: „Látod, édesanyám, el kellett volna hoznod a cipőmet!?” (A fiú ugyanis már útközben kifogásolta ezt.) Az asszony ölébe vette fiát, és a cipőkereskedőhöz mentek vásárolni. Amint a fiú a lábára húzta az új cipőjét, az eső elállt, s ő az utcára futott, hogy játsszon a korabeli gyermekekkel.
Habár Ars hozzászokott a csodákhoz, ez a csoda mégis nagy port vert fel a faluban, és a híre Vianney füleihez is eljutott, ő pedig nem győzte elhárítani a maga „érdemeit” a csodában!
Egy beteg asszony jött a postakocsival. Mankóira támaszkodva várta, hogy a plébános kijöjjön a templomból. Szentünk Toccanier káplánnal jött és odaszólt az asszonynak, hogy „Próbáljon lépni!” Az asszony csak megrökönyödve habozott.
‒ De csak próbáljon járni, ha már egyszer azt mondják magának! ‒ szólt a káplán is.
És lám, az asszony eldobta a mankóit.
‒ Vigye csak magával, a gyűjteményem már megtelt! ‒ mondta Vianney. (Alsó kép a "gyűjtemény")
(Források a 2. részben!) (folyt.)
