A csodák közt az ő személye volt a legnagyobb!
A csoda isteni pecsét, isteni kézjegy, mindazáltal e nélkül is lehet valaki szent. Ha az Ars-i plébános nem művelt volna csodát, nem kevésbé lett volna csodálatraméltó, jóllehet a széleskörű ismertsége talán kisebb lett volna! Végtére is az ő élete nem volt-e állandó csoda? Ezt írták Szent Bernátról is: „Csodái között, ő volt az első és a legnagyobb csoda!”
„Emberileg érthetetlen dolog ‒ állította Gardette kanonok ‒, hogy harminc esztendőn át képes volt megfelelni annak a feladatnak, amelynek terhe alatt minden más, bármily erős szervezetű pap összeroskadt volna.” Maga az egyik kezelőorvosa is így nyilatkozott: „Ha jellemezném az életmódját, melyet alkalmam volt kiismerni, a puszta életben maradása, élettanilag teljesen érthetetlen előttem!”
Pál apostol írja: Az én apostoli mivoltom jelei végbementek köztetek minden béketűrés, jelek és csodák és erők által. (vö. 2Kor 12,1-12)
1858. február 9-én Ars-ba jövetelének negyvenedik évfordulóján a polgármester unokanővére menyegzőt tartott. Nagy lakomát csaptak a jegyespár tiszteletére, és a lakoma mélyen az éjszakába nyúlt. Szentünk már 72 éves agg volt, s a böjt következtében kimerült, mégis a vasárnapi szentbeszédét oly harcias hangnemben tartotta meg, mint hajdanán, és értésére adta a híveknek s a bűnbánó lakodalmasoknak, hogy mily fájdalmat okozott neki a botrányos és gyermekes magaviseletük. Ki is jelentette, hogyha a legközelebbi lakodalom is kicsapongással lesz egybekötve, akkor látni fogják, hogyan hagyja el a falut! Az eset Ars-ban nem ismétlődött meg!
Az Ars-i plébános nem beszélt soha az isteni kegyelem azon megnyilvánulásairól, melyekben része volt. Idevonatkozó rákérdezések kellemetlenek voltak neki, s láthatólag fárasztották. Hogy ezeket kikerülje, az volt a szokása, hogy az Isten szeretetéről vagy a Szentek Életéből vett elragadó részletekről áradozott. Innen van az, hogy csupán néhány tanú szájából, s nem a sajátjából tudtunk meg egyes dolgokat, melyek misztikus életének titkaira vonatkoznak.
Mindazáltal megtörtént, hogy szentünk akaratlanul is elárulta magát részben azzal, hogy nagyon erős megindultságát nem tudta leplezni, részint pedig azzal, hogy beleesett az alázatosságára kivetett hálóba. Egy napon kipirult arccal a „Gondviselés”-be ment:
‒ Ó mily kegy! Mily szerencse! Mily rendkívüli dolog! ‒ sóhajtozott önfeledten, Lassagne Katalin jelenlétében.
‒ De hol? ‒ kérdezte Katalin.
‒ A templomban... a templomban! ‒ válaszolta szentünk visszafogottan.
Aztán, többet nem akart mondani. „A nagy erők, amelyeket az Isten a lelkek világában működtet, természetszerűleg elragadtatást, hallgatást, valami 'istenit' idéznek elő, ami minden kifejezést elnémít!”
Mit is láthatott a plébános ezen a napon a templomban? Talán „a szentek ama körmenetét”, amelyről egyszer beszélt, és mely oly nagy hatással volt rá, hogy emlékét egész életében megőrizte.
Akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy a Szentmiséjén jelen lehettek, észrevehették azt az átalakulást, amely egész lényét megváltoztatta. S ennek annyira tudatában volt, hogy az árvaházi leánykáknak azt ajánlotta, hogy ne tekintsenek a miséző papra!
Amikor ő, a „hit angyala”, a „szeretet szeráfja” misézett, szemei tűzben égtek, s az arca lángba borult. Egy ministránsa megfigyelése szerint, egész magatartása magán viselte az elragadtatás összes ismertető jelét. Az emberek ösztönszerűleg figyelték a lábait, hogy érintik-e még a földet.
Bevallotta, hogy az eucharisztikus színek elegendő táplálékot nyújtottak neki, miként több más szent életében előfordult. „Ó, mily éhes lettem mise közben ‒ mondta egy alkalommal Lassagne Katalinnak. ‒ Amikor az áldozás ideje elérkezett, így szóltam az Üdvözítőhöz: Istenem, tápláld testemet és lelkemet! ‒ S az éhségem teljesen eltűnt!”
Az, hogy szentünk mise közben láthatta-e a mi Urunkat? Nos, Toccanier káplán szerint, az volt az általános vélemény, hogy az Oltáriszentségben Vianney az Úr érzékelhető jelenlétének is örvendhetett. „Az átváltoztatás után, amikor Urunkat ujjaim között tartom, teljesen megfeledkezem magamról” ‒ vallotta szentünk.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
