A liberalizmus külsőt válthat, átmenetileg hirdethet jót is, de a célja az egyházellenesség mindig megmarad!
Az államcsíny (1799. nov. 9.), amely Bonaparte kezébe helyezte Franciaország sorsát, megszabadította az Egyházat az ateista-liberális járomtóI. Az első konzul engedékenységét felhasználva, csakhamar visszatértek a papok a száműzetésből.
A templomok megnyíltak, így Écully-ben is, és Dardilly katolikusai tömegekben vonultak oda. Elsők között volt a Vianney család. Végre megünnepelhették a vasárnapot! Jean-Marie megremegett a boldogságtól, amint az oltár előtt meglátta az örökmécsest pislogni, mely a Szeretet jelenlétét jelezte.
Közben a kis Vianney alaposan belejött a mezei munkákba, melyeket szívből végezte és Istennek ajánlotta. Később el is árulta legénykora benső életének titkát: „Kell, hogy felajánljuk Istennek minden munkánkat, minden lépésünket és pihenésünket. Ó, mily boldogság Istennel dolgozni! Rajta! Ha Istennel dolgozol, te vagy az, aki dolgozik, de Ő az, aki megáldja munkádat. Te jársz, és Ő áldja meg minden lépésedet. Isten mindenért megfizet, amiként felrótta a figyelem és elégtételadás minden hiányát. Vannak, kik mindenből előnyt tudnak húzni, ha felajánlják Istennek apró szenvedéseiket!”
Egy reggel ‒ jegyezte fel Vianney Margit ‒, egy Lyon-i apáca jött a házunkba. Mindegyikünknek adott egy szentképet, de volt a táskájában egy Szűz Mária-szobrocska is. Ezt is szerettük volna megkapni, és végül Jean-Marie meg is kapta. Harmadnap Ferenccel ment a szántóföldre és magával vitte a szobrot is. Amint este hazaért, így szólt anyánkhoz: „Légy mindig bizalommal a Boldogságos Szűz iránt. Én ma sokszor hívtam őt segítségül és ő mindannyiszor segített, simán lépést tarthattam fivéremmel és el sem fáradtam nagyon.”
A földekre dolgozni mindig csendben mentek, mint két trappista, hogy ne zavarja Ferencet, halkan imádkozott. „Rajta! ‒ mondta magának kapálás közben ‒, a magam lelkét is meg kell munkálni, ki kell gyomlálni belőle a gyomot, hogy készen legyen a jó magvetésre.”
Ha azonban csak egyedül dolgozott a mezőn, nem fojtotta magába elragadtatását: hangja elvegyült a madarak csicsergésével: fennhangon imádkozott és szent dalokat zengedezett.
Gyermekkora óta megőrizte abbeli szokását, hogy óraütéskor egy Üdvözlégyet mondott el, a következő ima hozzácsatolásával:
„Áldott legyen az Úr! Bátorság lelkem, mert az idő múlik, s az örökkévalóság közeledik. Úgy éljünk tehát, mintha most kellene meghalni. Legyen áldott a boldogságos Szűz, Isten Anyjának szent és Szeplőtelen Fogantatása!”
Ebéd után, mikor mindnyájan lepihentek, Jean-Marie is leheveredett a fűbe, azonban „az alvást csak tetette ‒ ő imádkozott”.
(Források a 2. részben!) (folyt.)