A jó példával járó szülői nevelés
Jean-Marie valóban nem volt közönséges gyermek. A kegyelemnek ez a kiválasztottja négy éves korában egy este szó nélkül kiment a szobából. Anyja észrevette eltűnését. Hívogatta, de semmi válasz. Fokozódó aggodalommal kereste őt a kis kertben, a farakás és a szalmakazlak mögött. Kis Nagy Isten! Tán csak nem a jószágitató gödör felé ment?! Végül az istállóban, a két békességesen kérődző tehén között talált rá térdelve. Összetett kézzel, buzgón imádkozott, a maga előtt a kis Szűzanya szobrocskával. Az anya karjaiba zárta kisfiát s szívéhez szorította.
„Kicsi fiam, te itt? ‒ sóhajtott fel könnyek közt anyja. Miért rejtőzöl el, hisz jól tudod, hogy együtt is imádkozhatunk!”
A kicsi Jean csupán édesanyjának okozott fájdalmat látja.
„Bocsánat, nem tudtam, többé nem teszem” ‒ zokogta, s anyja karjaiba temette magát.
Miközben e családi jelenetek egy ismeretlen kis faluban lejátszódtak, rémes események voltak keletkezőben Franciaországban. Sem a Bastille bevétele (1789. júI. 14), sem az egyházi vagyon elkobzását kimondó rendelet (nov. 2), sem a kolostorokat eltörlő törvény (1790. febr. 13) nem érintették közelebbről a jó falusi népet, őket vagy tévesen tájékoztatták, vagy semmit sem értettek a történtekből. Nyugodtan élték napjaikat mindaddig, mígnem a forradalom „a papság világi alkotmánya” által fenyegette meg papjaikat börtönnel, kivégzéssel. (1790. nov. 26)
Vianney asszony lehetőleg a kora reggeli misén vett részt, rendszerint legidősebb leánya Katalin társaságában. De csakhamar kiváltságos társa lett a kedves kis Jean-Marie, ki már kifejezetten éhezte az Istent. Valahányszor a közeli templom harangja jelezte a mise kezdetét, a kisfiú könyörgött anyjának, hogy vezessék oda.
Az anya készséggel engedett a kérésnek, s a padban együtt térdelve magyarázta a pap mozdulatait. A gyermek hamarosan átérezte a szent szertartásokat. Tekintete vagy a pap gyönyörű egyházi ruházatán járt, vagy a ministránst figyelte, akinek fehér karinges vörös ruhája megigézte őt. Ő is szeretett volna az oltárnál szolgálni, de kis karjai még igen gyengék voltak ahhoz, hogy felemelhesse a nehéz misekönyvet.
Később, amikor elismerően dicsérték, hogy oly korán megszerette az imát és az oltárt, könnyes meghatottsággal így válaszolt: „Ezt Isten után anyámnak köszönhetem. Ő olyan jó volt! És bizony az erény könnyen átszármazik az anyák szívéből gyermekeik szívébe. Az a gyermek, aki oly szerencsés lehetett, hogy ilyen példás anyja volt, nem tekinthet és nem gondolhat rá könnyek nélkül!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)