Az okosoktól megaláztatva
Jean-Marie nemigen volt boldog a Verrietes-i intézetben. Az itt előadott descartes-i bölcseletet, amit a Sorbonne régi módszere szerint adtak elő, amellett, hogy alig értette, nagyon száraznak és ridegnek találta.
1813. júliusában tehát boldog volt, hogy a szünetre visszatérhetett Écully-be öreg tanítójához, aki hasonló örömmel látta őt viszont. Kölcsönösen kicserélték gondolataikat a jövőre nézve: bár a papi méltósághoz vezető út nagyon meredek volt, a csúcs most már mégsem volt annyira távol.
Hogy az időt felhasználja, Balley plébános azonnal hozzáfogott tanítványának a nagyszemináriumra való előkészítéséhez. Szentünk életében ez volt a legszebb, és legkedvesebb vakáció ‒ de egyben legutolsó is!
A Lyon-i Szent Irén Szeminárium, mely a forradalom ideje alatt, mint fegyvertár és katonai kórház szerepelt, 1805. november 2-án eredeti rendeltetésének visszaadatott. Hatalmas, három emeletes épülettömb volt, melynek a kertjét hársfasor szelte keresztül. Két év óta az 1811. évi rendelet egész Franciaországban megvonta a szulpiciánusoktól a szemináriumok vezetését.
Fesch bíboros hiába tiltakozott és könyörgött ez ellen, Napóleon hajthatatlan maradt. Így egyházmegyei papok vették át a papneveldék vezetését.
Vianney október elején lépett az intézetbe, és csak néhány hónapig maradt ott! A szabályzat némely előírása ugyanis nehézkes volt egyes papnövendékekre. „Őeminenciája szorgalmazta ugyanis a papos fellépést, s azt kívánta, hogy papjai mindig tisztán és a megfelelő külsőségek betartásával járjanak. Ez okból előírta a haj-rizspor és a csatos cipő használatát. Előírta, hogy a Lyon-i papnövendékek, hosszú felsőkabátot hordjanak, ha a városba mennek!”
Jean Augustin Pansut, aki 1814-ben végezte teológiai tanulmányait, öreg koráig megőrizte annak az „újoncnak” az emlékét, aki „kitűnt külső megjelenésével annak dacára, és bár szerette a magányt, mégsem maradhatott teljesen észrevétlen. 25 éves korában már egész valója magán viselte egy aszkéta arcvonásait, az összeszedettség, a szerénység, az önmegtagadás, a sanyargatásig vitt vezeklés jeleit. Ha a 250 papnövendék, mind Vianney lett volna, a szeminárium a séta és szórakozás idején egy trappista kolostor hű képét mutatta volna. (...) Mindnyájan tudtuk, hogy Vianney csak megszakításokkal tudta a tanulmányokat folytatni, és ezért nem volt meglepő, hogy mindig hátrányban volt, és nem tud előrehaladni. Ha később a lelkek vezetésében valóságos csodákat művelt, ez csak következetes kitartó munkájának, és különösen az isteni kegyelemnek tulajdonítható, mellyel gazdagon el volt halmozva.”
Egy másik évfolyamtársa Bezacier szerint, „tanulmányi előmenetele egyenlő volt a semmivel, mivel latinul nem értett elég jól. Több ízben megmagyaráztam neki a latin nyelvtant, de ő alig tudta felfogni. Mindennek dacára szorgalmával egyáltalán nem hagyott föl.”
Egyik tanára Mioland, látva Vianney lemaradásait, szívességből külön leckét adott neki. Ennek a jobban alkalmazott anyanyelvi módszernek segítségével Vianney simán megszerezte a szükséges ismereteket, ámde mivel az előadás és a vizsga hivatalos nyelve a latin volt, részére a nyilvános előadások teljesen elvesztek, amiként a tanárok sem kérdezték őt többé.
Szentünk mennyire szenvedhetett eredménytelensége láttán, azzal együtt, hogy a szemináriumban senki sem vágyott annyira a papi méltóság után, mint ő. Ugyanakkor senki sem volt ettől olyan távol, mint ő! Mily nagy lehetett a keserűsége, amikor hat hónap elteltével az igazgatók, azt hívén, hogy úgysem tudna eredményt felmutatni, arra kérték, hogy hagyja el az intézetet. És ezt Vianney, minden zúgolódás nélkül fogadta.
Elbocsátva! ‒ Ő, akinek ereklyéi a római Szent Péter bazilika kupolája alatt lesznek egykor láthatók, amelyeket a Pápa-fejedelem tömjénfüsttel tisztel meg! Őt küldték el, akit a rákövetkező pápák, a papok példaképének állítottak!
Nos ez az, amikor az egyházi felettesek minden átimádkozás nélkül hoznak döntéseket, és ezt eredményezi, ha a misztikát kiszorítja a filozófia!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
(Képen a fiatal szeminarista Vianney)