A latin nyelvvel való nehézségek
Sajnos az utókor egyházi személyei közül sokan mindmáig „butának” tartják szentünket, és ezzel sajnos nemcsak lekicsinylik egyedülálló példaképüket, de súlyos tévedésben vannak! Az Ars-i plébános ugyanis bölcs gondolkodó volt, bensőséges Mária-tisztelő, kimagasló szent az Egyház egén és a lelki élet mestere, ám szikrányi érzéke sem volt a nyelvtanhoz, különösen nem a latin bonyolult rendszeréhez! Ezt a „fogyatékosságát” még fokozta, hogy a Dumas polgár iskolájában tanult francia alap-nyelvtant is elfelejtette! És bizony, aki az anyanyelve mondattanát nem érti, az az idegen nyelvtanét még annyira sem fogja! Az már csak költői kérdés, hogy vajon mi szükséges az üdvösséghez, a kiváló nyelvtudás, vagy a bensőséges krisztusi hit?
A kis-szemináriumban Jean volt a legidősebb, és bizony a nálánál fiatalabbak visszafojtották a nevetésüket, amikor a számukra egyszerű feladatot, szinte képtelen volt megoldani.
Ez a stabil hitéletű és biztos hivatású fiatalember szembesült azzal, hogy a latin tanulás jóval keményebb munka, mint a szőlőművelés.
Éjjeleken át, a lámpa gyér világa mellett dacos kitartással hajlott a könyv fölé, hogy bebiflázza a deklinációkat és a szavakat, melyhez kérte a Szentlélek segítségét, ám ha tudni vélte is, másnapra mégis teljesen elfelejtette!
Osztálytársainak többsége szerette Jeant, és amikor megpróbálkozott fordítani az Újszövetség válogatott történeteiből, a barátok megpróbáltak segíteni neki.
Szentünk halála után, több évfolyamtársa visszaemlékezett a Vianney-re, és a következő történetet mesélték. Egy Matthias Loras nevű fiatalabb társát, Jean-Marie-nak egy szón való értetlensége annyira felbosszantott, hogy nyakon vágta. A sértett, aki persze természeténél fogva szintén hirtelen volt, ekkor letérdelt a 12 éves gyermek előtt és alázattal bocsánatot kért tőle. Matthias, aki aranyszívet rejtett magában, hirtelen megbánta tettét, és könnyekig megindultan Vianney Jean-Marie karjaiba borult, ki még mindig térdelt. Ez az eset megpecsételte hűséges és bensőséges barátságukat. Matthias Loras, aki misszionárius lett az Egyesült Államokban, majd Dubugue-ben püspök, sohasem felejtette el ezt a jelenetet.
Jean-Marie előmenetele sok-sok hónapon át, majdnem a semmivel volt határos. Mégis csodálatos kitartással dolgozott, imádkozott és sanyargatta magát. Keveset evett, fáradt arcvonásai elárulták erőinek csökkenését. Szállásadó nénje, aki nem tehetett róla, kötelességének tartotta, hogy e körülményre felhívja a plébános figyelmét. „Fiam ‒ magyarázta a tanára ‒ az kétségtelen, hogy imádkozni és bűnbánatot is kell tartani, de másrészt annyit kell enni, hogy az ember egészségét ne veszélyeztesse!”
Szentünk lelki válságba került, mely majdnem végzetes lett a hivatására. A nyelvtanulás teljesen felülmúlta az erőit. A gonosz léleknek más se kellett, sorra sugallta Jeannak a „jobbnál-jobb” megoldásokat életére! 
Levetítette szemei előtt az otthon meleg tűzhelyét, a mezőket, a munkákat, melyekkel sokkal könnyebben tudott eredményt felmutatni.
Szentünk, ki is mondta elöljárójának, hogy az otthonába akar visszatérni! A plébános éles tekintetével kitalálta kedves növendéke bánatának okát és így felelt: „Hová akarsz te menni szegény fiacskám? Hiszen nem mást, de bánatot és szomorúságot mennél keresni! Nagyon jól tudod, hogy atyád egyedüli kívánsága az, hogy téged otthon tartson, és ha haza mész, többé nem ereszt el. És ezzel azután búcsút is mondhatsz minden tervednek Jean-Marie! Isten veled papság! Isten veled lélekmentés!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
