A lélek készsége
A környéken más pásztorok is voltak. Ezek persze nem mindig voltak méltó társai a jónevelt gyermeknek. Ámde Jean-Marie nem akadályozhatta meg, hogy ne tébláboljanak körülötte. Néha keresztülmentek a Vianney-féle réteken s megrongálták a kis oltárt.
De azért olykor kérdésekkel is bombázták a kis Jeant, aki bátran, bosszankodás nélkül válaszolt, mert korbeli társai még azt sem tudták, hogy kit ábrázol a kis szobrocska? Persze lehet, hogy valamikor ők is jártak a templomba, de a szüleik nem tartották bennük a „lelket”. És íme, a kis Vianney akaratlanul is barátai apostola, hitoktatója lett. Az egyszerű oltár előtt állva, ismételgette mindazt, amit ő a titokzatos éjek csendjében hallott: tanította őket azon imákra, miket anyjától tanult. „Nem szabad engedetlenkedni a szülőknek ‒ figyelmeztette őket, ‒ nem szabad haragudni, káromkodni, mocskosul beszélni!” És szent komolysággal, szinte „paposan” intette társait, hogy legyenek jók, és szeressék nagyon a Jóistent!
Persze a hallgatóságot nehezen lehetett huzamosan egy helyben tartani, s ezért a beszédeknek rövideknek kellett lennie. A kis hitszónok mégis ügyesen összetartotta a kis gyülekezetet, sőt körmeneteket is rendezett. Mialatt egész Franciaországban tiltva voltak a vallásos szertartások, ezen ismeretlen völgyben gyermekek felsorakoztak két botból tákolt kereszt mögött. Rózsafüzért mondtak, és egyszerű szent éneket éneketek.
Értelemszerű, hogy a kis hitszónok, kevésbé szeretett más, ismeretlen gyermekek társaságában lenni. Lármás és szenvedélyes játékuk, egyes kifejezéseik nem tetszettek neki. Néha mégis elfogadta meghívásaikat a diszkosz játékhoz. Elképesztően ügyes volt ‒ tanúsította később egy játszótársa ‒ könnyen legyőzött bennünket. Ha veszítettünk, mi rendesen elkeseredtünk, ám amikor ezt látta, így szólt: ‒ Ej, hagyjuk abba! ‒ és visszaadta nekünk, amit elnyert, sőt egy sou-val is megtoldotta!”
Gyakran nagy darab kenyeret hozott ki a legelőre, amit megosztott szegény társaival, de ezen irgalmas cselekedet felhatalmazta őt arra, hogy megkorholja a durvábbakat, kik haragjukban bottal verték társaikat vagy az állatokat. „Ezt nem szabad, ez bűn!” Rendszerint hallgattak szavára. Mindazonáltal a figyelmeztetés több ízben nem volt ínyére az egyik kamasznak, aki nagyobb volt nála, és néhányat a lábára vágott a kis Jeannak, biztos lévén abban, hogy nem fogja viszonozni. Nem is adta vissza, de ahogy ránézett, az nagyon elszégyellte magát!
Szerencsére a társaságban akadtak jól nevelt és szelíd gyermekek is, mint Duclos Ferenc, Provin András és Dumond János. Oly napokon, mikor Margit nem kísérhette el fivérét, az apa megengedte, hogy magával 
vihesse ezen barátait.
Egy alkalommal Jean-Marie elrejtőzött az ezüstlevelű füzek közé, hogy imáját elvégezhesse. A többiek mindenfelé keresték, hogy hová lett. De egyikük, aki ismerte a rejtekhelyeit, elárulta és rátaláltak, amint térden állva, mély áhítatba merülve imádkozott.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
