Az Ars-i kinevezés, jutalom, vagy büntetés?
Az Eculley-i plébániára egy Tripier nevű atya lett plébánosnak kinevezve, és Vianney megmaradt segédlelkésznek.
Az új plébános nem érezte magát lelkiismeretben kötelezve arra, hogy elődje nyomdokain haladjon. A legkevésbé sem kívánta, hogy a plébánialak trappista vagy karthauzi kolostor legyen. Káplánjának aszketizmusát természetesen túlzónak találta, és az sem tetszett neki, hogy Vianney atya többször elhárította, hogy plébánosát elkísérje a paptársakhoz vagy a jobb módú hívekhez. Szentünk azzal a kifogással élt, hogy egyetlen reverendája van nem alkalmas arra, hogy jobb társaságban megjelenjék.
Az, hogy Tripier plébános kért-e más káplánt? ‒ Lehetséges ‒, sőt talán el is áztatta paptársát, mert 1818. február elején Vianney Jean-Marie-Baptiste atya arról értesült, hogy a megüresedet az Ain megyei 230 lakosú igénytelen Ars-i filia, és ő az esélyes annak betöltésére.
Az Ars-i előd Anton Déplace 27 éves káplán, 23 napi (!) szolgálat után tüdővészben meghalt. Nem egy biztató előjel, és valójában szükségtelen is volt e jelentéktelen faluba papot helyezni, hiszen a Misérieux-i plébánia 3 kilométernyire volt, ahonnan el lehetett volna látni. Ars-ban volt azonban egy földbirtokosnő Des Garets Anna grófnő, aki személyesen kijárta, hogy neki saját pap kell a faluba!
Egyházi berkekben mindenesetre mende-monda volt, hogy Courbon helynök „olyan lelkészeket helyez az Ain megyei plébániákra, akiket nem sokra értékel”.
Mindazonáltal, amikor Vianney fölkereste az érseki helynököt, a kinevezési okmány aláírása közben így biztatta szentünket: „Azon a plébánián kevés az Isten iránt való szeretet, Ön majd gondoskodik arról, 
hogy ott is szeressék az Urat!”
Vianney atyát persze ez nem riasztotta el, hiszen más kívánsága sem volt, minthogy Istenhez térítse a legveszendőbb lelkeket! Az, hogy senki sem kapkodott az Ars-i kinevezésért, nem csoda! Nem csak javadalma volt szerénynél is szerényebb. de a lakosság is alig ismerte a templomát.
Igaz, az isteni Gondviselés egy jómódú, jólelkű hölgyet rejtekben tartott, aki pénzzel fogja támogatni az Ars-i papot. De erről később!
Szentünk 1818. február 3-án misézett utoljára Écully-ben, és 9-én reggel útra is kelt Ars felé.
Ars, már a korai időkben lakott volt, mégis jelentéktelen 40 házból álló falucska maradt A környékén szélesen elterült dombok, posványos völgyek sorakoztak, a tavaszonként megvaduló Fontblin-patakkal. A település közepén állt a sárgás templom, felette négy gerendából ácsolt állvány tartotta a megrepedt harangot. A templom falához simulva sírkeresztek álltak. A szentély mögött 22 szép diófa díszelgett. A templom mellett volt az egyszerű paraszti paplak, előtte egy kis udvarral.
A völgy mélyén nagy fák között, az Ars-i des Garets grófok kastélya bújt meg. A XI. században épült hűbérvár, egyik szárnyán toronnyal, várárokkal, az idő folyamán, békés, falusi úrilakká szelídült.
A rossz útviszonyok miatt, Ars a világtól el volt zárva, s a lakosok sem igen lépték át falujuk határát, természetüknél fogva otthonülők voltak.
Écully-től 30 kilométert kellett gyalogolnia kis csomagjával szentünknek, akit elkísért Bibost anyó, aki mindig, mindenben szolgálatára volt az Écully plébániának. Még félúton vissza is fordul szegény, és könnyek közt búcsúzott el szeretett káplánjuktól.
Az egyedül maradt lelkipásztor nehezen találta a helyes irányt, annál is inkább, mert talajmenti köd ülte meg a kietlen vidéket. Sehol egy lélek, aki útba igazíthatta volna, így el is tévedt. Kilátástalan helyzetében, eszébe jutott Szent Filoména, akit nyomban próbára is tett a kérdésével, merre tovább? Ebben a percben bárányok bégetését hallotta. Úgy gondolta, hogy ahol nyáj van ott pásztor is, így a hang irányába menet talált is néhány gyereket. Az atya megszólította őket, de azok nemigen értették, mert csak a helyi tájszólást beszélték. Meg-megismételt a kérdésére egy értelmesebb fiú tájékoztatta őt a helyes irányról és arról, hogy épp a hitközség határán van!
Ekkor így szólt hálálkodva szentünk: „Kis barátom, te megmutattad nekem Ars felé az irányt, én pedig meg fogom neked mutatni az ég felé vezető utat!” És ekkor az Ars-i lelkipásztor térdre borult és imádkozott. Hálát adott Istennek és új, „közbenjáró kis szentjének”. (Források a 2. részben!) (Folyt.)
