Az igaz teológiai kérdés: a bensőséges Mária-tisztelet
A végzetes Leipzig-i véres csata után (1813. okt. 20) a következő év április 11-én a legyőzött Napóleon aláírta lemondó levelét. A a császár anyja és Fesch (lyoni) bíboros, mint nagybátyj Rómában, a szentéletű VII. Piusznál találtak menedéket.
Fesch távollétében Courbon az első érseki helynök vette át a Lyon-i egyházmegye kormányzását. Az ő joga volt tehát, hogy döntsön Vianney sorsa fölött, annak tudatában, hogy Balley plébános tanítványa csak anyanyelvén beszél jól és hogy nincs is remény arra, hogy latinul megtanulhasson.
Az érseki helynök engedékenységre hajlott, így megelégedett a következő puhatolózó kérdésekkel Balley plébánostól:
‒ A tisztelendő Vianney Jean Marie Baptiste ájtatos-e? Különösen tiszteli-e a Szent Szüzet? Imádkozza-e a rózsafüzért?
Minderre igen volt a plébános úr válasza ‒ hozzátéve ‒, hogy a jámborság legszebb példaképe.
‒ A jámborság példaképe? ‒ örvendezett az érseki helynök! De hisz akkor minden rendben, én behívom, az Isten kegyelme majd elvégzi a többit!
Elérkezett tehát felszentelésének ideje. Vianney végtelen hálával vette tudomásul, hogy 1914. július 2-án Sarlós Boldogasszony napján, egyszerre felveheti a kisebb rendeket. Az egyházi hatóság felmentette őt az előírt kánoni napközök alól.
Ó, micsoda Te Deum az Écully-i plébánián!
Jean-Marie Baptiste egy hónappal a felszentelés előtt visszatért a papnevelő intézetbe, hogy lelkigyakorlattal készüljön a papszentelésre, s tanításban részesüljön, mely egyrészt a nagy nap szertartásaira, másrészt a neki adandó lelki hatalomra vonatkozott.
Július 2-án reggel a jövendőbeli alszerpap karingben szertartásosan megérintette az üres kelyhet, mely Krisztust van hivatva magába foglalni, és a Lyon-i prímási székesegyházban házasságra lépett a szűzi tisztasággal.
Egy papi szemtanú így emlékezett az eseményre: „Meghatott engem az az áhítat, mellyel Vianney a hálaadó zsoltárt, a Benedictus-t énekelte. Arca sugárzott az örömtől, s rá vonatkoztattam a verset: „Nem kell többé hallgatnod, mert csodálatos jellé leszel számukra, és ti megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 24,25) Magamban pedig ezt gondoltam: másoknál kevesebb tudással bír, de a lelkek szolgálatában nagyon nagy dolgokat fog művelni”.
A szelíd Vianney nem vett részt az akkor felbolydult politikai vitákban, tüntetésekben, inkább kereste a lelki magányt.
1815. június 23-án diakónussá szentelték.
Pappá szentelése előtt Écully-ben, Bochard érseki helynök jelenlétében újabb kánoni vizsgát kellett tennie. Az elnök örömmel állapította meg, hogy teológusunk ez év lefolyása alatt határozott előmenetelt tett. „A tudós vizsgáztató több mint egy óra hosszat nehéz erkölcstani kérdéseket intézett Vianney-hez. A feleletekkel nem csak meg volt elégedve, de kifejezetten csodálkozott, hogy Vianney mennyire világos és határozott feleleteket adott. Megadta az engedélyt a pappá szentelésre.
Szentünk, mint újdonsült szerpap, néhány napi lelkigyakorlat után Grenoble-ba ment, és 1815. augusztus 13-án ‒ másfél hónappal a waterlooi csata után, Simon Grenoble-i püspök pappá szentelte.
Végre 29 éves és három hónapos korában, annyi bizonytalanság, balsiker és oly sok könny után, Vianney Jean-Marie Baptiste előtt megnyílt a szentély és az Úr oltárához léphetett! Felszentelése első pillanatától fogva, úgy tekintette, mint szent eszközt, mely egyedül az isteni szolgálatra van szentelve. Fiatalkorában, amikor szentéletű anyja mellett élt, többször felsóhajtott: „Ha pap volnék, sok-sok lelket nyernék meg az égnek.” És bizony lelkek sokasága várakozott rá! (Források a 2. részben!) (Folyt.)
