Nem mindenki született katonának!
November 12-én a spanyolországi sereg számára az osztagát Lyon-ból Roanne-ba rendelték, ahol folytatták az újonckiképzést. Igen ám, de a lábadozó Vianney nem volt elég erős arra, hogy gyalog tegye meg az utat, így kocsiba ültették. A szekérrázás és a már csípős hideg következtében visszaeső beteg lett. Magas láza volt, és a Roanne-i kórházba vették fel, ahol ágostonrendi apácák gondozták. Itt hat hétig maradt.
Levelet íratott szüleinek és Ferenc fivére meg is látogatta. De aggódó anyja és apja is megtették a hosszú utat. Jean-Marie hiába vigasztalta őket, hiába köszönt el tőlük a legközelebbi viszontlátással, ők nehéz szívvel tértek vissza Dardilly-be, azzal az érzéssel, hogy gyermeküket 
utoljára látták.
Az ápoló nővéreknek csakhamar feltűnt a többi beteg között ez az előzékeny, nyugodt, türelmes és imádságos katonaújonc. Amint meglátták, hogy rózsafüzérét mily ájtatossággal végzi, ösztönszerűleg kényeztetni kezdték. Ő maga is megvallotta később, hogy sohasem fogja elfeledni azokat a kis figyelmességeket, amelyekkel a Roanne-i apácák kedveskedtek neki!
Ez a fiatalember, mondták egymás közt az apácák, sose lesz katona, mert már a Spanyolországba vezető úton meghal! Őszinte részvéttel sajnálták, hogy idő előtt távozik a kórházból. Ő azonban így szólott:
‒ Kedves Testvérek! A törvénynek engedelmeskednem kell!
A nővérek válasza ez volt:
‒ Imádkozva inkább tudna használni a nemzet ügyének, semmint azáltal, hogy a háborúba megy!
‒ Testvérkéim, köszönöm jóindulatú szavaikat. Emlékezzenek meg később is rólam! ‒ zárta a beszélgetést Jean.
1810. január 5-én a kapitány megbízottja értesítette Vianney közlegényt, hogy a másnap induló csapattal a spanyol határ felé indulnak, ezért a délutáni órákban a kapitány hivatalában köteles jelentkezni, hogy átvegye a menetlevelét!
És szentünk gondterhelten távozott a kórházból. És mivel még korán volt a kaszárnyába menni, betért a közeli templomba.
Ám itt az oltár előtt annyira belemerült mondanivalójával az Úrhoz, hogy észre sem vette az idő röptét. Amikor az iroda ajtajánál megjelent, azt már zárva találta.
Másnap Vízkereszt napján, kora reggel újból búcsút vett az önzetlen apácáktól. „Elkísérték őt a kórház kapujáig, és könnyek közt búcsút mondtak neki”.
Ő pedig újból a parancsnoki irodába ment. Mondani sem kell, hogy a szolgálattevő katonák válogatott szavakkal adták tudtára, hogy az osztaga már elment, és sorra leírták késének a következményeit. Blanchard kapitány egyenesen kikelt magából, láncra verésről és katonai csendőrről beszélt. Ilyen fenyegetésekre újoncunk minden tagjában reszketett. Egyszeriben az egyik altiszt közbe vetette magát az érdekében, mondván, hogy ez a szegény fiú nem gondolt szökésre, hiszen a kórházból jött, és 
maga jelentkezett a parancsnoki irodában eligazításért!
Ezek után, a kezébe nyomták a menetlevelét és parancsot kapott, hogy legalább az utócsapatot igyekezzen elérni!
A sápatag lábadozó szentünknek persze fogalma sem volt arról, hogy mindezt hogyan fogja teljesíteni. De parancs az parancs! Mennie kellett neki, aki a legkevésbé sem hasonlított egy harcba indulóhoz. Elindult hát 
a Clermont felé vezető úton bandukolva. A tarisznya egyre csak nyomta a vállait, de ment lehangoltan, Istenhez fohászkodva és a rózsafüzért mondva. „Talán soha nem mondtam el a rózsafüzért annyi bizalommal” ‒ vallotta be később, az Ars-i híveknek.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
