A Gondviselés tovább lépett
Az, hogy Jean-Marie maga miként értelmezte a vele történteket? Nos, részben jóhiszeműségből, részben természetfölötti sugalmazottságból sohasem hitte, hogy a szökés súlyosan terhelte volna a lelkiismeretét. Későbbi Ars-i káplánja, Tocanier így tanúskodott szentünkről: „Sohasem hallottam őt, hogy a katonaszökevénység kérdésében elítélte, vagy igazolta volna magát! Csak hitoktatói példázatként említette, miszerint mindig félt, ha csendőröket látott jönni. Hasonlóképp van a bűnös is lelkiismeretfurdalásában, mert mindig attól tart, hogy az isteni igazság utoléri őt!”
Vianney Jean-Marie édesapja, talán elhunyt feleségének utolsó kérésére való tekintettel, már nem ellenezte, hogy fia visszatérjen Balley plébánoshoz. És az Écully-i plébánián örömmel látták őt. Ám figyelemreméltó, hogy Balley plébános sohasem kételkedett a gondviselésszerű visszatérésben.
Tizenhat hónap óta, minden esti ájtatosságnál esedezve kérte Isten oltalmát, kedves tanítványa számára. Egy híve ‒ aki az ájtatosságaiban kurtább szeretett lenni ‒, látván a visszatérő Jean-Marie-t, felkiáltott: „Na végre! Most már egy Miatyánkkal és Üdvözléggyel kevesebbet kell naponta mondanom!”
Ettől kezdve a papjelölt nem nagynénjénél, hanem a plébánialakban kapott lakást. Balley plébános magához vette őt, hogy jobban ellenőrizze a latinban eddig meglehetősen gyenge tanítványát. A fiatalember öreg tanítójának ilyetén jósága viszonzásául, szabadidejében a kertben foglalatoskodott, a templomban pedig helyettesítette a sekrestyést és a ministránst.
Szentünk 25 éves lett. Balley plébános szerette volna tanítványát már a papi-rendek felvétele előtt látni. Miután a retorikai ismeretekből kiokította őt, az elöljáróság megengedte a hajkorona (tonzura) felvételét. (1811. május 28.) Ez időponttól kezdve Vianney a klérus tagja lett, egy lépéssel közelebb az áldozópapi méltóság felé. Balley plébános közvetlen vezetése alatt, nagyon sokat épült a szent öregtől. A szigorú plébános könnyezett, amikor misét mondott, és tanítványa – aki ministrált neki – megtanulta, hogyan kell az isteni titkokkal bánni.
Fenntartás nélkül tudott engedelmeskedni. „Balley plébánosnál ‒ mondta ‒, sohasem cselekedtem akaratom szerint!”
Kedvenc olvasmánya a Szentek Élete volt.
1812. utolsó negyedében úgy látta Balley plébános, hogy elérkezett az az időpont, amikor 26 éves tanítványát az előírásos tanmenetre szorítsa. Akkortájt a papjelölteknek egy esztendeig bölcseletet és két esztendeig teológiát kellett hallgatni. A mostoha, papszegény idők szabták ily rövidre a tanidőt. Vianney Jean-Marie-t a Verriéres-i kisszemináriumba küldték.
1811-ben az egész intézmény veszélyben volt, mert Napóleon magának tartotta fenn a püspökök kinevezését, a pápa hozzájárulása nélkül. Hogy a francia püspöki kar támogatását megnyerje, június 17-én a császár „nemzeti zsinatot” hívott egybe. Számításában azonban csalódott, mert a főpásztorok kijelentették, hogy nem látnak semmiféle okot arra, hogy lemondjanak a pápai bullákról.
A megtorlás nem is késett! A zsinatot nem csak feloszlatta, hanem július 12-én, több püspököt le is tartóztatott, és egyházmegyéik papnövendékeit behívták katonai szolgálatra. A november 15-i rendelet már a kisszemináriumok bezárását is elrendelte, kijelentvén, hogyha tanulni akarnak, látogassák a községi iskolákat.
A Szentszék pártján levő Lyon-i bíboros-érsek, akinek befolyása császári rokonánál az előzők miatt hanyatlófélben volt, néhány hónapra terjedő haladékot nyert ugyan, de az 1812-es tanév végével az egyházmegyéje kisszemináriumai bezártak. 1200 növendék került az utcára.
Az érseki tanácsülésen valaki azt javasolta, hogy ezeket a fiatalembereket el lehetne helyezni az állami intézetekben, ám a bíboros hallani sem akart erről! „Nem, nem ‒ mondta ‒, nem akarok elkárhozni! Semmi áron sem akarom fiaimat az egyetemi kormányzatnak alárendelni. Az egyetem olyan, mint egy laktanya. Ott katonákat nevelnek, én pedig papokat akarok!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
(Képen a Lyon-i szeminárium épülete.)
