A Hajnal Szép Sugara

 Isten Lelke meg akarja újítani az Egyházat 

      Megkíséreljük vázlatosan bemutatni azt a széleskörű, emberileg aligha magyarázható világfogadtatást, mellyel a Szeretetláng Üzenete „szállás talált” (vö I/107) a világ népeinek szívében! Ez a „futótűzként” (I/59) való terjedés nem Erzsébet asszony sikere, nem egy „ájtatosság” sikere, hanem kifejezetten az Egyház sikere, közvetlenül az Istenanya kegyelmi közbenjárása által! 

Vágyom arra, hogy a Szentszék elismerje Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Szeretetlángja Mozgalmát, annak Lelki Naplóját, s hogy Kindelmann Erzsébet boldoggá-avatási perét elindítsák. Kérem Istent, hogy oltalmazza és világosítsa meg a Mozgalom minden tagját.

 A Szeretetláng Lelki Mozgalom

       A világ minden emberéért imádkozó társaság, mely az Evangéliumon, az Egyház tanításán és Erzsébet asszony Lelki Naplója alapján áll, mindenkor szem előtt tartva az egyházi hierarchia útmutatását és döntését! Célja: a megváltás jézusi művének a Fatimai Szeplőtelen Szív szándéka szerint való segítése a lelki élet hagyományos eszközeivel; (áldozat, imádság, böjt, virrasztás, szentségimádás, szentmise, életfelajánlás, apostolkodás). 

      A Szeretetláng Mozgalom az Egyházon belül jött létre és ott terjed, alávetve magát az egyházi hierarchiának. Ez olyannyira természete, hogy például az édesanyáknak adandó áldás a Szentatyára van bízva! Hasonlóképp a Szeretetláng ünnepének bejegyzése, illetve a „Láng átadásának” február 2-i Gyertyaszentelő Boldogasszony liturgiája keretében való megvalósítása is. (vö I/40-41). A Mozgalom évente országos találkozót tart és 2011. augusztus 1. és 8. közt megrendezte a Szeretetláng Nemzetközi Találkozóját is Magyarországon. 2011-ben 64 országban volt bejegyzett aktív Szeretetláng Közösség! (A képen a Szeretetláng ismertető kínai nyelvű címlapja)

(Legfelül az "Szeretetláng plakett", melyet Szent II. János Pál pápa és több főpap is megkapott a Mozgalomtól!)

Hollandia, Bergen 1420

      A Schelda folyó mentén fekvő Bergen op Zoom városát számos csatorna szeli át. 1421. pünkösdje előtti vasárnap a Szent Péter és Pál-templom plébánosa, anyira erősen kételkedett az átlényegülésben, hogy a szentmisét követően a megmaradt Szentostyákat a folyóba dobta. Néhány hónappal később halászok megtalálták a vízfelszínen lebegő, vérfoltos Szentostyákat.

A csodálatos Szentostyák híre gyorsan elterjedt, és hamarosan számos zarándok érkezett, hogy láthassák azokat. A püspök engedélyezte az ostyák előtti hódolatot, és bár a reformáció ideje alatt hosszú ideig tiltották a szentségimádásokat, a katolikusok csendben tovább őrizték emlékezetükben a csodát.
A XX. században a hódolat újra elfogadott lett, és számos rendezvényt tartottak a csoda emlékére. (Szent Péter és Pál templom)

     Idősebb Szent Jakab a védőszentje Spanyolországnak, a zarándokoknak, kereskedőknek, gyógyszerészeknek és a szatócsoknak is. Őt magát is kezében vándorbottal, vállán tarisznyával, kalapján a kagylódísszel (pecten jacobaeus) ábrázolják. A kagyló a compostelai búcsújárás igazoló jelvénye lett. 

A Compostela-ban található szent ereklyék valódiságát XIII. Leó pápa az 1884. november 1-jén kelt „Omnipotens Deus” kezdetű bullájával erősítette meg.

Szent Jakabról nevezték el azt az utat (spanyolul Camino de Santiago = El Camino), mely Spanyolország Navarra, La Rioja, Kasztília és Galícia tartományain halad át, és amelynek célpontja Szent Jakab sírja.

Hazánkban is több egykori és ma is meglévő település viseli nevét: pl. Zselicszentjakab, Tornaszentjakab és neki van szentelve a soproni Szent Jakab Kápolna a Szent Mihály templom mellett, a lébényi vagy a lengyeltóti Szent Jakab templom, miként az erdélyi Jakabfalva is. Szent Jakab ünnepe Magyarországon már Szent László rendelkezései között kötelező ünnepként szerepel.

Emléknapja a katolikus és evangélikus egyházban július 25., az ortodox közösségekben április 30. A kopt egyház április 12-én, az etiópok pedig december 28-án ünneplik.

(Források az első részben!) (Vége!)

Szent Jakab apostol! Könyörögj az Úrnál és Édesanyjánál, az „Oszlopos Szűz Máriánál” Egyházunkért, Európáért és Édes Magyar Hazánkért, hogy híven megőrizzük Krisztus tanítását! Amen.

Nagyobb kereszt az, ha nincs kereszt!

     1854-ben Matilde Besancon nevű ötéves kisleány Grenoble-ból érkezett. Játék közben egyik 12 éves társnője fejénél fogta meg és a nyakizmai meglazultak. A gyermek támaszték nélkül nem tudta egyenesen tartani a fejét. Hosszú hónapok után végre el­határozták a gyermek szülei, hogy Ars-ba mennek, hogy Szent Filoména közbenjárását kérjék. Kérésük nem nyert meghallgat­tatást. A jó szülők Vianney miséjén is részt vettek, akinek figyel­mébe ajánlották a kis beteget. Úrfelmutatás közben a gyermek felkiáltott: „Édesanyám! Ide nézz!” S valóban, fejét minden irányban támaszték nélkül tudta mozgatni.

Egy Lyon-i asszony egy szegény fiút hozott Ars-ba, akinek szeme alatt veszedelmes daganat támadt. A gyermeket meg akarták operáltatni, de előbb azt szerették volna, hogy az Ars-i plébános előtte áldásában részesíti. Abban a pillanatban, amikor Vianney a gyermek homlokára akarta tenni a a kezét, az asszony azonban megragadta szentünk kezét és a beteg testrészre tette. A daganat hirtelen eltűnt. Az eset nagy port vert föl a faluban.

Este amint Toccanier káplán és Athanáz testvér Vianney-t a szobájába kísérték, így szólt hozzájuk:

‒ Barátaim, ma ugyancsak szépen megjártam. Mennyire restelltem magamat emiatt! Ha találtam volna egy patkány­lyukat, oda bújtam volna.

‒ Miért, mi történt? ‒ kérdezte a káplán.

‒ Bármit is mondjanak az emberek, a jó Isten még most is csodát művel. Egy asszony gyermekét hozta hozzám, kinek a szeme alatt nagy daganat volt. Meglapogtatta velem s a daganat eltűnt!

‒ Na, ez egyszer nem mondja plébános úr, hogy ezt is Szent Filoména művelte! ‒ felelte Toccanier.

Szentünk kissé zavartan így szólt:

‒ Bizonnyal neki is része volt a dologban!

Athanáz testvér ide vonatkozólag ezeket írta jegyzetfüzetébe: „Jeromos testvér másnap újságolta: Ha láttátok volna a plébánost, miként szelte keresztül a tem­plom teret a gyermek gyógyulása után, megmosolyogni való dolog volt. Szinte szégyenkezve, két kézzel eltakarva arcát és úgy rohant, mintha bottal üldözték volna!”

A szenttéavatási pör okmányai legalább harminc csodá­ról tudnak, és ez persze csupán töredéke a valós rendkívüliségek számának!

Elképzelhetjük azt, hogy ezer és ezer beteg kérte az Ars­-i plébánost, hogy szenvedéseiktől szabadítsa meg őket, és mennyien nyertek meghallgattatást? Valószínű, hogy nagyobb részük nem gyógyult meg látványosan, annál inkább lelkileg, ami ‒ jegyezzük meg ‒ a nagyobb csoda! Szentünk azt hirdette, hogy „Nagyobb kereszt az, ha nincs kereszt!”

Egy alkalommal ezt mondta egy súlyos betegnek: „Barátom! Nem tudom, vajon imádkozzam-e a felgyógyulásáért? Mert nem szabad levenni a keresztet azokról, akik hősiesen tudják viselni!”

És bizony, ha valaki gyógyulásért fordult hozzá, Vianney mindenekelőtt hitet kért számára. „Asszony, nagy a te hited!” ‒ kiáltott fel az isteni Mester, mielőtt a kánaita asszony leányát meggyó­gyította. „Ha valaki meg akar gyógyulni, nem visel­kedhet így!” ‒ mondta egy Marseille-i fiatalembernek, akit nyavalya tört, de nem volt sem hite, sem erénye.

Máskor: „Legyen hát! Végezzen egy kilencedet!” ‒ mondta egy asszonynak, aki beteg rokona szándékára zarándokolt el Ars-ba, majd így fojtatta halkabban: „Csak azt nem tudom, vajon a jó Isten meg fogja-e hallgatni, mert a maguk házában nincs több hit, mint egy lóistállóban!” Ez sajnos, be is teljesedett. A beteg meghalt a kilenced végére, és ebben nem a halál a tragédia, hanem a felkészületlenség!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

      Svéd Szent Brigitta (1302/3-1373) ‒ észak misztikusa ‒ szorosan hozzátartozik a svéd történelemhez. Elragadó alakja, akit Bridgetként is ismernek, gyakran együtt említenek a nála fiatalabb Sziénai Szent Katalinnal (1347-1380), mert „nő létükre” mindketten eredményesen segédkeztek az államközi és egyházpolitikai kérdésekben.
Szent Brigitta özvegy, földi tevékenységében elismerésre méltó egy új női szerzetesrend létrehozása, a pápa avignoni tartózkodásának megszüntetésére, az egyház megreformálására irányuló erőfeszítései. A 14. század egyik legmegnyerőbb egyénisége, aki éleslátásával és lelki inspirációival felismerte a bűnt a politikai és gazdasági életben. De nemcsak felismerte, nemcsak bátran ostorozta, de tett is ellene!
     Eziránt a karizmatikus látnok iránti érdeklődés a feminizmus, a történelem, a teológia és a vallásosság iránti érdeklődés is egyben. Vannak, akik a filozófusnőt látják benne, aki nagymértékben befolyásolta korának világszemléletét és megváltoztatta a középkor női gondolkodását, sokan azonban a keresztény egységért folytatott erőfeszítések inspirálóját látják benne.
     A tudományos és a közfigyelem valószínűleg tovább fog növekedni azáltal, hogy II. János Pál pápa 1999-ben Szent Cirillel és Metóddal, Nursiai Szent Benedekkel, Sziénai Katalinnal és Edith Steinnel (keresztről nev. Szent Benedicta †1942), együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította.
     Svéd Szent Brigitta a 14. század egyik legmegnyerőbb, ugyanakkor egyik legbátrabb, igencsak szókimondó asszonya volt, akit a pápa éppen azért választott ki Európa társvédőszentjévé, mert mély istenkapcsolata, jellemessége és alázata példa lehet számunkra. Számtalan kórház, otthon és menhely viseli nevét, mégis általános ismertségét a 365 napon át mondandó „Szent Brigitta 15 imájának” köszönhető!
     A középkori magyar imádságkódexekben csaknem kivétel nélkül mindenütt szerepel Szent Brigitta tizenöt imája. Később, tekintve, hogy Szent Brigitta rendje Magyarországon nem telepedett meg, ismertsége és nevezetes imája is feledésbe merült.
     A „Brigitta imát” 365 napon keresztül kell végezni és az Úr rendkívüli kegyelmeket ígér azoknak akik elvégzik. A II. világháború előtt a rendi kiadók kiadásai már alig voltak fellelhetők! E blog szerkesztője több ezer példányban kinyomatta „szamizdatként” 1985-ben „A boldogság titka” címmel.
     A nevezett ima 1990 után legálisan is megjelenhetett, és igen jelentős népszerűségre tett szert. Az előírás szerint az imákat naponta el kell imádkozni. Amennyiben komoly ok(ok) miatt mulasztás történik, másnap két alkalommal kell elmondani, mert a privilégiumok akkor nyerhetők el, a lélek épülését és az ígéretek beteljesülését fokozza a meditatív imamondás.

(A 15 imát, lásd az életrajzi sorozat befejező, XVIII. részében!)

Hollandia, Amszterdam 1354

     1345-ben Húsvét előtt, március 12-én, egy Ysbrand Dommer nevű férfi, halála közeledtét érezve, hívatta az Oude Kerk-i egyházközség lelkipásztorát, hogy magához vehesse a Szent Útravalót.

A pap feladta neki a Betegek Szentségét és amikor megáldoztatta a haldoklót, az öklendezni kezdett. A hányadékot egy szolgáló felfogta és a pap intésére a kandalló tüzébe dobta.

A következő nap Ysbrand gyógyultan ébredt. A szolgáló amikor reggel a tűzre akart rakni, a kandalló fölött furcsa fényt észlelt, és a parázsló tűztérben meglátta a teljesen sértetlen Eucharisztiát ragyogni. Az Ostyát kivette anélkül, hogy kezét a lángok megsértették volna. A lány ijedtében kiáltozni kezdett olyannyira, hogy a szomszédság is összecsődült, akik szemtanúi lettek az eseménynek. A felgyógyult házigazda elküldte a szolgálót a papért, az Oltáriszentséget pedig egy puha kendőbe burkolta és a fehérneműs ládába helyezte.

A csodák sorozata azonban nem ért véget. A plébános hiába vitte el templomába a gyolcsban lévő Szentostyát, mert másnapra mindig eltűnt a zárt helyről és újra Ysbrand Dommer fehérneműs ládájában ragyogott! A harmadik alkalommal az atya megértette, hogy az Úr Jézus abban a házban akar maradni, ezért ünnepi körmenetben vitték vissza az Oltáriszentséget a házba, melynek egy részét kápolnává építették át.

A csoda szemtanúi a falu polgármesterével együtt gondosan leírták mindazt, amit láttak. A hiteles irat alapján később Jan van Arkel utrechti püspök 1346-ban elismerte a csoda hitelességét, és engedélyezte a Csodás Ostya tiszteletét.

Nyomban kialakult egy hagyomány is, miszerint a Virágvasárnapra virradó éjjel az Eucharisztia "megtett útján", vagyis a templom és a kápolna között az esemény emlékére, csöndes körmenetet tartottak az emberek.

Az évenkénti körmenet 1578-ban betiltották a protestáns önkormányzati hatóságok, mi több, a kis kápolnát felgyújtották és lerombolták. (Ld. lennt!) Ennek ellenére a katolikusok továbbra csendes sétaként emlékeztek meg – és emlékeznek mindmáig is –, melyet "Stille Omgangnak", csendben menetnek hívnak.

Az Eucharisztia Csodának köszönhető, hogy Amszterdamban egyáltalán fennmaradt egy katolikus mag.

Bízzon Filoménában! 

     1857. február 25-e hamvazó szerdáján, Dévoluet családnevű édesanya Saint­ Romain-ból, egy szegényes taligát tolt maga előtt, benn a 8 éves béna, járásképtelen fiacskájával. Az otthonmaradt gyermekét a cselédlányra bízta. Egyenesen a templom melletti várószobába sietett.

A Szent észrevette őt anélkül, hogy ismerte volna és így szólt: „Jöjjön előbb ön, mert bizonyára sietős!” Meggyónt az asszony, s mert tán az idő is kevés volt, egy szót sem szólt a nyomorék gyermekről. Egészen leverten vett részt­ Vianney miséjén, amely alatt sikerült neki helyet kapni a sekrestye közelében. Amint szentünk belépett a sekrestyébe, utána be akarták zárni az ajtót. Erre az édesanya a lábát az ajtó és a kü­szöb közé tette. Ezt látva a plébános odaszólt: „hadd lépjen be!” Erre az asszony nyomban térdre hullott szentünk előtt, és úgy kérte, hogy áldja meg nyomorék gyermekét. „Ezt a fiú bizony elég nehéz ahhoz, hogy így vitesse magát ‒ mondta Vianney. Álljon föl ó asszonyom és állítsa talpra a gyermekét is!”

‒ De ő nem képes arra! ‒ mondta az asszony.

‒ De bizony hogy képes, csak bízzon Szent Filoménában!

Az Ars-i plébános odament a gyermekhez, homlokon csókolta, majd így szólt:

‒ Menjen jó asszony a fiával, és imádkozzanak Szent Filoména oltáránál, ő majd meggyógyítja!

Az anya amikor ölbe akarta venni gyermekét, szentünk rászólt:

‒ Nem, nem érti?! Hagyja a gyermeket a saját lábán menni!

És úgy is volt! A Filoména oltárához való eljutásban, már csak a hatalmas tömeg volt a legnagyobb akadály, de sikerült! A fiúcska saját erejéből ment és le is tudott térdelni ‒ mi több ‒, háromnegyed óráig imádkozott anélkül, hogy a fáradság nyomai látszottak volna rajta. Édesanyja, aki szintén térdelt, egyfolytában sírt és nem tudott imádkozni egy szót sem, ámde hálával tekintettek Szent Filoménára.

Végre a gyermek felállt minden segítség nélkül és ezt mondta: „Éhes vagyok!” Az anyja megfogta kezét, de ő kirántotta, és úgy ahogy volt, harisnyában rohant a templomajtó felé. Ki akart menni, de az eső megakadályozta őt. A fiú így szólt az anyjához: „Lá­tod, édesanyám, el kellett volna hoznod a cipőmet!?” (A fiú ugyanis már útközben kifogásolta ezt.) Az asszony ölébe vette fiát, és a cipőkereskedőhöz mentek vásárolni. Amint a fiú a lábára húzta az új cipőjét, az eső elállt, s ő az utcára futott, hogy játsszon a korabeli gyermekekkel.

Habár Ars hozzászokott a csodákhoz, ez a csoda mégis nagy port vert fel a faluban, és a híre Vianney füleihez is eljutott, ő pedig nem győzte elhárítani a maga „érdemeit” a csodában!

Egy beteg asszony jött a postakocsival. Mankóira támaszkodva várta, hogy a plébános kijöjjön a templomból. Szentünk Toccanier káplánnal jött és odaszólt az asszonynak, hogy „Próbáljon lépni!” Az asszony csak megrökönyödve habozott.

‒ De csak próbáljon járni, ha már egyszer azt mondják magának! ‒ szólt a káplán is.

És lám, az asszony eldobta a mankóit.

‒ Vigye csak magával, a gyűjteményem már megtelt! ‒ mondta Vianney. (Alsó kép a "gyűjtemény")

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     1075-1128 között épült az a katedrális, mely lényegében ma is ott áll. Latin kereszt alakú, 6 hajóval és 25 kápolnával, két 67 méter magas kupolás toronnyal rendelkezik. A felszentelésre 1211. április 21-én került sor. 

Az ezt követő nemzeti ünnepeken nemcsak a király, a püspökök és a főúri személyiségek vettek részt, hanem az egész nép is. A szertartás nagysága évszázadokra kihatott az európai zarándoklatokra.

A két ünnepen kívül később hozzáadták „Jakab csodái”-nak nevezett ünnepet is (október 3.), amit később áttettek október 5-re.

Jakab apostol sírja Szent Bonaventura szerint a legdicsőségesebb minden nemzetek szentjeinek sírja között. Dante azt írja, csak az az igazi zarándok, aki már megjárta Compostelát.

Különféle nevekkel illetik és dicsőítik, mint: „Nagyobb”, „Idősebb”, „Iacobus Maior”, „Iacobus Magnus”, „Iacobus Zebedai”, „Santiago Matamoros”.

Szent Jakabot, különösen a spanyolok a Matamoros, azaz Mór-ölő jelzővel is illetik. Ennek eredete a 844. május 23-án a mórok ellen Clavijo (La Rioja) mellett, Ramiro király vezetésével vívott győzelmes csatából ered, melyben a sereg szeme láttára megjelent Szent Jakab fehér lovon, és győzelemre vezette a keresztény seregeket. Ezért ábrázolják Jakabot gyakran a csata közben páncélban, lovon ülve, karddal kezében és ettől kezdve a Reconquista – Spanyolország területének visszafoglalása az araboktól, mely 700 esztendeig tartott – védőszentje lett az apostol.

(Források az első részben!) (folyt.)

Aki a lelkekbe látott 

     1855-ben Bossan kisasszony, a Lyon-i Fourviere kegytemplom építészének nővére bizalmasan azt mondta:

‒ Főtisztelendő atyám, hamarosan férjhez megyek. Kérem, adja rám áldását!

Ám szentünk ahelyett, hogy megáldotta volna, könnyek közt mondta:

‒ Ó kedves leányom! Nagyon szerencsétlen lesz ön, ha megteszi!

‒ Szerencsétleeen? De miért, mit kéne tennem? ‒ kérdezte a lány kétségek közt.

‒ Lépjen be a szaléziánus női rendbe. Igen, mégpedig hamar, mert önnek nem adatik ötven év, hogy az üdvösség koronáját elkészítse!

Nos, ez a Bossan kisasszony, szaléziánus apácaként halt meg 49 éves korában!

Moizin Hedvig kisasszony, Bourg-ból határozott vonzalmat érzett a zárdaélet iránt, ám a családja következete­sen ellenezte ezt. A szegény gyermek tehát Vianney-vel beszélte meg bánatát. Szentünk így szól: „Vigasztalódjék, mert egy éven belül minden bánata eloszlik!” A lány egy évre rá elhunyt.

1857. egyik nyári reggelén 11 óra tájban két fiatal úri­lány, akik inkább kíváncsiságból, mint jámborságból érkeztek Ars-ba, s meghallgatták Vianney katekézisét. A könnyelműbb, igen unta szentünk beszédét és társnőjének odasúgta: „Mily torz egy fazon! Egyáltalán nem volt érdemes idejönnünk olyan messziről!”

Vian­ney azonnal gúnyos mosollyal válaszolt:

‒ Bizony kisasszony! Kár volt oly messziről idejönni egy torz alak kedvéért! ‒ Azután tovább folytatta a katekézist.

Na, el lehet képzelni a kis vakmerő kínos zavarát. Ennek ellenére mégis a templomban maradt, s a tanítás után barátnőjével felkereste Vianney-t, hogy bocsánatát kérje. A plébános a szokásos jósággal fogadta őket.

‒ Penitenciaképp most gyónjon meg és holnap áldozni fog! ‒ Majd a barátnőjének, aki kissé oldalvást vezetett, csendben ezt mondta: ‒ Majd ha hazatérnek, vigyázzon útitársnőjére, mert sajnos szerencsétlenség fogja érni, de mivel holnap az Oltáriszentséget szent útravalóként magához veszi, üdvössége nincs ve­szélyben!

A két lány végül, egészen megilletődött áhítattal végezte el szentgyónását és szentáldozását. Soha nem hitték volna, de egyszerűen boldognak érezték magukat, és gyalog indultak ha­zafelé. A barátnő, akit figyelmeztetett szentünk, már elfelejtette az oltalmazó szavakat, amikor társnője hirtelen felsikoltott, mert a bokáját egy vipera marta meg. A méreg rögtön hatott és a szegény gyermeklány ott az út mentén halt meg, nyilvánvalóan minden orvosi segítség nélkül!

Ez az elbeszélés gondolatokat ébreszt, és titok előtt állunk, hogy miért nem lettek a lányok pontosabban figyelmeztetve? Meglehet persze, hogy szentünk csak annyit tudott, hogy valami baj éri a lányt, de a baj közelebbi körülményeit nem ismerte. Ugyanakkor más esetekben viszont, Isten engedelmével, nemcsak a veszélyt látta előre, de azt is megmondta, hogy miként lehet a bajt kikerülni.

Az Ars-i plébános tehát, minden előismeret nélkül olva­sott a szívekben, azután bárhol, a sekrestyében, a szószéken, az egyszerűbb beszélgetések közben is, megnyilatkozhattak ezek az intuíciói.

Egy alkalommal egy Lyon-i nő 10 éves lányával ment be a sekrestyébe, hogy megáldassa a kegytárgyakat. Mielőtt Vianney megáldotta volna, egy érmet félre ­tolt: „Ezt nem áldom meg, mert a kislány ezt elcsente!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Tény, hogy miután Szent Jakab apostol évekig hirdette az igét a mai Spanyolország tengerparti részén, nem véletlen, hogy tanítványai itt temették el. 

Hispánia abban az időben folytonos háborúságok színhelye volt és nem csoda, ha minden a földdel vált egyenlővé! Így, Szent Jakab sírjának nyoma sem maradt.

A 9. század elején egy Pelagius nevű remete lelt rá ismét, aki egy mező adott pontján, csodálatos fényjelenséget, csillag-esőt látott, és furcsa hangokat hallott egy fa felől. Erről beszámolt Teodomiro, a galíciai Iria Flavia városának püspökének, aki ásatást kezdett a jelölt helyen. Épületromokat talált és három csontvázat, mely megfelelt egy korábbi leírásnak, miszerint a két tanítványt, Atanasiust és Theodoret, Szent Jakab két oldala felől temették el.

A pöspök Iria Flaviában, 3 napos böjtöt rendelt el, és senkit sem engedett a lelőhely közelébe.

II. Alfonz (759-842), Asztúria királya meglátogatta a sírt és bencés szerzeteseket rendelt az őrzésére. 834-ben kibocsátott oklevélében Szent Jakabot királysága védőszentjévé tette, sírja felett pedig tiszteletére egy templomot építtetett, melyet a bencések gondjaira bízott. Ezt 899-ben III. Alfonz kibővítette, ám cordobai kalifa Al-Mansur Ibn Abi Aamir 997-ben lerombolta, de magát a sírt, isteni csoda folytán megkímélték. Az ereklyék megtalálásáról szóló történet az antealtaresi monostor 1077-ben kelt alapító okleveléből ismerhető meg.

Miután pedig Szent Jakabot ó-spanyol nyelven Sant Iago-nak hívják, ez a város nevének eredetére is választ ad. "Campus stellae" latin jelentése a "Csillag mezeje". Együtt pedig Santiago de Compostela, ahol a Bazilika főoltára alatt Szent Jakab ereklyéi, ezüstkoporsóban nyugszanak.

A középkortól Compostela a leghíresebb zarándokhely Szentföld és Róma után. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Németország, Wilsnack 1383
    Ezer évvel ezelőtt Európában, a Magyar Királysághoz hasonló egységes állam és közbiztonság, még nem létezett. Gyakorta kiskirályok, hercegségek és bandák uralták a kontinens nagy részét.
1383. augusztusában egy Heinrich von Bülow nevű lovag, féktelen virtusában kirabolta, elpusztította és felégette Wilsnack faluját. Igenám, de a plébániatemplom maradványai között három vérző, ám teljesen ép Szentostyára leltek. Ezt követően számos további csoda is történt. Az egyik Dietrich von Wenckstern lovaggal történt, aki kételkedett benne, hogy a Szentostyák valóban véreznek. Emiatt elvesztette látását, és csak akkor kapta azt vissza, amikor megbánta, hogy kételkedett a csoda valódiságában. A hír hamar elterjedt, és 1384-ben a havelburgi püspök elismerte a wilsnacki „vérző” Szentostyák csodáját. Az ereklyék tiszteletét IV. Jenő pápa két bullájában is jóváhagyta 1447-ben.
VI. Orbán pápa támogatta a templom rekonstrukcióját, amihez a magdeburgi érsek, valamint Havelberg, Levus és Bradenburg püspökei is hozzájárultak felajánlásaikkal.
Wilsnack a 16. századra az "északi Santiagoként" Európa egyik legjelentősebb búcsújáróhelye lett. A csoda tiszteletére érkező zarándokok adományainak köszönhetően felépülhetett a csodának szentelt Szent Miklós-templom, amely még ma is az egyik legjelentősebb példája az Észak-Németországra jellemző, vöröstéglás gótikus stílusnak. A három Szentostyát tartalmazó szentségtartó az 1522. évi protestáns gyújtogatások következtében elveszett, a csodáról azonban számos írásos dokumentum és művészei alkotás maradt fenn. – Uram irgalmazz nekünk!

 Jézus tanítása:

     „Ugye tudod, mit tettem érted? Hisz' sokat elmerülsz kínszenvedéseim szemlélésében. Ó mily boldog vagyok, ha azt látom, hogy nem hiába szenvedtem érted, értetek. (...) Lelketek, mely a föld iszapjában él, nem tud önmagától megszabadulni. Én kiszedlek /titeket/ a bűn iszapjából, s utána szent Véremmel moslak meg benneteket. Boruljatok le szent keresztem tövében, és engedjétek, hogy hulljon rátok ez az áldott szent Vér. Vércseppjeim a váltó a kezetekben, rajtatok múlik, hogy beváltsátok. Ez a váltó nem jár le a világ végezetéig. A kegyelem állapotában élő lélek bárhol beválthatja, bármikor, halála napjáig. De erről nem vagytok biztosítva, azért ki-ki azon legyen, hogy váltóját, szent Vérem váltságdíját mind gyakrabban igénybe vegye /és/ ne élete alkonyán, mert így a kifizetett értéket nem sokat használhatja már. Használjátok életetek lendületes erejében. Én is életem teljében áldoztam fel Magam értetek. A legszívesebben  ezt a viszonzást fogadom el tőletek. Hányszor hallom lelketekből felsóhajtani ezt a szót: Én Megváltóm! De sajnos, ez csak a megszokás /szava/. Ó, hogy fáj Szívemnek ez az érzés nélküli fohász, mely csak elmélázó közömbösségből ered. Ne így szeressetek Engem! Különösen kérem ezt a Nekem szentelt lelkektől. Feszítsétek meg magatokat az áldozatos és önmagatokat megtagadó élet által. Mert nem mindegy az Nekem, hogy a kapott váltókat hogyan rendezitek. Én, a Megváltó, Vérem árán nagy kegyelmi bőséget bocsátottam rendelkezésetekre. Ez az érték nem más, mint isteni szent Vérem! Bocsásd meg leánykám, hogy ismét panaszba fulladnak szavaim. A te megértő szereteted igazán boldogít Engem.” (III/150-151)

Az intuíció adománya   

     1856. szeptember 3-án Tourdonnet gróf magával vitte Ars-ba egyik siket cselédjét, aki nem volt egy túl ájtatos típus. A hasonló cselédekhez képest ő is szinte hitetlen volt. Mégis az állítólagos „Ars-i csodatevő” iránti kíváncsiság elhozta őt a grófjával, és mindennek ellenére, nem kevesebbet várt, mint a gyógyulását. Ilyen egyszerű!

Tourdonnet gróf cselédjét a templomajtóban hagyta, és maga miután nem kevés várakozás után a sekrestyébe jutott, természetesen szentünkkel akart négyszemközt beszélni.

 ‒ Főtisztelendő plébános úr, meg tudná-e gyógyítani cselédemet? ‒ kérdezte a gróf.

‒ Ó, a Máriát? ‒ felelt Vianney ‒ éppen most láttam őt Szent Filoména előtt imádkozni!

‒ Bocsánat főtisztelendő úr, összetévesztheti valakivel, mert a templom ajtajában vár rám!

A gróf, már eleve azon is csodálkozott, hogy a szent plébános tudta a lány nevét, mindazáltal kisietett a templom elé, és Mária persze nem volt ott. Aggódva körüljárta a templomot, de nem találta sehol. Visszatérve a templomba, kereste erre-arra, mígnem a Filoména oltár közelébe érve, ott találta a kis cselédjét térden, mélyen imába merülten. Csodálkozva kiejtette a nevét, és a lány ezt meghallotta!

A gróf teljesen elhűlt, annál is inkább, mert a lány elég rejtve, a tömegtől fedve volt ahhoz, hogy a plébános akár a sekrestyéből, akár a gyóntatószékből láthatta volna. Az pedig, hogy a siketen született cselédje tökéletesen hallott, a gróf számára igazi talány volt, sőt egyenesen istenbizonyság! Ám ilyen nyilvánvaló jelek hatására sem ment el gyónni, hogy az üdvössége szempontjából rendezze az életét Istennel! És bizony ez a mulasztása fájdalmasan nyilallhatott belé, amikor az Úr színe elé került, mert a gróf sajnos hamarosan meghalt!

Szentünk nem feltételezte és a legkevésbé sem kitalálta azt, amit a lelkekben érzékelt, hanem ő egyszerűen lélekbe látott, éspedig Isten különös kegyelméből. Szentünk az intuíció kegyelmi adományával bírt.

Az Ars-i plébánoshoz forduló egyszerű zarándokok és magas rangú tisztviselők is, akik hivatásukra, betegségeikre, perükre, családi viszályaikra, az államügyek megoldására vonatkozólag kértek szentünktől tanácsot, mindig pontos és helyes feleleteket kaptak. Megjövendölt olyan eseményeket, me­lyeknek semmi előjele nem volt, de később tényleg bekövetkeztek. Sok ember lelkiismeretét és lelkiállapotát annyira ismerte, hogy ámulatba ejtette őket. A közhit, amely természetfölötti képességeket tulajdonított neki, olyan erős volt, hogy habozás nélkül hittek szavának.

Az igaz, hogy nála az intuíció és lélekbelátás nem volt állandó, és nem minden szív volt nyitott könyv előtte. A leggyakrabban a természetes ész által javasolt eszközöket ajánlotta. De elég gyakran, még mielőtt valaki az ajtót kinyitotta volna, máris feltárta azt, amit mondani akart, sőt azt is, amit a gyónásban elrejteni szándékozott. Ebből következik, hogy bizony akadtak olyanok, akik hallva intuíciós képességéről, nem mertek előtte megjelenni, mert attól tartottak, hogy lelkiállapotukat leleplezi.

Egy cselédleány ajkán gyónás­ közben csak nem akart elhangzani a nehéz önvád. Majd meggyónja legközelebb ‒ gondolta magában a leány. De szentünk így szólt: „Mi van azzal a dologgal, és körülményesen leírta azt, amit a lányka el akart titkolni. Nos, arról nem beszélsz, jóllehet elkövetted!?” E kijelentés meglepte a leányt, s magában kérdezte: Honnan tudhatja ezt? S ekkor a plébános a ki nem mondott gondolatra így válaszolt: „Az őrangyalod mondta nekem!” És szentbeszédeiben is gyakran kitért rá, hogy angyalunk az, aki mélységes bűnbánatot kér számunkra Istentől.

Mindazáltal, az Ars-i plébános látnoki jövendölései nem egyszer ellent­ mondani látszottak az emberi logika elemi szabályainak, amiként az értelmes emberek reális elképzeléseinek is. Mondta is az egyik Lyon-i leány az anyjának: „Azt hiszem, hogy a plébános badarságokat beszélt!” Ennek ugyanis Vianney kijelentette, hogy majdan egy men­ház főnöknője lesz. Aztán később az események igazolták, hogy a plébános bizony jól látta a lány jövőjét!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Németország, Walldürn 1330
      Az 1330-ban Walldürnben történt csodáról a legrészletesebb tanúvallomásokat tartalmazó dokumentációt  egy bizonyos Hoffius testvér állította össze 1589-ben.
Heinrich Otto atya éppen szentmisét mutatott be, és az átváltoztatás után véletlenül felborította a kelyhet. A kiömlő bor valóságos Vérré változott, megjelenítve a korporálén a keresztre feszített Krisztus képét. A korpusz körül 11 egyforma Krisztus-arc vált láthatóvá, töviskoronázva!
A papnak nem volt bátorsága, hogy felfedje az ügyetlenségét, még kevésbé az általa megtapasztalt csodát, ezért a korporálét éveken át elrejtve tartotta az oltár alatt. Az évek során, igen súlyos betegségbe esett, sok szenvedéssel, és már halálára készült amikor a gyónáson kívül elmondta egy paptársának a korporáléval kapcsolatos történetet.
A csodás korporálé a püspök elé került és ő kihelyezte a népnek hódolatra. Az ereklye már a kezdetektől fogva nagy tiszteletnek örvendett, a hívők számos csodával határos megtérést és gyógyulást tulajdonítottak neki. IV. Jenő pápa 1445-ben megerősítette a csodát, és a bűnbánati búcsú elnyerésének lehetőségét kínálta fel az ereklye tisztelői számára.
A kihelyezett vászonkendőn a vérfoltok elhalványultak ugyan, de UV fénnyel megvilágítva, világosan látható a megfeszített Krisztus alakja (lásd a képen)!
A csoda Európa-szerte ismert lett, és az évszázadok során számos művészt ihletett meg. A relikviát őrző Szent György bazilika 1698-től 1718-ig épült Franz Lothar von Schönborn mainzi érsek kezdeményezésére. 1962-ben a templom a basilica minor kitüntető címet kapta XXIII. János pápától. A templomot 1938 óta az ágostonrendi szerzetesek működtetik.

(A csodás korporálé)

     Szent Jakabot március 25-én fejezték le, a későbbi Szeplőtelen Fogantatás ünnepén. Az Egyház azonban úgy határozott, hogy ünnepét egyetemlegesen július 25-én kell megülni, mert ez a legalkalmasabb időpont. 

Jakab kivégzése után Heródes megtiltotta, hogy a testét eltemessék, a tanítványai Atanasius és Theodore azonban éjjel ellopták mesterük testét, és hajóra tették. Amint elszabadultak a kikötőből, a hajót az isteni gondviselésre bízták anélkül, hogy kormányozták volna. Az Úr angyalának vezérletével a hispániai Galíciában, az akkori Iria Flaviában, a mai Padrón-ban ért partot, ahol a helyi uralkodónőtől segítséget kértek, bár Szent Jakab már életében járt ott, de ellenségeskedésre talált.

Jakab apostol testét egy hatalmas kőre helyezték, mely lassanként, mint a viasz, befogadta a testet és csodálatos módon szarkofággá változott. A tanítványok kérték az uralkodónőt: „Az Úr Jézus Krisztus küldi tanítványa tetemét hozzád, hogy akit nem akartál életében befogadni, fogadd be holtában.”

Elmesélték neki a csodát, hogy miként értek oda minden kormányzás nélkül, és illő helyet kértek sírjának. Miután végighallgatta őket, csalárd módon így válaszolt: „Keressétek meg az ökreimet ezen és ezen a hegyen, és fogjátok kocsiba őket, s azzal szállítsátok el uratok testét, aztán olyan sírhelyet készíthettek neki, amilyet akartok.”

Ezt azonban fondorlatból mondta az uralkodónő, mert ugyanis, a nevezett ökrök, fékezhetetlen vad bikák voltak és ha még sikerülne is igát rakni rájuk, megbokrosodnának, összetörnék a kocsit, a tetemet ledobnák és a tanítványokat is megölnék.

De mit sem ér az ármánykodás az Úr ellen! Azok ugyanis nem is gondolván semmi rosszra, felhágtak a hegyre, és a bikákhoz érve, keresztet vetettek rájuk, s azok rögtön jámbor ökrökké szelídültek. Befogva őket, az ökrök kormányzás nélkül, a palotába vitték őket. Az uralkodónő ennek láttára elámult, hitt, és keresztény lett és bűnbánóként halt meg. Mindent amit kértek, megadott, Szent Jakab tiszteletére egy kápolnát építtetett, melyet a két tanítvány gondjaira bízott.

(Források az első részben!) (folyt.)

     Szent Hedvig királynőről elmondható, hogy egész életével éltette és máig élteti Lengyelországot.
Nem véletlen, hogy életcélját jelképező szimbólumként a két egymásba fonódó MM betű lett, az evangéliumi Mária és Márta betűi. Mária, mint az imádság, és Márta, mint a tettek jelképe.
     Hasonlóan Árpád-házi Szent Erzsébethez, ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Ékszereit is felajánlotta e célra.
     Európa minden országában nagyrabecsülés és tisztelet övezte és közismert volt uralkodónői bája és szépsége.

     Már életében szentként tisztelték Hedviget, gyűrűjét az érseknek adta, mint ereklyét.
     Huszonöt évesen egy koraszülött kislánynak adott életet, aki háromhetesen a Mennybe ment, ám néhány nap múlva az édesanya is követte.
A szomorú hírre félreverték az ország minden harangját. Ravatala előtt egy hónapig, emberek sokasága fejezte ki mély ragaszkodását.
Temetése augusztus 15-én, Szűz Mária mennybemenetelének ünnepén történt.
Virághegyek borították a helyszínt, és sírjánál hosszú évekig döbbenetes csodák sorozata történt.
Boldoggáavatásán az a Karol Wojtila bíboros munkálkodott, aki II. János Pál pápaként szentté is avatta 1997-ben.
     Magyar nemzetünk számára is örök példa Szent Hedvig, nemcsak mert ereiben Árpád-vér is folyt, hanem azért, mert küldetése, életszentsége, keresztény hite, erkölcsi tartása és szeretete máig követendő népeinknek. Szent Hedvig királynő saját vallomása szerint sok álmatlan éjszakát töltött a waweli fekete feszület előtt, hogy "mindent alaposan átgondoljon" és világosságot merítsen döntéseihez. "Fac quod vides" hallotta Megfeszített Mesterétől "Tedd, amit látsz! Szemléld az én megfeszített Szeretetemet és tudni fogod, mit tégy!"
     Az ezredéves magyar-lengyel kötődés jeleként 1998. február 24-én Franciszek Macharski krakkói bíboros-érsek személyesen hozta el Szent Hedvig gyűrűsujj-ereklyéjét, amelyet az egri Minorita templomban őriznek.
Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.

Kérjük Árpád-házi Szent Hedviget – mint az államfők védőszentjét ‒, hogy segítse meg hazánk és Európa vezetőit a krisztushit és a béke megőrzésében!

Szent Hedvig, könyörögj értünk! Amen

Még a karthauzi szerzeteseknek is sok volt!     

     Az Ars-i plébános nem ismerte a személyes bűnt, mégis böjtölt és sanyargatta magát mások bűneiért, negyven éven át. Lelkipásztorkodásának első éveiben ‒ mint olvashattuk ‒ véresre ostorozta magát, hogy Istennél kieszközölje hívei megtérését. Ugyanakkor, miután ezek megtértek, akkor sem engedte meg, hogy a vezeklés eszközei „berozsdásodjanak”. Erői­nek merülése mégis arra kényszerítette szentünket, hogy engesztelő áldozatait ritkítsa. Szegény „hulláján” ‒ ahogy ő nevezte testét ‒, be kellett várnia a sebek gyógyulását, hogy persze elölről kezdhesse.

Még 1839-ben Tailhades lelkész Lassagne Katalin segítségével átkutatta Vianney szobáját, ágy függönyeinek redői között egy vastag drótkorbácsot találtak.

Athanáz testvér ‒ aki hasonló leletre talált ‒ kijelentette, hogy a korbács láthatóan használatban volt. És lám mi történt? Valaki elemelte! Vianney­nek nem volt nyugta, míg egy másikat nem fabrikált.

Karjain szöges karperecet viselt. És ez olykor a mozdulataiból is kikövetkeztethető volt. Megesett, hogy a vezeklő öve olyan sebet okozott, hogy maga is nyugtalankodott, nehogy vérmérgezést kapjon.

Ne higgye a kedves Olvasó, hogy szentünknek csökkent fájdalomérzete lett volna, hiszen épp fájdalmában esett össze olykor, végig véres nyomot hagyva a falon! Az igazi indíttatása ‒ engesztelő céljain túl ‒, inkább az Üdvözítő fájdalmainak enyhítésében, és az abból való részvállalással magyarázható! Sőt, sejtetése szerint a Fájdalmas Anya könnyeit is próbálta letörölni, együtt érző szeretetével!

Az érte aggódók arra számítottak, hogy a Gondviselés Intézetének elkészültével, annak konyháján majd rendszeresebben étkezik. Tévedtek! A három nevelőnő kérésére beleegyezett ugyan, hogy minden nap fog enni, de az amit megevett, bizony igen csekély­ volt! Rendszerint dél tájban az árvaház konyhájába tért be s a tűzhely egyik sarkában egy bögre levest, vagy tejet talált. Gyakran nem itta ki teljesen a bögre tartalmát sem, bár néha egy kis darab kenyeret evett hozzá. Ráadásul, hosszú ideig nem is reggelizett.

1834 után csak Devie püspök határozott parancsára evett valamit reggel. Természetesen a böjti napokon ettől is megtartóztatta magát. A húsvéti időszak nagyböjti napjaiban csak egyszer étkezett. Néhanapján déltájban egy kis darab édes süteményt evett, ám életének utolsó két évében ezt is meg­vonta magától.1843 májusában bekövetkezett betegségéig este sohasem evett.

Saunier orvos rendeletére 1854-tól 1859-ig kötelezően enyhébb ételrendnek kellett magát alávetnie. „Most, hogy arra vagyok kényszerítve, hogy táplálóbb ételt vegyek magamhoz, kevésbé érzem jól magamat, ha gyónni akarok!” ‒ sóhajtott ‒, mert vádolta magát, torkosság miatt!

Elérkezett az az idő is, amikor gyomorzsugorodás folytán, már súlyos gondjai lettek.

A kastélyban adott egyik ebéd alkalmával, Devie püspök kedves plébánosát maga mellé kérte, és megparancsolta, hogy úgy egyen, mint a többi vendég. Vianney engedelmeskedett, de olyan rosszullét és gyomorgörcsei lettek az ebéd után, hogy majd meghalt!

A fentiekkel szemben viszont, szentünk az esetleges vendégeit, természetesen nem böjtölt­ette. Egy szállítómunkás így emlékezett rá: „Amikor a Gondviselése részére fát, gabonát s más élelmi­szert szállítottunk, szívesen fogadott és megvendégelt bennünket. Étkezés közben kiszolgált bennünket, bort öntött poharunkba és elvárta, hogy szolgálatait fogadjuk el. Koccintott velünk, de nem ivott. Erre sohasem tud­tuk őt rábírni”.

Hogy az Ars-i szent Plébános vezekléseit még inkább értékelhessük, nézzük mit mond a vezeklés egyik „szakértője”, egy karthauzi szerzetes: „Mi remeték, szerzetesek, vezek­lők bevalljuk, hogy a szent Ars-i plébánost csak szívünk őszinte csodálatával tudtuk kísérni, és arra sem vagyunk méltók, hogy a lába nyomát, cipője porát megcsókoljuk!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Alsó képen: szentünk vezeklő ostora)

     A sikertelenség és a honvágy késztette az Apostolt, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, ahol aztán nyíltan prédikált, és az Írással igazolta a messiás Krisztus eljövetelét és szenvedését, sokakat hitre ébresztve. Szent Pál is tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg az idősebb Jakabot, mint Péter és János mellett az Egyház ,,oszlopát” (Vö. Gal 2,9).

Abban az évben egy Abiathar nevű főpapnak elege lett a Krisztus-hit terjedéséből és lázadást szított a nép között. Elfogatta Jakabot és nyakába kötelet köttetve Herodes Agrippához vezettette, aki egyébként is 42-44-ben az egyházra támadt és kegyetlenkedni kezdett Jézus követőivel. Elsőként Jakabot ölette meg karddal. (ApCsel 12,1-2)

Az Újszövetség nem részletezi Jakab halálát, de a régi keresztény hagyomány szerint amikor Herodes parancsára Jakabot elvezették lefejezni, egy béna, aki az út szélén feküdt, feléje kiáltott, hogy gyógyítsa meg. Jakab erre így szólt hozzá: ,,Jézus Krisztus nevében, akinek hitéért éppen lefejezni visznek, kelj fel egészségben és áldd a te Teremtődet!” És a béna tüstént gyógyultan kelt fel, és áldotta az Urat.

Egy Josias nevű írástudó, aki kísérte a menetet, ezt látván, Jakab elébe borult és bocsánatáért esedezett, kérve, hogy keresztény lehessen. Jakab erre így felelt: „Béke legyen veled”, és megcsókolta. Ezt látva Abiathar főpap, lefogatta az írástudót és azt parancsolta neki, hogy mondjon átkot Krisztusra, különben Jakabbal együtt lefejezteti!

Erre Josias így felelt: „Légy átkozott te magad és átkozott minden napod, mert Jézus Krisztus a messiás, kinek neve legyen áldott mindörökké!”

Abiathar parancsára, ököllel beverték a száját. Mikor végül mindkettejüket a kivégzésre vitték, Jakab a hóhértól kért egy korsó vizet, és ott helyben megkeresztelte Josiast, majd mindketten Isten irgalmába ajánlva magukat, vértanúhalált haltak. Ám ekkor az őket kísérő katona is kereszténynek vallotta magát – ezért, mint lázadót őt is kivégezték.

(Források az első részben!) (folyt.)

Németország, Regensburg 1255
     1255. március 25-én, nagycsütörtökön Von Ulrich Dornberg regensburgi pap az Oltáriszentséget egy haldokló beteghez vitte, ám a város felé vezető utat elzárta egy megáradt kis patak. Bár efölött volt egy palló, ámde az átkelés közben a pap elcsúszott, és a rohanó patakba ejtette a Szentostyával teli kelyhet. A pap, a hívek és a város döntéshozói még aznap elhatározták, hogy jóvátételként nyomban egy fa kápolnát építenek az eset helyszínén.
1255. szeptember 8-án Albert püspök a Megváltó Krisztus tiszteletére szentelte fel a teljesen kész, berendezett kápolnát, és az Oltáriszentséget ünnepélyes körmenetben vitték oda. Ettől kezdve a szentélyt sok hívő látogatta, szinte soha nem volt üres. Két évvel később egy rendkívüli esemény bizonyította a hely egyedüli szent voltát. Mialatt egy ismeretlen nevű pap misét mondott a kis kápolnában, magában megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. A kelyhet is késlekedve emelte fel, ám ekkor hangot hallott a tabernákulum felett található feszület felől. A keresztre feszített Úr lassan kinyújtotta karjait a pap felé, elvette tőle a kelyhet és kitette a hívőknek imádásra. A miséző papon furcsa gyengeség vett erőt, olyannyira, hogy állni sem tudott, csak térdelni. A könnyek eleredtek a szeméből és mélységes bűnbánatot tartott, amiért kétségek merültek fel benne. Bocsánatot kért az Úrtól és Ő, megbocsátása jeléül visszaadta neki a kelyhet. A Szentmisét befejezve a pap megcsókolta a feszület lábát, majd eltávozott és soha senki nem látta többé! Úgy beszélték, hogy kolostorba lépett és ott is halt meg később.
1267-ben a fa kápolna helyett kő templomocskát emeltek, melyet 1542-ben a protestánsok elkoboztak, de a csodálatos feszületet és a főbb berendezéseket sikerült megmenteni a katolikusoknak (lásd felül!).

A keresztet egy Regensburg melletti kisvárosban őrzik. Sajnos a protestánsok a kieső helyen lévő kis templomot egyre kevésbé használták, mígnem a II. világháború után lebontották!

Németország, Augsburg 1194
     1194-ben egy augsburgi asszony, aki különösen is ragaszkodott az Oltáriszentséghez, szentáldozás után a Szentostyát észrevétlenül kendőjébe rejtette, magával vitte és viaszosvászonba csomagolva a szekrényébe tette. Abban az időben, ha valaki szentségimádást akart végezni, nehéz volt megtalálni a tabernákulumot a templomokban, hiszen a szentségimádás gyakorlata csak 1264-ben, az Úrnapja ünnepének bevezetésével terjedt el.
Öt évvel az asszony tettét követően, 1199. május 11-én meggyónta bűnét a Szent Kereszt Kolostor elöljárójának, Berthold atyának, és átadta neki a Szentostyát. Amikor a pap kinyitotta a viaszosvásznat, látta, hogy a Szentostya vérző hússá vált. Az ostya két részre esett, és csak vérző rostok kötötték össze. Berthold atya azonnal elment a város püspökéhez, aki elrendelte, hogy a csodálatos Szentostyát a papság és a nép kíséretében vigyék át a katedrálisba, és kristályból készült monstranciában tegyék ki a nyilvánosság elé szentségimádásra.
A csoda azonban folytatódott: A Szentostya az emberek szeme láttára egyre nagyobb lett. Ez az új jelenség húsvét napjától Keresztelő Szent János ünnepéig tartott. Ezt követően a püspök a Szentostyát visszavitette a Szent Kereszt Kolostorba és elrendelte, hogy e rendkívüli esemény emlékére minden évben tartsanak megemlékezést a szent ereklye tiszteletére. 1200-ban Rechber gróf egy elől nyitható csodálatos ezüst ereklyetartót ajándékozott az ágostonrendi szerzeteseknek, hogy abban tartsák a csodálatos Szentostyát. Az eucharisztikus csodán kívül más természetfeletti események is történtek itt, például a ragyogó arcú kis Jézus fehér ruhában, koronával a fején megjelent a Szentostyán. Máskor pedig maga Jézus jelent meg, hogy áldást adjon az egybegyűlteknek. Rendkívüli gyógyulások is történtek, emiatt a helyiek «Wunderbarlichen Gutes» (csodálatos jóság) néven is ismerik. A csoda történetét az augsburgi városi könyvtárban számos könyv és történelmi dokumentum rögzíti. Ma a díszes ereklyetartót múzeumban őrzik és a Csodás Eucharisztiát egy sugaras monstranciába építve tartják. A Szent Kereszt Kolostort ma domonkosrendi szerzetesek lakják.

A Szűzanya: »Mindannyian kedves gyermekeim. Vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani lábatok alól a remény talaját! Tudja nagyon jól, ha ezt sikerül megtennie, mindent elvett tőletek! A reményvesztetteknél már bűnre sem kell kisértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van, nem lát már a hit szemével, minden erény, minden jó - értékét veszti. Ó gyermekeim, imádkozzatok szüntelenül egymásért, engedjétek kegyelmeim hatását létrejönni lelketekben.«

(Szeretetláng Napló. IV/30)

Szent Jakab az első Mária-jelenés kiváltságoltja

Szent Jakab az oszlop állításának helyén egy kis kápolnát épített fel, melyet Santa Capillanak nevezett el. (Jelenleg a hatalmas katedrális közepén helyezkedik el.)

A hagyomány szerint angyalok által hozott 177 cm magas és 24 cm átmérőjű oszlop jáspisból van, és minden díszítést nélkülöz, csupán egy ezüst lemezzel van bevonva. Ezen áll egy XVI. századból származó, fekete fából faragott 38 cm magas szobor, amely a Szűzanyát ábrázolja Gyermekével. Az oszlop a hit állandóságát szimbolizálja, és a kegyhelyet az Isteni Irgalmasság helyszíneként jelöli.

A zaragozai Szűz Mária-székesegyház kétségkívül az egyik legértékesebb és leghíresebb Mária kegyhelyek egyike. Hatalmas épület Spanyolország 4 legmagasabb tornyával, egy központi kupolával, és tíz kisebbel körbevéve. Egyet közülük Francisco de Goya alkotásai szépítenek.

A Santa Maria del Pilar („Oszlopos Szűz”) Spanyolország és minden spanyol nyelvű és kultúrájú ország védőszentje.

Mellesleg, Szent Jakab Spanyol-honban való apostolkodásának hagyománya a breviáriumba is belekerült: ,,Jézus Krisztus mennybemenetele után Jakab Júdeában és Szamariában hirdette Jézus istenségét és sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ezután Hispániába ment, ahol néhány embert Krisztushoz térített, akik közül később hetet Péter apostol püspökké szentelt és Hispániába rendelt.”

(Források az első részben!) (folyt.)

A gyóntatás vértanúja 

     Megesett, hogy jó szándékból a gyóntatószék ülődeszkájára szalmazsákot tettek, Vianney mindig félretolta azt. Élete vége felé 1857 telén, csalafinta módon éjfél után, tehát még megérkezése előtt forró vízzel telt edényt helyeztek el a gyóntatószék alá, ezt a melegítő módszert napjában többször megismételték. Sokáig nem vette észre, amikor pedig észrevette, már nem kifogásolta, hiszen egészségi állapota mindegyre rosszabbra fordult.

A sekrestyében, ahol a férfiakat gyóntatta, néha kénytelen volt papírt égetni, hogy megmerevedett kezeit felmelegítse. Toccanier káplán csak akkor tudta elérni azt, hogy a sekrestyébe kályhát állítsanak be, amikor kifejtette Vianney előtt, hogy a hideg és nedves helyiségben az egyházi ruhák megpenészednek.

Szentünk önuralma és türelmessége, ezek után úgy tűnik fel előttünk, mint csodálatraméltó példakép, ez azonban ha méltó is a csodálatra, nem utánozható. Az Úr 'atlétája' az emberi erőfeszítések végső határáig elment, ha ugyan még nem azon is túl!

Az Ars-i plébános az az ember volt, aki önmagában megölte a régi Ádámot, és aki a természetnek so­hasem adott kegyelmet. Önsanyargatása állandó és túlzott volt, az egész lényét átkarolta. Egy szigorú trappista élet semmi, az övéhez képest. Alig képzelhető el, hogy a keresztény vezeklés még nagyobb fokot is elérhetne. Szentünk egyszerűen megtanított bennünket hinni azokban a rendkívüli tettekben, amelyekről a puszták remetéinek életleírásaiban olvasha­tunk (ha ugyan...).

Az egykori Ars-i paplakban, máig őrzik győzelmi jelvé­nyek gyanánt Vianney vezeklő eszközeit. A legrettenetesebb vezeklési eszköz azonban nincs ott, az a templomban maradt: a gyóntatószéke! (Ld. alul!)

Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Isten szolgája itt önként keresztre feszítette magát. „A gyóntatás vértanúja lett” ‒ mondja életének egyik szemtanúja! Könnyen elrejtőzhetett volna egy kolostorban vagy a pusztában, de Krisztus és a lelkek iránti szeretetből itt maradt ő, aki fiatalságában a mezők tiszta levegőjét szívta magába, és papként napi 18 órát töltött a gyóntatószék levegőtlenségében, kis megszakításokkal!

Hosszú ideig szobájában sem fűtött. Aztán életének utolsó tizenöt évében Pertinand tanító és az Iskolatestvérek begyújtottak a kályhába, mielőtt Vianney haza érkezett volna. Ámde mire hazaért, a szobájában kialudt a tűz, s bizony alig tudott felme­legedni.

Egy ilyen fázós alkalommal, szentünket nagy öröm érte. Váratlanul meglátogatta őt a szintén idősödő és beteges Pauline Jaricot, az "Élő Rózsafüzér" világméretű megszervezője, és a Szent Filoména-tisztelet terjesztője. Kint nagyon hideg volt és amikor Pauline belépett, a szél és a hó besüvített a szobába. Vianney nagy zavarában mindjárt kiment, hogy behozzon fát és szalmát, de mindez nedves volt, úgyhogy képtelen volt begyújtani.

‒ Nem számít ‒ mondta Pauline ‒, áldozatot hozni tudni kell! Inkább adjon atyám nekem egy kis reményt, mert néha elcsüggedek a világ állapota miatt!

És szentünk, biztató mosollyal adott neki egy kis fából készült keresztet.

A kitartó gyóntatás és a gyóntatószékben elviselt szenve­dések már egymagukban is kiérdemelték volna a szentség dics­fényét. De ő úgy kereste a sanyargatás alkalmait, mint a világ fiai a gyönyört, ezért a vezeklés sohasem elégítette ki őt. Megtagadta magától a virágillatot, a gyümölcs zamatát, amiként legna­gyobb hőségben egy csepp vizet sem ivott. A szemtelenkedő legyet nem űzte el homlokáról. Ha térdelt, nem kereste a támaszt. Az utálat érzését elfojtotta magában. A jogos kíván­csiságot is száműzte: vasutat, vonatot soha nem látott, és nem is volt rá kíváncsi, holott ez annyi de annyi zarándokot hozott neki Ars-ba.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Szent Jakab az első Mária-jelenés kiváltságoltja

Jakab evangelizációs missziója az Ibériai-félszigeten határozott elutasításra talált a helyi lakosság körében, elkeseredettségében Szent Jakab úgy tervezte, hogy azonnal visszatér Palesztinába, de előtte megbeszélést tart annak a 8 tanítványának, akiket sikerült megnyernie.

Kr.u. 40. január 2-án éjjel Szent Jakab el is ment, az akkor római fennhatóság alá tartozó zaragozai városfalon kívülre, az Ebro folyó jobb partjához, ahová a szalmát és a szemetet dobták ki, és ott várakozott.

Ekkor a fagyos, januári éjszakában rendkívüli fény mutatkozott az égen, és angyalok jelentek meg, akik egy jáspis oszlopot (pilar) hoztak magukkal, melyen az Istenanya állt. Az angyalok leállították az oszlopot a földre, és Mária így szólt Jakabhoz: „Fiam, ne aggódj szívedben, mert a hispánok meg fognak térni! Ezért szolgáljon ez a hely arra, hogy az emberek kifejezhessék tiszteletüket irántam. A te segítségeddel épüljön templom ezen a helyen az én emlékezetemre. Vigyázz az oszlopra, amelyen én vagyok, mert ezt a Szent Fiam, a Te Mestered angyalokkal hozatta le az égből. Emellett az oszlop mellett oltárt állíttas, ahol imáimnak és közbenjárásomnak köszönhetően, rendkívüli jeleket és csodákat fog véghezvinni a Legfenségesebb ereje, különösen azok életében, akik segítségül hívnak engem szükségükben. Amiként látsz engem az oszlopon, ez legyen később a templom titulusa is: Santa Maria del Pilar („Oszlopos Szűz”). Ez az oszlop egészen a világ végezetéig itt fog állni.”

A jelenés külön érdekessége, hogy Jézus Anyja még a földön élt Jakab öccsének, Jánosnak a felügyelete alatt, Jeruzsálemben. Az efezusi házba csak 42-ben, Heródes fokozódó egyházüldözése elől költöztek!

(Források az első részben!) (folyt.)

Franciaország, Párizs 1290

     1290 húsvétján egy ateista, aki ki nem állhatta a katolikus hitet, elhatározta, hogy szerez egy Szentostyát, és megszentségteleníti. Amikor kettévágta vérzett, ekkor tűzbe majd forrásban lévő vízbe dobta, de a Ostya keresztet formálva kiemelkedett.
Számos dokumentum tanúsítja ezt a csodálatos eseményt. Az olasz történész, Giovanni Villani például a csoda valamennyi lényeges eleméről beszámol híres Storia di Firenze című könyvének 7. kötetében, a 136. fejezetben. Madame Moreau-Rendu alaposan megvizsgálta a forrásokat és eredményeit 1954-ben, az „Á Paris, rue des Jardins" című művében tette közzé, amelyhez Touzé püspök, Párizs segédpüspöke írt előszót. A szerző a dokumentumok részletes felsorolását követően elvégezte azok alapos vizsgálatát is, majd teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy a tények hitelesek. A történet legismertebb elbeszélése Rupp francia érsek, „A párizsi egyház története” című művéből származik. Ebben a könyvben a szerző, a Simon Matifas de Busay püspök Saint-Denis-i püspökségéről (1290-1304) szóló oldalakon így számol be a párizsi eucharisztikus csodáról: 1290. április 2-án, húsvét vasárnapján egy Jonatán nevű férfi, aki gyűlölte a katolikus hitet az Oltáriszentséggel együtt, megbízott egy gyalázatos asszonyt, hogy szerezzen neki pénzért egy Szentostyát! Az asszony a szentáldozása után kivette szájából a Partikulát és átadta az istentelennek. Ez miután megkapta, ütlegelni és döfködni kezdte és késsel belevágott a Szentostyába, ami folyamatosan és egyre jobban vérezett. A férfin úrrá lett a pánik és tűzbe dobta az Ostyát, de az kiemelkedett a lángok közül. Ezután kétségbeesésében forró vízbe dobta, de az a vízből kiemelkedve feszület formáját öltötte. A férfi rosszul lett és végül remegve eljuttatta az Ostyát a Saint-Jean-en-Greve plébániaközösség egyik tagjához, aki azt a plébánosnak adta. Ezt a Szentostyát évszázadokon át egy kis ereklyetartóban őrizték a Saint-Jean en Greve-i templomban, míg végül a francia forradalom alatt nyomaveszett, s a templomot a „felvilágosodottak” lerombolták! (A csoda jeleneteit lásd alább!)
Más jelentős adatok is alátámasztják a csodát. Az egyházi hatóságok, a nép és a király akaratából a szentségtörő férfi házát kápolnává alakították. Egy 1291-es adásvételi bizonylat szerint Jonatán házát „A csodák háza” néven foglalta le Szép Fülöp király. A házat imaházzá alakították, VIII. Bonifác bullája szerint. A párizsi nép ajkán az utca eredeti neve „rue des Jardins”-ról (kertek utcája) „rue du Dieu bouilli”-ra (a leforrázott Isten utcája) változott. Ünnepi szentmisét a La Chapelle des Billettes kápolnában advent és nagyböjt második vasárnapján tartanak.

Fizikai fájdalmak közt

     Vianney nem engedte meg, hogy káplánját valaki egyetlen szóval is bántalmazza, így intett: „Ha valami bántódása történik, mindketten elmegyünk innen!” – mondta. Amikor már a püspök­ fülébe is eljutott a dolog és kivizsgálást rendelt el, akkor szentünk ezt válaszolta: „Hagyják meg őt nálam, ő csak hibáimat fedi fel!”

Sőt, egy bizalmasának ezt mondta: „Mennyi hálával tartozom neki, nélküle nehezen tudtam volna meg, hogy mily kevéssé szeretem az Istent!”

És lám-lám ‒ hála az Istennek ‒, végül maga Raymond kérte az áthelyezését, mert persze meggyőződött arról, hogy sosem fogja tudni ezt a tömegek által annyira dicsőített papot pozíciójából kitúrni.·És Chalandon püspök el is helyezte!

A sors iróniája, hogy épp ‒ a dicstelen káplán ‒, fogott bele szentünk halála után könyvírásba az Ars-i plébánosról! Ezt ugyan nem fejezte be soha, de a meglévő részekben nagyon elismerően beszélt egykori főnökéről.

Szentünk a testi szenvedést is épp oly hősiesen viselte, mint a lélek megpróbáltatásait.

Balkarján nyílt seb volt, és ehhez néha a zarándokok véletlenül hozzáértek. Ez nagy fájdalmat okozott neki és ilyenkor minden ingerültség nélkül kicsúszott a száján: „csak lassan!” Ez a köszvény eredetű seb 15 évig gyötörte, amit a hideg, nyirkos szobájában szerzett ‒ írja könyvében a „legendás” Raymund káplán ‒, akinek persze köszönhető volt, hogy szentünknek abban a szobában kellett aludnia!

Az Ars-i plébánosnak gyakran fájt a feje is, ilyenkor a homlokára mutatott, és ezért évente eret vágtak rajta. Ehhez még hozzájárultak a heves fogfájásai is, és ilyenkor Pertinand tanítót kérte meg, hogy egy közönséges harapófogóval húzza ki a fogát!

Figyelemreméltó, hogy a „hullája” ‒ ahogy ő nevezte saját testét ‒, bármilyen szenvedésen is ment keresztül, nem befolyásolta szellemi frissességét és lélekmentő buzgalmát!

1855 óta észrevette, hogy mindegyre erőtlenebb lett. „A fejem zavaros!” ‒ mondta néha. Toccanier az ő tudta nélkül, a mindennapi zsolozsmázás alól felmentést kért számára. Mindazonáltal majd mindennap elmondta a breviáriumot, de le kellett mondania arról a kedvelt szokásáról, hogy térden állva mondja, mint ezt alszerpappá való felszentelése óta tette.

Még a legedzettebb papot is megviseli a levegőtlen gyóntatószék­ben töltött néhány óra, amikor zsibbadt tagokkal, a bűnöktől zavart fejjel megterhelve lép ki belőle. Ezért mondta Garets grófné, hogy az Ars-i plébános oly munkát végzett, amely hat papot is kimerített volna.

Mert valóban, e „megelőlegezett koporsóban” szenvedett az Ars-i plébános a legjobban. Nyáron, a gyóntatószékben uralkodó hőség, a pokol iszonyatát idézte föl benne ‒ saját szavai szerint. Gyóntatás közben elég gyakran vizes borogatást tett a fejére, annyira kínozta őt a fejfájás. Tikkasztó hőség idején megromlott a levegő a keskeny és alacsony templomhajóban (hát még gyóntatószékben), némely gyónó rossz leheletéről nem is beszélve. Nem csoda, ha a hős gyóntató olykor rosszul lett, s időnként ecetes vagy kölnivizes üveget volt kénytelen az orrához emelni.

A tél pedig felette kemény volt, különösen, ha az Alpokból elszabadult szél süvített végig a tájon, s a fagy szinte repesztette a követ. Szentünk a gyóntatás közben többször elájult, részben a hideg miatt, részben a betegségei következtében. Dufour lelkész meg is kérdezte tőle:

‒ Hogyan képes ön annyi órán át a hideg gyóntatószékben ülni, anélkül, hogy lába alá valami melegítőt tenne?

‒ Barátom! ez azért van, mert Mindenszentektől egészen Húsvétig nem éreztem a lábamat! ‒ válaszolta.

Eliot Tailhades kanonok, aki 1839 telének egy részét Ars-ban töltötte azt beszéli, hogy a szegény pap lábain a bőr a harisnyához fagyott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(A gyónatószék)

     Nagy Lajos királyunknak két szép leánya volt, Mária és Hedvig. A király halála után a magyar trónt Mária örökölte. A kassai privilégiumnak megfelelően a lengyel trón is Máriára szállt volna, ám a lengyelek ragaszkodtak a királynő Krakkóban való tartózkodásához, amit magyar királynőként nem tudott biztosítani, így végül Hedvig (1374–99) örökölte a lengyel trónt.
     Hedviget ‒ aki később az uralkodók védőszentje lett – 1384-ben úgy kenték fel, mint az uralkodókat. Királyként említik az oklevelek is, mivel a kor hivatalos nyelve a latin, nem tett különbséget királynő és királyné közt.
     A 174–180 cm magas, vékony, magyar – lengyel–anjou származású gyönyörű szépségű hölgy csodás lelki életet élt, ám már négyéves korától el volt jegyezve az ausztriai II. Lipót fiával, Vilmos herceggel. Tekintve, hogy Lengyelországot állandóan veszélyeztették a pogány litvánok seregei, kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló 1385-ben házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában.
     A királynő két feltételhez kötötte válaszát, az egyik a litván nép kereszténységre való áttérése, a másik, hogy IX. Bonifác pápa felbontsa a Vilmossal meglévő jegyességét!
Hedvig égi jelként fogadta, hogy mindkettő megvalósult, olyannyira, hogy Jagelló keresztapja maga a pápa lett, akitől az Ulászló nevet kapta!
     Ezzel az 1386-ban megkötött friggyel, Lengyelországban két király uralkodott Hedvig és Ulászló. Annak ellenére, hogy külön irodáik és külön pecsétjeik voltak, az állami dolgokról közös okmány készült.
Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Egyben az ő személyével kezdődött Lengyelország legragyogóbb korszaka.
     Hedvig 1397-ben a krakkói egyetemen teológiai fakultást állíttat fel, melyhez híres professzorokat hívatott, miáltal Krakkó európai hírű lett. A tudósok munkáját sokra becsülte, támogatta és védelmezte. Lengyelre fordította a Szentírást és néhány szent életét.
     Hedvig érdeme, hogy Szűz Mária nevét elültette népe szívében, és hogy az Istenanyát Lengyelország Királynőjének kérte fel, miáltal népét megerősítette bensőséges hitében.

(folytatása következik!)

Franciaország, Neuvy-Saint-Sépulchre 1257

     A franciaországi Indre megyében található Neuvy-Saint-Sépulchre templomában két csepp vér-ereklyét őriznek, amelyről úgy tartják, hogy Krisztus Urunk vére, amit a kálvárián gyűjtöttek össze az ő kínszenvedése során. 1257-ben Eudes bíboros hozta el Franciaországba a Szentföldről.
Az ereklyében alvadt, tiszta vér van, ami nem keveredett vízzel és földdel. A relikviát mindig ebben a templomban tartották, amely az 1000-es évek első felében épült a jeruzsálemi Saint Sépulchre-templom mintájára. A szent ereklyére való tekintettel a hely számos bűnbocsánatban részesült. 1621-ben André Frémiot Bourges-i érsek megalapította a Legdrágább Vér Testvériséget, majd két évvel később XV. Gergely pápa ismét bűnbocsánatot adott a Szent Vér tisztelőinek. Húsvéthétfőn és július 1-én minden évben ünnepélyes felvonulást és szentmisét tartanak a szent ereklye tiszteletére és imádására. Számos kegyelmet tulajdonítottak a Neuvy-Saint-Sépulchre-i Legdrágább Vérnek.

Az Evangéliumból ismeretes az is, hogy Jakab milyen határozottan várta Isten országát. Anyjuk Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz?

– Intézd úgy, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban.

Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? – Ki tudjuk! – felelték.

Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta.

A többi tíz apostol ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem, aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.”

Jakab megszívlelte az Úr e szavait. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, de nyugtalan természete tovább hajtotta, és Krisztus feltámadása után 3 évvel, missziós utakra vállalkozott (ld: Apcsel 12,17). Így jutott el a spanyolországi Galíciába.

(Források az első részben!) (folyt.)

A szentek erénye a türelem! 2

     1854-ben az egyik katekézis után, amint a templomból hazafelé tartott, kellemetlenségekben volt része, egy valaki a karingjéből akart levágni egy darabot, egy másik ismeretlen pedig egy hajszálat akart hajából kirántani. A jobb érzésű emberek így szóltak hozzá:

‒ Főtisztelendő úr, ezt a népséget el kellene kergetni. Én az ön helyében megpukkadnék a dühtől... stb.

‒ Istenem, már harminchat éve vagyok Ars-ban és még nem mérgelődtem, most meg már öreg vagyok arra, hogy haragudni kezdjek! – volt szentünk válasza.

És bizony sok papot megigézett, akik ezt a türelmet látták!

Gerin a grenoble-i székesegyház plébánosa, akit Vianney az „uno­kaöccsének” nevezett, órák hosszat figyelte őt és teljesen ledöbbent, hogy Vianney milyen gyengéd és nyugodt tudott maradni a legnagyobb tolongásban is!

Tailhades kanonok is így tanúskodott szentünk türelméről: „Nagyon közelről figyeltem az Isten szolgáját, hogy a türelmetlenség legkisebb megnyilatkozását észre vegyem rajta, de ez sohasem sikerült. A nagyszámú alkalmatlankodók közepette mindig gyengéd, mosolygó, változatlanul nyugodt maradt. Idevonatkozó megjegyzésemre így felelt: Mit nyernék az­zal, ha dühbe gurulnék? Hogyan tehetné ezt az a pap, ki reg­gelenként magát Istennek áldozza föl?”

Nyilvánvaló, hogy a türelem erényének gyakorlása jóval nagyobb erőki­fejtést igényel olyan személyekkel szemben, akiknek a magaviselete bántó és kellemetlen. És ez a türelem a próbaköve, mely egyben dicsőséges diadala is.

Szent plébánosunk 8 éven át 1845-től 1853-ig békésen tűrte egyik káplánja fondorkodó magaviseletét, akire az okos, finomlelkületű Lassagne Katalin úgy tekintett, mint aki Istentől arra lett küldve Ars-ba, hogy hűséges szolgája türelmét alaposan próbára tegye!

Bár csak Vianney káplánja volt, mégis úgy viselkedett, mintha szentünk gyámja lett volna, mindezt annak ellenére, hogy máskülönben jó pap, és kötelességtudó ember volt. Raymond káplán (aki értelemszerűen nem azonos Raymond Savigneux-i plébánossal) 20 évvel volt fiatalabb az Ars-i plébánosnál, aki egyébként ezért a fiatalemberért fizette az ellátási költségeket a szemináriumban.

Nos, ez a Raymond kevésbé volt tapintatos és megfontolt. Erről mindjárt megérkezésekor bizonyságot tett, amikor minden szégyenérzet nélkül elfoglalta a plébánosa szo­báját, míg szentünk zokszó nélkül költözött a földszinti homályos és nedves szobába.

A hívek ezt a méltánytalanságot észrevették és azzal fenyegetőztek a káplánnak, hogy botrányt csinálnak, ha szeretett lelkipásztorukat bármiben is zavarja életrendjében. Így a plébános visszanyerte szobáját, Raymond káplán pedig a faluban kapott lakást.

Érdekesmód, ez a káplán ‒ akit maga Vianney kért segítőtársul ‒, nem kevesebbről álmodozott, minthogy a plébánosát Ars-ból kiszorítsa és a zarándokok fölött maga rendelkezzen, és persze azután ő legyen az „Ars-i plébános”. Azzal nem törődött, hogy ezáltal akár az 1818 előtti állapotba sodorhatja a fa­lu hitéletét.

Raymond káplán mentségére talán azt le­het felhozni, hogy ő maga nem volt tudatában, hogy magavisele­tével valakinek fájdalmat okozott. Többször a plébánosa intézkedéseit kifogásolta. Például, szemrehányást tett neki azért, hogy ezt-azt nem beszélte meg vele előzetesen, vagy hogy a zarándokok vezetésében nem járt el az ő felfogása szerint helyesen, sőt annyira ment, hogy a szószékről nyíltan ellentmondott neki.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Szent Elek élete 2

     Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzon Rómáért!” Keresték, ám nem találták sehol, ekkor újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, ő azonban semmiről nem tudott. Ekkor Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett. Az egyik szolga odalépett urához, mondván: „Nem a mi zarándokunk-e az, aki a lépcső alatt lakik?” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.
Szólt tehát a császárnak és a          pápának. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.
     Szent Elek szülei ekkor hallván, hogy nem ismerték fel saját fiukat, megszaggatták ruháikat és így jajongtak: "Jaj nekünk, miféle vigaszt találhatnánk ezután? Te láttál minket szerencsétleneket, könnyeket ontani, és nem fedted föl kilétedet; a szolgáid csúfot űztek belőled, becsméreltek és ütlegeltek, s te tűrted. Sírjatok velünk mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házunkban volt, mégsem ismertük föl!”
     Ekkor a város közepére vitték Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette az rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg meggyógyult, amint a testhez ért. A császár pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a tömeg miatt csak nagy keservesen tudták elvinni Szent Elek testét a Szent Bonifác vértanú templomhoz, ahol hét napon át, dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy
tisztességgel helyezték el. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július 17-én hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.

     A Szent Bonifác Bazilika egyik oltára mögötti falmélyedésben őrzik a lépcsőt,     amely alatt Szent Elek 17 éven át élt, valamint a szülői ház nyolcszögletű kútját. (Lásd lent!) A Bazilikában található még Szent Elek csodálatos Mária ikonja, melyet Edessából
hozhatott magával. Az érdekesség az, hogy ez a kép, vagy másolata a barokk korban   ismeretlen körülmények között, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. 
     Magyarországra Szent Adalbert hozta el Szent Elek tiszteletét. A szent példája hatással volt Szent Imrére és fogadalomtételére is.
Attribútuma: zarándokbot. - A rézművesek és az utasok védőszentje. Ünnepe a Keleti egyházban február 11 és március 17. (temetésének napja), Nyugaton február 17 és július 17.

Forrás felhasználásával!

A szentek erénye a türelem! 1 

     Egy nyári délelőtt Vianney nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben észrevette, hogy egy szegény mankóval járó öreg koldus akart bejutni a templomba. Szentünk nyomban utat tört magának a hívek közt és bevezette a templomba. Tekintve, hogy minden hely foglalt volt, a saját székére ültette.

Egyébiránt az Ars-i plébános türelmének is sok próbát ki kellett állnia. Egy napon azon csípték az egyik kisfiút, hogy misepénzt lopott, erről azonban Vianney nem tudott. A polgármester és akik látták, a szülők tudomására hozták az esetet. A kis tolvaj anyja azt hitte, hogy a plé­bános jelentette fel a gyermeket, ezért keserű szemrehányással illette szentünket. Szegény csak ennyit mondott:

‒ Igaza van! Imádkozzon a megté­résemért!

Mások mesélték ‒ írja Lassagne Katalin ‒, hogy „egy Ars-i lakos igazságtalanul sértegette a parókián a plébánost, aki meghallgatta őt anélkül, hogy egy szót is szólt volna, azután udvariasan kikísérte s megölelte. Viszont ez az önlegyőzés annyira kimerítette szentünket, hogy alig tudott a szobájába felvánszorogni, hogy ledőljön az ágyába, és néhány pillanat alatt himlőpörsenések borították el testét.”

Mint az előzőkben olvashattuk, ha valaki gorombáskodott vele, nyugodtan meghallgatta, de ezután rögtön reszketés fogta el a testét.

A „Gondviselésben” egy ízben valami dolog felbosszan­totta őt, ám rá jellemzően így szólt: „Ha nem akarnám, hogy meg­térjek, ezért most megharagudnék!” E szavak után azonban megőrizte teljes nyugalmát. 

Andre Tréve visszaemlékezése szerint szentünket egyszer arcul vágták, mire így felelt: „Barátom! Arcom másik fele irigyen féltékeny!”

Ez a csodálatos türelem mindinkább szembeszökőbb volt a tömegek közepette is. Itt valóban sok alkalma volt, hogy állandóan a lemondást gyakorolja. Sokan tolakodtak, akik be­szélni akartak vele ‒ ráadásul olyanok ‒, akik már egyszer beszéltek vele. Esetenként, ide-oda ráncigálták sőt, majdnem agyonnyomták, ő azonban a szeretet és a gyengédség angyalaként viselke­dett. Arcán látható volt az idegek feszülése, indulatosság azonban soha!

Számára az időnek nagy értéke volt, és meghallgatta annyi lélek segélykiáltását, ámde sajnos igen sokan csak föltartották őt üres fe­csegéseikkel. Ennek ellenére mégis oly szeretetteljes, és oly gyengéd tudott lenni ezekkel szemben is, hogy megelégedetten távoztak tőle.

Többször előfordult, hogy a sekrestyébe hivatták őt, miközben ötvennél többen várakoztak a gyóntatószéke mellett. Elment a sekrestyébe, ahol végtelen türelmesen meghallgatta a teljesen semmitmondó mondanivalót.

Amikor egy alkalommal sokan voltak a gyóntatószéke körül, háromszor is kilépett belőle, hogy három embert  külön-külön megáldoztasson, jóllehet egyszerre megáldoztathatta volna mindhármat. A jelenet egyik tanúja ezt annyira bosszantónak találta, hogy felháborodva hagyta el a templomot és haragjának így adott kifejezést: „Dühös vagyok azért, hogy a plébános nem tud dühös lenni!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított és a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés a társával Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn tekintettek az égre, a tenger felett egy "lábnyomnyi" kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is).
     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A hagyomány szerint Illés óta éltek itt remeték, tanulmányozva az Írásokat, aszkézisben és imában szolgálták Istent, és imáikban a leendő Messiás Édesanyját a boldog Asszonyt tisztelték! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első Mária-tisztelők.
     A szétszórtan élő remetéket, Berthold († 1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, "Mária testvéreinek rendjeként" említve a közösséget.
     A 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.
Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka. Ígéretem kiterjed a tisztítótűzben szenvedőkre is! Aki vállruhámat állandóan viselte életében, ahhoz a halálát követő szombati napon angyalaimmal leszállok a tisztítótűzbe, hogy kiszabadítsam onnan őket!”
(Jóváhagyások: XXII János pápa 1322. márc. 3. és V. Pál pápa 1613. febr. 15.)

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.
A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra. (folyt.)                                             

Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj érettünk!

A két testvér, Jakab és János tették fel a legtöbb kérdést az Úrnak, az Ítélet napjáról és más eljövendő eseményekről.

Apjuk mesterségét örökölve halászok voltak. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján sétálva kezdte meghívni az apostolait, és miután meghívta Pétert és Andrást, ,,folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal. Hívta tehát őket, és ők rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek” (Mt 4,21-22). A két testvér Keresztelő Szent János tanítványai voltak, őáltala ismerték már Jézust (Jn 1,29–39).

Péter és János mellett Jakab a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon Péter a szikla, János a szeretett tanítvány, és Jakab pedig az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben – a Színeváltozáskor (ld lent!), Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben – csak hármukat vette maga mellé Jézus.

Jakab és János egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk, hogy amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak, Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!” Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesz-nek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.

(Források az első részben!) (folyt.)

KILENCEDIK NAP

Bevezető ima:

      Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Magasztalja lelkünk az Urat, ki ily jóságos Anyát adott nekünk e küzdelmes földi életben. Kézen fogva vezet bennünket, megóv minden testi és lelki veszedelemtől, megvigasztal bajainkban, megerősít harcainkban, halálos ágyunknál is ott van mellettünk, hogy jelenlétével elűzze a gonosz ellen­séget, s nem nyugszik addig, míg hűségünk jutalmául el nem nyertük az örök élet koronáját. Fogadd tehát kegyes Anyánk, mindezekért cserébe szívünket; fogadjuk, hogy szent ígéretünkhöz mindhalálig hűek maradunk és Hozzád gyermeki szeretettel ragaszkodunk. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy Mária (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!)

Franciaország, La Rochelle 1461

     1461 húsvétján Jehan Leclerc asszony elkísérte 12 éves Bertrand nevű fiát a Szent Bartolomeo-templomba. A fiú 7 éves korában egy szerencsétlen esés következtében megnémult és lebénult. Amikor elérkezett a fiatalok elsőáldozási ideje, a fiú jelezte édesanyjának, hogy ő is szeretne találkozni az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal. A pap először nem akarta a szentségben részesíteni, mivel a fiú, némasága miatt nem tudott szentgyónást végezni. A legényke azonban addig könyörgött, hogy a pap végül engedélyezte neki, hogy a Szentostyát magához vehesse. A szentáldozással Bertrand-t azonnal titokzatos erő járta át. Tudott mozogni és beszélni. Meggyógyult.
Egy kézzel írt dokumentum szerint a megtörtént csoda után Bertrand első szavai a következők voltak: „A mi segítségünk az Úr nevében van!” A csodát leghitelesebben egy kézzel festett dokumentum ábrázolja, amelyet a mai napig őriznek a La Rochelle-i székesegyházban.

„Szegények mindig lesznek!” 

     Az Ars-i plébánosnak egyetlen reverendája volt, amelyen bizony sok folt éktelenkedett. Ez a szándékos szegénység egyszer zavarba hozta őt. Tél volt. Az egyik szomszédos parókiáról esőben hazafelé tartott, és alaposan bőrig ázott. Ráadásul többször elcsúszott a síkos úton. Nagyon jól tudta, hogy ilyen állapotban hiába megy haza, mert nem találna egyetlen göncöt sem, amit átmenetileg fölvehetne! Betért tehát egyik hívéhez, kinek bevallotta kellemetlen helyzetét. A vendéglátó házigazda segített neki az átöltözködésnél, ruhát kölcsönzött neki arra az időre, amíg a reverenda megszá­radt a rőzsetűz lángja mellett.

Jómódú környezete meggyőzte őt arról, hogy bizony nem illik papi méltóságához a sze­gényes ruházat. Elfogadta tehát az ajándékba kapott két reverendát, s a jobbikat ünnepélyes alkalmakra tartotta fönn. De a gyengébb minőségű volt igazán kedvence, és annyira sokáig hordta, hogy elhasználódott. Ha aztán szer­tartás közben netán meglátták a szegényes ruhadarabot, Vianney e szavakkal mentegetőzött: „A viseltes reverenda jól áll a szép miseruhához, mert kihangsúlyozza a profán és a szent közti különbséget!”

Szentünk váltig ragaszkodott ahhoz, hogy nincs szükség két reverendánál többre. Azok ajánlatát nem fo­gadta el, akik a régi reverenda fejében újat kínáltak neki, hiszen ez is az ereklyeszerzés egyik módja volt. Megesett, hogy egy ajándékreverendát egyszerűen ott hagyták a szobájában, ő azonban ezeket mindig odaadta az iskolatestvéreknek.

Életének utolsó tíz éve alatt gyóntatója Beau plébános tanúsága szerint, mindig egyszerűen, de tisztán öltözködött. Köpenyt nem hordott soha. „A Trévoux-i jubileumi búcsú al­kalmával 1826-ban ajándékoztak neki egyet, ám azt is egy szegénynek adta.” Decemberben és júliusban ugyanazt a reverendát hor­dta, jóllehet a környezete télen melegebben bélelte ki anélkül, hogy Vianney észrevette volna.

Az Ars-i paplak hasonlított a lakójához. Az udvar a réthez volt hasonló. Három bodza büszkélkedett benne. Vianney tréfásan Bois de Boulogne-nak nevezte őket. Az épület falazatáról mállott a vakolat, majd itt-ott repedések jelentkeztek. Hosszas kérésre Garets gróf engedélyt kapott tőle, hogy kijavíttassa és bemeszeltesse, de a ház belsejében nem engedett semmiféle felújítást.

Az abla­kkeretek meglazultak, az üvegtáblák kiestek, a földszinten levő konyha ablakán cserjeágak tolakodtak be, sőt egy hajtás erőre kapott a kandallóban. A plébános szobáján kívül eső helyiségek aztán már végképp a pusztulás és enyészet képét mutatták.

Csak a legszükségesebb házieszközök voltak meg. Étkezéshez egy csészét és egy kanalat használt. Három-négy csészét kapott ajándékba ‒ beszéli Lassagne Katalin ‒ „egy alkalom­mal kerestem őket szobájában, de egy sarokban találtam meg összetörve.”

Jóllehet hatalmas pénzek mentek át Vianney kezén, de a háztartására egyetlen sou-t se költött.

A kóborló koldusok, akik elég gyakran követelőztek és kellemetlenkedtek, nála mindig szíves fogadtatásra találtak. Toccanier káplánja figyelmeztette is „vannak ál-szegények is, így sokszor tévedhet, ha minden jelentkezőnek alamizsnát ad.” „Ha Istennek adunk, akkor nem tévedünk” ‒ felelte. A „Gondviselés” egyik bennlakója az árvaházból fehérneműt és pénzt lopott. Elfogták, elítélték és elzárták. Vianney hiába próbálta mentegetni, le kellett töltenie a büntetést. Kiszabadulva a leány az Ars-i plébánoshoz jött segélyért. Ő pedig ellátta ruhával és kevés pénzzel.

Könnyen érthető, hogy ezek után Vianney neve ismert volt a koldusok világában. Nem tudott a faluba menni anélkül hogy kéregetők tömege ne követte volna. Ars így, a szűkölködők találkozóhelye lett. A hívek nem szívesen adtak szállást a szegényeknek, akik közt voltak nemkívánatos elemek is, és panaszt tettek a polgármesternél: „Ez a plébános úr hibája” ‒ volt a válasz. Garets gróf tolmácsolta a panaszokat Vianney-nek, mire Ő:

‒ Nem mondta-e a mi Urunk: Szegények mindig lesznek köztetek? ‒ S ragaszkodott ahhoz, hogy a szegények közül senkit se távolítsanak el.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kedves Olvasóim!

Jakab apostol Betszaidában született Zebedeus és Szalóme első fiaként, második fiuk, János (evangélista) volt. Az egyház hagyományában Jakab az „idősebb” nevet kapta, hogy megkülönböztessék a (május 3-án ünnepelt) „fiatalabb” Jakabtól az ,,Úr testvérétől”.

A két testvér, Jakab és János kimagaslottak a többiek közül indulatosságban, kíváncsiságban és tanulásban, de élettörténetük is egymáséhoz hasonlatos, sőt helyenként zavaros.

Amiként Jánost a „szeretet tanítványt” is a történészek különféle neveken, és nevekkel keverték össze (vagy vonták kétségbe) pl. Kis-Ázsia Apostolával, Ázsiai Jánossal, Mária efezusi házának építőjével, vagy a Jelenések könyvének írójával, melyről részben-egészben kiderült (vagy sem), hogy valóban nagyrészt János evangelistát, a „szeretett tanítványt” takarja.

Hasonlóképp a bátyja is több képzeletbeli (vagy valós) alteregóval bír. Így az ismert Alfeus fia, az ifjabb Jakab „Jézus testvére”, amiként kétségbe vonják, hogy az „idősebb” Jakab járt volna Hispániában, sőt feljegyzés van egy „Igazságos Jakabról” is (Jaakov ha-Cadikról, aki nagy eséllyel az ifjabb Jakabot fedi), aki szintén Jeruzsálemben halt vértanú halált! Az "igazi" Szent Jakab apostol, a Magyar Szent Koronán is megtalálható! (lásd lenn!)

Olvassák szeretettel!  (folyt.)

Források:

Diós István: A szentek élete

Magyar katolikus lexikon

https://hu.wikipedia.org/wiki/Id%C5%91sebb_Jakab_apostol

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-jakab-apostol

http://vilagaim.com/szent-jakab-elete/camino/szent-jakab-elete

http://www.katolikus.hu/szentek/0725-397.html

http://www.astronet.hu/olvasnivalo/olvasnivalo/a-legendas-szent-jakab-apostol-35992

http://akv0.wordpress.com/2010/01/08/idosebb-szent-jakab-apostol-julius-25/

http://2010camino.blogspot.hu/p/zarandokut-tortenete.html

Film: https://www.youtube.com/watch?v=FOom1o2SGL8

http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0068.html

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/07/25/2017_julius_25_szent_jakab_apostol

http://www.szeressetekegymast.org/nr/latott_es_hitt/a_del_pilarbazilika.html

Franciaország, Dijon 1310
     1430-ban egy monacói asszony olyan lopott monstranciát vásárolt, amiben még benne volt az Oltáriszentség. Az asszony, aki nem vett tudomást a Szentségi Krisztus valóságos jelenlétéről, úgy döntött, hogy késsel veszi ki a monstranciából, ám közben megkarcolta. Az Ostyából hirtelen friss vér kezdett szivárogni, ami azonnal megszáradt, és kirajzolódott az Úr, amint egy félkör alakú trónon ül, két oldalán pedig Krisztus szenvedésére utaló motívumok jelentek meg. Az asszonyt nem csak megrémítette az eset, de nyugtalanította is, ezért kezében az ostyával elment Anelon kanonokhoz. A történtekről hamarosan IV. Jenő pápa is értesült, aki a csodálatos Szentostyát a burgundi Fülöp hercegnek ajándékozta, aki pedig tovább adományozta Dijon városának.
A csodás Szentostyát 350 éven át a Dijon-i a Szent Mihály bazilika őrizte és érintetlen maradt egészen 1794 elejéig, amikor a francia forradalom „felvilágosult” kommunárjai a bazilikát a „Józan Ész” nevű újonnan alakult szekta templomává alakították, és ekkor a csodálatos Ostya elégett. A csoda emlékét számos dokumentum és műtárgy, például a dijoni katedrális egyik festett üvegablaka is őrzi.

NYOLCADIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Csodálat és tisztelet fogja el lelkünket ó Boldogságos Szűz Mária, azon szeretet láttára, mely anyai szívedben a Téged szeretők irányában lángol. Nem tudsz sokáig távol maradni gyermekeidtől, még a tisztítóhely tüzes tömlöcébe is leszállasz hozzájuk, irgalmasságoddal megvigasztalod őket, megenyhíted kínjaikat és bevezeted őket, a szent ruha ragyogó öltözetében, az örök boldogság honába. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Szent Elek élete 1

     Elek (Alexius) Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, aki mint prefektus istenfélő és könyörületes ember volt, aki nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak.
     Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ekkor fogadalmat tettek, hogy önmegtartóztatásban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, ám a nászéjszakán szent Elek istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízva: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!” Ezt követően némi pénzt magához véve a tengerhez sietett és hajóra szállt.
     Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra (Manopellói Kendő - ld. lentebb!) Itt, mindenét szétosztotta a szegények között, Isten szeretetéért koldus lett Isten Anyja, Mária templom előcsarnokában.
     Szülei bánkódtak fiuk eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldték szolgáikat, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.”
     Visszatérve a szolgák jelentették, hogy sehol sem találják. Anyja az eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Amíg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”
     Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, imádságban. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, száll fel az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta és tisztelni kezdték, ő azonban a dicsőség elől menekülve visszatért a szülői házba.
Atyját kérte, hogy fogadja be szegényei közé, ő azonban mivel nem ismerte fel, a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. Ó pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Végülis 17 éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Érezvén halálának közeledtét, papírt és tintát kért, s életét írásba foglalta.

(folytatás holnapután!) Forrás felhasználásával!

HETEDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Százezrek és milliók magasztalnak Téged most a mennyben, ó egek dicső Királynéja, Boldogságos Szűz Mária, akiket a Te hatalmas és irgalmas kezed vezetett az üdvösségre, mivel szent vállruhádat viselve isteni Fiadat, Jézus Krisztust öltötték magukra életükben. Segíts, ó jó Anyánk, hogy a szent skapulárét mi is olyan lelkülettel viseljük, hogy számunkra is megnyerje az örök élet örömét.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Egyiptomi Szent Mária, VII. század
     Ez az eucharisztikus csoda Egyiptomi Szent Máriához kapcsolódik, aki 49 évet élt a sivatagban. Életrajzát Sofronio, Jeruzsálem püspöke írta meg a VII. században.
Mária tizenkét éves korában megszökött szüleitől és Alexandriában tizenhét éven át paráznaságban, mindenféle helytelen cselekedetben élt, és sok embert rántott magával a romlás mélyére. Egy alkalommal zarándokokat látott, és puszta kíváncsiságból velük ment Jeruzsálembe, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére. Amikor azonban ott be akart menni a templomba, többször is valami láthatatlan erő megakadályozta őt ebben. Ez mélységesen elgondolkoztatta, és félelemmel eltelve emelte tekintetét a Szent Szűz képére. Töredelmes szívvel megígérte, hogy megváltoztatja az életét, és bűnbánattal fogja engesztelni Istent. Erre a templomba könnyedén beléphetett. Miután lerótta hódolatát a Szent Kereszt előtt, meggyónt és megáldozott, és még aznap elhagyta Jeruzsálemet, mert a Szent Szűz egy látomásban azt mondta neki: „Hogyha átkelsz a Jordán folyón, békességben lesz részed”. Átkelt tehát a folyón és a sivatagba ment, ahol 49 évet élt egyedül emberfölötti önmegtartóztatásban anélkül, hogy emberekkel vagy állatokkal találkozott volna. A bőre kiszáradt, és testét szőrzet borította be, a haja megnőtt és megőszült. A Szent Szűz ígérete azonban tökéletesen teljesült, mert Mária megtalálta lelki békéjét a zord sivatagban. Élete végén találkozott egy Zosima nevű remete pappal, akinek életgyónást végzett, kezdettől elmondva életét és megáldozott nála. Ezt követően Mária megkérte, hogy egy esztendő múlva jöjjön el ismét és áldoztassa meg a Legszentebb Oltáriszentséggel. A remete a következő év nagycsütörtökén ígéretének megfelelően, visszatért az Eucharisztiával, de sehol sem volt csónak, hogy a Jordánon átkeljen. A remete mély fájdalommal az égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: „Uram és Istenem, minden teremtmény királya és megalkotója, hallgasd meg kérésemet és engedd, hogy megáldoztathassam ezt a szent asszonyt.” Mialatt imádkozott, Mária megjelent a túlsó parton és ennek láttán Zosima dicsőíteni kezdte Istent. Ekkor az asszony keresztet rajzolt a folyóra, és úgy sétált át rajta, mintha csak szárazföldön járna. 12 hónappal később Zosima ismét visszatért a sivatagba, de ezúttal már csak a vezeklő szent kiszáradt holttestét találta meg, mellette egy szöveggel: „Zosima, itt temesd el a szerencsétlen Mária holttestét. Tudd, hogy ugyanaznap haltam meg, amelyen megáldoztam. Imádkozz értem!”. Halála 565-ben történhetett. Egy oroszlán segített neki gödröt ásni, hogy eltemessék a testet.
A szentéletű asszonyra április elsején emlékezik az Egyház azért, hogy a hanyag és bűnös embereket bűnbánatra buzdítsák szentéletű példájával.
Az ő közbenjárása által, Istenünk, irgalmazz nekünk és könyörülj rajtunk! Ámen.

A végletek találkoznak

     Az Ars-i plébános szószéke alatt és gyóntatószékében térdre borultak püspökök, híres hitszónokok, kiváló világiak. Ám ő az előkelő személyiségek látogatásánál többre becsülte egy szegény látogatását, aki tőle alamizsnát kért. Bérenger de la Drôme az „erkölcsi és politikai tudományok doktora, büntetőjogász” tanácsot jött kérni tőle bizonyos nehéz ügyben, amely megoldhatatlannak látszott. Vianney azonnal kész volt a tanáccsal, és az előkelő nagytudású hivatalnok el volt ragadtatva. Ugyanakkor szentünk még arra sem gondolt, hogy nevét megtudakolja tőle.

Pététot oratóriánus atya és Pierre Combalot apostoli misszionárius leckét vettek szentünktől a buzgalomból és az ékesszólásból. Elragadtatva tértek haza. Allon Meaux-i püspök, egy héten keresztül minden egyes katekézisen részt­ vett. Dupanloup püspök, Bonaid bíboros is Ars-ba mentek, hogy véleményét kikérjek. Mindazonáltal, mintha észre sem vette volna, hogy őszinte tiszteletük tárgya ő volt. Bármilyen híresség is hallgatta meg szentünk szentbeszédeit, ő úgy tekintette, hogy ez a megtiszteltetés nem neki, hanem másvalakinek szólt volna! Érthető, ha a kor leghíresebb szónoka Fr. Henri Dominque Lacordaire dominikánus atya sem mulasztotta el meglátogatni.

Egy szombati napon, 1845. május 3-án, az országos hírű domonkos hitszónok, aki már régóta óhajtotta látni az Ars-i plébánost, inkognitóban jelent meg Ars-ban. A kastélyban szállt meg. Másnap reggel öt órakor a templomba ment. Vianney nagy örömének adott kife­jezést, hogy láthatja a híres szónokot. Bensőségesen megölelték egymást, majd a legértékesebb kelyhet és a legszebb miseruhát vette elő számára. A nagymisén Vianney a Szentlélek befogadásáról beszélt. Lacordaire vasárnap meghallgatta még a déli egy órakor tartott katekézist is. Végül a vecsernyét és a szentbeszédet már a vendég tarthatta. Ez csalódást okozott sok zarándoknak, akik szívesebben hallgatták volna az Ars-i plébánost. Mialatt a nagy hitszónok beszélt, Vianney egy tanú szerint, rendkívüli figyelemmel és lelkesen hallgatta.

Hétfőn papi gyűlés volt Ars-ban és ebédre a kastélyba voltak hivatalosak, melyen Lacordaire is részt vett. Az egyik vendég így szólt Lacordaire-hez:

‒ Főtisztelendőséged az Ars-i plébánost talán ke­vésbé találhatta ékesszólónak!

‒ Ó nem! Ő úgy prédikált, ahogyan egy jó lelkipásztornak prédikálnia kell! ‒ felelt a domonkos atya.

Másnap ‒ beszéli Raymond atya ‒, Vianney ezt mondta nekem:

‒ Ön bi­zonnyal ismeri azt a mondást: „a végletek találkoznak”! Tehát ez tegnap beigazolódott az Ars-i szószéken, ahol a nagy tu­dást és a nagy tudatlanságot egybevethették az emberek!

És lám, megmutatkozott az alázatosság, mely a Szentnek mindenkori erénye volt.

Már hallottuk azt, hogy egyes paptársai lelkipásztorko­dása első éveiben mennyire kifogásolták ruházatát. Ha ideje volt, ő maga javítgatta ruháit, s mivel a tű használatában meglehetősen ügyetlen volt, el lehet képzelni, hogy mily eredménnyel. Egy szép napon Lassagne Katalin, aki beszélni akart vele, meglepte, amint a térdnadrágját javította. Katalin megle­petten állt az ajtó küszöbén: „Ah Katalin! ‒ mon­dta szentünk nevetve. Ön azt hitte, hogy a plébánosát találja itt, és lám egy szabóra akadt!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

HATODIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk most és halálunk óráján. Ó igen, drága jó Anyánk, imádkozzál érettünk azon válságos órában, mely ránk az örök boldogság hajnalát vagy az örök kárho­zat éjét hozhatja. Mutasd meg akkor, hogy Anyánk vagy, s eszközöld ki számunkra a mindvégig való állhatatosság kegyelmét, melyet szent vállruhád jámbor viseléséhez kötöttél. Jöjj, ó drága Anyánk, azon rettenetes órában gyer­mekeid segítségére; küzdj velünk, hogy a haláltusában is Neked köszönhessük a győzelmet.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 2.

1519-ben Perényi Péter elrabolta az ereklyét és siklósi várába vitte, ahol reneszánsz ablakot készíttetett, hogy a Szent Vér ereklyét a népnek felmutassák.

II. Ulászló király 1495-ben, és 1501-ben kereste fel a Szent Vér ereklyét.

II. Lajos kétszer is Bátán várta be késlekedő seregét, 1521-ben, majd 1526. augusztus 15-én. A király a hithű főurakkal és a Püspöki Karral itt esdekeltek a Boldogasszonyhoz, fogadva a Szent Vér áldását, s innen indultak a végzetes csatába. Ámde sajnos a magyar főurak sokasága nem így tett! Némelyek gúnyolódtak még a Szent Vér ereklyén is, mert már megfertőzte őket a terjedő protestantizmus, és a török veszélyre is csak gőgösen legyintettek, „Erős vár a mi Istenünk!” s nem küldtek katonákat a király zászlaja alá!

A megosztottság pedig végzetes lett Magyarország sorsára, ugyanis sokakban hiányzott a  magyarság boldogulásának három feltétele: a Mária-tisztelet, a szentségi élet és a nemzettudat!

1539-ben a bécsi pápai követ jelentése szerint a moszlim törökök földdel tették egyenlővé Bátát is, kardélre hányva a lakosokat és zarándokokat, mintegy tízezer embert. (Aleandro pápai nuncius 1539. július 26-os feljegyzése nyomán). A Szentvér ereklyéjének ekkor nyomaveszett.

Csak az 1920-as években fordult ismét az érdeklődés az egykori eucharisztikus csoda színhelye felé, mely kutatásokat fellendítette az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusra való készülődés, melynek keretében felépült Bátán az ország egyetlen eucharisztikus kegytemploma.

Az ereklye ügye úgy oldódott meg, hogy Udvardy György pécsi megyéspüspök kérésére, Viliam Judák nyitrai püspök, az egykori garamszentbenedeki monostortemplom 1829. július 16-án lepecsételt relikviatartóját felnyitva, 2017. augusztus 10-én az ereklyéből leválasztott egy 1x1 centis partikulát. Maga az ereklye egyébként egy nagyon vékony, fátyol-szövet, a Manoppelló-i Kendőből való, a Szent Vér nyomaival. Egyébként az ereklye egyetlen ábrázolása Vince bátai apát 1500. évi búcsúlevelének pecsétjén található. (Alsó képen a nevezett pecsét látható, és ábrája értelmezhetősége kedvéért két képi analógiával!)

A 2020/21-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, a pécsi egyházmegye jelentős mértékben felújítja Báta ősi kegyhelyét, egyben a Szentségi Jézus ünneplése legyen figyelmeztetés népünknek az egység megteremtésére, mert Magyarország és Európa újból nagy és végzetes válság előtt áll!

Homília szemelvény 3     

Kedves Testvérek! Istennek nincs szüksége a ti imáitokra, hanem nektek van szükségetek arra, hogy az Istennel való kapcsolatotok meg ne szakadjon, Tőle el ne távolodjatok, és megmaradjatok az Ő szeretetében!

Míg a mi üdvösségünkért kínhalált és keresztet vállaló irgalmas Isten Szentséges Szí­vében ‒ isteni tulajdonságként ‒ ott van az igazságosság is. Addig a Boldogságos Szűz Szívében nincs más, csak irgalom!

Fia meg akart büntetni egy bűnöst, de Ő közbenjárt érte, megállította sújtó kezét és kegyelmet kért a szegény bűnös­nek! Jézus így szólt: „Anyám tőled semmit sem tudok megtagadni. Ha a pokolban lehetséges volna a bánat, te még a pokolnak is kegyelmet nyernél!”

A Boldogságos Szűz ő Szent Fia és miközénk áll. Minél bűnösebbek vagyunk, annál nagyobb gyengédséget és      részvé­tet tanúsít irántunk. Az a gyermek legkedvesebb az   édes­anya szívének, amelyik legtöbb könnyébe került. Nemde az orvosnak is a legbetegebbre van a legnagyobb gondja a kórházban?

Mária szíve olyan gyöngéd irántunk, hogy az összes édesanyáé együttvéve csak jégdarab az övéhez képest. Lássátok csak, milyen jó a Szent Szűz!

Nagy szolgája, Szent Bernát gyakran mondogatta neki: Üdvözlégy  Má­ria! Az Égi Édesanya azonban egy napon így válaszolt: „Üdvöz­légy Bernát fiam!”

És bizony testvéreim, az Üdvözlégy sosem válik unalmassá. Amikor földművelésről, kereskedelemről, vagy politikáról beszélgetünk, elun­juk magunkat. De ha a Szent Szűzről beszélünk, az min­dig új. Mert a Mária-tisztelet kedves és lelket tápláló.

A szentek mind nagy áhitattal voltak a Szent Szűz iránt, mert tudták, hogy az égből minden kegyelem az Ő kezén át érkezik. És ezt tudnunk kell!

Az ember nem szokott belépni egy házba anélkül, hogy az ajtót kinyitónak ne köszönne, vele ne beszélne. Nos, gyermekeim, a Szent Szűz a menny­ország ajtónyitója. És bizony, ha imáinkat, kéréseinket az Ő kezén keresztül nyújtjuk Istennek, nagyobb eséllyel nyerjük el azt! Imádságunknak ugyanis egészen különös esélyű ér­deme van, ha a Szent Szűz mutatja be, mert Ő az egyetlen teremtmény, aki sosem bántotta meg Istent. Egyedül a Szent Szűz tartotta meg az első parancsot: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

Amint az Atya mindent megad, amit a Fiú kér tőle, éppen úgy a Fiú is mindent megad, amit Édesanyja kér.

Amikor illatszer éri kezünket, minden amihez csak érünk illatos lesz. Értsük ezalatt, hogyha imáinkat a Szent Szűz kezén bocsátjuk át, a Ő szent keze beillatosítja azt.

Azt gondolom, hogy az Istenanyának csak a világ vé­gén lesz nyugta, mert amíg a világ tart, mindenfelé hívják és kérik Őt. A Szűzanya pedig olyan, mint egy sokgyermekes édes­anya. Folyton azzal van elfoglalva, hogy egyiktől a másik­hoz menjen, hogy irgalmat esdjen ki nekik Szent Fiánál! 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A Szeretetláng üzenete és az Isteni Irgalmasság 

      Felmerül a kérdés, hogyha a Szeretetláng ilyen üdvtörténeti nagyságrendet sejtet, akkor mennyiben hasonlítható össze az Isteni Irgalmasság hasonló vég-célú üzenetével? E kérdésre a választ Antalóczi Lajos prelátus, a magyarországi Irgalmasság és a Szeretetláng apostola, egy magánbeszélgetés során − halála előtt egy hónappal − így fogalmazta meg: A Szeretetláng éppen úgy, mint az Isteni Irgalmasság üzenete az elhatalmasodó bűnnel szemben a határtalan isteni szeretetből fakadó és túláradó kegyelem jelei. Az irgalmasság, a szeretet legmagasabb fokú megnyilvánulása, mintegy „új fény lesz az Egyház számára" (N 378). A szerveződő és elhatalmasodó bűnnel szemben az Isteni Irgalmasság üzenete új fényként tűnik fel az Egyház egén, mely ha kiárad a világra, ez fogja megvalósítani az Istenanya azon vágyát, hogy minden ember szívében fellángoljon az Isten- és emberszeretet Tüze. Sőt! Titokzatos módon egyike, vagy másika teheti alkalmassá a bűntől fagyos lelkeket, egyik vagy másik kegyelem befogadására! A két üzenet tehát annyiban különbözik és annyiban egy, amennyiben a Két Szentséges Szív egy! − De lássuk a két forrásanyagot!

      A Szeretetláng Lelki Naplóból az Úr szavai: „Leánykám, téged választalak ki, hogy isteni Irgalmasságomnak közvetítője légy. Te magad is töltekezz isteni Irgalmam bőségével, és ha ajkadat szóra nyitod, hirdesd Szívem Irgalmát, mely majd elég a bűnösök utáni vágyakozástól. A te egész életed is vágyakozás legyen, az áldozat, az imádság és megváltó munkámban való segíteni vágyás." (I/60)

ÖTÖDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üdvözlégy Mária, Te legjobb Anya. Boldogok, akiket fiaid­nak ismersz, akikre ráadtad anyai palástodat, a szent skapulárét, az üdvösség jelét. E szent ruha biztos jele, kétségbevonhatatlan bizonysága, hogy Te, szentsé­ges Szűz, szeretsz minket. Mégpedig oly szeretettel, mely erős, mint a halál, vagyis mindvégig, életünk minden pillanatában mellettünk állsz, hogy a gonosz lélek se szakíthasson el anyai szívedtől, hacsak mi nem akarunk a bűn által Tőled megválni és anyai szívednek mérhetetlen fájdalmat okozni. De ne engedd ezt édes Szűzanyánk, hanem támogasd, gyámolítsd gyarló gyermekeidet, hogy a szent skapuláré rajtunk az üdvösség reménye legyen. Ámen.

Az örök békesség szerzőjének Jézus Krisztusnak Anyja, Mária, szerezd meg nekünk azt a békét, amit a világ nem adhat. Bátorítsd választott gyermekeidet a küzdelemben, melyet üdvösségünk ellenségeivel szemben ví­vunk és engedd, hogy kitartó küzdelmünk jutalmául állandó békének örvendhes­sünk. Hálásak akarunk maradni és nem fogunk elfeledkezni anyai jóságodról.

Add, ó Szűzanyánk, hogy minden küzdelmünk és szenvedésünk között hűek maradjunk Hozzád és a szent szövetséghez, melyet velünk kötöttél, s amelynek zálogául a szent skapuláréval bennünket kitüntettél.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Homília szemelvény 2

     Gyermekeim! A hit, remény és szeretet magában fog­lalja az ember minden boldogságát itt a földön.

Ami a hitet illeti, hisszük mindazt, amit Isten ígért.

Hisszük, hogy egy napon majd meglátjuk Őt, hogy a miénk lesz és a mennyországban örökké boldogok leszünk Vele.

A remény által várjuk ezen ígéreteknek az eredmé­nyét: reméljük, hogy jutalmat nyerünk minden jócselekedetünkért, jó gondolatunkért, mert Isten számon tartja még a jó vágyakat is. Mi kell még, hogy boldogok le­gyünk?

A mennyországban nem lesz többé hit és remény, mert szétfoszlik az értelmünket elhomályosító köd. Lel­künk megérti majd azt is, ami itt rejtve volt előtte. Nem remélünk többé semmit, mert minden a miénk lesz a beteljesedésben! Nem a remény éltet majd bennünket, hanem a szeretet! Ó, az majd megrészegít minket, elmerülünk, belefeledkezünk az iste­ni szeretetnek ebbe a tengerébe, megsemmisülünk Jézus Szívének mérhetetlen szerelmében! A földi szeretet előíz, előíze a mennyországnak. Ha képesek volnánk fölfogni, érezni, ízlelni mindezt, mily boldogok lennénk! Az teszi az embert oly szerencsétlenné, hogy nem szereti Istent, pedig Isten a szeretet!

Ó, ha behatolhatnánk a szavak értelmébe, amikor ezt imádkozzuk: ‒ „Istenem, hiszek, erősen hiszek, azaz a legkisebb kétely és habozás nélkül. Hiszem, hogy mindenütt jelen vagy, hogy látsz, hogy rajtam nyugtatod a szemed, hogy egy napon én is meglátlak Téged az Örök Világos­ságban, hogy élvezni fogom mindazt, amit ígértél!

Iste­nem, remélem, hogy megjutalmazol mindazért, amit érted tettem! Istenem, szeretlek, hiszen a szívem azért van, hogy szeresselek. Ó testvéreim! A hitnek és a szeretetnek ez a fölin­dítása mindenre jó orvosság! Ó, ha megértenénk azt a nagy jót, hogy egyáltalán szerethetjük Istent, állandó elragadtatásban élnénk.

Testvéreim! A tisztaság az égből való, Istentől kell kérni! Ha kér­jük, megkapjuk. Vigyázni kell, nehogy elveszítsük. A ke­vélység, érzékiség és minden más szenvedély ellen be kell zárni a szívünket, mint ahogy bezárjuk a kapukat, hogy senki be ne jöhessen. Mily öröm az őrangyalnak, ha tiszta a lelke annak, aki rá van bízva! Gyermekeim, amikor egy lé­lek tiszta, az egész mennyország szeretettel tekint rá!

A tiszta lelkek alkotják az Úr Jézus környezetét. Minél tisztább valaki a földön, annál közelebb lesz Istenhez a mennyben.

Amikor a szív tiszta, nem tud nem szeretni, mert hiszen meg­találta Istent, a szeretet forrását. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8) - mondja az Úr.

Jegyezzétek meg gyermekeim, hogy amikor az erő és világosság Istene vezet benneteket, akkor nem tévedhettek el. A Szentlélek világosság és erő. Ő teszi, hogy meg tud­juk különböztetni az igazat a hamistól, és a jót a rossztól! Ezt ne feledjétek!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 1.

     A magyarországi Báta, a Szent Vér ősi kegyhelye. Szent László által alapított bencés apátság (1092) múltja sajnos ma már csak a legendák és mondák homályába vész. A bátai Szent Vér-ereklyéről először a Thuróczi-krónika tesz említést, 1415-ben, országosan ismert relikviaként tünteti fel.

Maga az Eucharisztia csoda ennél korábban, a 14. század hetvenes éveinek végén történt, amikor a miséző pap kezei között az átváltoztatott ostya vérezni kezdett. Báta 1367-tól királyi védelem alatt állott.

IV. Jenő pápa 1434-ben Zsigmond király kérésére a Szent Benedek rend bátai monostorának ‒ „ahol Krisztusnak csodálatos, az Oltáriszentségből kiömlő vére és néhány más ereklye van” ‒, búcsút engedélyezzen. IV. Jenő Bátát kiemelt kegyhellyé nyilvánította, búcsút engedélyezve az apátságnak. (IV. Jenő pápa oklevelét ld. alul!)

A nápolyi király követe Ransanus püspöknek, Mátyás udvarában írt könyve az ország egyik nevezetességének írja Bátát. Ezek szerint Bátán egy szentostyatöredéket őriznek, amelyből valamikor vér csordult. Ezt a csodálatos ereklyét Úrnapja ünnepén hatalmas zarándoksereg hódolata előtt, oltárra helyezik.                                (A képen Ransanus, Mátyás király és Beatrix királyné)

Kapisztrán Szent János szentté avatási aktái csodás gyógyulásokról is tesznek említést „Krisztus vérző teste előtt”.

Báta arról is nevezetes, hogy Hunyadi János itt verte le Gara nevű ellenfelét, és ennek jutalmaként Ulászló király erdélyi vajdává és Nándorfehérvár kapitányává nevezte ki. A bátai apátság adományozói közé tartoztak: Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás, valamint Kanizsai Dorottya, Kinizsi Pál özvegye.

Uralkodói zarándoklatok: Nagy Lajos király 2x, Mária királynő 3x, Zsigmond király 9x, Borbála királyné 1x, Hunyadí János kormányzó 3x, Mátyás király 6x, II. Ulászló király 3x, II. Lajos király 2x, János király 1x.

Mit jelent a sátán megvakítása?

    Valójában tehetetlenné tételről van szó. A szóhasználat nem abszurdabb, mint a sátán fejének  „eltiprása” (Ter 3,15), vagy az ezeréves leláncolás szimbolikája (Vö. Jel 20,2-4. stb.) Az Úr válasza erre a kérdésre a Lelki Naplóban:  „A sátán világtalansága a világ győzelmét és a lelkek felszabadulását jelenti". (III/199) Mindazáltal, az egyházművészetben sem ismeretlen fogalom, lásd a képeket!

Mit értsünk az „egész emberiség” alatt?

     Mária Szívének Szeretetlángja nem egy közösséget, nem csak Magyarország népét, de az egész emberiséget kívánja szívében megérinteni! A Napló egyenesen 'üdvtörténetinek', sőt 'kozmikus' nagyságrendűnek sejteti az Istenanya lélekmentő stratégiai tervét: „Veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt". (III/139) 

Kozmikus azért, mert az emberiség alatt a Küzdő-, a Szenvedő- és a Megdicsőült Egyházat érti − mi több −, ezek együttműködésére alapoz! Üdvtörténeti nagyságrendű pedig azért, mert maga az Üdvözítő és Édesanyja jelenti ki: „Ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett!" (I/84; II/18.93; III/129.140)

     A Lelki Napló fokozottan ösztönöz a tisztítótűzben szenvedő lelkek kiszabadítására. Ennek stratégiai célja, azon kölcsönösségen alapul, miszerint a purgatóriumból szabadult lelkek visszasegítenek bennünket. E természetfeletti segítséget az Égiek a legérintettebb stratégiai pontra, a társadalom legkisebb egységeire, a családokra és a szent papokra kívánják irányítani, hogy alapjaiban változzon meg a világ!

Jézus:  „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik." (II/93-94)

Homília szemelvény 1

     1858-ban tehát 72 éves korában, mikor Descotes lelkész missziós beszédeket tartott Ars-ban, szentünk örömteljes arckifejezéssel így szólt a vendég-szónokhoz:

‒ Ön most meg fog bennünket téríteni!

‒ Bizony, ez a mi nagy felelősségünk, ám önnek plébános úr, e tekintetben nincs mit félnie!

‒ Ó kedves barátom ‒ sóhajtott fel Vianney aggódó komolysággal ‒, akkor ön nem tudja azt, hogy mit jelent, amikor a paplakból az Isten ítélőszéke elé kell lépni!”

A vendég szépen beszélt, mégis az Ars-i plébános szentbeszédeire jóval többen figyeltek! A feljegyzések tanúsága szerint szentünk beszéde így hangzott:

Kedves testvérek! Mit mondanátok arról az emberről, aki a szomszéd mezején dolgozna s a magáét műveletlenül hagyná? Mert ti kedves testvéreim ugyanezt teszitek! Állandóan mások lelkiismeretében áskálódtok s a magatokét parlagon hagyjátok. De bizony bán­juk majd a halálunk óráján, hogy annyit törődtünk mások­kal s oly keveset magunkkal! Magunkról kell ugyanis elsősorban számot adnunk és másokról annyiban, ha rossz példánk miatt követtek el bűnt! Gondoljunk magunkra és jó példák legyünk mások számára! Naponta szemügyre kell vennünk lelkiismeretünket, mint ahogyan kezünket is megnézzük, hogy tiszta-e.

Bizony, a halál óráján sajnáljuk majd azt az időt, amit haszontalan fecsegésre, élvezetekre, semmittevésre fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, jócselekedetekben; gondol­tunk volna szegény lelkünkre, sirattuk volna szegény bűneinket! Akkor sajnos megeshet, hogy azt láthatjuk, sem­mit sem tettünk az üdvösségünkért.

Gyermekeim, milyen szomorú ez! Kaptunk drága időt és nem éltünk vele. A keresztények háromnegyed része csak azon dolgozik, hogy eleget tegyen a testének, ennek a hullának, amely porrá válik. Nem gondolnak szegény lelkükre, amely egyre csak éhezik, és amelynek vagy örökre boldognak vagy örökre szerencsétlennek kell len­nie. Ez megdöbbentő!

A szeretetből teremtett ember nem élhet szeretet nél­kül: vagy Istent szereti, vagy önmagát és a világot. Lássá­tok, gyermekeim, ha az embernek nincs hite, akkor vak. Aki nem lát, az nem ismer, aki nem ismer, az nem szeret, aki nem szereti Istent, az óhatatlanul ön­magát szereti és a saját örömeit keresi. Ahhoz köti szívét, ami múlandó, mint a füst. Nem ismerheti meg sem az igazságot, sem a jót, csak a hamisságot ismeri, mert ködben van és nincs világossága. Ha volna világos­sága, jól látná, hogy mindaz, amit szeret, csak múlandó és semmivé váló.

Lássátok be gyermekeim, hogy a jó Istenen kívül semmi sem állandó, semmi, de semmi! Talán a földi lét lenne az életünk értelme? Nos, ez elmúlik! Ta­lán a szerencse? Ám az elhagy! Talán az egészség? Az könnyen lerom­lik! Talán a becsület? Azt óhatatlanul megtámadják!

Testvéreim! Jövünk-me­gyünk, mint a szél. Mely elszáguld, mint egy nagy vo­nat. Minden csak rohan! Ó Istenem, Istenem, milyen szánal­masak, akikre az önszeretet és a világ szeretete irányít, midőn magukat és a teremtményeket job­ban szeretik, mint Istent. Innen van az, hogy sosem elégedettek, sosem nyugodtak, folyton gyötrődnek és mindig föl van kavarva a lelkük.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Horvátország, Ludbreg 1410

     A történelmi források szerint Ludbreget még a rómaiak alapították Castrum Iovium néven. 381-ben már minden bizonnyal jelentős keresztény közösség volt a településen, mivel a források egy Amantius nevű püspököt említenek. A horvátok betelepedésük után keresztény hitre tértek és egy 1334-es összeírásban – mint első írásos emlék –, Ludbregben megemlítve a Szentháromság templomot. A ma is működő plébániatemplomot 1410-ben építették egy ősi római bazilika alapjaira. Egy évvel később történt az eucharisztikus csoda: a Batthyány-család palotájában lévő Szent Kereszt-kápolnában egy pap a szentmise bemutatása közben kételkedett az átváltoztatásban. Mintegy válaszként kételyeire, szeme láttára vér folyt ki a kezében tartott kehelyből. A szent relikviát ijedelmében egy kőművessel befalaztatta a főoltár mögé. Halála előtt azonban felfedte a titkot és a rejtekhelyet. A hívek tisztelettel adóztak az ereklye előtt. A Jézus Szent Vérének tulajdonított csodákat felírták az ún. Liber miraculorumba, a Csodák Könyvébe.

Szech János magyar nemes eljuttatta a relikviát és a tanúságtételeket a Szentatyához, aki magához rendelte a relikviát.

Az 1500-as évek elején, II. Gyula pápasága idején a Szentszék vizsgálóbizottságot hívott össze a Ludbregben történt eucharisztikus csodához kapcsolódó körülmények kivizsgálására. Sokan tanúsították, hogy az ereklye jelenlétében végzett imádságuk alatt meggyógyultak. 1513-ban X. Leó pápa bullát tett közzé, amely elismeri az ereklye hitelességét és engedélyezi Jézus szent vére imádását, melyet maga is többször vitt körmenetben Róma utcáin. Az ereklye később visszakerült Horvátországba.

A 18. században, Horvátország északi részén pestis pusztított. A nép és a horvát nemzetgyűlés is Isten segítségét kérte. A nemzetgyűlés 1739. december 15-i ülésén a résztvevők megfogadták, hogy ha a pestis véget ér, kápolnát emelnek a csoda tiszteletére. A pestist ugyan leküzdötték, de a fogadalmat csak 1994-ben teljesítették, amikor a demokrácia ismét helyreállt Horvátországban.

A 3500 lakosú kisváros legszebb műemlékei a Batthyányaknak köszönhető. Ma a Szentháromság tiszteletére szentelt templomot az itt őrzött Szent Vér ereklye teszi híressé. Ludbreg, a trianoni békeszerződésig Varasd vármegye járási székhelye volt. (Képen: a ludbregi Szent Vér ereklyetartóban, melyet Batthyányi-Strattman Eleonóra grófnő ajándékozott Ludbregnek.)

NEGYEDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üvözlégy Királynénk, irgalmasság Anyja, életünk és édes reménységünk, üdvözlégy. Így sóhajtunk Hozzád e siralom völgyéből mi, a Te gyermekeid. Számtalan veszély környékez bennünket, bú és bánat nehezedik lel­künkre, betegség emészti testünket, kísértések zaklatják szívünket, alig bírja már elviselni gyarlóságunk a terhet. De nem csüggedünk el, mert ha vállruhádat magunkon hordjuk, eszünkbe jut, hogy ez, ígéreted szerint oltalom a veszélyben, védőpajzs minden harcban. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Kolumbia, Tucamo 1906

     A Csendes-óceán partvidékén történt 1906-os szökőár (cunami) több régióban súlyos károkat okozott. Az elszabadult kishajók, csónakok nagy távolságra sodródtak, és stabilnak mondható kőházakat is leromboltak. Ezzel szemben a Tumaco szigetének lakói az Oltáriszentségbe vetett hitének köszönhetően megmenekült a szörnyű katasztrófától.

1906. január 31-én délelőtt 10 órakor egy csaknem 10 percig tartó, a Richter-skála szerinti 8,8 fokozatú, rendkívül erős földrengés rázta meg Tumaco szigetét. A templomban leestek a képek, a szobrok, de helyrehozhatatlan pusztulás nem történt! A falu összes lakója rémült pánikban rohant a templom elé, és arra kérték papjukat, Gerardo Larrondo atyát, hogy azonnal tartsanak körmenetet az Oltáriszentséggel. A tenger vízszintje egyre emelkedett, és a víz a tengerpart egy részét már ellepte. A feltornyosult víz hatalmas falat alkotott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hullámmal elnyeli az egész szigetet. Gerardo atya megrettent, és a kehelyben lévő összes Szentostyát magához vette, csak a nagy ostyát őrizte meg. A néphez szólva így kiáltott: „Testvéreim, mindannyian menjünk a tengerpartra, és könyörögjünk Isten irgalmáért!”

Jézus Eucharisztiában való jelenlétében mindannyian megnyugodva, könnyek közt, hangosan imádkozva indultak el. A tengerpartra érve Larrondo atya bátran a víz széléhez lépett, és ahogy a hullám közeledett, a felemelt Oltáriszentséggel keresztet rajzolt a levegőbe. Ez a pillanat döbbenetes és rendkívül ünnepélyes volt, hiszen a hullám megtorpant, és visszahúzódott, de mielőtt Larrondo és a mellette álló paptársa, Julian atya hangot adhatott volna hálájának, a nép meghatottan és döbbenten kiáltott fel: „Csoda! Csoda!” És valóban, a láthatatlan természetfeletti erőnek köszönhetően a hatalmas cunami, vagyis a tenger vízfala visszatért eredeti nyugvó állapotába, s megszűnt a pusztító fenyegetés. Tumaco lakóit eltöltötte az öröm, hogy az Eucharisztiában jelen levő Jézus kegyelme megmentette őket, és köszönetüket áhítatos hálaimával fejezték ki. A Tumaco-ban történt csoda olyannyira ismert lett világszerte, hogy Larrondo atya még Európából is kapott imát kérő leveleket.

HARMADIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üdvözlégy Mária, Te legjobb Anya. Boldogok, akiket fiaid­nak ismersz, akikre ráadtad anyai palástodat, a szent skapulárét, az üdvösség jelét. E szent ruha biztos jele, kétségbevonhatatlan bizonysága, hogy Te, szentsé­ges Szűz, szeretsz minket. Mégpedig oly szeretettel, mely erős, mint a halál, vagyis mindvégig, életünk minden pillanatában mellettünk állsz, hogy a gonosz lélek se szakíthasson el anyai szívedtől, hacsak mi nem akarunk a bűn által Tőled megválni és anyai szívednek mérhetetlen fájdalmat okozni. De ne engedd ezt, édes Szűzanyánk, hanem támogasd, gyámolítsd gyarló gyermekeidet, hogy a szent skapuláré rajtunk az üdvösség jele legyen. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

A titkos szobrász

     Amikor életének utolsó éveiben Saunier orvos eret vágott rajta, hogy vértolulását a fejében csökkentse, a vért a temetőbe vitette ‒ merthogy keresztény vér ‒, s ott a szeme láttára kel­lett elásni.

Nagy megpróbáltatásainak egyike az volt, ha a faluban látnia kellett a kifüggesztett arcképeit. 1845 táján kezd­tek a képek terjedni, amelyek életének különböző eseményeit ábrázolták. Kezdetben azon volt, hogy eltávolíttatja ezeket, de a kereskedők megkérték őt, hogy engedje meg ezek árusítását, hiszen ez egyik szerény keresetforrásuk. A jó plébános engedett, de megkérdezte:

‒ Mennyi haszna van egy-egy kép eladásából?

‒ Két sou, főtisztelendő plébános úr.

‒ Két sou? Elég drága, ezért a nyomorúságos álarcért! Hát legyen, végre is néha ha ez a szegény álarc valakinek emlékezetébe idézi azokat a tanácsokat, amelyeket adtam, így talán nem is fölösleges! Hogy a képek kevésre­ becsülését jobban kifejezze, sohasem írta rájuk nevét, legfeljebb csak a kezdőbetűit, azt is alig felismerhetően!

Egy tekintetben szentünk hajthatatlan volt: sohasem állt a fényképezőgép elé. Csak halálos ágyán lehetett őt lefényképezni.

1858-ban Toccanier káplán elhatározta, hogy Cabuchet Emil szobrásszal bármibe is kerüljön, a szent plébá­nosról lehetőleg tökéletes képmást csináltat. A plébános arcképei nem mutattak semmi hasonlatosságot, mert vagy lopva, vagy emlékezetből rajzolták le őt.

Nos, az említett szobrász természet után szeretett volna dolgozni, és viaszból akarta megmintázni a mellszobrot, de hogyan fogjon hozzá?

Langalerie püspök ajánló sorokat adott Cabuchet-nek, aki a gyóntatószékben mutatkozott be az Ars-i plébánosnak. Letérdelt s Vianney-nek átnyújtotta a püspöki írást. A plébános át­olvasta, felemelkedett, kinyitotta az ajtót az álgyónó előtt, e határozott szavak közben: „Nem, nem! Sem az ön, sem a püspök kedvéért!” A művésznek tehát cselhez kellett folyamodnia.

Toccanier káplán a temp­lom egyik szögletét tartotta fenn a művész részére, aki onnan könnyen megfigyelhette Vianney-t. A szobrász részt vett a kate­kéziseken, ügyesen takarva a mintázást széles kalapjával abban a hiszemben, hogy észrevétlenül dolgozhat. Minden rend­ben is ment egy hétig, amikor egyszer csak szentünk jóindulatú hangon megszólította: „Hallja maga ott hátul! Mikor szűnik meg már zavarni engem és a többieket?” De addigra már Cabuchet-nek sikerült viaszba formálni ezt az élénk és kifejezésteli arcot, melyen egyszerre rajzolódott ki a mélységesen érzékeny lélek összes indulata.

Amikor a mellszobor elkészült, a szobrász elvitte a misszionáriusok ebédlőjébe. Az Ars-i plébános nézegette a szobrot, majd félig zavartan, félig mosolyogva így szólt: „Ez már nem álarc, ki csinálta?” Aztán Cabuchet felé közeledve így szólt: „Uram, ön engedetlen volt velem szemben! ‒ mondta Vianney szigorú hanghordozással ‒, megbocsássak-e önnek?” A jelenlevő Toccanier és az Iskola-testvérek, a művész és a műtárgy érdekében közbevetették magukat. És szentünk megígérte, hogy nem fogja összetörni a mell­szobrot, mely őt oly szerencsésen adta vissza. Csak azt köve­telte a szobrásztól, hogy halála előtt nem teszi ki közszemlére!

Az Ars-i. plébános ilyen alázatos maradt élete végéig. Emberfeletti munkáját nem értékelte felül, hogy ebből előnyöket kovácsoljon magának. Ha utolsó éveiben fel is lett mentve a breviárium alól, ez is csak az ő káplánja közbenjárására történt. ( Az eredeti szobor!) 

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

A Szeretetláng átadása, ill. kiáradása
        Erzsébet asszony Lelki Naplója szerint a Szeretetláng lelkisége, illetve a "kegyelmi hatás" terjedése és átadása az alábbi módokon történhet:

1) A hívek apostolkodása útján általánosságban, „szívről-szívre” (I/39.51; III/140), „futótűzként” terjed (I/59.92; IV/28). 

2) Az egyházi liturgia keretében végzett lángátadás formájában. Február 2-án, „az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén, és az ország szívében négy tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdjék meg az ájtatosságot, Szeretetlángom átadását. (I/49) (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg." (I/40-41) 

3) A hívek esetében egyénileg kétféle módon történhet a Szeretetláng (kegyelmének) átadása. Egyfelől szívről-szívre, a másik emberért vállalt áldozat-imádság eszközével (II/106). Másfelől pedig a formai "láng-átadással" akkor, ha ő már a liturgikusan megkapta (lehetőleg azzal a gyertyával adva tovább)! A lángátadás szövege: „Vedd e lángot, Szívem Szeretetlángját, gyújtsd meg nála a tiédet és add tovább!” (I/38) 

4) Végül, a Szeretetláng végső - üdvtörténeti nagyságrendű - kiáradásáról beszélhetünk, amely nagy megrázkódtatással járhat! Az Úr szavai szerint: „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (II/93-94) Ez valóban egy "eddig nem látott" új békekorszakot jelenthet az emberiség történelmében!

Mint Is­ten kezében a gyalu

     Az Ars-i plébános bár gyermekkora óta ösztönszerűen vonzódott az isteni magasságok felé, nem volt felmentve a kitartó küzdés törvényei alól. Szentünk azonban azt mondta: „mindent megtudok tenni Abban, aki nekem erőt ad!” Ebben rejlett a Szent életének titka: hősies, bátor elszántság, rendíthetetlen ima- és áldozatkészség.

Vianney jámbor gyermekként, papnövendékként és példás papként is küzdött Isten országáért, ám elérkezett az az idő, amikor teljességgel kibontakozott Isten örök terve, hogy szent, és kiváló szent legyen. Ha mi ennek a titoknak a mélyére akarunk hatolni, gondolnunk kell kimondhatatlan szelídségére, mely csodálattal töltötte el a zarándokokat, gondolnunk kell a csekély önszeretetére, arra. hogy a pihenésre való gondolatot száműzte magától. Mindezt azért, hogy az állandó isteni sugalmazástól vezettetve részvéttel tárja ki karjait a bűnösök felé. Szentünk, talán 1844 tá­ján érhette el a valóban szent élet legmaga­sabb fokát. És ebben sokat, ha nem mindent köszönhet a kis Ars falunak, mely lassan az ő munkássága révén városkává kezdett fejlődni!

Vianney Szent János tökéletesen megvalósította azt a mindannyiunk számára példaadó elvárást, hogy a világban élt, de nem a világnak! Így alakult ki benne a természetfölötti lény, és a földi ember­ből csak a szenvedés maradt meg. Elérte azt a hősi fokot, mely az emberi természettel a kegyelem által segített végső erőkifejtésre képes. Az Isten akaratának teljesítése második természetéve vált, és ez a töretlen lélekmentő készségben nyilvánult meg!

Az Ars-i plébános csodálatos módon tudott ellenállni a hiú dicsőségvágynak. Jól tudta és látta, hogy ő miatta jönnek annyian Ars-ba, mégsem látta őt senki gőgösnek. Ő úgy járt-kelt a magasztaló, tömegek között, mint a gyermek, akinek ártatlansága meglep bennünket és akinek erről fogalma sincs. Az Ars-i plébános, szó szerint követte „a gyermeki lélek azon fölséges útját”, amelyen a gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz haladt.

Szentünk tudatában volt annak, hogy lelkipásztori tevé­kenységével sok jót teremtett, de minthogy magát az Isten eszközének tekintette, Istennek tulajdonított minden érdemet. Maga így vallott egyszer: „Is­ten kezében a gyalu szerepét töltöttem be, és azért engem helyezett erre a helyre, mert nálam mél­tatlanabb papot nem talált! Az Úr ezzel kifejezze irgalmának nagyságát és csodáját a szegény bűnösök iránt.”

Miután önmagába néző életet élt, minden jót, amit sajátjának mondhatott volna, azt felülről származónak tekintett, nem egyszer köszönetet mondva „lelki kedvesének” Szent Filoménának a közbenjárásáért.

„A legutolsó vagyok az emberek közt ‒ sóhajtott fel. ‒ Ha Isten meg nem sajnált volna engem, ugyan mi lett volna belőlem?”

A tömegnek személye körüli tülekedése mindig terhére volt. Igen bántotta őt, ha használati eszközeit, ereklye gyanánt elcsenték. Egy alkalommal azon vette észre magát, hogy reverendájából darabo­kat vagdaltak le. „Ó mennyire rosszul értelmezett jámborság ez!” ‒ sóhajtott föl. Valahányszor levágatta a haját, gondja volt arra, hogy összesöpörje és személyesen dobja tűzbe.

Az Ars-i plébános nem volt gyanakvó ember, nem is tudta megfejteni az eltulajdonítások indító okait. Az egyik misszió végeztével észrevette, hogy gyertyatartója eltűnt. „Én már azt hittem, hogy mindenkit megtérítettem és íme, elvitték a gyertyatartót!”

1858, Mindenszentek táján szentünk a Cibeins-kastélyba küldte Ka­talint, hogy az évi járadékot (napi egy frankot) felvegye, amit számára segély címén kiutaltak. „Ez már az utolsó lesz!” ‒ mondta kissé bizonytalan hanghordozással, majd határozottabban megismételte: „Ez már utolsó lesz!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepének története

     »Jóllehet az Eucharisztiát az év minden napján ünnepeljük, évente egyszer kiemelt figyelmet is fordítunk Krisztus Testének ünneplésére. Szívünk és lelkünk bármilyen körülmények között és helyzetben fordulhat az Úrhoz, az ő valós jelenlétével azonban leginkább az Eucharisztiában, a szentségi színek alatt találkozunk. Jézus az Eucharisztiában – a kenyér és bor színe alatt, lényegi valóságában van jelen számunkra. Mennybementelekor a feltámadt Jézus ezt mondta: "Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig."« (Mt 28,20) »Ezen a csütörtökön a (...) klérus és a nép együtt örvendezve dicsérő énekekkel tartson körmenetet; mindenki szíve és lelke, szája és ajka üdvös örömmel énekeljen himnuszokat. (...) És bárcsak a szeretet úgy fellobbantaná a hívők buzgóságát Krisztus szolgálatára, hogy ezáltal és egyéb érdemeik gyarapodása által Ő, aki váltságul adta önmagát értük és eledelül adja magát nekik, ezen élet viszontagságai után önmagával jutalmazza őket. (12) Mi ugyanis a krisztushívőket lelki ajándékokkal szeretnénk buzdítani az ünnep megülésére, ezért mindazoknak, akik őszinte bánattal meggyóntak, és (...) a szentmisén vettek részt, (...) száz napi búcsút engedélyezünk a mindenható Isten irgalmában és az ő apostolai, Szent Péter és Pál tekintélyében bízva.« (IV. Orbán pápa Transiturus De hoc mundo kezd. bullája 1264. aug. 11. SZIT 2019. Bp.)
Liege-i Szent Julianna, a cornilloni kolostor apácája kezdeményezte Úrnapja ünnepének bevezetését Krisztus Szent Testének tiszteletére. Fiatal korában több látomása is volt az Oltáriszentség tiszteletére tartott ünnep megalapításával kapcsolatban. Szent Julianna egyik látomásában a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Ő úgy értelmezte, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe. 1230-ban Szent Julianna elmondta látomásait a helyi egyházmegye elöljárójának, Jacques Panteléonnak, a későbbi IV. Orbán pápának. 1246-ban a liege-i püspök, Robert de Thourotte úgy döntött, hogy egyházmegyéjében ünnepet alapít az Oltáriszentség tiszteletére.
Úrnapja első ünnepét 1249. június 5-én tartották. Néhány évvel Szent Julianna halála után IV. Orbán pápa 1264. augusztus 11-én a fenti bullájában elrendelte az Úrnapja megünneplését az egyetemes Egyházban.
Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap után két héttel tartják. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)
»Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák.« [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

MÁSODIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Téged illet Kármelhegyi Szűzanyánk a dicsőség, dicséret, és a tiszte­let, mert Te vagy az ég és föld hatalmas Királynéja és mivel szeretett Fiad, Jézus Krisztus dicsőségében osztozol: csodálva tisztel a menny minden lakója. Mily rendkí­vüli kiváltság és kegyelem tehát, hogy mi a mennyekből hozott ruháddal ékesítve, ily fölséges Királyné szolgái és testvérei közé tartozhatunk. Hála és dicséret legyen Neked, hogy bennünket érdemünk nélkül e kitüntetésre méltattál. Ne engedd, hogy szent ruhádhoz méltatlan viselkedésünkkel anyai szívedet megszomorítsuk. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

SZENT KILENCED A KÁRMELHEGYI SZŰZANYA TISZTELETÉRE

(Forrás nyomán: A Skapuláré Társulat Vezérkönyve. Összeállította P. Marián, Kármelita

Kiadja: Kármelita Zárda, Győr 1941. Nihilobstat. Dr. Eduardus Wrenkh censor. Nr. 2388/1940 Imprimatur Jaurini, die 25. Octobris 1940. Dr. Rudolphus Ragats vicarius capitularis)

ELSŐ NAP

Bevezető ima minden nap:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged, Ó Boldogságos Szűz, az Egyház. Lábaidhoz leborulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, s kezünket és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk. Hallgasd meg, ó hatalmas Szűz, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, és fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Mikor lehetett hallani, hogy valaki gyámolatlanul magára hagyatott volna, ki a Boldogságos Szűz Máriához folyamodott? Ezért járult Szent Simon is gyermeki bizalommal ezen jóságos Anyához szorongatásaiban, és nem maradt meghallgatás nélkül. Mert nagy dicsőségben, angyali seregtől kísérve megjelent neki az egek Királynéja, és ezeket a csodálatos szavakat intézte hozzá:

„Vedd szeretett fiam, rended skapuláréját, társulatom jelvényét, mely kiváltságul szolgál neked és minden kármelitának. Aki ebben hal meg, nem fog az örök tűzben szenvedni. Íme, az üdvösség jele, a veszélyben oltalom, a béke és az örök szövetség záloga.”

Ó fönséges, vigasztaló ígéret! Magadéinak vallasz minket, drága Szűzanyánk, akik a Te szent ruhádat viseljük. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima, minden nap:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Nem voltak képesek képet készíteni

     Az Ars-i plébános, vagy hirtelen megöregedett, vagy csak a hírneve miatt most figyelt fel rá „közelebbről”! A szemlélődők és újságírók, elkezdték „körülírni” szentünk kinézetét: »mélyen barázdált, sovány, megnyúlt arc, mely szív formára emlékeztet. Egykori napbarnította barnás arcszíne sápadttá változott a gyóntatószék örökös homályban. Elől kurta, hátul és kétoldalt hosszabb haja őszes. Magas, széles homlok, kiálló szemöldök, a beesett szemgödörből különös tüzű tiszta kék szemek ragyognak, ami éles és átható tekintet ad neki.«

De gyónói is leírták a jellemzőit, melyek így foglalhatók össze: »Sokan egyenesen szentnek látták. Lélekbelátó volt, s amint tekintete a gyónóéval találkozott, a lélek mélyéig hatolt. Volt akit megijesztett a nézése. Néha úgy ragyogtak a szemei, mint a gyémánt. Társalgás közben tekintete elbűvölte az embert, mint aki egy más világot lát. A nyugalom óráiban viszont szemeit szelíd, a lemondó mélabú fátyla takarta, ekkor gondolhatott a meg­bántott Istenre és a megbántó emberekre. Ez a nyugodt tekintet olykor igen nyugtalanná vált, sőt arcvonásai hol örömet, hol szomorúságot tükröztek aszerint, hogy a jóságos Istenre, vagy a „szegény bűnösökre” gondolt. Megesett, hogy könnyekre fakadt. A mozgásában bár törékenynek látszott, olykor azonban mégis ‒ talán égi segítséggel ‒, de olyan erőteljes volt, hogy azt a nehéz egyházi zászlót a templomból úgy kihozta, melyet sokan csak nehezen tudtak a levegőbe emelni.«

Ennyit a leírásokról, és nem csoda, hogyha sokszor akarták lefényképezni! Ezt azonban mindig szán­dékosan lehetetlenné tette. Mint mondta: „Azt tudom, hogy valakik az álarcomat fényképezni akarták, de direkt mozogtam, hogy ez ne sikerüljön nekik!”

Ezek a fotográfusok végül úgy fogtak ki szentünkön, hogy utólagosan a ravatalon készítettek felvételeket arcáról, és „életszerűvé retusálták! (Egy ilyen „hiteles fotót” lásd alul!)

1854. augusztusában egy hetyke fiatalember jött Ars-ba, aki így szólította meg a plébánost:

‒ Főtisztelendő úr! Komoly vallási kérdésekről szeretnék önnel vitatkozni!

‒ A vallásról akar velem vitatkozni, fiatal barátom? ‒ mondta némi gúnnyal szentünk. ‒ Hiszen annyit sem tud belőle, mint egy kezdő hittanos kisfiú!

Egy bőbeszédű kisasszonynak, aki fecsegésével igen fárasztotta a plébánost, ezt mondta: „Kedves leányom, melyik az a hónap, amelyben a legkevesebbet beszél?” S mivel a kis papagáj nem tudta, szentünk megválaszolta: „Bizonnyal február hónap az, mivel az 2-3 nappal rövidebb!” ‒ s jóságos mosolyával enyhítette „adomáját”.

1855. májusában, egy úriasszony abban a reményben jött messze földről Ars-ba, hogy nagyon súlyos betegségében enyhü­lést találjon. Nagy ájtatosan el is végzett egy kilencedet, minden megtapasztalható eredmény nélkül. Arra kérte meg a káplánt, hogy kérdezze meg az Isten szolgáját, hogy meg fog-e gyógyulni? Szentünk válasza így hangzott:

‒ Az úrinő, hála Istennek mélyen hívő, a kereszt jó helyen van! Ez lesz számára az a hágcsó, amely őt az Égbe fogja segíteni!

1858-ban egy Lyon-i úrinő két gyermekét hozta Ars-ba. Az idősebb 11 éves volt, és szerette volna ismerni jövőbeni hívatását. A plébános miséjénél ministrált. A sekrestyébe visszatérve Vianney átöltözése közben, a kis Lyon-i fiú a papok és világiak közt szentünkhöz furakodva kérdőn nézett a plébánosra.

‒ Mit akarsz kisfiam? ‒ kérdezte tőle.

‒ Főtisztelendő atyám, nagyon szeretném tudni, hogy... ‒ a kérdését azonban be sem tudta fejezni, mert megkapta a választ:

‒ Jó pap lesz belőled! ‒ válaszolt Vianney a legkisebb habozás nélkül.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Belgium, Herentals 1412
     1412-ben egy bizonyos Jan van Langerstede megszállt egy hotelben, nem messze Herentals városától. Ez a férfi lopott templomi kegytárgyakkal kereskedett. amelyeket többnyire maga lopott el útjai során, és Európa más részein értékesítette. Herentals-ba érkezésének másnapján elment Poederlee falu plébániatemplomába, és feltűnés nélkül ellopta a kelyhet és az öt Szentostyát tartalmazó cibóriumot. Ahogy ment vissza Herentals-ba, a „De Hegge”-nek nevezett területen egy rejtélyes erő lett úrrá rajta, amely megakadályozta, hogy útját folytassa. Így hát megpróbálta a folyóba dobni az ostyákat, hogy megszabaduljon tőlük ámde hiába. Jan már a kétségbeesés szélén állt, amikor a közeli mezőn egy nagy nyúlüregre lett figyelmes, ahová bele rejtette az ostyákat. Ez minden gond nélkül sikerült neki, így hát nyugodtan tért vissza Herentals-ba. Időközben a városbíró, Gilbert De Pape nyomozást indított, a Poerderlee-i templom kifosztója ellen. Jan is a gyanúsítottak között volt. A rendőrség megtalálta a kelyhet és a cibóriumot a táskájában. Jan mindent bevallott, kivéve azt, hogy megszabadult az Ostyáktól. Azonnali akasztásra ítélték és már a vesztőhelyre lépett, amikor a pap felszólította, hogy halála előtt tisztítsa meg a lelkét. Erre ő teljes mértékben beismerte bűnét, és gyónáson kívül elmondta azt is, hogy miként rejtette el a lopott Ostyákat. A bíró ezután felfüggesztette a kivégzést és megparancsolta az elítéltnek, hogy pontosan mutassa meg a helyet, ahol az Eucharisztiákat hagyta. Nagy tömeg követte őket.
Amint a mező szélére értek, már messziről láttak valami tündöklő fényességet, és amikor odaértek, a ragyogó Szentostyákat kereszt alakban elhelyezkedve találták, teljes fehérségben, holott előző napokban esett az eső. Azonnal körmenetben vitték vissza: egy részét Herentals-ba, néhány darabot pedig Poederlee-be. A csodás Ostyák egészen a 16. századig ott is maradtak.
1442. január 2-án, Herentals magisztrátusa hitelesnek nyilvánította a csodát és ott, ahol az ostyát megtalálták, egy kis kápolnát emeltek, amit számos tekintélyes egyházi személy is meglátogatott, többek között Antwerpen püspöke, Jean Maldreus 1620-ban és XIV. Benedek pápa 1749-ben.
Luxemburgi János lánya, Görlitz Erzsébet hercegnő finanszírozta a kápolna bővítését, amelyet később szentéllyé alakítottak át. Antoon Van Ysendyck két festményét, amelyek a csodát ábrázolják, minden évben körmenetben viszik arra a mezőre, ahol a csoda tiszteletére a kis kápolna (De Hegge) áll. Itt azután emlékmisét celebrálnak az összegyűlt hívek számára.

Mi a Szeretetláng? 3

Belgium, Brüsszel 1370

     A brüsszeli Szent Mihály és Szent Gudula katedrálisban számos művészeti alkotás tanúskodik az 1370-ben történt eucharisztikus csodáról. A középkori dokumentum így szól: „1369-ben egy gazdag enghieni zsidó kereskedő, aki gyűlölte a keresztényeket, egy Louvain-i fiatalemberrel ellopatott néhány Szentostyát. Néhány nappal később a kereskedőt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Özvegye azt gondolván, hogy férjét az ég büntetése érte utol, meg akart szabadulni a Szentostyáktól, ezért a férje barátainak adta azokat. Ezek az emberek, szintén Jézus Krisztus ellenségei voltak, ezért 1370-ben nagypénteken összeültek, és tőreikkel elkezdték a Szentostyákat késsel szurkálni ‒ mire az ostyák intenzíven vérezni kezdtek. A szentségtörők ennek láttára rettenetesen megrémültek, és az Ostyákat egy katolikus kereskedőre bízták. Ez az ember elmondva a történteket, átadta a vérző Eucharisztiát a katedrális kántorának. Ezt követően a szentségtörő csoda nyilvánosságra került, és a brabanti herceg halálra ítélte a szentségtörőket. A Csodás Eucharisztiát hatalmas engesztelő körmenetben vitték a Szent Gudula – Szent Mihály katedrálisba.”

Ez az eucharisztikus csoda máig fontos részét képezi a brüsszeli katolicizmus hagyományainak, és nemzeti jelképpé vált. Néhány évtizeddel ezelőtt még ünnepi körmenetben emlékeztek meg a csodáról, de ma már nem.

A katedrális oldalhajóját díszítő ólomüveg-ablakok, melyek 1436 és 1870 között készültek, az eucharisztikus csoda egyes szakaszait mutatják be. Az ablakokat a királyi ház és a nemesi családok adományozták a templomnak. A közeli múzeumban nem csak azok a szentségmutatók tekinthetők meg, melyekben a csodás Relikviát őrizték, hanem azok a XVIII. századi fali kárpitok is, amelyeken ábrázolva van a csodálatos esemény.

A Francia Becsületrend 2 

     Megérkezett november hava. Közben Chalandon püspök, a kereszt hivatalos átadója visszaemlékezett, hogy három évvel azelőtt milyen sorsa lett a szép kanonoki gallérnak. Így joggal feltételezte, hogy a kereszt is a „szegények ölébe fog hullani”. Megéri-e tehát a fáradságot, hogy az egyházmegye első papja átadja a javíthatatlan Ars-i plébánosnak ezt az ékszert, mely talán még abban az órában pénzzé lesz váltva?

A főpásztor tehát jónak látta, hogy a rendi jelvény átadásával a kiváló Toccanier káplánt fogja megbízni.

Toccanier tehát kézhez vette a keresztet tartalmazó cso­magot. Egy szép napon, amikor Vianney magában volt a szobájában, fölhasználta az alkalmat arra, hogy a császári pe­cséttel ellátott dobozt átadja neki. Eközben többen figyelték az eseményt, úgymint a sekrestyés-testvér, a tanító, Lassagne Katalin és Chanay Johanna, akik már tudtak a dologról.

‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ kezdte a fiatal misszionárius ‒ talán ereklyék vannak e a dobozban, amit önnek küldtek!

Az Isten szolgája nem látott tréfát e szavak mögött, sietve feltörte a pecsétet, hogy tisztelhesse a szentek földi maradványait.

‒ Csak ez?! ‒ kiáltott fel, látván a kitüntetést.

‒ Nézze meg jobban főtisztelendő plébános úr, hogy ez a kitüntetés magán hordja a kereszt jelét! Áldja meg tehát! S amint széles taglejtéssel az áldást megadta, a káplán folytatta:

‒ Engedje meg, hogy egy pillanatra mellére tűz­zem a keresztet!

‒ Ó kedves barátom! Isten őrizzen meg ettől! Ugyanazt mondhatnák nekem, mit Szent Benedek, Totila egyik udvari emberének mondott, ki urának bíborruhájában megjelent előtte: „Vesd le annak a méltóságnak jelvényeit, amelyhez neked nincs jogod!” ‒ és visszaadta a keresztet káplánjának:

‒ Fogadja ezt ked­ves barátom ugyanazzal az örömmel, mint amely örömmel önnek adom!

Íme, eképpen lett „kitüntetve” a szegény Ars-i plébános! Így miután megtagadta, hogy a keresztet a mellére tűzzék, a lovagi ke­resztjét csak egyetlen egy alkalommal viselte: a koporsóján!

De vajon szentünk ne tudott volna örülni semminek? Így pontatlan a kérdés, hiszen nagyon is tudott olyan dolgoknak örülni, ami a természetfölötti rend­hez tartozott, és persze annak, ami az Isten országát terjesztette! Így, mélyen meghatott szenvedély és hála töltötte el a szívét, amikor IX. Pius pápa 1854-ben kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját.

Visszatérve a már tárgyalt történetre, érdemes példaként felhozni, hogy van aminek szentünk nagyon is tudott örülni, aminek kellő nyomatékot is adott! (Lásd a 97. részben!)

Ez az ünnep kivételes alkalom volt szentünknek, hogy 60 év óta tartó bensőséges tiszteletét a Boldogságos Szűz iránt különösen kimutassa. Bölcsőjétől kezdve szerette Őt, s mint pap minden erejével arra törekedett, hogy a Boldogságos Szűz tiszteletét terjessze. Erről meggyőződhettek a zarándokok, akár minden utcasarkon, és minden lakásban ott lát­hatták a Szent Szűz szobrát vagy képét, miket az Ars-i plébá­nos adományozott s saját névaláírásával ellátva. Sőt ‒ íme a követendő példa ‒, már 1836. május 1-én az egész egyházközségét a Szeplőtelen Szűz oltalmába ajánlotta! Ezt követően nem csak a szentáldozások száma sokszorozódott meg, hanem a rendszeresen gyónóké is, és az Ars-i templom nap, mint nap zsúfolásig megtelt. A hívek nem akartak lemaradni a mindennapos Szűz Máriáról tartott homiliáiról, amikor rendkí­vüli lelkesedéssel beszélt az Istenanya szent életéről, hatalmáról és szeretetéről.

Így tanított: „Minden szent nagy odaadással volt a Boldogságos Istenanya iránt, mert tudva-tudták, hogy az Istentől jövő minden kegyelem az Ő kezén halad át.”

„Nem léphetünk be egy jelentős épületbe csak a kapun keresztül! Nos ‒ mondom nektek ‒, hogy Szűz Mária a Mennyország Kapuja!”

„Testvéreim! Ne feledjük, hogy egyetlen Ave Maria is reményt adó lehet a számunkra!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A nép szava, Isten szava

     Egy szerezetesi közösség ifjú papja, mindig kiegyensúlyozott és sugárzóan vidám volt, ám egy idő után súlyosbodó hátfájdalmakra panaszkodott és egyre erősebb gyógyszereket kellett szednie.

Két paptársa elvitte egy hírből hallott, a népek által ezoterikusnak mondott gyógymasszőrhöz. A gyanús gyógyász iránti bizalmuk abból eredt, hogy egyfelől nem adtak a "világiak fecsegésére", másfelől olykor maguk is látták az illetőt a templomban ‒ igaz ‒, hogy mindig hátul álldogált és soha nem járult a szentségekhez!

Amikor aztán nagy elhatározással hármasban a gyógymasszőrt felkeresték, minden kétségük eloszlott, hiszen az autójában rózsafüzér lógott, a rendelő falán pedig feszület volt!

‒ Mi lehet itt a hiba? – kérdezték egymástól – és társukat megnyugtatták, hogy nyugodtan kezeltesse magát.

És lám, már az első alkalommal enyhültek a páciens fájdalmai, de a hatodik alkalommal már meg is szűntek. El is hagyta a gyógyszereket! A csoda-gyógyász pedig, nem fogadott el semmilyen fizetséget!

‒ Látod? – mondták a paptársak – nem kell felülni a hívek szavára, mert fontoskodnak össze-vissza! Talán irigyek a tudására, hisz' ami az orvosoknak nem sikerült, a gyógyásznak igen!

És lám, nem is volt semmi baj, a kis szerezetespap még ki is tanult néhány praktikus fogást a gyógymestertől! Így pl. a rendházban egyetlen vonalzóval és ingával, bárkinek megmérte a vérnyomását!

Sikere volt, ámde a nem evilági módon elmúlt "gyógyulás" után, következhetett a nem evilági fizetség! A fiatal atya vidámsága egyre csappant, mígnem három hónapon belül elhagyta papi- és szerzetesi hivatsát!

     Örök tanulság: Ha a démonikus erő egyik fájdalomtól mentesít, akkor valami másik nagyobb baj következik, de ha ez sem, akkor összezavarja az életed, és Istennel szembe fordít! Vagyis, ha ad valamit, százanyit vesz vissza!

És hogy a két jószándékú paptárs, hol tévedett? Ott, hogy először is e sajátos döntést, nem egymásközt kellett volna megbeszélniük, hanem Istennel elmélyülten! Másfelől soha nem a puszta külsőségek alapján szabadna dönteniük! Harmadsorban a hívekre nem legyinteni kell, hanem misszionálni kell őket, és esetenként a szavukra nem árt odafigyelni, mert bizony meg lehet, hogy a "nép szava, Isten szava" (vox populi, vox Dei)!

Dr Antalóczi Lajos pápai prelátus könyvéből

     Az évszázadok során az elhatalmasodó bűnnel párhuzamosan egyre többet hallunk Mária-jelenésekről, és vonatkozó irodalmuk is szemlátomást gyarapszik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1).

Amikor a Boldogságos Szűz anyai hivatását gyakorolja velünk, Fiának testvéreivel és társörököseivel, Isten örök és egyetemes üdvözítői tervén munkálkodik, vagyis evangelizál.

A Szent Szűz evangelizációs tevékenységének fontos célja és következménye az Egyház lelki újjászületése. A feladat világméretű és történelmi léptékű. Az Egyház Anyjának bolygónkat átfogó munkája napról napra erősödik, és egyre világosabban kirajzolódnak a kontúrok is. A Szűzanya arra biztat, hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja az ő szavát, és válaszolni kíván felhívásaira, ajánlja fel önmagát Szeplőtelen Szívének. Ez az önfelajánlás a Szent Szűz ígérete szerint sok védelemmel és kegyelemmel jár.

A hiteles Mária-jelenések mindig az elhatalmasodó bűnre, és annak elhatalmasodó következményeire figyelmeztetnek, s az elkerülésükre kegyelmi eszközöket ajánl. Ilyen a Kármelita Skapuláré, a Szent Rózsafüzér, a Csodásérem, a Fatimai Engesztelés (5 első szombat), és Mária Szíve Szeretetlángja!

Figyelemre méltó, hogy az üzenetekben mindig bűnbánatról, a bűnösök megtéréséről, a bűnösök helyzetének javításáról, a bűnösök elkárhozásáról van szó. A 49. zsoltár őket figyelmezteti: „Ti, akik megfeledkeztek Istenről, szálljatok magatokba...” A Szent Szűz fatimai szavai, de különösen az 1917. augusztus 19-i üzenet azok számára hív segítséget, akik megmaradnak bűneikben és a kárhozat felé sodródnak.

„Szabad azt is mondanunk – int II. János Pál pápa –, hogy Mária valamennyiünknek folyamatosan megismétli a galileai Kánában elhangzott szavakat: ‘Tegyetek meg mindent, amit csak mond'” (RM 28).

A Szent Szűz tehát evange-lizál, és ezt várja el övéitől. Üzenetei az evangelizáció szolgálatában állnak. VI. Pál pápa szerint Mária a legnagyobb igehirdető. Az Egyház Anyja az engesztelésben jelöli meg az új evangelizálás eszközét, s kijelenti, hogy az elhatalmasodó bűnnel szemben nem egy megújulási mozgalom, nem egy szerzetesrend, nem valaki a hírességek közül, hanem az ő Szeplőtelen Szíve fog győzedelmeskedni. (És ebben a Kármelita Rend a Skapuláré Társulatával, nagyban segíthetné Anyját, Királynőjét és Nővérét!)

,,A végén Szeplőtelen Szívem győzedelmeskedik!” – halljuk a próféciát Fatimában.

 (Források az első részben!) (folyt.)

A Francia Becsületrend 1

     1855. augusztus l5-én megjelent újságok közölték az Ars-i plébános kitüntetését, Garets gróf hozta meg Vianney-nek a hírt. Szentünk így fogadta: „A kereszttel jár valami fizetség? Vagyis jelent ez pénzt a szegényeim javára?” És arca a legkisebb örömet, vagy meglepetést nem árult el.

‒ Nem! Ez csak tiszteletbeli kitüntetés. ‒ válaszolta a gróf.

‒ Tehát, ha a szegények mit sem várhatnak ettől, akkor mondja meg kérem a császárnak, hogy nem vehetem hasznát!

Garets gróf természetesen nem tett eleget ennek a különös megbízatásnak. A hírre egy festő tűnt fel a látóhatáron, aki a kanonok- és a becsületrend tagjának felajánlotta szolgálatait. De hiába volt minden fáradsága.

„A plébános urat minden áron le akarták festeni ‒ írta Garets grófné ‒, de ő hallani sem akart róla, majd így szólt nevetve: Ha mégis megfestik a képemet, írják alá, hogy íme a gőgös senki!”

Az egyik pap szeretetteljes célzással a kanonoki gallérra és lovagi keresztre ezeket mondta:

‒ Plébános úr! Önt minden földi hatalmasság kitüntette, a Jóisten sem fogja elmulasztani, hogy kitüntesse majd az égben!

‒ Na ez az, ami engem félelemmel tölt el ‒ válaszolt szentünk komoly arckifejezéssel ‒, ha majd halálom után megjelenek a Jóisten előtt ezekkel a semmiségekkel, Ő majd azt találja mondani: „Elmehetsz, te már elnyerted a jutalmadat!”

Chalandon püspököt, mint a becsületrend lovagját felkérték, hogy ő tűzze fel a keresztet az Ars-i plébános mellére. Előttünk ismeretlen okokból ez a szertartás november havára lett elhalasztva. Eközben Vianney a becsületrend hivatalától felszólítást kapott, hogy költségek címén 12 frankot küldjön el.

‒ Tizenkét frankot? ‒ ugrott fel ‒, hiszen én lemondtam róla! Ez a pénz jobb helyre kerül, ha 12 szegény részére ennivalót veszek belőle! A kis összegű számlát bemutatták Toccanier káplánnak, aki a plébános tudta nélkül kifizette az összeget. Ám amint megérkezett a kitüntetés, így méltatlankodott:

‒ Én nem küldtem el a kívánt összeget ‒ mondta később Vianney ‒, és ők mégis el­küldik a keresztet?

Októberben a megyefőnök, maga is gyakorló katolikus, személyesen jött üdvözölni a becsületrend új lovagját. Az üdvözlés első mondatai után így vágott közbe a szentünk:

‒ Arra kérem a prefektus urat, hogy vigye el a keresztet az arra méltóbbnak. Ennek helyébe szeretnék inkább valamit a szegények részére!

‒ Ámde ha a császár önnek küldi a keresztet, azzal nem annyira önt, mint inkább magát a becsületrendet akarta megtisztelni! ‒ válaszolta meg ügyesen a megyefőnök.

Erre Vianney, így válaszolt:

‒ Prefektus úr! Én arra kérem a Jóistent, hogy sokáig éltesse Ain megye élén, hogy továbbra is jót művelhessen becsületes tanácsai, különösen a jó példája által! Erre átnyújtott neki egy Szűz Mária-érmet, köszönt és visszatért a gyóntatószékbe.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi a Szeretetláng 2

      Antalóczi atya fogalmazásában:
„A Szeretetláng kegyelmi adomány. Mégpedig erő, amely átjárja a szí-vet és az akaratot. Erő, amely helyreállítja bennünk az értékrendet; erő, amely átformál, szeretni tanít, készségessé tesz bennünket Jézussal együtt és Jézussal teljesen azonosulva hatékonyan és kitartóan részt vállalni a lélekmentő munkában. A szeretetláng segít megérteni a Szent Szűz szándékát. Segít tárgyilagosan felismerni valós helyzetünket. Másként fogalmazva: a Szeretetláng az a kegyelmi adomány (eszköz), mely erőt ad a Boldogasszony kérésének, az engesztelésnek következetes megvalósításához, és az apostolkodáshoz. Ennek pedig kizárólagos célja, hogy egyetlen lélek se kárhozzék el. A Szeretetláng a bennünk és általunk szabadon működő Jézus Krisztus”. (vö JÜ 175)
      Miként Grignon Szent Lajos írja: Szűz Mária a hajnalpír s általa kell, hogy kinyilváníttassék Jézus Krisztus. (vö TMT 50/c) Az Úr első eljövetelében Máriát kevéssé ismerték, de a második eljövetelben Őt kell megismerni. „Ugyanis az üdvözítés csodálatos rendje azt kívánta, hogy az első eljövetelben rejtve maradjon, hogy így egyedül Fiát, Jézus Krisztust ismerjék, de a második eljövetelben Őt fogja Isten kinyilatkoztatni.” (TMT 1)
      Az Úr szavai a lelki naplóban: »Én vagyok az, aki feléjük közeledem«. (III/218) Mintegy igazolandó a Grignon Szent Lajos fentebbi szavait!
Majd így folytatja Jézus: »Az Ő (Szűzanya) közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.« (III/140)

Ausztria, Weiten-Raxendorf

     A 15. században egyre gyakoribbá vált a Szentostya ellopása. Ezért az egyházi vezetők úgy határoztak, hogy az ostyákat éjjelente nem a szentély tabernákulumában, hanem a sekrestyében kell őrizni.

1411-ben egy tolvaj a weiteni plébánia sekrestyéjébe tört be egy Szentostya ellopására, melyet a kesztyűjébe rejtett.
A tolvaj a lopást követően lóra pattant, hogy a szomszédos Spitz faluba menjen. A főút helyett a Mühldorf völgyében haladt. A lova egy helyen megtorpant és nem mozdult többé, a férfi hiába ütlegelte. Sőt néhány mezőn dolgozó munkás látta a jelenetet, és ők is segítségére siettek a ló verésében és rángatásában, de hiába, a ló kővé dermedten állt. Egyik pillanatban azonban a ló hirtelen megugrott a lovasával, és így a kesztyűbe rejtett Szentostya észrevétlenül kicsúszott a földre.
Néhány nappal később, egy mannersdorfi asszony, Frau Scheck arra haladtában felfigyelt a vakító fényt árasztó Szentostyára. Amikor felvette, döbbenten látta, hogy a két részre tört Szentostyát vérző húsrostok kötik össze.
Az asszony mélyen megindult, és hálaadásképpen saját költségén egy kis kápolnát építtetett arra a helyre. Amint ennek a híre elterjedt, számos hívő érkezett a csoda helyszínére. Később nagyobb templomot építettek, amely már alkalmas volt arra, hogy a zarándokok tömegei hódolatukat tehessék a legdrágább ereklye előtt. (Képen a plébánia templom, mellette a kis Kegykápolnával)

Magam, a legkevésbé sem szeretnék a gyenge Mária-tisztelők közé tartozni!

     Kedves Testvérek, harcban állunk! Kozmikus méretű küzdelem folyik ugyanis minden egyes lélekért, a csábítás, a megtévesztés és a pszichomanipuláció minden eszközével! Ezért aztán fel kell használnunk minden ránk hagyott és kapott eszközt a lélekmentésre!

Itt van például a fatimai tizenharmadikák, és az 'első szombatok' (bensőséges) ünneplése, vagy az egyházilag kivizsgált és jóváhagyott magyar Szeretetláng üzenete, melyből megismétlem a kármeliták meghívását: „Szeretetlángom a Kármelből fog elindulni. Ők tisztelnek Engem a legjobban, vagyis ők vannak erre legjobban hivatva, hogy tiszteljenek engem.” (I/40) (Tudom-tudom, attól, hogy már másodszor is leírtam, attól az üzenet még nem biztos, hogy a kármelitáknak is követendő! Nos, egy szemlélődő rendben azon is el kéne elmélkedni, hogy lehetséges-e a Szent Szűz ez úton való iránymutatása a rendje alapvető megújításához? Azon is szemlélődni kellene, hogy lehetséges-e, hogy a Kármel Királynője máig is próbál irányt mutatni a Rendjének, amiként gyermekeit segíti földi küzdelmükben? Nos, nem kell látnoki képesség az evangéliumi intelem végrehajtására, miszerint: „mindent vizsgáljatok meg!” (Tessz 5,21) Nagy tévedés ugyanis nem lehet, hiszen a Szeretetláng Lelki Napló (tehát a tanítása) jóváhagyási dekrétummal van ellátva: Nihil Obstat 494-1/09 Esztergom-Budapest, amiről tudjuk mit jelent!

Kérem szépen! A Szeretetláng Lelki Naplót olvassa el egy képzett kármelita – ha nem is buzgóságból, de áldozatból –, és utána mondjon véleményt! És így kiszűrhetjük a tucatnyi zavaró körülményt (pót-üzenetek, szóbeszédek, szándékos hamisítások, dilettantizmus, az ismeretek hiányában való gőgös lekicsinylés stb). Csupán röviden megjegyzem, hogy a Szeretetláng Mozgalom és Lelkiség kizárólag Erzsébet asszony Lelki Naplója, és az Evangélium alapján áll, mindenkor engedelmeskedve az egyházi hierarchiának!!!

Vagyis, ha nem olvassuk el a Szeretetláng Lelki Naplót, akkor nem ismerjük meg! Ha nem ismerjük meg, aligha követhetjük! Márpedig, ha példát nem mutatunk a követésben, jószerével minket sem követnek!

Tisztelettel megjegyzem. Hogy nem a szóbeszédekre kell adni, hanem személyesen kell utána nézni! Az Úr sem a szóbeszédek nyomán, hanem tetteink alapján fog megítélni bennünket!

A Szűzanya Szívének ígérete egy, a világot átölelő többlet kegyelem, melytől eddig elesett az Ő ősi Rendje! Mert bizony, akik mindent ismeretlenül is lekicsinyelnek, ők sem lesznek felmagasztalva, mert az Úr előtt már ismertek lesznek!

A Szűzanya keserűen panaszolta: „Nemcsak a papságot fogja terhelni a felelősség, hanem mindazokat is, akik kényelemből nem álltak be a sátán megfékezésére. Szeretetlángom kegyelmi kiáradását indítsátok már el. (...) A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

Egy gyónó ezt panaszolta e sorok szerkesztőjének:

„Az idős (†) P. A. atyánál gyóntam a Kármelben. Magamról elmondtam neki, hogy imaéletemben a Kármelhez és a Szeretetlánghoz kötődöm!” Erre ő ezt válaszolta: „Lányom! Vagy a Kármel, vagy a Szeretetláng. A kettő nem megy!” Szegény idős atya! Amit nem keresett, azt nem is találta meg, és miután nem ismerte, elutasította! 

Lám-lám! Montforti Grignon Szent Lajos így tanít erről: „A Szűz Máriát nem találhatja meg, aki nem keresi; és nem keresheti, aki nem ismeri! Az ismeretlent nem szokás keresni. Szűz Máriát tehát jobban meg kell ismerni, mint valaha, hogy ezáltal a teljes Szentháromságot jobban megismerjék és tisztelhessék. Szűz Máriának az utolsó időkben mindinkább előtérbe kell lépnie irgalmassággal, erővel és kegyelemmel.” (TMT 50/e-f) Akinek van füle a hallásra, az... 

      Liguori Szent Alfonz a Szűz Mária dicsősége c. művében így ír: »Véleményem szerint, ha egy az Istenanyát dicsőítő állítást, mely sem a hittel, sem az Egyház határozataival, vagy valamely elfogadott igazsággal nem ellenkezik, pusztán csak azért ellenzünk és nem fogadunk el, mivelhogy az ellentétes vélemény is igaz lehet. Nos, nem szeretnék eme gyenge Mária-tisztelők közé tartozni...« (89. oldal) (

Források az első részben!) (folyt.)

Mi a Szeretetláng? 1

Máriával, Jézus anyjával állhatatosan, sokkalta szorosabban! (Vagy ahogyan tiszteletreméltó Marcell atya mondta: "Mindent Máriával, semmit nélküle!")

A továbbiakban felvetett kritika, kizárólag a Kármel I. Rendjére irányul!

     Vajon, mi az oka a Szent Szűz hiteles üzenetei iránt való kármelita óvatoskodásnak? Talán bizony még mindig óvatosságra intő a győri atyák 1936-ban történt esete Sz. Ilonka „látnoknővel”, akinek a jó kármeliták mind hittek a gyóntatószékben, ámde amikor kitört a hamissága miatti botrány, akkor valamennyien Tiszteletreméltó Marcell atyára mutogattak gunyorosan – holott ő kezelte a legnagyobb óvatossággal a „látnoki” gyónót és „üzeneteit”!

Na ez az! – mondhatják – legbiztosabb az Evangélium! – Bizony igaz! – Nem is lenne semmi szükség a Mária-jelenésekre (üzeneteikre), miként a Skapuláré ígéreteire sem, ha az emberiség súlyosan le nem tért volna az evangéliumi útról! Márpedig az Evangélium követendő tanítása így szól: Máriával Jézus anyjával állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartani az imádkozásban. (vö. ApCsel 1,14) – Egy csipetnyivel mindenesetre „állhatatosabban” ahhoz, hogy egy novícius († P. S. öccse), ne kaphasson idegösszeomlást egy tétova pillanatban, s a kórházi kezelés után végleg ott ne hagyja a rendet!? A „nincs emberem” okait hadd ne részletezzem, mint pl. a türelem és az akárhányszori megbocsátás hiányát? Mert nem egyszer, nem hétszer, de „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22), meg kell bocsátani, még akkor is ha valaki a szentillési Kármel hegyéről tért vissza! Apropó Illés! Miért nem lehet egy szerzetest szemináriumba engedni, ha ez a vágya?

Eddig (minimum) három felszentelt kármelita papi hivatás ment el a Rendből egyházmegyés papnak, de ők legalább maradtak szent hivatásukban! Ám hányan hagyták el szerzetesi és már papi hivatásukat?? (...) Vajon átimádkozta-e a Szűzanyával, egy szívvel lélekkel szemlélődő Konvent, hogy ki tehet örök-fogadalmat és ki mehet, és ki nem mehet szeminaristának? Merthogy – ebben is érvényes –, az Istenanya nélkül nem megy! Az imádság ugyanis ŐVELE nem „napirend”, hanem a benne élés – ez a Kármel! Mert az agendában (napirendben) lehetnek szünetek, de az elkötelezett lélek benső imájában soha! (Mellesleg, ennek hiánya a legkevésbé sem a fent említett szerencsétlen novícius mulasztása volt)! Tény: a Szűzanyával való együtt imádkozás nélkül nem fog menni, és erre legkiválóbb példa a Tiszteletreméltó Marton Boldizsár Marcell atya lelkisége!

A Szent Szűz hathatós segítsége nem „állítólagos” és nem „legenda”, hanem élhető, naprakész VALÓSÁG!

A Sarutlan Kármeliták Konstitúciójának (1986) 'a' és 'b' pontja kimondja, hogy „a Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepének a legfontosabbnak kell lennie a Rend összes ünnepei között!” Ennek ellenére 2019-ben sehol, semmilyen módon nem tartották fontosnak, hogy értesítsék a híveket, hogy a budapesti Huba utcában július 16-án a renoválás miatt, elmarad a Szentmise és a búcsú! Pedig van Honlap, van újsághirdetési lehetőség, és van a Katolikus- és Mária Rádió, Bonum és Apostol tv, stb!

ÉS AZ IDÉN, 2020-BAN? 

De már hallom a mentegetőzést: – „Nincs rá emberem!” (Jn 5,7)

     Testvéreim az Úrban! A rendi templom melletti utcában is meg lehetett volna tartani a Szentmisét, az önkormányzat aligha akadályozta volna! Az pedig, hogy – minden időbeni meghirdetés nélkül – a IV. kerületi Aschner Lipót tér 10-ben tartották délelőtt 10 órakor (!), honnan lehetett megtudni a Mária Rádión kívül, mondjuk egy vidékinek? És ha már minden hirdetés nélkül a „sarus" nővéreknél valósulhatott meg a „Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepe”, akkor miért nem a szokott időben délután 18 órakor? Mert végtére is mi a legfontosabb a Rend összes ünnepei között? És tanúsíthatom, hogy a Szentmise az Szentmise volt 2020-ban, de az ünnep, az nem volt Kármelita ünnep! - Miért? - Azért mert a szentbeszédben el sem hangzott a Szent Szűz méltatása, sőt, ha a skapuláré-felvételről nem esett volna szó, akkor még a Kármelita Szűzanya neve sem hangzott volna el! Hol tartunk, hová tartunk, és mivégett?? Talán a Rend léte abban mutatkozik-e meg, hogy van pénze vagy nincs pénze, nem pedig abban, hogy van-e bensősége Mária-tisztelete, vagy sem? Mondjuk, miért kell pénzzé tenni az üres rendházakat? Vajon azért üres a rendház, mert kevesen vannak, vagy azért üres a rendház, mert üres a lélek?

– Ó jaj, ajánlatos lenne mindent, de mindent nem csak átgondolni, de a Szűzanyával átimádkozni! Vagyis „mi a legfontosabb a Rend összes ünnepei között”, amiként a Szűzanya Rendje mit cselekedjen és mit ne cselekedjen, sokak lelki javára vagy kárára?! (Források az első részben!) (folyt.)

Felsőbb köri levelezések 

     Ritkán történt meg szentünkkel, hogyha püspökéhez fordult bármilyen kérdésben, legalább egy szóval meg ne említette volna az ő „nagy ügyét”! Az 1851-ben kelt levelének idevaló része nagyon jellemző. Ez idő tájt Devie püspök maga is a visszavonulásra gondolt, miután utó­dot kapott Rómától.

„Püspök Atyám! Miután Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy visszavonulásához az engedélyt kieszközölte, hogy ezentúl egyedül a túlvilági dolgokra gondolhasson, kérem kegyes jóindulatát, hogy e szerencsében én is részesülhessek. Ha Ön távoznék anélkül, hogy kérésemet teljesítené, keserűségemben azt hiszem, elpusztulok. Jóságos szíve bocsásson meg nekem minden kellemetlen­ségért, amit Főtisztelendőségednek okoztam, de püspök atyám nagyon jól tudja, hogy tudatlan vagyok, amiként így vélekedik rólam mindenki...”

Alázatos lelkülettel így írta alá nevét: Vianney Jean-Marie, Ars nyomorult plébánosa.

A levél eredmény nélkül maradt!

Az új püspök Georges-Claude-Louis-Pie Chalandon néhány évvel később ezt a sürgős levelet kapta:

„Püspök Atyám! Napról-napra betegebb leszek. Kénytelen vagyok az éjszaka egy részét a széken tölteni, vagy óránként kétszer-háromszor az ágyból fölkelni. A gyóntatószékben néha szédülök két-három percig. Tekintettel betegségemre és koromra Ars-nak örökre bú­csút szeretnék mondani.”

Ez alkalommal így írta alá levelét: Vianney a szegény, szerencsétlen pap.

Hasonló kérések megismétlődtek minden egyes püspöki látogatás alkalmával. Az ezt megelőző napokon, megkétszerezte vezeklési gyakorlatait: imádkozott, zokogott, kesergett és böjtölt, mielőtt kérését megfogalmazta volna. És amint megjelent a főpásztor, úgy érezte, mintha reménye újabb életet öntött volna beléje.

A főpásztor tényleg jött, sőt nagyon is gyakran látogatta meg szent barátját, de Vianney mégiscsak Ars-i plébános maradt. Mint Devie, úgy az utódja is ellenezte szentünk visszavonulását.

1855. június 30-án a Trévoux-i járásfőnök Castellane őrgróf az alábbiakat írta a Belley-i püspöknek:

„Püspök Úr! Van szerencsém másolatban megküldeni a derék Ars-i plébános kitüntetésére vonatkozó felterjesztését. Nem kérelem, hogy a császári kormány az igaz érdem megjutalmazása céljából mérlegelés tárgyává teszi azokat a szolgálatokat, melyeket Vianney plébános úr eddig tett!”

A püspök válasza Castellane őrgróf felterjesztésére:

„Prefektus Úr! Járásom egyik kis községében, melynek 510 lakója van, él egy plébános, akinek evangéliumi szent élete és igaz vallásossága európai hírnevet szerzett. Ars községe, amely egykoron járásom legjelentéktelenebb faluja volt, mára a zarándokok csodálatos tömegeit fogadja be. A tömegmozgalom, mely évek óta tart és amely egy egy­szerű pap szent hírnevének tulajdonítható, csodá­latos tény olyan században, amely a keresztény hittel ellenkező elveket örökölt. Több olyan esetet ismerünk, amely természetes okokkal nem magyarázhatók. Ám, e jelentés szűkre szabott terjedelme nem engedi meg ezen esetek felsorolását. Vianney úr méltatásánál megelégszem azzal, hogy benne egy második Páli Szent Vincét tisztelhetünk, aki szintén csodákat művelt. Ennél fogva van szerencsém Prefektus úrt arra kérni, hogy Őfelsége születésnapja alkalmából szíveskedjék Vianney urat, az Ars-i plébánost a Francia Becsületrend Keresztjével való lovaggá kinevezésre felterjeszteni.”

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

Ausztria, Seefeld 1384

     Seefeld városát számos zarándok keresi fel az 1384-es eucharisztikus csodának köszönhetően. Oswald Milser lovag a nagycsütörtöki misén úgy kívánta, hogy a pap a nagyméretű Szentostyából áldoztassa meg őt, amivel a Szentmisét bemutatta. Abban a pillanatban, amikor szentáldozásban részesült volna, a kövezet megmozdult és betört alatta. Milser lovag úgy érezte, hogy elnyeli őt a föld. Az atya elvette szájától a Szentségi Jézust. A lovag azonban rémületében az oltárhoz közeledett. A pap eközben a Szentostyát visszatette az oltárra, a kövezet rengése megszűnt, s a Szentségből eleven vér kezdett folyni.
Számos szemtanú volt részese ennek a csodának, és a hír hamarosan az egész országban elterjedt. Maga I. Miksa császár is különös áhítattal viseltetett a csoda iránt. Napjainkban is látogatható a Szent Oszvald-templom, ahol látható a vérfoltos ostya szent ereklyéje és a csodát bemutató számos festmény.

Mit értsünk 'kegyelmi kiáradás' vagy 'kegyelmi hatás' alatt?

      Hasonlatként (v. azonosságként) említhetjük a vizitáció evangéliumi eseményét, amikor „Erzsébet hallván Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel.” (Lk 1,41) Ez esetben tehát a Szűzanyából egy kegyelmi kiáradás történt, átsugárzott a „kegyelmi hatás”: Jézus! Megismételjük a Szűzanya kijelentését: Szeplőtelen Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! Ez a „jézusi” hatotta át az emmauszi tanítványokat is: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32) Ennek hatására „a nap már lement” ugyan (29), mégis „abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe.” (15 km!) (33)

Az ilyen ember krisztusivá formálódik, teljesen azonosul Vele, s ez gondolatvilágára, szándékaira és cselekedeteire is egyaránt kihat. Ennek az átformáló szív-lángolásnak (vö Lk 24.32), ennek a „kegyelmi hatásnak”  kell kiáradnia  a világra, mert ez fogja átformálni szívében, lelkében az emberiséget! Lúcia nővér könyvéből


(Jácinta szavai): „Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (LN 128) 

A szentek példája: lángoló szeretet nélkül nem megy!

     Az előzőekben tárgyaltakra, mint követendő példákra és megoldásokra mutatnak az évszázadok szentjei is! Montforti Grignon Szent Lajos például így ír az utolsó idők apostolairól: „Az Úr papjai lesznek, akik mint valami láng (Zsid 1,7), mindenütt felgyújtják az isteni szeretet tüzét. Olyanok lesznek a hatalmas Szent Szűz kezében, mint éles nyíl, hogy ellenségeit átszegezzék. Lévi gyermekei lesznek, akiket a nagy szenvedések tüze megtisztított és egyesültek Istennel, ezért a szívükben hordják a szeretet aranyát, lelkükben az imádság tömjénét, testükön az önmegtagadás mirháját. A szegények és kicsinyek számára mindenütt Jézus Krisztus jó illata lesznek, a nagyoknak, a gazdagoknak és a büszkéknek ellenben a halál lehelete.” (TMT 56)

Szent Jácinta kórházba menetele előtt így búcsúzott Lúciától:

„Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek Őáltala kell kérniük ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt Égi Anyánk Szívét is tiszteljük. A békét Égi Anyánktól kell kérni, mert Isten Őrá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, mely a szívemben ég, mellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (Fatimáról beszél Lúcia nővér - Fatima, 1997, 108.o.)

Avilai Szent Teréz anyánk reményteljesen leírja a megújhodás módját: (Az isteni kegyelem) „A léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy hogy egészen lángra lobban s ebben a lángban a lélek Főnix-madár módjára teljesen megújhodik.” (Belső várkastély VI. lakás)

Összegzésként, Liguori Szent Alfonz, a Szűz Mária dicsősége c. művének  bevezetőjében ez olvasható: „érzékeltethető azok fásultsága, akik kérkednek ugyan Mária-tiszteletükkel, de emellett csak ritkán beszélnek Máriáról, s nem buzgólkodnak, hogy a Boldogságos Szűz iránti szeretetet másokban is felébresszék. E szeretetreméltó Királynő igazi tisztelői nem így cselekszenek! Azt kívánják, hogy mások és az egész világ szeresse Őt, s ezért az iránta érzett szeretetük lángját, nyíltan vagy titokban mások szívében is fellobbantani igyekeznek.” (5. oldal)

Ne feledjük, hogy Stock Szent Simonnak is Mária-jelenésben volt része, ami által megerősödött a Rend! Hogy miként lehet és kell a fentebb tárgyalt lelkiséget (evangelizációt) megvalósítani, arra az egyházilag kivizsgált Mária-jelenések mutatnak követendő példát. A legkevesebb, hogy szívvel-lélekkel  népszerűsítsük a fatimai első szombatokat, amiként a Szeplőtelen Szívnek való felajánlást (ld. XII. Piusz levelét a kármelitákhoz 1950)! Nem beszélve a Jézus Szíve kilencedekre és ígéreteire való felhívásról – ha már a Szent Skapuláré Jézus Szívét ábrázolja –, nem véletlenül!!! Mert ezen áldozatokból kegyelmi segítség születik, amely „a lélek mélyén feléleszti azt a szikrát”!

És bizony itt mutatkozik meg valami sajátos hozzáállás! Vajon miért kell a Szűzanya jótéteményeit 'legendaként'* említeni? Talán bizony Stock Szent Simon revelációja is legenda?

Vajon a Máriának odaadott élet miben nyilvánul meg a Kármelben? Talán a hiteles Mária-jelenésektől való viszolygásban? Merthogy XXII. János pápa Mária-jelenésében a Szűzanya személyesen megerősítette számára a Szombati Kiváltságot a Bula Sabatinát! Nos, e pápai jelenést 'állítólagosnak'** írják a (mostani) kármelita írók – annak ellenére –, hogy a későbbi pápák elismerték (pl. V. Sándor, VII. Kelemen, III. Pál, X. Szent Piusz)! – Vagy már a pápák állításai iránt is fenntartásaink vannak?

Egyszerű emberi kérdés, hogy akkor most a Kármelhegyi Boldogasszony segítsége valóságos, vagy csak állítólagos?

(Források az első részben!) (folyt.)

____________________________

* Az idézet így hangzik: „Számos legenda tanúsítja azt a bensőséges szeretetet, mely a Szent Szűz és a Kármel között alakult ki.” – Lásd: A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja – a K. Rendtartomány kiadása Bp. 6. oldal

** Uo. 9. és 20. oldal

Ausztria, Feicht 1310
     Az Inn folyó mentén fekvő St. Georgenberg-Fiecht nevű kis falu, az 1310-ben történt eucharisztikus csodáról lett híres. A Szentmise alatt a pap megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, ám az átváltoztatást követően a bor vérré vált, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. 170 évvel később, 1480-ban egy korabeli újságíró azt írta a Szent Vérről „a vér még mindig olyan friss, mintha friss sebből származna”. A St. Georgenberg kolostor mind a mai napig érintetlenül őrzi az ereklyét.

A templom mellékoltára közelében található felirat szerint: „1310-ben, Rupert apát idején, egy pap a Szent György vértanúnak és Szent János apostolnak szentelt templomban tartott Szentmisét. A bor átváltoztatása után kétsége támadt, hogy Krisztus vére valóságosan jelen van-e a konszekrált borban. A bor erre azonnal vérré változott, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. Az apát és a többi szerzetes, akik éppen a kóruson voltak, valamint a számos jelenlévő zarándok az oltárhoz közeledve csodálkozott a történteken. A megdöbbent pap nem tudta kiinni az összes Szent Vért, és a maradékot a főoltár tabernákulumában található edénybe tette, amellé a kendő mellé, amivel a kelyhet tisztára szokták törölni. Amikor ennek a csodálatos eseménynek a híre elterjedt, egyre több zarándok érkezett a Szent Vér imádására. A zarándokok száma olyan nagyra nőtt, hogy 1472-ben Georg von Brixen püspök elküldte Johannes Lösch wilteni apátot, valamint Sigmund Thaur és Absami Kaspar atyát Georgenbergbe, hogy alaposabban vizsgálják meg a csodát. A vizsgálat eredményeképpen az Egyház támogatni kezdte a Szent Vér imádását, és a csodát hitelesnek minősítette. Az Egyház neves tagjai is jelen voltak a hívők között, mint például János, Trieszt püspöke, György, Brixen püspöke, Rupert kölni érsek és bajor herceg, Frederic, Chiemsee püspöke és még sokan mások.”

Egy másik dokumentum leírja, hogyan segített a Szent Vér relikviája megőrizni a katolikus hitet a protestantizmus miatt bekövetkező egyházszakadás során: „1593-ban, amikor Luther tanai elterjedtek Tirolban, a St. Georgenberg-i szerzeteseket felkérték, hogy terjesszék a hitet mindenhol, amerre járnak. Michael Geisser apát nagy sikerrel prédikált a schwazi plébániatemplomban összegyűlt óriási tömeg előtt, és teljes magabiztossággal idézte fel a vér szent csodáját, mint Jézus Krisztus valóságos jelenlétének bizonyítékát az Oltáriszentségben. Olyan meggyőzően képviselte álláspontját, hogy ellenlábasai kénytelenek voltak feladni a vitát és távozni. Erre a hamis tanítással szembeni teljes győzelemre a hívek úgy tekintettek, mint az Úrnak a Szent Vér imádói számára juttatott különleges kegyelmére.”

A lelkek üdve mindennél értékesebb! 

     Mivel ez volt az első alkalom, hogy üdvözölhette az új Belley-i püspököt, kötelességének tartotta, hogy rövid rögtönzött beszédben köszöntse őt. Így álltak szemtől-szembe, amikor a főpásztor hirtelen előrántotta köpenye alól a vörös és fekete selyemből készült, hermelinnel díszített kanonoki gallért, kinevezésének jelvényét.

Az Ars-i plébános mindjárt feltalálta magát, és mentegetőzve így szólt: „Nem, püspök atyám, adja inkább a segédlelkészemnek, neki jobban áll, mint nekem!”

Persze hiábavaló volt a szabódás, mert Poncet és Raymond segédletével Vianney-re öltötték a tiszteletbeli kanonoki gallért, amely ugyan félrecsúszott nagy hárítgatásában, de végül is rajta volt!

Úgy mondták, hogy szegény szentünk, inkább egy elítélthez hasonlított kötéllel a nyakában, semmint papi méltóságnak.

A sekrestyében természetesen igyekezett megszabadulni a gallértól, de Garets gróf rábírta hogy tartsa magán a gallért, nehogy megsértse a főpásztort.

Ahelyett, hogy a szentélyben a megszokott helyét foglalta volna el, csak megállt a sekrestyeajtóban, mint egy kis ministráns, így hallgatta végig a főpásztor beszédét, melyben említést nyert, hogy az Ars-i plébánost tiszteletbeli kanonokká nevezte ki.

Amint aztán a főpásztor oldalán, e díszben a lelkészlakba tartott, az egyik híve, aki a dologról mit sem tudott, egyszerűen nem ismerte meg őt és azt hitte, hogy valakit büntetésből kihallgatásra kísérnek!

Amint a főpásztor elutazott, az izgalom elült, Vianney kanonok most már örült az ajándéknak mert legalább volt mit pénzzé tennie.

A jótékony „gyűjtő” asszony épp betoppant a plébániára. Szentünk nyomban felajánlotta a kanonoki gallért 15 frankért.

A hölgy meglepődött az alacsony áron és így szólt:

‒ De hiszen többet ér!

‒ Jó, akkor adjon húszat!

Végül 25 frank ütötte Vianney markát, de az asszony megjegyezte, hogy még ez sem a valódi értéke. Amikor aztán kinyomozta, hogy a gallér a Bourg-i Szent József-apácáknál készült és 50 frank volt az ára, adott még szentünknek 25 frankot, azzal a kitétellel, hogy nála hagyja, hogy használhassa! A szent plébános örült a vásárnak és állítólag azt mondta, hogy „Bárcsak a püspök úr adna egy másikat is!”

A mozgalom, mely a tömegeket szakadatlanul Ars felé indította, fölkeltette a világi hatóságok figyelmét is. Annál is inkább, mert már a császári udvartól is jöttek hozzá tanácsért, és útmutatásai helyesnek bizonyultak. Úgy a udvari körök, mint Ain megyé­nek hivatalos vezetői Vianney-t éppoly népszerű és bölcs lelkipásztornak ismerték.

A Saint-Rornain-les-Iles-ből való Chamonard nevű fiatalasszony férje a leg­hitetlenebbek egyike volt a községben. Az asszonyka 1851 nyarán azt tanácsolta beteges férjének, hogy kérje ki az Ars-i plébános tanácsát. Eleinte a férj ellenállt e kívánságnak, „még hogy ő a felvilágosodott ember menjen tisztelegni egy paphoz”? De mivel szeretett volna meggyógyulni, rászánta magát, hogy átlépi ugyan az Ars-i templom küszöbét, de semmi többet. Vianney, aki épp a 11 órai katekézist végezte, fürkésző tekintetét a hitetlenre szegezte. Charnonard erre sar­kon fordult és távozott a templomból úgy, hogy oda többé nem tér vissza. Szegény lesújtott fiatalasszony igyekezett szentünk közelébe férkőzni és esdve meg is kérte, hogy gyógyítsa meg a férjét. „Asszonyom! ‒ válaszolta szentünk ‒, a férjénél nem a teste szenvedését kell elsősorban gyógyítani, hanem a lelkét! És ön a házasságával ebben missziót vállalt magára, mellyel csak a kezdet-kezdetén van!” Chamonard-né szinte csodálattal eltelve, és elhivatottságában megerősödve távozott Ars-ból. Valami megrendíthetetlen, Isten iránti bizalmat vitt haza magával. És négy évvel később a férje, Istennel megbékélve halt meg.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Lélek untalan indíttatása a „buzgósággal buzgólkodásra”!

     Sajnos a kármelita lelkiség (legalább is az első rendben) feledni látszik azt a bensőséges Mária-tiszteletet, amit a Rend kezdetben mélységesen ápolt!

Sok feladatuk világias szétszórtságában, nem marad idejük és lelki erejük Királynőjük lelkületével eggyé válni! Márpedig épp ebben segítene Mária Szíve Szeretetlángja, melynek ígért „kegyelmi hatása” révén krisztusivá formál mindenkit, egészen a „szívük együtt dobbanásáig”. És ennek a „máriásan krisztusinak” a jótékony kegyelmi kisugárzása hatással lehet a személyiségre, hivatásra és apostolkodásra Isten Népe körében!

A Kármel atyja Keresztes Szent János világos tanítást adott: »A tökéletesek lelkében az isteni ébredés már itt e földön olyan szeretetlángot gyújt, amely részesedés a Szentlélek égő szeretetlángjában. „Ez már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet benne… Így működik a Szentlélek abban a lélekben, mely már csupa szeretetté vált. Lelki tevékenységei a ki-kicsapó lángnyelvek… Így azután ezek mérhetetlen értékűek s egy ilyennel több érdemet szerez, mint azelőtt egész élete folyamán… Ebben az állapotban a lélek nem magától cselekszik, hanem a Szentlélek indítja őt, munkálkodik benne… Valahányszor fellobog benne ez a láng, mindannyiszor úgy érzi, mintha az örök boldogságban részesülne. Az élő Istent élvezi, a Zsoltáros (83,3) szava szerint: „Szívem és lelkem ujjongott élő Istenemben.”« (Vö. Keresztes Szent János, Élő Szeretetláng I.1.)

Keresztes Szent János írja: Az Élő Szeretetláng, maga a Szentlélek! A Szeretetláng Lelki Naplóban pedig ez áll: Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! 

Ez hogyan értendő? – Ezt a II. Vatikáni Zsinat dekrétumban is megfogalmazta: „Az a szeretet lángol bennük is, amellyel Krisztus szerette az embereket. Tudják, hogy Isten műve az ő országának eljövetele, ezért az összes kereszténnyel együtt azért imádkoznak, hogy a Boldogságos Szűz Máriának, az apostolok királynéjának közbenjárására a nemzetek mielőbb eljussanak az igazság ismeretére, és a Szentlélek által mindenkinek fölragyogjon isteni fényessége, mely Jézus Krisztus arcán tündöklik.” (AD GENTES 42)

Mellesleg az emmauszi tanítványok így lelkendeztek: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az írásokat?

Mária nevét az Énekek éneke olajjal hasonlítja össze: »Neved kiöntött olaj« (Én 1,2) »Az olajhoz hasonlítják az ő magasztos nevét ‒ mondja Boldog Alanus ‒, mert amiként az olaj gyógyítja a betegeket, kedves illatot áraszt és a lángot szítja, úgy Mária neve is meggyógyítja a bűnösöket, örömmel tölti el a szíveket és Isten szeretetére gyullasztja őket« (In Cant. loc. Citat.) (Lig. S. Alfonz: Szűz Mária dicsősége 156. o.)

(Források az első részben!) (folyt.)

Argentina, Buenos Aires 1996

     1996. Augusztus 18-án, este 7 órakor Fr. Alejandro Pezet a Szűz Mária templomban mondott Szentmisét. A záróáldás után egy nő jött hozzá, mondván, hogy talált egy ostyának látszót a templom végében levő virágtartón. Fr. Alejandro odament és látta, az egy ostya. Ezt követően az egyházi rendtartás szerint egy vízzel telt edénybe tette, hogy feloldódjon és betette a Szentségi Kápolna tabernákulumába.
Aug. 26-án hétfőn, amikor a tabernákulumot kinyitotta, meglepetéssel látta, hogy az Ostya valamiféle véres anyaggá vált. Szólt Jorge Bergoglio püspöknek (a jelenlegi Ferenc pápának), aki utasítást adott, hogy hivatásos fotós fényképezze le a jelenséget. A fotók szeptember 6-án készültek. Ezeken világosan látszik, hogy az Ostya, amely véres hús-szerű darabbá változott, növekedett méretében.
Évekig tartották az Ostyát a tabernákulumban és az egész eseményt titokban tartották. Mivel az Ostya nem indult szemmel látható bomlásnak, Bergoglio kardinális (ekkor már érsekként) hivatalos vizsgálatot rendel el.
1999. október 5-én, a bíboros képviselőinek jelenlétében Dr. Castanon mintát vett a véres darabkából és New Yorkba küldte a bűnügyi laboratóriumba vizsgálatra. Az "anyag" származásáról semmi felvilágosítást nem adtak. Ezen tudósok közül az egyik, dr. Frederic Zugibe egy ismert törvényszéki orvos volt, aki meghatározta, hogy a vizsgált anyag emberi szívizom darab, amely a bal kamra, billentyűkhöz közel eső részéből származik. Ez az izom felelős a szívösszehúzódásokért.
A bal szívkamra az, ami pumpálja a vért az egész testbe. A szívizom (vizsgált része) gyulladásban van és nagyon sok fehérvérsejtet tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a szövet élt, amikor a mintát vették belőle. (A fehérvérsejtek elhalnak az élő szervezeten kívül). Mi több, az izomrostok állapota azt is jelzi, hogy a szív súlyos stressz alatt volt, mintha a tulajdonos mellkasát nagy ütések érték volna.”
Két ausztrál, egy újságíró Mike Willesee és egy ügyvéd Ron Tesorerio voltak a szemtanúk a vizsgálatnál. Miután ők tudták, honnan származik az anyag, megdöbbentek dr. Zugibe eredményén. Willesee megkérdezte a tudóstól, mennyi ideig maradhattak volna a fehérvérsejtek életben, ha egy vízben tartott emberi szövetből származnak. Dr. Zugibe azt válaszolta, hogy max. 15 percig. Az újságíró ekkor elmondta a doktornak, hogy a vizsgálati anyag hónapokig sima vízben, majd 3 évig desztillált vízben volt. Dr. Zugibe nagyon meghökkent ennek hallatára. Mint mondta, ez tudományosan nem magyarázható, mivel a fehérvérsejteket csak a vér szállítja, így ha a mintában fehérvérsejtek vannak, akkor a mintavétel időpontjában a szív még működött! És nem csak a vétel időpontjában, hanem még a vizsgálat közben is! A sejtek még pulzálnak?
Dr. Zugibe szinte rosszul lett a képtelenségtől, és konzultált egy orvostársával Robert Lawrence professzorral. Ha az illető 1996-ban meghalt, hogy élhet a szíve még most is?
Willesee ezek után felvilágosította dr. Zugibét, hogy az analizált minta egy átváltoztatott ostyából (kovásztalan kenyérből) származik, mely érthetetlen módon látható vérré és hússá változott. A magyarázaton mélységesen megdöbbenve dr. Zugibe így szólt "azt - hogyan és miként változik egy ostya a konszekrációval élő testté és vérré, azt a tudomány soha nem fogja tudni megmagyarázni." Dr. Zugibe megtért!
A történet ezzel még nem ért véget! Dr. Ricardo Castanon Gomez elérte, hogy összehasonlíthassák a labor eredményeket a 8. századi Lanciano-i csoda ismert kutatói laboradataival. A szakértők a két minta egybevetése után kimondták, hogy ugyanazon személytől származnak. Mindkét minta tulajdonosa AB Rh + vércsoportú egyén volt, és olyan jegyeket hordoz, amely karakterisztikus egy Közép-Keleten született férfire jellemzők. Mellesleg ezen adatok egyeznek a Torinói Lepelről vett véranalízis adataival is!
Csak az Isten különleges dolgaiba vetett hit ad elfogadható választ ezekre csodákra, mintegy bizonyítva a tudomány számára is, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus valóban jelen van, mintegy emlékeztetve arra, hogy jelenléte valós és nem csak szimbolikus, ahogyan a protestáns felekezetek állítják!

Jézus velünk marad Szeretete Szentségében az idők végezetéig azért, hogy testünket-lelkünket természetfeletti módon táplálja, megerősítve az örök üdvösségre!

Az alábbi videóban dr. Castanon aki megtért az ateizmusból, magyarázza el a csodát:
https://www.youtube.com/watch?v=OtTeglYHg8Y

(Ezen összeállítás a Nemzetközi Kiállítás anyaga és a http://www.hagiosz.net/?q=node/1587 nyomán készült!)

A szent kufár 

     1855-ben, egy szép júliusi napon azon vette észre magát,­ hogy 200.000 frank birtokosa. Természetesen ezt a tőkét a világ legbiztosabb bankjában helyezte el: három leggazda­gabb személynek adta kölcsönbe az összeget!

Hogy kik voltak ezek a személyek? Nos, a Három Isteni Személy!

Egy alkalommal ‒ írja Raymond lelkész ‒ egy jámbor, de igen cifrán öltözött hölgy lépett  Vianney elé.

– Főtisztelendő atyám! Megkapta-e a levelemet, melyben 50 frankot ajánlottam jótékony céljaira? ‒ kérdezte az asszony.

‒ Igen, jó asszonyom megkaptam, de épp akkor talál­koztam egy emberrel, aki 5000 frankot ajánlott fel, egy lélekmentő intézményre, mely különösen a szívemen fekszik! Ne haragudjon, de ez az összeg akkor annyira elterelte a figyelmemet, hogy elmulasztottam az ön kegyes levelére válaszolni!

‒ De főtisztelendő atyám, melyik intézmény az, amely­nek ön oly nagy jelentőséget tulajdonít?

‒ Kedves asszonyom, ez a missziók intézménye!

‒ Nem járulhatnék-e ehhez én is valamivel? Mennyi szükséges egy misszió fenntartásához?

‒ Ha egyre gondol, az háromezer frank asszonyom ‒ volt szentünk válasza.

Az Ars-i plébános ettől a Lyon-i özvegytől, akinek évi 10.000 frank jövedelme volt, nem egy, hanem két missziós alapítványra való összeget kapott.

Mindazáltal szentünk mégis anyagi zavarba került olykor!

Egy alkalommal a plébános felkeresett egy jómódú hölgyet, és így szólt: „Egy alapítvány összegét kell elküldenem, de 200 frank hiányzik. Ezért a miseingért, mely az én tulajdonom, adna-e 200 frankot?”

Az asszony boldogan megvette a „relikviát”, mely nem egyedüli volt már a gyűjteményében.

A missziókon kívül Vianney számos örök mise-alapít­ványt is tett. Ezekből a mise-intenciókból 70 szándék a misszionáriusoknak a Boldogságos Szűz oltalmát esdette, a többi pedig a bűnösök megtéréséért volt felajánlandó.

Kétségbevonhatatlanul meg lehet állapítani, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános 1850-től Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb papja volt, sokkal ismertebb, mint az ékesen szóló P. Lacordaire. Ennek ellenére Devie püspök, aki bár az Ars-i plébános irányában őszinte nagyrabecsüléssel viseltetett, fölöslegesnek tartotta, hogy székesegyháza kanonokjának nevezze ki Őt. Az akkori általános korszokás nem volt képes elfogadni, hogy egy „egyszerű falusi plébános”, ilyen megtiszteltetésben részesüljön. De nem így Devie püspök utódja Chalandon püspök (1852. július 25.)! Ő ugyanis nem osztotta tiszteletreméltó elődjének ebbeli felfogását, hiszen már segédpüspökként is volt alkalma értékelni egyedülálló plébánosa munkásságát.

Se szó, se beszéd! Október 25-én, Poncet nevű helynökével és Garets gróffal megjelent az Ars-i temp­lom küszöbén. Raymond segédlelkésze, aki tudott a meglepetésszerű püspöki látogatásról, az ajtóban várakozott az előkelő személyekre, miközben Vianney a sekrestyében gyóntatott.

Egyszeriben bejelentették nála a püspök megérkezését, mire ő friss karinget öltve­ magára, keresztül sietett a tömegen, hogy az egyházi előírás szerint, szenteltvízzel fogadja a főpásztort, meghúzatva a harangokat!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi az eucharisztikus csoda?

     Az eucharisztikus csodák olyan isteni megnyilvánulások, melyek célja, hogy megerősítsék hitünket abban, hogy az Úr teste és vére valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Ismerjük a katolikus tanítást, hogy az átváltoztatás szavainak kimondásával – „ez az én testem” és „ez az én vérem” – a kenyér Krisztus Testévé, a bor Krisztus Vérévé lesz. Ezt a csodálatos átalakulást átlényegülésnek nevezzük, mert nem a kiterjedésében ízében, vagy tápanyagában változik meg, hanem csak a lényegében, vagyis az igaz valóságában, mert Krisztus testévé és vérévé lesz. Az átlényegülést nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel; a csodás átváltozást csak hittel foghatjuk fel.

Az eucharisztikus csodák célja, hogy megerősítsenek bennünket az átlényegülés hitében, miszerint ami színében kenyér, már nem kenyér, és ami színében bor, már nem bor. Az eucharisztikus csodákban a hússzövet és a vér, vagy ezek valamelyike jelenik meg. Az ilyen csodák arra világítanak rá, hogy nem a külső megjelenést (a kenyeret és a bort) kell látnunk, hanem a lényeget, Krisztus testének „hús-vér” valóságát. A középkori teológusok alaposan megvizsgálták az eucharisztikus csodák kérdését (amelyekből abban az időben elég sok történt), és sokféleképpen értelmezték azokat. Az egyik legmegalapozottabb és leginkább alátámasztott érvelés a legfőbb teológustól, az „Eucharisztia tudósától”, Aquinói Szent Tamástól származik (vö. Summa Theologica III.76.q. 8.a.). Ő azt mondja, hogy az Eucharisztia színeinek, vagy inkább a létezőknek átváltoztatása eredményezi azt a csodát, hogy test és vér lesz jelen, és hogy a kenyér és a bor nem vesz el semmit Krisztus testének és vérének lényegéből. A kenyér és a bor színe az eucharisztikus csodák során titokzatosan a valóságos hússzövet és vér színévé válik. Az Úr azért viszi végbe ezeket a csodákat, hogy jól felfogható és jól látható jelét adja annak, hogy az Eucharisztiában Krisztus valóságos teste és vére van jelen. Ugyanazon Krisztus valósága és lényege van jelen a hússzövet és vér színe alatt, aki már a csoda előtt jelen volt az Eucharisztiában a kenyér és bor színe alatt. Ezért imádhatjuk Krisztust az Ő valóságos jelenlétében a hússzövet és vér színe alatt is. (Roberto Coggi O. atya írása nyomán)

(Képen: az egyik legismertebb – a Lanciano-i Eucharisztia csoda – hússá vált Ostyája a 8. századból. Bővebben később!)

     A Római Katolikus Egyházban az ünnep liturgikus neve: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél”  (Visitatio Beatae Mariae Virginis). A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át, Magyarországon és az elszakított területeken mégis július 2-án ünneplik, mivel ez a nap ősidők óta az aratás kezdetének ideje. Ezért nevezik Sarlós Boldogasszony ünnepének. A megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, látva a magyarság egészen ősi Boldogasszony tiszteletét, akihez mindig az aratás patrónájaként folyamodnak. Ezen a napon nem dolgoztak, és csak másnap július 3-án kezdődött az aratás. Sarlós Boldogasszony napján az ünnepi misét követően a hívek ’kikerültek’ (kimentek) a határba, ahol a pap a négy égtáj elé hintve, a szenteltvízből megáldotta a gabonát. 
     A Szent Szűz az angyali üdvözlet alkalmával tudta meg, hogy idős rokona Erzsébet már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. Amikor találkoztak, Erzsébet méhében felujjongott a magzat, Keresztelő Szent János. Ehhez a pillanathoz kötődik Mária csodaszép hálaéneke, a Magnificat (Lk 1,47-55), mely már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke volt, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, miként a közösségi és magán imádságokban. Mária az Egyház mintája, jelképe, igazi előénekese ebben a hálaadásban.
     Az ünnepet az egész egyházra VI. Orbán pápa terjesztette ki, majd IX. Bonifác 1389-ben vigíliával és nyolcaddal egészítette ki.
     Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalma. Az ország északi részein ezen a napon felvirágoztak egy széket és a ház elé tették, hogyha erre jönne a "nehézkes Mária", meg tudjon pihenni.
A Sarlós Boldogasszony elnevezés utal az ünnepnek az aratás és termékenység szakrális párhuzamára, de a szegények, a betegségben és fogságban sínylődők, valamint az áldott állapotában lévő édesanyák gondviselőjére is.

„Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

     Az Ars-i plébános, amikor a tömegek sorain áthaladt, úgy járt mintha csak magában lett volna, annyira el volt merülve jámbor gondolataiban. Még legnagyobb elfoglaltsága közepette is szemlélődő maradt, ahogy ezt mindig kívánta. „A hit ‒ mondta ‒ abban áll, ha úgy beszélünk az Istennel, mint embertársunkkal.” És ezt a benső hozzáállást teljes egészében meg is valósította. De nem csak a lelki életre adott tanácsokat, hanem a mindennapi cselekedetekre is: „Gyermekem, merjünk jót tenni akkor is, ha ára van! Minden tőlünk telhetőt tegyünk meg mindenkiért, egyedül Istentől várva viszonzást! Ám ne feledjétek! Mindaz, amit úgy teszünk, hogy nem ajánljuk fel Istennek, kárba vész! Állandó felajánlás, ez a lényeg!”

Szentünk nem csak tanította, hanem maga is élte, amit mondott!

Az évek terhe alatt lassan-lassan, de még inkább a saját hősi tettrefeszülés alatt meggörnyedt a háta, ránc szántotta keresz­tül az arcát, szíve azonban nem öregedett meg. Ez a szív nem ismert más időszakot, csak a folytonos lélekmegújulás időszakát. Az Ars-i plébános maga mondja egyik költői mondásában: „Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

Ha valaki megfigyelte a lélekmentésért erőn felül küzdő, szelíden mosolygó szent plébánost, nem gyaníthatta azt, hogy „a magány után való vágy állandóan kísérte”. Első tekintetre valószínűtlennek látszik Lassagne Katalinnak állí­tása: „negyven évig volt Ars-i plébános, de mindig akarata el­lenére!” Mert mint szentünk mondta bizalmasan: „Mindig arra kértem az Urat, hogy a magányban élhessek, ám kérésemet soha nem hallgatta meg!” És ez a vágy már gyermekkorában megszületett imádságos szívében.

Ez a benső kísértése nem csillapodott benne idős korában sem. Egyik katekézise folyamán felkiáltott: „Ó ha tudtam volna, hogy mi is az papnak lenni, trappistának mentem volna!” Mire egy hang a tömegből felelt: „Istenem! ez milyen nagy kárára lett volna a lelkeknek!”

Bár a szívből jövő felelet bátorítás is volt egyben, mindazáltal ez nem csillapította szentünkben a szívében oly mélyen sajgó magány utáni vágyat.

Az első szökési kísérlet még 1840 táján történhetett, amelyről Vianney csak évek múltán nyilatkozott bizalmasan. Lakásáról körülbelül éjjel 2 órakor távozott a Villefranche-felé vezető út felé. A tulajdonképpeni szándékáról nem nyilatkozott, az azonban intő példa volt számára, ami az útjába eső magányos feszület előtt történt vele, nem messze Ars-tól. Itt megállt és alapjaiban átgondolta, hogy Isten akarata szerint cselekszik-e? Mintha a Fájdalmas Anya szólt volna lelke mélyén, hogy egyetlen egy lélek megtérítése, nem ér-e többet, minden elvonultságban mondott imájánál?! És erre visszatért. A lelkek ‒ akik már rég várakoztak rá ‒, csak csodálkoztak és nem értették honnan jön.

A kísértő ‒ aki ismerte szentünk talán egyetlen gyengéjét ‒, soha nem adta fel! És a bosszúállásra alkalmat adott neki a szentünk által kipihenetlen nappalok és éjszakák, a rosszullétek és az egyre gyakoribb betegségek. Azzal azonban minden intelligenciája ellenére a gonosz nem számított, hogy az Ars-i plébános mellett áll Isten Szentséges Anyja, kedves kis szentje Filoména, és oly sok megmentett lélek imája!

Tavasz volt, és a Boldogságos Szűz hónapja közeledett. Már 16 év óta tartotta a májusi szentbeszédeket. Rendesen olvasmánnyal kezdte, amit azután megmagyarázott. Ha egyszeriben tűzbe jött, akkor olyan lelkesen beszélt a lorettói litániáról és a szent rózsafüzér érdemeiről, hogy hallgatósága szemében megcsillantak a könnyek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Egy kis kitérő az egyházilag jóváhagyott Szeretetlángra

/Jézus:/ »,,Édesanyám közbenjáró nagy hatalma az, mellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja: ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett. A baj gyökerére teszi Anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a világhírű kegyhelyeken. Ő azt akarja, hogy minden család egy-egy kegyhely legyen, csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva adja Szívének Szeretetlángját, hogy a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítsa!” Közben a Szűzanya is szólt: ,,Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem és veletek összefogva akarom a világot megmenteni!”« (III/140)

A kármeliták is családban születnek!

/Szűzanya:/ ,,Nagy bánatom van országom felett. A családok, ó a magyar családok szétszórva, mintha lelkük nem volna halhatatlan, úgy élnek. Én Szeretetlángommal fel akarom melegíteni a családi tűzhelyeket, össze akarom tartani a szétszórt családokat. Legyetek minél többen, hogy terjedjen, mint a futótűz. (...) Segítsetek Nekem, hisz rajtatok múlik, hogy a láng kigyúljon már! A magyar családok imádságos lélekkel könyörögjenek, hogy Szent Fiam büntető kezét így közös erővel visszatartsuk. (I/92) A kegyelemmel teljes lángot, melyet Szívemből adtam nektek, szívről-szívre járva gyújtsátok meg az egész országban. Ez lesz a csoda, mely tüzet fog, és a Sátánt megvakítja. (I/38) Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus!” (I/107)

A Láng – mint a bűn felperzselője –, egyébként sem ismeretlen a Kármel történetében és irodalmában – és itt nem csak Keresztes Szent János „Élő Szeretetlángjáról” van szó! A világ dolgai nem csak a politikában  és a gazdaságban formálódnak, hanem a lelki életben is. Nem ártana, ha a kármelita Rend illetékesei jobban figyelemmel kísérnék e "harmadik" szempontot. A Boldogságos Szűzanya ugyanis nem hagyott magunkra, és a Rendet is felszólította az Ő lélekmentést segítő tevékenységének és felkínált kegyelmi eszközeinek bensőséges alkalmazására, megélésére!

A címerpajzs három részre osztott. A középső barna csúcs-formában egy fehér csillag a Szűzanyát, míg a fehérmezős két csillag a Rend megreformálóit (sarutlan értelmezés szerint), Avilai Szent Terézt és Keresztes Szent Jánost jelenti. A címeren lévő ötágú koronából Illés próféta karja emelkedik ki lángpallossal. A lángok azt az égi tüzet jelképezik, melyet Isten küldött Illésnek, a pogányság prófétáinak legyőzésére. A korona fölött 12 csillag, a Napbaöltözött asszonyt szimbolizálja (vö. Jel 12,1).

A díszített címert feliratos szalag is határolja, melynek felirata: „Zelo zelatus sum pro Domino Deo exercituum” („Buzgósággal buzgólkodtam a seregek Uráért, Istenéért”).

(Források az első részben!) (folyt.)

Alább kármelita címer-ábrázolás a SZŰZANYA LÁNGOLÓ SZÍVÉVEL!

Egy az Istenanya, és egy az Ő célja!

     Magam is harmadrendi (Világban Élő) kármelita vagyok. Sajnos, amiként a világ elhangolódott a keresztény szellemiségtől, úgy a Sarutlan Kármel ELSŐ Rendje is elhangolódott az eredeti szentillési-szentterézi karizmától!

Például sajnálatos, hogy a Kármelita Generális visszavonta a „Csodásérem” skapuláréként való feladásának lehetőségét! A skapuláré érem kritériuma, hogy egyik oldalán a Szűzanya, a másik oldalán Jézus Szíve legyen ábrázolva! Ennek a csodásérem megfelel, hiszen a Szűzanya a Kármelhegyi Boldogasszony! A nép egyébként is „skapulárénak” nevezi a csodásérmet! Nem beszélve arról, hogy beszerzési könnyebbséget is jelenthetne a csereszabatosság! A Kármelita Rend ugyanis (legalább is Magyarországon) nem gyártatja a skapuláré érmet! Nem tette! – Vajon miért? – Az anyagi befektetés már önmagában és lelkileg is rég megtérült volna! Márpedig amíg ez fennáll, addig "szükségállapotként" elfogadhatónak kellett volna tekinteni a csodásérmet is skapuláré éremként! Hogy nem lehet eltérés? Valóban? – Az alábbi kármelita skapulárék nem ezt támasztják alá!! – Mutassák meg nekem, hogy hol van ezeken a Kármelhegyi Boldogasszony és Jézus Szentséges Szíve ábrázolás?? – Ja, hogy így-úgy szimbolikusan? – Vagyis úgy, mint a Csodásérmen, melyen konkrétan a töviskoronás Szentséges Szív van ábrázolva?!

A lényeg, hogy a két érme közti éles különbségtétel sajnos megbontja a Szent Szűz kegyelmi eszközeinek egységes célját: a lélekmentést (akár 1251-ben, akár 1322-ben, akár 1830-ban szólt erről!)

     Tudnivaló, hogy az említett érmeket bárki hordhatja szentelményként, de a Skapuláré Társulat, illetve a Szűzanya kármelitáknak tett ígérete csak azokra vonatkozik, akik azt kármelita atyától, vagy az őáltaluk felhatalmazott paptól (diakónustól), veszik fel (és természetesen a feltételek szerint viselik)!

A rendtársak és mindenki figyelmébe ajánlom, hogyha figyelmesen végig elmélkedjük a főbb Mária-jelenések sorát – legalább kármeli érintettségben –, akkor felismerhetjük a Szent Szűz édesanyai pedagógiáját, mivel a hiteles Mária-jelenések egymásra épülő egységes egészet képeznek!

1251. július 16. Stock Szent Simon.

1322. március 3. XXII. János pápa.

1858. július 16. A Lourdes-i utolsó jelenés!

1917. október 13. Fatima. A Napcsoda után a három pásztornak külön képek mutatkoztak, melyek utolsó jelenete a Kármelhegyi Boldogasszony volt! Talán épp a világ sorsában való végső szerepét jelezve a kármelitáknak?!

1961-1985. Szeretetláng. Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony 1946-ban lett a Harmadrend tagja „Kármelhegyi Boldogasszonyról nev. Jolánta” néven. Lelki Naplója Nihil Obstat-tal jelent meg a Szent István Társulatnál 2011-ben. A Szeretetláng üzenete, a világnak szóló kegyelmi eszközök közül, talán az utolsó, amiként az üzenet ezt érzékelteti is! A Lelki Naplóban 71-szer szerepel a 'kármel' szó valamilyen formában, mi több a Szent Szűz kifejezetten a kármelitáktól remélte lélekmentő ügyének felkarolását: „Szeretetlángom a Kármelből fog elindulni. Ők tisztelnek Engem a legjobban, vagyis ők vannak erre legjobban hivatva, hogy tiszteljenek engem.” (I/40) – Nagy kihagyás, de még nem késő!!! –

(Források az első részben!) (folyt.)

     A Naplóban említett tizenkét papról három vonatkozásban beszélhetünk. Egyfelől 1962-ben az Úr által néven nevezett fővárosiakról, akiknek Erzsébet asszony lelkivezetését és a Szeretetláng ügyét kellett volna felvállalniuk! Ezeket a papi neveket (személyeket) Erzsébet asszony nem ismerte, kizárólag az Úr útmutatása szerint kellett őket felkeresnie a gyóntatószékben! Többségük elhárította a felkérést. Másfelől 12 olyan papról (bárhol), akik 12 héten át a csütörtöki és pénteki napon (48 órát) kenyéren és vízen való böjtöt vállalnak 4-4 óra adorációval, a Szűzanya Szeretetlángjának kiáradásáért! Harmadsorban: (a Szűzanya:)  „Mikor már a tizenkét papi lélek összejött, tizenkét, tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdődjön meg (az ájtatosság). (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza, és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg.” (I/40-41)

     Az első vonatkozásban nem jött össze a „tizenkettő”! A második esetben számszerűen összejött ugyan, de az adott korban, nem volt lehetőségük azon égi kérés teljesítésére, melyet csak a harmadik feltétel szerinti tizenkettő valósíthatott meg! Erdő Péter bíboros védnöksége mellett, az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén és négy, Szűzanyának szentelt fővárosi templomban (vö I/49) a gyertyaszentelő ünnepi liturgia keretében megtörtént a „láng átadás” 2010. február 2-án!

     Összességében elmondható, hogy az elsődlegesen szóba került (2x) 12 pap között igen neves személyiségek is voltak (vannak)! Így szentírásfordító teológiai professzor, vatikáni magyar ügyvivő, pápai kincstárnok, későbbi püspök, kettő későbbi pápai prelátus, kettő kármelita szerzetespap (egyikük boldoggá avatása folyamatban). (Valamennyiüknél a kanonok, esperes stb. rangokat a szerkesztőnek nem áll módjában pontosan felsorolni!)

A kegyes szemrehányás    

     Amikor a messziről jött gyónni várók a templomból kijöttek, a nők térdre hullottak szentünk előtt, és könnyek közt kiáltoztak: „Főtisztelendő Atyánk, ne hagyjon el minket!”

E pillanatban Toccanier káplán megkísérelte az utolsó lehetőséget, és a plébános által oly nagyon szeretett szenteket idézte:

‒ Főtisztelendő uram! Ön, aki könyv nélkül ismeri a Szentek Életét, elfelejti Szent Márton buzgóságát, aki kezét már a koronán tartotta, mégis így kiáltott: „Nem mondok le a munkáról!” És ön bizony most el akarja hagyni a csatateret? Talán feledi Néri Szent Fülöp példáját, aki azt mondta, hogyha már a paradicsom ajtajában volna is, de egy bűnös kérné az ő szolgálatát, otthagyná inkább az égi udvart, hogy őt meggyóntassa!?

Volna lelke a plébános úrnak itt hagyni ezeket a férfiakat és nőket, akik messziről jöttek, hogy öntől vehessék a Bűnbocsánat Szentségét? Sokuknak lehet, hogy ez üdvösségük egyetlen esélye?!

Amikor a káplán befejezte a „kegyes szemrehányást”, a zarándokok rimánkodása, mint valami „gyászkórus” még erőteljesebb lett.

Vianney belátta, hogy e jajongásokban Isten akarata nyilvánul meg. „Jöjjön velem a sekrestyébe!” ‒ súgta a fülébe Garets gróf.

‒ Megyek, gróf úr! ‒ válaszolta szentünk, és a néphez fordulva így szólt: ‒ Menjenek a templomba!

A szent plébános elsőként lépett a templomba és hosszasan imádkozott, miközben többen úgy látták, mintha a rózsafüzére világított volna a kezében. Ezután átszellemülten a sekrestyébe ment. Bár a gróf itt meg akarta ismételni Toccanier okfejtéseit, erre nem volt alkalma, mert Vianney hátat fordítva neki, felvette a kar­ingjét és a stóláját, s a gyóntatószék felé sietett.

Hétfőn reggel 7 óra tájban mondta miséjét, és ennek befejeztével a sekrestyében megkérdezte káplánjától:

‒ Nemde, itt van Poncet püspöki helynök? (Hogy honnan tudta, arra nincs magyarázat!)

‒ Valóban az imént érkezett és beszélni óhajt önnel!

‒ Ah de jó! ‒ válaszolta a plébános és hálaadó imája után az üdvözlésére indult.

A helynök levelet hozott, szóban is megismételve Vianney előtt a püspök akaratát, miszerint az egyházmegyében óhajtja tartani! Később ‒ meglepő módon ‒, megjelent több papi kolléga is, köztük Beau a Jassans-i plébános, a kapucinus gyóntató és Raymond a szomszéd plébános. Mind Vianney-vel akartak beszélni, mert hírül kapták az éjszakai eseményeket. Erre vonatkozólag e szavakkal felelt:

‒ Gyerekes voltam!

Ahogyan Garets gróf később visszaemlékezett, ez az utolsó szökési kísérlet, kijózanító villámcsapás volt az Ars-i plébános számára. Ezután, már nem gondolt ilyesmire, és nem is beszélt róla. Teljesen a hivatásának adta át magát, és még több időt töltött a gyóntatószékben.

1854 karácsonyán nyugtalanító hírek érkeztek Dardilly-ból, miszerint Ferenc bátyja súlyos beteg.

Szentünk nagyon szívére vette az értesülést, és e sorokat írta:

„Hírt kaptam rólad. Titkolták előttem és ez külön fájt. Kérlek, értesíts a hogylétedről. Hozzád mennék, ha nem lenne karácsony nyolcada. Arra kérlek, azonnal válaszolj, hogy szívem fájdalmát enyhítsem. Isten veled bátyám! Remélem, hogy nemsokára látlak. Szívélyes üdvözletemet küldöm nővéremnek is, akinek szívét úgy hiszem, szintén elfogta a szomorúság.” – És imádkozott a testvéréért.

Közben az idő haladt, Ferenc mindennap várta öccsét és január 25-én megkérte Antal fiát, hogy menjen Ars-ba és hozza el fivérét. Meg is történt! Az érthetetlen érdekesség az, hogy a Dardilly-ek váltig azt hitték, hogy szentünk azért jött, hogy ott maradjon a faluban!

(Források a 2. részben!) (folyt.)