A gyóntatás vértanúja
Megesett, hogy jó szándékból a gyóntatószék ülődeszkájára szalmazsákot tettek, Vianney mindig félretolta azt. Élete vége felé 1857 telén, csalafinta módon éjfél után, tehát még megérkezése előtt forró vízzel telt edényt helyeztek el a gyóntatószék alá, ezt a melegítő módszert napjában többször megismételték. Sokáig nem vette észre, amikor pedig észrevette, már nem kifogásolta, hiszen egészségi állapota mindegyre rosszabbra fordult.
A sekrestyében, ahol a férfiakat gyóntatta, néha kénytelen volt papírt égetni, hogy megmerevedett kezeit felmelegítse. Toccanier káplán csak akkor tudta elérni azt, hogy a sekrestyébe kályhát állítsanak be, amikor kifejtette Vianney előtt, hogy a hideg és nedves helyiségben az egyházi ruhák megpenészednek.
Szentünk önuralma és türelmessége, ezek után úgy tűnik fel előttünk, mint csodálatraméltó példakép, ez azonban ha méltó is a csodálatra, nem utánozható. Az Úr 'atlétája' az emberi erőfeszítések végső határáig elment, ha ugyan még nem azon is túl!
Az Ars-i plébános az az ember volt, aki önmagában megölte a régi Ádámot, és aki a természetnek sohasem adott kegyelmet. Önsanyargatása állandó és túlzott volt, az egész lényét átkarolta. Egy szigorú trappista élet semmi, az övéhez képest. Alig képzelhető el, hogy a keresztény vezeklés még nagyobb fokot is elérhetne. Szentünk egyszerűen megtanított bennünket hinni azokban a rendkívüli tettekben, amelyekről a puszták remetéinek életleírásaiban olvashatunk (ha ugyan...).
Az egykori Ars-i paplakban, máig őrzik győzelmi jelvények gyanánt Vianney vezeklő eszközeit. A legrettenetesebb vezeklési eszköz azonban nincs ott, az a templomban maradt: a gyóntatószéke! (Ld. alul!)
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Isten szolgája itt önként keresztre feszítette magát. „A gyóntatás vértanúja lett” ‒ mondja életének egyik szemtanúja! Könnyen elrejtőzhetett volna egy kolostorban vagy a pusztában, de Krisztus és a lelkek iránti szeretetből itt maradt ő, aki fiatalságában a mezők tiszta levegőjét szívta magába, és papként napi 18 órát töltött a gyóntatószék levegőtlenségében, kis megszakításokkal!
Hosszú ideig szobájában sem fűtött. Aztán életének utolsó tizenöt évében Pertinand tanító és az Iskolatestvérek begyújtottak a kályhába, mielőtt Vianney haza érkezett volna. Ámde mire hazaért, a szobájában kialudt a tűz, s bizony alig tudott felmelegedni.
Egy ilyen fázós alkalommal, szentünket nagy öröm érte. Váratlanul meglátogatta őt a szintén idősödő és beteges Pauline Jaricot, az "Élő Rózsafüzér" világméretű megszervezője, és a Szent Filoména-tisztelet terjesztője. Kint nagyon hideg volt és amikor Pauline belépett, a szél és a hó besüvített a szobába. Vianney nagy zavarában mindjárt kiment, hogy behozzon fát és szalmát, de mindez nedves volt, úgyhogy képtelen volt begyújtani.
‒ Nem számít ‒ mondta Pauline ‒, áldozatot hozni tudni kell! Inkább adjon atyám nekem egy kis reményt, mert néha elcsüggedek a világ állapota miatt!
És szentünk, biztató mosollyal adott neki egy kis fából készült keresztet.
A kitartó gyóntatás és a gyóntatószékben elviselt szenvedések már egymagukban is kiérdemelték volna a szentség dicsfényét. De ő úgy kereste a sanyargatás alkalmait, mint a világ fiai a gyönyört, ezért a vezeklés sohasem elégítette ki őt. Megtagadta magától a virágillatot, a gyümölcs zamatát, amiként legnagyobb hőségben egy csepp vizet sem ivott. A szemtelenkedő legyet nem űzte el homlokáról. Ha térdelt, nem kereste a támaszt. Az utálat érzését elfojtotta magában. A jogos kíváncsiságot is száműzte: vasutat, vonatot soha nem látott, és nem is volt rá kíváncsi, holott ez annyi de annyi zarándokot hozott neki Ars-ba.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
