Fizikai fájdalmak közt
Vianney nem engedte meg, hogy káplánját valaki egyetlen szóval is bántalmazza, így intett: „Ha valami bántódása történik, mindketten elmegyünk innen!” – mondta. Amikor már a püspök fülébe is eljutott a dolog és kivizsgálást rendelt el, akkor szentünk ezt válaszolta: „Hagyják meg őt nálam, ő csak hibáimat fedi fel!”
Sőt, egy bizalmasának ezt mondta: „Mennyi hálával tartozom neki, nélküle nehezen tudtam volna meg, hogy mily kevéssé szeretem az Istent!”
És lám-lám ‒ hála az Istennek ‒, végül maga Raymond kérte az áthelyezését, mert persze meggyőződött arról, hogy sosem fogja tudni ezt a tömegek által annyira dicsőített papot pozíciójából kitúrni.·És Chalandon püspök el is helyezte!
A sors iróniája, hogy épp ‒ a dicstelen káplán ‒, fogott bele szentünk halála után könyvírásba az Ars-i plébánosról! Ezt ugyan nem fejezte be soha, de a meglévő részekben nagyon elismerően beszélt egykori főnökéről.
Szentünk a testi szenvedést is épp oly hősiesen viselte, mint a lélek megpróbáltatásait.
Balkarján nyílt seb volt, és ehhez néha a zarándokok véletlenül hozzáértek. Ez nagy fájdalmat okozott neki és ilyenkor minden ingerültség nélkül kicsúszott a száján: „csak lassan!” Ez a köszvény eredetű seb 15 évig gyötörte, amit a hideg, nyirkos szobájában szerzett ‒ írja könyvében a „legendás” Raymund káplán ‒, akinek persze köszönhető 
volt, hogy szentünknek abban a szobában kellett aludnia!
Az Ars-i plébánosnak gyakran fájt a feje is, ilyenkor a homlokára mutatott, és ezért évente eret vágtak rajta. Ehhez még hozzájárultak a heves fogfájásai is, és ilyenkor Pertinand tanítót kérte meg, hogy egy közönséges harapófogóval húzza ki a fogát!
Figyelemreméltó, hogy a „hullája” ‒ ahogy ő nevezte saját testét ‒, bármilyen szenvedésen is ment keresztül, nem befolyásolta szellemi frissességét és lélekmentő buzgalmát!
1855 óta észrevette, hogy mindegyre erőtlenebb lett. „A fejem zavaros!” ‒ mondta néha. Toccanier az ő tudta nélkül, a mindennapi zsolozsmázás alól felmentést kért számára. Mindazonáltal majd mindennap elmondta a breviáriumot, de le kellett mondania arról a kedvelt szokásáról, hogy térden állva mondja, mint ezt alszerpappá való felszentelése óta tette.
Még a legedzettebb papot is megviseli a levegőtlen gyóntatószékben töltött néhány óra, amikor zsibbadt tagokkal, a bűnöktől zavart fejjel megterhelve lép ki belőle. Ezért mondta Garets grófné, hogy az Ars-i 
plébános oly munkát végzett, amely hat papot is kimerített volna.
Mert valóban, e „megelőlegezett koporsóban” szenvedett az Ars-i plébános a legjobban. Nyáron, a gyóntatószékben uralkodó hőség, a pokol iszonyatát idézte föl benne ‒ saját szavai szerint. Gyóntatás közben elég gyakran vizes borogatást tett a fejére, annyira kínozta őt a fejfájás. Tikkasztó hőség idején megromlott a levegő a keskeny és alacsony templomhajóban (hát még gyóntatószékben), némely gyónó rossz leheletéről nem is beszélve. Nem csoda, ha a hős gyóntató olykor rosszul lett, s időnként ecetes vagy kölnivizes üveget volt kénytelen az orrához emelni.
A tél pedig felette kemény volt, különösen, ha az Alpokból elszabadult szél süvített végig a tájon, s a fagy szinte repesztette a követ. Szentünk a gyóntatás közben többször elájult, részben a hideg miatt, részben a betegségei következtében. Dufour lelkész meg is kérdezte tőle:
‒ Hogyan képes ön annyi órán át a hideg gyóntatószékben ülni, anélkül, hogy lába alá valami melegítőt tenne?
‒ Barátom! ez azért van, mert Mindenszentektől egészen Húsvétig nem éreztem a lábamat! ‒ válaszolta.
Eliot Tailhades kanonok, aki 1839 telének egy részét Ars-ban töltötte azt beszéli, hogy a szegény pap lábain a bőr a harisnyához fagyott.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
(A gyónatószék)
