A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária,

az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

    A Lelki Naplóban kért heti engesztelő szentóra megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit az Istenanya ajánl azoknak, akik figyelnek rá. Csakis így valósulhat meg az a béke, melyet az emberiség annyira vár! Erre kaptunk útmutatást Fatimában. Jácinta kórházba menetele előtt így szólt Lúciához: Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek általa kell kérniök ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt égi Anyánk Szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten rá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!

    »Nagy bánatom van országom felett. A családok, ó a magyar családok szétszórva, mintha lelkük nem volna halhatatlan, úgy élnek. Én Szeretetlángommal fel akarom melegíteni a családi tűzhelyeket, össze akarom tartani a szétszórt családokat. Legyetek minél többen, hogy terjedjen mint a futótűz. Legyetek áldozatosak, mert ezáltal sok-sok lélek fog csatlakozni Szeretetlángomhoz. Rajtatok múlik, segítsetek Nekem, hogy a Láng kigyúljon már! A magyar családok imádságos lélekkel könyörögjenek, hogy Szent Fiam büntető kezét közös erővel vissza tarthassuk! (I/92) A csütörtököt és pénteket tekintsétek kegyelmi napoknak. Akik ezeken a napokon  engesztelik Szent Fiamat, nagy kegyelmekben részesülnek, mert az engesztelő órák idején a sátán hatalma oly arányban gyengül, amilyen arányban az engesztelők könyörögnek a bűnösökért. (I/116) Ha olyankor hallgattok szentmisét, mikor az nem kötelező és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért fel-ajánljátok. (vö II/33)«

Egy csodatévő szent 2

     A legnagyobb kérdés, hogy az Egyház miként szerzett tudomást Szent Filoména élettörténetéről? Tekintve, hogy élete fehér folt volt, sokak kezdtek hozzá könyörögni, hogy nyilatkoztassa ki magát és közölje valamiképp, hogy ki is volt ő tulajdonképpen?

És lám, a kis szent ezt a kérést is meghallgatta! Egymástól távol eső három különböző személynek, álomban vagy látomásban kinyilatkoztatta az életét.

Az persze egy dolog, hogy ki mit álmodott! Ámde az, hogy három különböző helyen, egymást nem ismerő személyek egyidőben, ugyanazt a történetet írják le, az már igen rendhagyó!

Ezek a magánkinyilatkoztatások 1833. karácsonyán jelentek meg nyomtatásban, melyeket a Szentszék később jóváhagyásával ajánlott a híveknek! Bár a jóváhagyás nem arra volt garancia, hogy minden pontosan úgy történt, sőt arra sem, hogy valóban természetfeletti eredetű. Azt azonban elismerte, hogy a kis Szent kinyilatkoztatott története hihető, nem ellenkezik az egyházi tanítással, amiként az adott kor történelmi helyzetével sem!

Végül a három személynek adott magánkinyilatkoztatás közül az maradt a köztudatban, amelyet Filoména, Maria Luisa de Gesu anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett. Ez a szentéletű szerzetesnő ugyanis életszentségével bizonyította, hogy nem öntetszelgésből tette közzé álmát, de valóban méltó lehetett ezekre a közlésekre.

A Maria Luisa de Gesu által leírt Filoména mártíromságát a Szentszék 1835. december 21-én fogadta el és ellátta imprimaturral. És lám, Maria Luisa erényes és tartalmas élete 1875. augusztus 10-én, Filoména ünnepén ért véget.

Az viszont majdnem egyedülálló Európában, hogy Franciaországban már 1815. táján beszéltek e szent csodatettekről, amely persze Vianney Szent Jánosnak is köszönhető!

A „Benfratelli” ‒ vagyis istenes Szent Jánosról nevezett testvérek ‒, akiket a forradalom elűzött, faluról-falura jártak és alamizsnát gyűjtöttek intézeteik részére. Kéregetés közben Szent Filoména siralmát énekel­ték. A rendfőnökük Mongallon atya Lyon-t érintette útjában, ahol meglátogatta a tehetős Jaricot-családot. A 17 éves Paulina Jaricot kérésére hozott neki Mugnanóból egy Filoména ereklyét a kiváló szerzetes. Ebből az ereklyéből kapott aztán Vianney is egy darabkát. S így került a kis Filoména Ars-ba.

Itt kettős szerep várakozott Filoménára, az egyik nyilvános, a másik egészen bizalmi szerep volt. Ő nemcsak az a mennyei csodatevő lett a nép szemében, kinek közbenjárására csodák történtek, hanem közte és a szent pap között ártatlan és titokzatos kötelék létesült: „Beatrix-e, ideálja, szelíd csillagja, vezérlője, vigasztalója, tiszta fénye lett”. És ez a misztikus barátság olyan mély lett, hogy szíveik mindegyre jobban és jobban egyesültek és pedig olyannyira, hogy az utolsó években közöttük közvetlen érzelmi állapot alakult ki. A kedves Szent kezdet óta megfelelt földi hódolója minden óhajának. Ettől kezdve a földön élő Szent a legbensőbb barátságban élt a mennyei Szenttel. A pap részéről örökös könyörgés, a másik részről pedig érzékel­hető támogatás nyilvánult meg!

Ez „az égő és majdnem lovagias szeretet” nem marad­hatott rejtve. A zarándok tömegek tudtak róla, s tőle jótékony hatást vártak. Vianney nem szűnt meg tanácsolni napközben, a szószéken, a gyóntatószékben, a templomtéren, hogy hívják segítségül „drága kis Szentjét”, az ő követét és ügyvivőjét az Istennél.

Az Ars-i plébános, amikor az emberek részéről meg nem értés érte szentünket, és a pokol részéről is szakadatlan táma­dásban volt része, Szent Filoménától kapott bátorítást. És szentünk élete végéig megőrizte azt a derűs kedélyt, erkölcsi erőt és azt a fiatalos szívet, amely a kiválasztottak elpusztíthatatlan jellemzője.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Képen: Pauline Jaricot, Szent Filoména és az Ars-i plébános

A Kármelita skapuláré

     A (barna) skapuláréhoz fűződő ájtatosság elterjedését az Egyházban, nagyban előmozdította a híveknek azon bizalma, hogy a Szűzanya nem csak életükben segíti meg őket, hanem haláluk után is, mégpedig a lehető leggyorsabban, különösen a neki szentelt napon, vagyis szombaton.

A skapuláré csupán szentelmény, de a Szent Szűz közbenjárására és a Kármelita Rend áldásával közvetíti Isten kegyelmét. A Szűzanya oltalma, attól a pillanattól kezdve alakítja és átalakítja azt, aki az ő ruháját viseli. Aki felveszi a skapulárét Máriát öl­ti magára!

Montforti Grignon Szent Lajos ezt írja: A Szentlélekisten Szűz Máriában és őáltala akarja választottait kialakítani (...), hogy erényről-erényre, kegyelemről-kegyelemre növekedjenek. (TMT 34) Izajás próféta is így kiált: „Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám” (Iz 61,10).

Fontos tudni, hogy a skapuláré viselése nem garantálja a Szűzanya csodás közbelépését azon lélek megmentésében, aki saját akaratából (tudva és akarva) megmarad a bűnben! Viszont, hathatós segítséget biztosít azok számára, akik erőfeszítéseket tesznek, és skapuláréjukat megcsókolva kérik Őt, hogy megtérjenek a bűnből és kitartsanak a jóban!

A Szűzanya szolgálata nem „rendi karizma” kérdése, hanem a Krisztusra tekintő ember kötelessége, akár rendi tag az ember, akár nem!

Az Egyház tanítása szerint az örök üdvösség annak a gyümölcse, hogy az em­ber hűséges az Isten Igéjéhez és együttműködik az isteni kegyelemmel, Krisztus a mi Urunk által. Hibás, sőt veszélyes lenne azt gondolni, hogy az üdvözüléshez elég a skapulárét hordani, nem törődve azzal, hogy miként éljük meg a hitet és a szeretetet.

Annak, aki a skapulárét viseli, azon kell fáradoznia, hogy példamutatóan viselkedjen: hűséges legyen kötelességei teljesítésében és az Egyház szolgálatá­ban.

A skapuláré annak a biztonságát nyújtja, hogy Szűz Mária segítségével erőfeszítéseinket siker koronázza. XII. Piusz pápa a skapuláré 700. évfordulója alkalmával ezeket mondotta: „Hány jó lélek köszön­hette, emberileg reménytelen helyzetben, sorsának jórafordulását és örök üdvös­ségét a skapulárénak! S neki köszönhetően még hányan érezték testi-lelki veszedelmek közepette Mária anyai oltalmát! A skapuláré-ájtatosság révén, kegyelmi folyamok áradtak szét az egész világra”.

(Források az első részben!) (folyt.)

 A Fájdalmas Anya panaszos kérése 

   »A sátán munkája szédítő iramban söpri a lelkeket. Miért nem igyekeztek ezt minden erőtökkel, minél előbb megakadályozni? Szükségem van a ti erőtökre, emészti lelkemet a sok fájdalom, mert látnom kell a sok lélek elkárhozását. (…) A gonosz vihogva tárja ki karjait, és szörnyű kárörömmel ráncigálja azokat a lelkeket, akikért pedig Szent Fiam szörnyű kínt és halált szenvedett. Segítsetek!« (I/64)

    »Leányom, vidd e lángot. (...) Ez Szívem Szeretetlángja. Gyújtsd meg nála a tiédet, és add tovább! – És annyira zokogott, hogy alig értettem, mit is mond. Megkérdeztem Tőle, mit kell tennem. Az egész ország nevében megígértem Neki mindent, csak hogy fájdalmát enyhítsem. (…) – Leányom, azt kérem tőled, hogy csütörtökön vagy pénteken különösen engeszteljétek Szent Fiamat. Az engesztelés módja a családokban történjen. 

Regula és kiváltság

     A Sarutlan Kármeliták Konstitúciója (1986) négy pontban foglalja össze, hogy mire kell figyelni ahhoz, hogy a liturgiában is érvényesüljön a Rend mári­ás jellege:

a) a Boldogságos Szűz Mária ünnepeit méltósággal, az ünnepi alkalomnak megfelelően kell megtartanunk. Terjeszteni kell tiszteletét a templomaink­ban, s az Istenanya képe legyen kitüntetett helyen;

b) a Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepének a legfontosabbnak kell lennie a Rend összes ünnepei között;

c) az évközi idő szombatjain, amikor engedélyezett egy ad libitum (tetszés szerinti) megemlékezés, az eucharisztia ünneplésében és az imaórák liturgiájában rendszeresen tartsunk megemlékezést Szűz Máriáról;

d) szombaton, valamint a Boldogságos Szűz Mária ünnepein és főünnepei­nek vigíliáin a Salve Regina antifonát énekeljük.

(Szerkesztői kérdés: a Magyarországi Sarutlan Kármeliták valóban legfőbb ünnepüknek tekintik-e július 16-át? Különösen annak keserű tapasztalatával, hogy 2019-ben nemhogy nem értesítették Isten Népét az ünnepi Szentmise hol létéről, de végül egy sarus kármelita templomban tartották meg (időben történő meghirdetés nélkül), ráadásul délelőtt! Vajon idén 2020-ban hol tartják meg az ünnepet, hiszen 20 nappal előbb ez még nem ismert (pl. https://www.karmelitarend.hu/)! Az "évközi szombatok" kiemelt ünneplésébe vajon beletartozik-e a Fatimában kért ELSŐ SZOMBATOK megtartása??)

     Ami a Sarutlan Kármelita Nővérek Konstitúcióját illeti (1991), az 56. pont­ban ez áll: „...a liturgiában az Egyház úgy tiszteli Máriát, mint akit elszakítha­tatlan kötelék fűz Fiának üdvösségszerző művéhez, és úgy tekint rá, mint annak a lelki magatartásnak a modelljére, amely az isteni titkok ünneplésének és meg­élésének mintája.”

Ha betekintünk a Kármelita Rend misekönyvének a szövegeibe, megláthat­juk, milyen is az a mintakép, melynek követésére meghívást kaptunk: „Istenünk, te a Kármelita Rendet a Boldogságos és mindenkor Szűz Mária, Fiad Édesanyja dicső nevével ékesítetted. Engedd kegyesen, hogy akinek emlékét ma ünnepélye­sen megüljük, annak példájával és oltalmával megerősítve eljussunk a tökéletesség hegyének csúcsára, mely maga Krisztus!” Minél közelebb kerülünk Szűz Máriához, ő annál közelebb visz Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.

Egyébiránt, a skapuláré több, mint egy máriás jelvény. A valóságos és hatékony olta­lom jele, amely nem elégszik meg azzal, hogy Máriára emlékeztessen minket, hanem egyút­tal az összes kegyelemre is emlékeztet, melyet az Isten Anyja kieszközölt számunkra, és amiért hálát adhatunk a napi rózsafüzérezésben!

(Források az első részben!) (folyt.)

Egy csodatévő szent 1

      Szent Filoména ereklyéje a szentszéki rakárban maradt, egészen 1805. júniusáig, amikor a Mugnanó-i missziónárius-plébános Francesco di Lucia megyéspüspöke kíséretében megérkezett Rómába, hogy temploma részére kérjen egy teljes erekléyét, ha mást nem, akkor a legutóbb érkező Szent Filoménáét!

Az atyát elkeserítette a nemleges válasz, és nem fogadta el azt az indokot, miszerint falusi temploma nem egy katedrális ahhoz, hogy egy teljes ereklyét kaphasson. A püspöke is tehetetlen volt az ügyben.

Francesco atya elszántsága viszont akkora volt, hogy még abba se egyezett bele, hogy egy darabka relikviával távozzon, sőt az elutasítás miatt ágynak esett és magas lázzal az állapota egyre romlott. A gondos ápolás ellenére az orvosai szerint csak napjai voltak hátra.

Egyik éjjel a beteg felriadt és kérlelni kezdte Filoménát a gyógyulásáért, esküvel megígérve neki, hogyha teljesíti kérését az ereklyével kapcsolatban, akkor a templomának a fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést hallotta a mellette lévő ápolónő is ‒ ami persze egy dolog ‒, az viszont már nem, hogy reggelre a beteg teljesen gyógyultan ébredt!

A nővér persze odacsődítette az orvosokat, sőt még a püspököt is, akik valamennyien teljesen értetlenül álltak, beszélgetve a gyógyult és fitt mugnanói plébánossal. Nem kellett tehát őket győzködi arról, hogy a gyógyulás, nyilvánvalóan Szent Filoména segítségének tudható be. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével újfent kérje a Szent csontmaradványait. Végül, megkapta! Don Fancesco Lucia atya, örömében megismételte püspökének, hogy a ládikát a legtiszteletreméltóbb módon fogja kezelni!

A nagy sietségben a kocsis a ládikát a legbiztonságosabb helyre, az ülés alá kötözte, melyet sem a plébános, sem a püspöke nem talált „tiszteletlenségnek”!

Igenám, de amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról nagy ütések érték, úgyhogy megállította a kocsist és arra kérte, hogy jobban kötözze le a ládikát. Amint azonban elindultak, még erőteljesebb ütések érték a püspök lábát. Így értetlenkedve kiszálltak a kocsiból, és megtekintették az ülés alatti ki ládát, de meg se lehetett mozdítani, annyira stabilan volt rögzítve. A utazást tehát folytatták, ámde olyan fájdalmas ütés érte a püspök lábát, hogy azt már nem lehetett kibírni.

Ekkor hirtelen eszükbe jutott az ígéretük a „tiszteletreméltó módon” való szállításra. Így aztán kioldozták a ládikát, és a püspök atya az ölébe vette Filoména ereklyéjét, kezeivel átfogva azt.

Nápoly előtt egy éjszakára megpihentek egy baráti háznál. És mivel a házigazda szobrász volt, egy félkész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége ‒ bár igen fájdalmas betegséggel küszködött ‒, erőt véve magán, sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, de egész jól mutatott a szép ruhában. A szobában, ahol felöltöztették, különleges finom illat áradt szét, és ennek okát hiába keresték. De ez még nem minden, különös dolgot vettek észre! A szobor arca folyton-folyvást változott és szépült! A jelenlévők azt hitték, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték, de végül a szobrász maga sem ismert rá. Ráadásul a háziasszony, hirtelen minden betegségéből meggyógyult. (Lásd alul a nevezett szobor arcát)

A püspöki hintó a plébánossal, az ereklyével és a szoborral mire Nápolyba ért, már mindenki értesült a csodákról, úgyhogy az emberek özönlöttek az utcára, a Szent fogadására. Útjukat folytatva Mugnano di Cardinale felé, olyan hatalmas köd ereszkedett le, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók a Szenthez fohászkodtak segítségért és lám, abban a pillanatban kitisztult a légkör, feltűnt a Hold, amely fénycsóvaként világította meg az utat.

Ki is volt valójában ez a kis szent, akit Krisztushoz való hűségéért, oly kegyetlenül végeztek ki? Ki volt ő, akinek nevéhez ezernyi rendkívüli csoda fűződik, mely pápák és szentek sorát ihlette meg, így sorozatunk hősét, Vianney Szent Jánosét is? Ki volt az, akinek leletei tanúsága alapján elismerték vértanúságát, holott az élettörténetét nem ismerték?

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 Jézus panasza: Aki nem gyűjt Velem, az szétszór! (Mt 12.30; I/73-74)

    Jézus: »Szívem fájdalma oly nagy (…). Hogyan fogtok számot adni az elfecsérelt időtökről? (...) Én magam vagyok a szeretet, a türelem, a jóság, a megértés, a megbocsátás, az áldozat, az üdvös-ség, az örök élet. És ez nem kell nektek? Keresztre feszített, vértől ázott szent testem hiába emelke-dik a magasba? (…) Nem indul meg szívetek? Nem akartok Velem járni, Velem gyűjteni? Szívetek nem dobban Velem? Bensőtök nem érez Velem? Hiába nyitottam meg Szívemet? A ke-gyelmek bőségét otthagyjátok? (...) Azt akarjá-tok, hogy majd dörgő hangon kiáltsak felétek? Mit álltok itt tétlenül? Ne finnyáskodjatok, ne válogassatok! Ahová állítottalak, ott álljátok meg helyeteket szilárdan, önfeláldozóan! Én mindent kitaláltam, hogy csak értetek szenvedhessek és ti kényelmesek, semmi készséget sem mutattok, csak mentegetőzés az egész életetek. Vegyétek már fel azt a keresztet, melyet Én is magamhoz öleltem.« (II/9-10)

     »Ha valahol, bármerre is tűz támad, hogy összefuttok és mentek segí-teni, hogy a tűz minél kevesebb kárt okozzon. A sátán tüzét mégsem olt-játok, engeditek, hogy pusztítson a pokol lángja. De jaj nektek, kik gyá-ván nézitek, kik felelősek vagytok! Eltakarjátok szemeiteket és engeditek tovább a lelkek elkárhozását. Ismerhettek, tudjátok ti választott lelkek, türelmem és jóságom határtalan, de ismeritek szigoromat is, mely el fog hangzani felettetek: Távozzatok Tőlem az örök tűzre! Kezetek nem gyűjt Velem, csak szétszór (…) Szálljatok magatokba, és térjetek már Hozzám!  (...) Ne engedjétek magatokon úrrá lenni a jóra való restséget! Ez min-den bajnak a gyökere, mely lelketekbe férkőzik. (...) A sátán úgy eltorla-szolta lelketekben az isteni fény útját, hogy (...) a restség sötét nyomása alatt szenvedtek és kínlódtok. Jöjjetek Hozzám, kik a jóra való restséggel terheltek vagytok, Én leveszem vállatokról és megkönnyítlek benneteket! Az Én Testemnek vétele segíthet csak ki ebből a gonosz által oly gondo-san eltorlaszolt sötétségből. Csak engedjétek át magatokat Nekem! (…) Vegyétek észre, hogy a sok zűrzavaros dolog a sátántól való, az ő műve a sok rossz. A sátán műve csak addig tart, ameddig Én enge-dem. (…) Térjetek hozzám, és áldozzátok fel magatokat az elvonultság és belső mártíromság szent oltárán! (...) Ezt (…) a sátán nem tudja mega-kadályozni. Ez a harc a lelkek mélyén, mint Értem hozott mártíromság, bőséges gyümölcsöt hoz. Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman, és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek! Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, ki figyel reátok. Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt.« (I/89-91)

    »A nehéz idők elérkezé-se előtt készüljetek fel újra erős elhatározással arra a hivatásra, amely-re meghívtalak. Ne unott, közömbös tétlen-ségben éljetek. (...) Árral szemben csak az (...) elhivatott lelkek marad-nak meg. A nagy veszély, melyet felétek indít a sátáni hatalom, az Én kezem felemelése által indul el. Adjátok tovább figyelmeztető szavaimat, (...) minden papi lélek-hez. Rázzon fel bennete-ket előre figyelmeztető szavam és szigorú kérésem. (III/159-160)

    »Én koldulok étlen-szomjan. Járok utcáról-utcára, házról-házra, faluból-városba, hideg télben, tikkasztó nyárban, süvítő szélben, zuhogó esőben. Nem kérdezi meg senki Tőlem, hogy hová megyek ilyen szánal-mas állapotban. Hajam vértől csapzott, lábaim összerepedeztek az utá-natok való sok gyaloglástól. Kezem állandó segélykérésre kinyújtva. Szívről-szívre járok, és alig kapok egy kis alamizsnát. Utána gyorsan becsukják szívük ajtaját, alig tudok bepillantani oda. Vissza kell húzód-nom szerényen, és kegyelmeim halmozva vannak Szívemben. (…) Sok lelket felszólítottam az Én különös követésemre, de csak nagyon kevesen értik meg, hogy mit óhajtok tőlük. Imáidba szünet nélkül foglald be őket és hozz áldozatot értük, hogy engesztelő táborom, melyet így próbálok gyűjteni, ellensúlyozza igazságos haragomat. Édesanyám kérlel, Ő tartotta vissza eddig is igazságos haragomat.« (I/51) (folyt.)

A Kármel történetisége 3

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált. Ez a bizonyos „vállruha” kezdetben a kármelita szerzetesek köpenye volt, de hamarosan csak a skapulárét értették alatta.

VIlI. Bonifác pápa 1298-ban, aki úgy ismer­te el a Rendet, mint amely az Istenanyának van szentelve.

A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtusztól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

A Kármelhegyi Boldogasszony Testvérei úgy tekintenek a názáreti Máriára, az Úr szolgálóleányára, mint életük sugalmazójára, példaképére és vezérére. Az Iránta való bensőséges érzelmükben egyszerre anyjuknak és nővérüknek érzik, aki arra ösztönzi őket, hogy önmegtagadó lelkületben „Jézus Krisztus iránti engedelmességben” (Regula) éljenek. Egy 1616-os szertartáskönyvben megtaláljuk azt a négy elemet, amely beve­zetésétől kezdve a mai napig jellemzi a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepet:

– annak a Névnek hathatós ereje, amelyhez kezdetekben a kármelita remeték hozzákötötték magukat, s ami által így a Kármelhegyi Boldogasszony Test­vérei lettek;

– Mária különleges oltalma, amit Rendjével szemben gyakorol, s ennek számos megnyilvánulása;

– a Rend megalapításától kezdődően a mai napokig kapott jótétemények, kegyelmek.

– a Szent Vállruha kiválósága és a felvételéhez (szombati kiváltság) kapcsolódó ígéretek.

Nem meglepő tehát, hogy július 16-a lassanként a szent ruha ünnepe lett, egé­szen odáig, hogy XIII. Benedek pápa 1726. szep­tember 24-én keltezett brévéjében kiterjesztette az egyetemes Egyházra, és saját szentmisét rendelt hozzá.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat egyszerűsítette az egyházi naptárat, az ünnep választható emléknapként maradt meg az egyetemes egyházban. Tehát Kármelhegyi Boldogasszony július 16, a Rend ünnepe maradt és mindazoké, akik bármi­lyen módon kapcsolódnak a Kármelhez Mária-tiszteletükkel és Krisztus követésével!

Egy új természetfeletti segítség  

     Gróf Julius Maubou, szentünk gyónógyermekének a földbirtoka nem messze volt Ars-tól. A gróf az év nagyobb részét Párizsban töltötte, ámde szívesen kereste föl Vianney-t, akit barátjának tekintett.

Tudnunk kell, hogy 1850 táján a spiritizmus divatját járta Európában. Még a hívő és gyakorló keresztényeket is megfertőzte e misztikus szórakozás divatja. Felsőbb körökben még inkább szívesen foglalkoztak ezzel. Egy este Maubou gróf hivatalos volt rokonaihoz, ahol nem tudott kitérni egy társasági szellemidézés elől.

Harmadnap birtokára hazautaztában betért Ars-ba, és már előre örült annak, hogy tiszteletreméltó lelki atyját láthatja. Érkezésekor Vianney éppen a templom küszöbén állt. A gróf, mosolyogva nyújtotta feléje kezét, ám fájdalmas meglepetés volt köszöntésének fogadása, mert a plébános szigorú hangon odavetette neki:

‒ Gróf úr! Tegnapelőtt, társalgott az ördöggel. Gyónjon meg!

A fiatal gróf engedelmeskedett, megbánta és erősen megígérte, hogy többé nem vesz részt efféle démoni szórakozásban. Amint Párizsba visszatért, egy másik remek társaságban találta magát. Arra kérték ez alkalommal is, hogy vegyen részt az asztalforgatásban. Szavát tartotta, s nem engedett, átment a könyvtárszobába.

A derűs társaság, nélküle kezdte meg a szeánszot, mely azonban megakadt, és a médium kénytelen volt bevallani: „Nem értem! Itt a közelben van egy felsőbb hatalommal megerősített személy, aki tevékenységün­ket megbénította!”

Mióta kezdtek Vianney imádságainak csodálatos erőt tulajdonítani? Minden kétséget kizárólag az első Ars-i csodákról ‒ 1828-ban történt a gabona és a liszt szaporítása ‒, melyről nem csak a falubeliek, de az idegenek is hallottak, akik már ekkor nagy számban jöttek Ars-ba. E róla szóló csodálatos történetek terjedése bosszantotta a fiatal plébános alázatosságát, hiszen a legkevésbé sem vágyott dicsőségre.

Természetszerűleg a zarándoktömegekkel betegek is jöttek, akik Vianney imáiba ajánlották magukat. És bizony gyakran megesett, hogy gondjaikban, betegségükben­ enyhülés, vagy teljes gyógyulás állt be. Ezekről természetesen széltében-hosszában regéltek. Szentünk, ha tehette volna, a legszívesebben megtiltotta volna e személyeknek, hogy bárkinek elmondják, holott tudta, ez még Jézus kérésére sem teljesült az Evangélium tanúsága szerint!

Nem csak szentünk szerénysége, de szilárd meggyőződése volt, hogy a csodák a szívének oly kedves Szent Filoména fáradhatatlan közbenjárásának köszönhető! A zarándokoknak a hálájukat is e kis Szent oltáránál kellett kifejezniük. Ennek folytán persze nem csoda, hogyha Szent Filoména tisztelete gyorsan elterjedt egész Franciaországban.

Ám kérdés, hogy ezt a csodatevő kis szentet miként ismerte meg Vianney, és hogyan került ereklyéje Ars-ba? Nos, ennek válaszát már részben ismertette a 36. rész!

Az viszont, hogy miként került Szent Filoména az európai figyelem középpontjába, azt röviden a következő 94-95. részben foglalom össze!

Szent Filoména története Róma északi részén kezdődött. 1802. május 24-én, útépítési munkálatok során a föld beszakadt egy munkás alatt, miáltal felfedezték az addig ismeretlen Priscilla katakombát. Másnap feltárták a keresztény temetkezési helyet, és május 25-én leltek rá egy 11-15 éves vértanú szent leány csontjaira, egy vért őrző kis fiolával együtt. A sírmélyedés eredetileg három cseréplappal volt fedve, de ezek le voltak esve, így a vízszintesen vésett felirat darabjai összekeveredve hevertek. Csupán az értelemszerű helyes sorrend adta ki a FILUMENA nevet.

A csontmaradványokat a szent erek­lyéket őrző hatóságnak beszolgáltatták.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen: Filoména sírhelye a római Priscilla katakombában)

A Kármel történetisége 2

     A szentföldi kármeliták a 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.

Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

"Fogadd vállruhámat rended skapuláréját, jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak, melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem. Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől. Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és a hathatós védelem biztosítéka. Ígérem, hogy a kármelitákat és a hozzájuk társult híveket, akik a Kármel ruháját viselik és állapotbeli tisztaságban élnek, a Rendért és a lelkekért imádkoznak, azokat a halálukat követő első szombaton kiszabadítom a tisztítótűzből.” (Jóváhagyások: XXII. János pápa Szombati Bullájában 1322. márc. 3., valamint V. Pál pápa 1613. febr. 15., később XXIII. János pápa egy 1959-ben mondott beszédében kiemelte a „szombati kiváltságot, amely oly értékes és kedves azoknak, akik a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréját viselik!” A skapulárét a pápák is viselték, köztük Szent II. János Pál pápa is, és ennek tényére az 1981-es merénylet kapcsán derült fény a Gemelli klinikán.)

(Források az első részben!) (folyt.)

Ki volt Keresztelő Szent János?

     Személyéről maga az Úr tanúskodik: "bizony, mondom nektek: az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál." (Mt 11,11) Az Egyház pedig azzal ismeri el egészen egyedülálló módon, hogy az Üdvözítőn kívül János az egyetlen szent, akinek a születésnapját főünnepként (június 24.), sőt a halálának napját emléknapként (augusztus 29.) ünnepli a keresztény világ!

     Keresztelő Szent János Lukács evangéliuma szerint anyai ágon Jézus rokona volt. Hat hónappal Jézus előtt született, apja Zakariás zsidó pap, anyja Erzsébet volt, akit Szűz Mária meglátogatott (lásd Lk 39-56)! De születésének előzményeiről is megemlékezik Lukács evangelista (57-80)!

     János elment a Jordán egész környékére, amiként írva van Izajás próféta könyvében: "A pusztában kiáltónak szava: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!" (Iz 40,3-4). És valóban, a Keresztelő a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára (Mk 1,1-4), hogy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Így szólt a néphez: "Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához!" (Mt 3,2). "Aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti." (Mt 3,11-12)

Mindazáltal "nem Keresztelő János volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.'' (vö. Jn 1,8) "Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) – mondja János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

     Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg a közeli Jerikóban élt, és a próféta szózatai alól nem tudta kivonni magát. Mint az ószövetségi nagy próféták, a Keresztelő is felemelte szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, akinek ezt üzente: "Nem szabad a testvéred feleségét (Heródiást) elvenned." (Mk 6,18) Heródes király bár tisztelte és félt tőle, mert szent embernek tartotta (Mk 6,20) mégis elfogatta. Heródiás manipulációi következtében a király lefejeztette Jánost (a Biblia szerint mikor Heródiás lánya, Salomé táncolt a király előtt, aki megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát, az anyja pedig utasította Salomét, hogy Keresztelő János fejét kérje egy tálcán.) (Mk 21-24)

     Tény, hogy Keresztelő Szent János a Messiás prófétai előfutárának szerepét töltötte be. És lényegében Ő volt az utolsó próféta! "A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed...'' (Lk 16,16). 

Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus, a mi Üdvözítőnk eljövetelére.

Kérünk, add meg népünknek a megtérést, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Ahol árad a kegyelem, ott a gonosz lélek is teret akar nyerni 

     Egy szegény özvegyasszony Clermont-Farrand környékéről egész nap az Ars-i piac­téren énekelve táncolt. Szenteltvizzel meghintették, mire hirtelen olyan düh fogta el, s a templom falát kezdte harapdálni. A fia, aki jelen volt, nem tudta mit kezdjen vele. Egy zarándok pap azt javasolta, hogy vigyék őt a „Gondviselés Intézet” és a paplak közötti kis térre, amelyen keresztül szokott haladni a plébános – és tényleg –, hamarosan meg is jelent. Szentünk csodálkozva megált a vérzőszájú szerencsétlen előtt. Egyszerű áldásában részesítette, mire az asszony teljesen lenyugodott, és a vérző sebe is meggyógyult. Ekkor a fia elmondta, hogy már 40 év óta „ilyen dolgai voltak”, de soha senki nem tudott rajta segíteni. – A rettenetes állapot nem tért vissza többé!

Egy Avignon-i lelkész és az Orange-i klarisszák főnöknője egy fiatal tanítónőt kísért Ars-ba. A tanítónő állapota bizony az ördögi megszállás minden ismer­tetőjelét hordozta. Megelőzően az Avignon-i érsek tanulmányozta a nő esetét és ő tanácsolta, hogy Vianney-hez kísérjék őt Ars-ba.

Másnap reggel a sekrestyébe vezették a tanítónőt, amikor Vianney éppen a miseruhát öltötte magára. A megszállott hirtelen az ajtót kereste. „Nagyon sokan vannak itt!” ‒ nyüszítette.

‒ Sokan vannak? ‒ válaszolt Vianney ‒, hát menjenek ki!

Magukra maradtak. Az épp a templomban tartózkodó Avignon-i lelkész, a következőket hallotta az ajtónál.

‒ Tehát te mindenáron ki akarsz menni? ‒ kérdezte szentünk.

‒ Igen!

‒ És miért?

‒ Mert olyan emberrel állok szemben, akit nagyon nem szeretek!

‒ Tehát nem szeretsz engem? ‒ kérdezte a plébános, gúnyosan.

Erre egy éles – NEEEM! – volt a démon válasza, amely e szerencsét­len fiatal leányt fogva tartotta.

Abban a pillanatban szentünk hatalma győzedelmeskedett! A tanítónő könnyezve, nyugodtan és végtelen hálaérzettel köszönte meg szentünknek a szabadítást! Ám ekkor aggodalom jelent meg az arcán:

– És nem fog visszajönni...? ‒ hebegte aggódva.

‒ Nem gyermekem! Mindenkinek tudnia kell, hogy a szentségek azért vannak, hogy erőt és védelmet adjanak az embernek! Aki elhanyagolja a szentségi életet, megeshet vele az ilyesmi! Bízzon leányom!

És valóban többé nem zaklatta a démon, és folytathatta nevelőnői működését.

1850. szeptember 24-én meglátogatta Ars-ot Makszimin Giraud, a La Salette-i pásztorfiú. Szentünk a beszélgetés nyomán kételkedni kezdet a jelenés valósága fölött; mert Makszimin nem Szűz Máriáról, hanem a Szép Asszonyról beszélt. 1858. június 21-én a lyoni érsek, aki elvetette a La Salette-i jelenés hitelességét kijelentette, hogy ő csak akkor változtatná meg a véleményét, ha az Ars-i plébános is hitet tesz a La Salette-i üzenet hitele mellett. Nos, Vianney Szent János, Szent Filoménához való imádságától indíttatva, két csodát kért a Szűzanyától a jelenés hitelére. Mindkét csoda megvalósult 1858. szeptember 22-én. Ezt követően a szent plébános szívvel-lélekkel a La Salette-i jelenés mellet állt ki, ám a lyoni érsek mégsem változtatta meg elutasító véleményét, és La Salette-el kapcsolatban egész életében hajthatatlan maradt.

Egy forró júliusi napon szentünket egy asszonyhoz hívták, akit nem lehetett a templomig még elvonszolni sem, annyira ellenkezett és olyan ellenszenvet mutatott az Ars-i plébános iránt. Szentünket hívták el tehát az asszony házához. Amint oda értek, az asszony nem volt otthon. A plébános bement a házba és ott várakozott. Az asszony mit sem tudva a látogatójáról, amikor a házhoz közeledett, fájdalmas vonaglás fogta el.

– Nincs messze a csuhás! ‒ ordította, félelmetes hangon.

Vianney ez alkalom­mal is eleget tett szabadító hivatásának!

Az Ars-i plébános, aki hivatásánál fogva beláthatott az okkultizmus és a spiritizmus divatos, rejtett világába, kérlelhetetlen szigorúsággal ítélte el, figyelmeztetve a híveit: „Nem veszitek észre, hogy óhatatlanul mibe keveredtek!”

Egy alkalommal megkérdezte egy ördöngős asszonytól, aki a falu piacán sértegette a járókelőket:

‒ Ki az, aki forgatja és kopogtatja az asztalokat?

‒ Az én vagyok, és ez az én dolgom! ‒ felelte az asszony, nem evilági hangon.

Az Ars-i plébános úgy találta, hogy az ördög, ezúttal igazat mondott!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek” (Jer 2,7). A Kármel szó annyit jelent, mint Isten kertje.

A poszt-sorozat fő forrásai:

A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja – Rendi kiadvány Bp-Győr

Antalóczi Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő – Kisbold. Pléb. Eger 2000

Begyik Tibor: Ilyen még nem volt – Magánkiadás Bp.

Internet

A Kármel történetisége 1

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított (melyet ma klímaváltozásnak tartanak), ámde a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés társával, Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn az égre tekintett, a tenger felett egy „lábnyomnyi” kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is!).

     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A Kármel-hegy barlangjaiban a hagyomány szerint Illés óta éltek remeték, aszkézisben és imában szolgálták Istent, tanulmányozva az Írásokat, és a leendő Messiás Édesanyjáért imádkoztak nagy tisztelettel! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első bensőséges Mária-tisztelők. (A Kármel hegye)

     A szétszórtan élő remetéket Berthold († 1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, „Mária testvéreinek rendjeként” említve a közösséget. (Illés és Elizeus)

(folyt.)

      A protestantizmus jóformán teljesen elhagyta első vezetőinek alapvető tanításait (az ember teljesen romlott, a jóra képtelen – egyedül a hit üdvözít – a jó-cselekedetek az üdvösségre szükségtelenek – a törvényt megtartani nem lehet, tehát megtartani nem kell – a predestináció). Megmaradt azonban egy: a biblia szabad magyarázata. Ez aztán megszámlálhatatlan részekre szakította szét a protestánsokat. Angliában hivatalosan 380 protestáns felekezetről tudnak. Amerikában, Hollandiában több száz van. Németországban az 1930. évi népszámláláskor 200-féle vallásúnak vallották magukat. Mikor Hitler uralomra jutott, összeíratta őket és közel 1000-féle protestáns felekezet szerepelt a vallási rovatban. Hitler, az összes felekezetet egybe, a Reichskirche-be akarta olvasztani, ám a Reichskirche – birodalmi vallásként – az 1001. lett.

(Vö. Bilkei Ferenc esperes-plébános: Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek 1942.)

Ha erőtlenül is, de maradni, nagy tervekkel!    

      Szentünk pár pillanatra betért a Gondviselésbe, ahol ha­tártalan öröm fogadta. Ám a fáradtság erőt vett rajta. Az esti ima idejét korábbra tűzték ki, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondja el.

„Íme tehát ‒ írja Lassagne Katalin ‒, kívánságunkat meghallgatta Isten, és szent plébánosunkat visszakaptuk!”

Vianney néhány napig nyugtalan volt, mivel távolléte alatt a zarándokok elszéledtek, de mihelyt az ő visszaérkezéséről szóló hír bejárta a vidéket, a gyónók minden irányból özönleni kezdtek és ő folytatta előbbi életét. „Ó mi lett volna ezekből a szegény bűnösökből?” ‒ mondta őszinte egyszerűséggel, és Garets gróf ide vonatkozólag, így nyi­latkozott: „Ettől fogva Vianney, még jobban meggyőződött ar­ról, hogy az Isten nálunk akarja őt tartani.”

Szentünk, tíz év óta ápolgatott régi álmát kívánta megvalósítani egy fiúiskola megvalósításával. Az iskola vezetésére a polgármestertől az addigi tanítót Perlinand János kinevezését kérte, aki 11 éve vezette már a kis iskolát. A szegények tandíját a plébános magára vállalta. Az Ars-i plébános gyakran látogatta a fiú osztályt és minden alkalommal kitűnő hatást tett a gyermekekre, olyannyira, hogy egyetlen szava több napig engedelmessé tette őket.

Vianney arról álmodozott, hogy az iskolát majd férfi szerzetesek vegyék át azzal, hogy az ingyenes legyen. 1849. március 10-én álma megvalósult. Szentünk magára vállalta a szerzetestanítók ellátási költségeit, s ezek után három iskolatestvér a Belley-i Szent Család rendből átvette Pertinand tanító ügykörét. Athanáz testvér lett az igazgató, ki 41 évig állt az iskola élén, aki a falu népszerű alakjaként, Vianney halála után az „Ars-i plébános krónikása” lett. 1912. június 17-én 88 éves korában halt meg.

Az igazgató a fiúiskolához egy intézetet is szeretett volna csatolni, ahol a környékből bejárók kaptak volna elhelyezést. E tervét ismertette szentünkkel, aki kitörő örömmel fogadta. És Isten megáldotta a törekvésüket.

A mindennapi adományok, amiket Intézmények javára adományoztak, abba a helyzetbe segítették az Ars-i alapítványt, hogy még a szomszédos plébániák iskoláinak építéséhez is hozzájárulhatott. Például jelentős támogatást nyert az elhagyatott gyermekek intézete Saint-Sortin-ben, amiként Vianney szülőfaluja, Dardilly részére is 10.000 frankot adományoztak.

Az Ars-i plébános nyughatatlan szíve, a fiúk iskoláján kívül 1849-ben még egy általánosabb érdekű intézmény alapítására is gondolt, amely még sokkal több gyümölcsöt hozhat. Saját tapasztalatából tudta, hogy a missziós lelkigyakorlatok, mily jótékony hatással vannak még a legelhanyagoltabb plébániák területén is.

Miután Vianney a „Gondviselést” apácákra bízta, s így az intézetre már nem volt anyagi gondja. Devie püs­pök megkérte őt, hogy gondoljon az egyházmegyei misszionáriusokra. „Én majd tanácskozom a Jóistennel” ‒ felelte az Ars-i plébános, és néhány nappal később átadott Raymond káplánjának 6.000 frankot, amelynek kamatai fedezni fogják a tíz­ évenként két-két különböző plébánián tartandó missziók költ­ségeit.

Bizony csak Vianney halála után győződtek meg az emberek arról, hogy ilyenképp, „ha az élők sorából el­ is tűnt, mégis tovább folytatta a lélekmentés munkáját!”

De míg szentünk élt, fillért-fillérre gyűjtött, hogy minél több missziós alapítványt tegyen! A hatalmas zarándoksereg pedig hintette a „péterfilléreket”!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Ars a szentek közössége

     Az Ars-i plébános hölgyek jelenlétében soha nem ült le! Kimért beszédéből, szelíd tekintetéből és komoly magavi­seletéből, egy testbe öltözött angyalra lehetett következtetni.

Egyik gyónó gyermeke mondta róla: „Első szempillan­tásra a lélek mélyére hatolt, de ezt követően nem nézett többé a gyónóra. Az egyén tulajdonságai, társadalmi helyzete, hidegen hagyta, mert mindig a lelket figyelte, melyet Istenhez akart vezérelni”.

Szentünk maga, mentes volt minden tettetéstől, és álszent viselkedéstől. Egyszer bevallotta, hogyha nem lett volna pap éspedig gyóntatópap, akkor soha nem találkozott volna azzal a burjánzó rosszal, melyet csak a gyónóktól ismert meg. Egészen pontosan meghatározta a legkisebb vétek veszélyét is, mert „a bűn ‒ a legcsekélyebb sem ‒ marad magában”. Nem lehet tehát a „csekélységekre” sem legyinteni!

1846-ban szentünk azzal a tervvel foglalkozott, hogy az árvaházhoz egy kápolnát építtet. Kérdezhető persze, hogy szükséges-e egy kápolna, a templomtól 100 méternyire? De ez nem véletlen, mivel olyan reményeket táplált, melyek ‒ szerencsére ‒ nem teljesedtek be!

Azt remélte ugyanis egyfelől, hogy öregkorára visszavonul a Gondviselés Intézetébe. Másfelől az új kápolnába bevezeti az örökimádás ájtatosságát.

A község szívesen adott telket 1847-ben, és a következő év október 24-én már meghívta Devie megyéspüspököt, hogy a „Gondviselés” kápolnáját áldja meg.

De ekkor nyilvánult meg az „Isten akarata”! A kápolnát még be sem fejezték, ami­kor a Gondviselés Intézet már nem működött abban a formában, ahogy azt Vianney megalapította. Így továbbra is a paplakban húzta meg magát, és megmaradt élete végéig Ars-i plébánosnak.

A lélekmentések olyannyira eredményesek voltak, hogy 1855-ben az általa megáldott temetőről így nyilatkozott: „Valóságos ereklyetartó”.

Az Úrnap az ünnepek-ünnepe volt Vianney és az egyházközség számára, sőt egészen ritka látványosság. Lehetett máshol nagyobb a pompa, de talán sehol sem jutott annyira kifejezésre a hit és a szeretet. Nem csoda, ha ez az ünnep elragadtatásba tudta hozni az Ars-i plébánost. Öröm volt őt és a híveket látni! Még a gyóntatószék is szünetelt néhány órára. Fellélegzett egy pillanatra, s ez volt az ő pihenése!

Az Ars-i plébános, aki paptársai között mindig az utolsó helyet kereste, e napon senkinek a javára le nem mondott volna arról a jogáról, hogy ő vigye az Oltári­szentséget. A baldachin alatt a legértékesebb egyházi ruhában megrendítő méltósággal haladt. Szemeit a Szentostyára szegezve, imádkozott és könnyezett. A szent félelem az ajkakra fagyasztott minden megjegyzést. A baldachin mögött hatal­mas tömeg éneke és imája szállt fel a Magasságbeli felé. Valóban az Úr Napja volt ez!

Az 1859. évi Úrnapján, halála előtt negyven nappal, utoljára tartotta meg a körmenetet, melyben Garets gróf az ő tudta nélkül, a Mongré-i intézet zenekarát szerepeltette. Amint a hangszerek megszólaltak, Vianney reszketett az öröm­től.

A körmenet végeztével nem tudott eléggé hálálkodni a jezsuita atyáknak, akik a zenekar átengedésével ily kellemes meglepetésben részesítették az Urat és őt.

Ebben az évben már nagy beteg volt, s már nem volt képes hordani a nehéz szentségmutatót sem, s csak az áldásra vette át egyik paptársától. Az előző évben azonban még 72 éves kora dacára, két hosszú órán keresztül tartotta a Szentséget, egy fiatalember mozgékonyságával.

Az ott lévők megkérdezték tőle, hogy „Plébános úr, ön bizonnyal nagyon fáradt lehet?” Erre ez volt a válasz: „Méghogy fáradt? Hogy is gondolhatnak ilyet, hiszen Akit én tartottam, Ő maga hordozott engem!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeplőtelen Édesanya „válságterve” 2

       A 'Csodásérem' üzenetével a „Hajnal Szép Sugaraként” (II/100) ragyogott fel a végveszélybe sodródó emberiség Reménycsillaga. Az 1830-ban elkezdődött Mária-korszakot követően, az Istenanya valamennyi jelenésében felismerhető Isten kegyelmi stratégiája, az elhatalmasodó bűnre adandó édesanyai elgondolás és ennek világosan kibontakozó pedagógiája. Az Istenanya La Salette-i (1846) próféciájának második részében (1858) az emberiség jövőjének szörnyű lehetőségét mutatta be. Lourdesban (1858) kinyilvánította, hogy Szeplőtelen. Fatimában (1917) hangsúlyozta, hogy az Ő Szeplőtelen Szíve menedék. Végül Szűz Mária Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja (1961) üzenete az, mely kiteljesítette a sátán elleni harc új kegyelmi fogalmát, az engesztelés „globális fegyvereként”.

       A Szűzanya maradéktalanul be akarja teljesíteni édesanyai küldetését: »Azt akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is Velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja. (III/144) Eddig még soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére! (I/85) Nem kell feltűnést csinálni. (...) Ott dobog az a szívek mélyén, és átterjed a mások lelkére is. (…) Azt akarom, hogy ne csak nevemet ismerjék, hanem anyai Szívem Szeretetlángját /is/, mely értetek lángol, és ennek a lángoló szeretetnek elterjedését /rád bíztam/. (I/116) Tüzet tűzzel fogunk oltani: a gyűlölet tüzét a Szeretet Tüzével. A sátán gyűlöletének tüze már oly magasra csap, hogy azt hiszi győzedelme sikerrel jár, /de/ az Én Szeretetlángom megvakítja a sátánt. (…) Ehhez kell nekem az áldozat, a te /és/ a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek, Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék. Szeretetlángom el nem képzelhető fényességgel és jótékony melegséggel fogja elárasztani a földkerekséget.« (III/203)

Késve kaptam!

Mirco Agerde, a schio-i kegyhely (Olaszország) vezetőjének kérése:

A nyári napforduló éjjele (június 21-22), az okkultisták és a sátánisták kiemelt ünnepe. Ilyenkor rituális szertartást és felvonulást rendeznek az Új Világkormány győzelmének sikere érdekében, amin már láthatóan folyvást munkálkodnak!

Imádkozzuk tehát 21-én 23 órától a legerősebb fegyvert, a rózsafüzért a Szent Mihály imával, a sátán és követői terveinek meghiúsulásáért!

Elmenni, elmenni! 2

     1843. szeptember 14-én,  Garets gróf Dardilly-be érkezett. Szentünk öccse, Ferenc, hogy a váratlan látogatót félrevezesse, azt állította, hogy fivére eltávozott s maga sem tudja hová.

Garets gróf tehát kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a plébánosnak papírra vetett néhány sort: »Kérem, egyelőre ne határozza el magát semmire! Önnek szüksége van a nyugalomra, ezt jobban tudom bárki másnál. Maradjon fivérénél mindaddig, amíg szükségesnek érzi, de ne felejtse el árva Ars-i plébániáját. Gondoljon azokra a lelkekre, akiket ön irányított az égbe vezető útra, és mindazokra, akik már eltévedtek, és akiket ön fog visszavezetni! Gondoljon a „Gondviselésre”, melynek éltető lelke ön volt, és amely ön nélkül atyám el fog pusztulni! Ám leginkább gondoljon végre a Szent Evangéliumra, melynek hirdetésére és felmagasztalására meghívta önt az Is­ten!«

Mialatt Garets gróf e megható sorokat írta, Vianney fönt az emeleti szobában imádkozott, és csak a távozása után értesült a látogatásáról. Szentünk többször elolvasta a levelet, mely mély hatással volt rá.

Ámde más levelek is érkeztek, pl. Lassagne Katalin kellemetlen hírekkel szolgált: csak 15 árva maradt a „Gondviselésben” ‒ és ez már összeszorította szentünk szívét.

Ezek után, mily nagy lehetett Vianney megrökönyödése, amikor nemhogy levelekkel zörgetett a postás, de Ars-i zarándokok kopogtattak a szülői ház ablakain. Mihez kezdjen? Küldje el őket? Erre nem gondolhatott, így aztán a Lyon-i érsektől kért felhatalmazást, hogy a Dardilly templom gyóntatószékébe beülhessen. És bizony a napi levese sokáig várakozott rá a tűzhely sarkán.

Jóformán percenként kopogtattak az idegenek fivére ajtaján, mire így sóhajtott: „Ha bátyám itt marad sokáig, segítségért fogok kiáltani, hiszen én már nem vagyok úr a sa­ját házamban!”

Szentünk tehát „csöbörből vödörbe” esett, hiszen nem csak sorra jöttek a küldöttségek Ars-ból, de a közben a Dardilly-ek is elkezdtek őrtállni a Vianney ház körül, nehogy elmenjen, vagy elvigyék!

A megyéspüspök közben megküldte válaszát Raymund atyával szentünk kérelmére, és ebben nem mentette fel őt az Ars-i pozíciójából! Sőt Raymund atya lett megbízva, hogy szentünket visszacsempéssze Ars-ba!

Na ez mégkevésbé volt egyszerű dolog, mint az Ars-i szökése! Ezúttal is éjjel kellett távoznia álruhában.

A konspirációs terv szerint Raymund atya Albigny-i templomban várja Vianney-t. Szentünket pedig Ferenc, a testvére ültette a lóra idegen ruhában, és kivezette a faluból Albigny határáig, ahonnan aztán gyalog folytathatta útját az Ars-i plébános.

A templomban, nyomban szentségimádást végzett, hogy kissé elcsöndesedhessen. Egy kis pihenőt tartott, majd ebéd, imádság és szentmise. Ars-ban már igen türelmetlen volt a tömeg és még szerencse, hogy hírnök érkezett Ars-ba Raymond üzenetével, miszerint „A plébános úr jön, és egy órán belül köztetek lesz!”

Alig ért a hír a faluba, a harangok máris megszólaltak, „olyan egyöntetű és kitörő volt az öröm ‒ emlékezett vissza Lassagne Katalin ‒, hogy mindenki eléje sietett, végre viszontláthatva azt, kit hosszú nyolc napig (!) nélkülöztek. Még a cséplősök is, úgy ahogy voltak, rohantak elébe!”

Végre valahára délután 5 óra tájban megérkezett az Ars-i plébános. Botjára támaszkodva ment és követték őt sokan a templomtérre, ahol híveknek másik része várakozott.

Felállt a templom lépcsőjére és így szólt: „Gyermekeim! Többé nem hagylak el benneteket!”

Többet nem is tudott mondani, annyira fojtogatta torkát a megindulás, de az ég felé emelt szemei és remegő kezének taglejtései eleget mondtak. Raymond atya által támogatva többször körüljárta a teret, miközben megáldotta híveit, mindnyájan sírtak, dadogtak néhány szót és térdre hullottak előtte.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeplőtelen Édesanya „válságterve” 1

        A Boldogságos Szűz üdvtörténeti hivatásának értelmét a gyermekei örök boldogságáért folytatott küzdelem adja. Korunkban is arra törekszik, hogy összefogja gyermekeit és a bűn végzetes pusztításával szemben rendkívüli módon és rendkívüli eszközökkel segítse! Aggódó édesanyai terve, hogy megerősítse gyermekeit a hitben, és győzelmes harcra, nagy megtisztulásra készítse elő a világot. Nem lehet kétséges azonban senki számára, hogy már csak az egész emberiségre ható, a szeretetben való lelkületi változás mentheti meg a világot a pusztulástól! Milyen jó, hogy van nekünk Anyánk az égben!

     

Elmenni, elmenni! 1

     A jobb táplálkozás dacára Vianney éppoly sápadt és sovány maradt, mint betegsége előtt. 58 éves volt és egy aggastyán benyomását keltette. Ennek okán az orvosok sötétnek látták a helyzetét és szükségesnek tartották, hogy egy kis levegőváltozásra menjen. Azt nem merték neki mondani, hogy hagyjon fel teljesen a gyóntatással.

Devie püspök fel is hatalmazta szentünket, hogy menjen szabadságra. A különben oly határozott Vianney e tekintetben határozatlan volt, hiszen tudta, hogyha elmegy, tán vissza se jön többé! Ez a gondolat egyre jobban kísértette. Mindenesetre levelet írt Ferenc fivérének, melyben megkérte, hogy a Dardilly-i szülői házban rendezzen be számára egy szobát.

Végre 1843. szeptember 11-én közölte tervét Raymond plébánossal, aki helyettesítette. Szentünk azonban nem tudott elmenni anélkül, hogy a szeretett „Gondviseléstől” el ne búcsúzzon. Este 10 óra előtt át akart menni, és bár a gondozónőktől titoktartást kért, az egész falu őrt állt a plébánia kapujában és a szűk utcácskában, így vissza ment a szobájába. Éjfél után azonban, hóna alatt a breviáriumával és kicsi csomaggal, a kerti élő sövényen át távozott. Ezt többen látták is, de már késő volt visszatartani. A Fontblin-patak felé tartott és eltűnt az éj homályában.

A fiatal tanítónak sikerült őt utolérnie, és meg is kérdezte: „Plébános úr! Miért hagy el bennünket?”

‒ Menjünk, ne vesztegessük az időt ‒ felelt a menekülő plébános. Írtam a püspök úrnak, hogy engedje meg, hogy visszavonulhassak. A választ Dardilly-ben várom be. Elme­gyek Fourviére-be misézni, hogy megismerjem Isten akaratát! Ha a püspök beleegyezik, a vágyam teljesül, ha pedig nem, akkor visszatérek Ars-ba! De ellenkező esetben sem fog az egyházközség hiányt szenvedni, mert mindenről gondos­kodtam!

Amint Vianney átlépte a szülői ház küszöbét, annyira kimerült volt, hogy nyomban ágynak dőlt. A tanító is vele maradt, és másnap így szólt hozzá szentünk:

‒ Térjen vissza, és jöjjön értem a jövő hét szombatján: akkor együtt elmegyünk a Fourvière-i kegytemplomba, s azután majd meglátjuk, mihez kezdünk!

Ezen a reggelen Ars-ban, döbbenet ülte meg a lelkeket. Valahogyan általános hiedelem volt, hogy a plébános a Chartreuse-i kolostorba lé­pett éspedig örökre.

Úgy látszott, mintha a fa­luból eltűnt volna minden élet, minden öröm, minden bizakodás. A plébános távozása után egy hétre Garets grófné így írt naplójában: „Az árva lányok iskolája ‒ a Gondviselés ‒, zokogástóI és sóhajtozásoktól visszhangzik: a gyermekek nagyrésze szerte-szét szaladt. A templom elhagyatott. Itt-ott néhány szegény leány imádkozik egy gyertya előtt. Zarándokok nem érkeztek. Le sem tudom írni azt a szomorúságot, amely a szívem szorongatja, látva ezt a kilátástalan változást. Amikor a plébánosunk itt volt, mindennap egy-egy fejezet pereghetett le szemünk előtt a Szentek Éle­téből, most már ennek is vége!”

A helyettesítő Raymond lelkész ‒ bár továbbra is Savigneux-i plébános volt ‒, állandóan Ars-ban tartózkodott, de aki azt képzelte, hogy a zarándokoknak ő ad majd vonzerőt és vigaszt, annak be kellett látnia, hogy Vianney személye volt e lelki vonzódás egye­düli oka. Aznap, amint megtudták a zarándokok szentünk tartózkodási helyét, Ars úgy felbolydult, hogy nem volt többé ugyan az! (Képen: Hiába várakozó zarándokok)

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az Egyház Anyjának bolygónkat átfogó munkája napról-napra erősödik, és egyre világosabban kirajzolódnak a kontúrok is. A Szűzanya arra biztat, hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja az ő szavát, és válaszolni kíván felhívásaira, ajánlja fel önmagát Szeplőtelen Szívének. Ez az önfelajánlás a Szent Szűz ígérete szerint sok védelemmel és kegyelemmel jár.

(Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)

 A Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Szeretetlángja Lelkiségi Mozgalom bemutatása

       „Szeretetláng” néven terjedt el az a Lelkiségi Mozgalom, mely Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony 1961 és 1983 közt a Lelki Naplójában lejegyzett magánkinyilatkoztatásai nyomán terjedt el az egész világon és több országban főpásztori jóváhagyással, jelentős evangelizációs tényezővé vált. Hitelességét nem csupán egyszerű, evangélium-hű tanítása és hagyományos engesztelő gyakorlatai igazolják, hanem azok a szembetűnő lelki megújulások (gyümölcsök) is, melyek egyéneket, családokat, egész közösségeket késztetnek rendszeres imára, engesztelésre és irányítanak vissza a Katolikus Egyház liturgikus életébe. De külön figyelmet érdemelnek a lelkipásztori és exorcista tapasztalatok is, melyek közül egyet Dr Kovács Zoltán mariológus a Teológiai Szakvéleményében említ: 

       Elsőként lássuk Bernardino Echeverria Ruiz guayaquili érsek (későbbi bíboros) a Szeretetláng Lelkinapló 1988-as kiadásához írt ajánlását (részlet): „Szeretetláng – ez az új neve annak a mérhetetlen és örök szeretetnek, mely Mária Lelkében él minden ember iránt (…) Láng ez, mely megvilágít, láng, mely melegít, láng, mely tűztengert képes fellobbantani. Láng, mely Mária Szívében ég, s égni akar gyermekei szívében is. (…) A Szeretetlángnak égnie kell minden keresztény megmentésére, hogy megmentse a családokat..., hogy segítse a papok megszentelődését. (...) A Szeretetláng kell, hogy megvilágítsa a keresztény ember életének minden pillanatát...” (fordítás mint lent, P. Róna G. SJ)

       Hazánkban Erdő Péter bíboros érsek hagyta jóvá a Mozgalmat 2009. június 5-én, melyet másnap a X. Országos Szeretetláng Találkozón hirdetett ki: „...Jelen soraimmal a krisztushívők jogi személyiséggel rendelkező egyházi magántársulásaként az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében megalapítom a Mária Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja Mozgalom Társulást. Egyben jóváhagyom a főegyházmegye területére nézve is a társulás 2008. augusztus 15-én, a brazíliai Sao Paulóban elfogadott és 2008. december 11-én a mexikói Hermosillói Főegyházmegyében jóváhagyott szabályzatát. A társulás életére és munkájára Isten bőséges áldását kérem. Szolgáljon működésük hazánk lelki megújulására!” (494-1/09 sz. Jóváhagyási Dekrétum). 2010-ben Nihil obstat- és Imprimaturral a Szent István Társulatnál megjelenhetett a teljes Lelki Napló kritikai kiadása.

Jézus Szentséges Szíve
     Jézus Szívének tisztelete dogmatikailag a Szentíráson alapul: Jézus kereszten átszúrt Szíve a megváltó szeretet szimbóluma. Magát az Istenembert ünnepeljük, de úgy, ahogy szívének szeretetét kifejezte.
     Tiszteletének alapja az, hogy Jézus egész embersége, így Szíve is az Isteni Személy kifejezője. A Szentírásban a szív az ember erkölcsi és vallási személyiségének foglalata, nem lélektani, hanem egész-emberi fogalom, ősfogalom, mely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. 
Jézus Szívének átszúrása és oldalának megnyitása jelképezi a szeretet végtelenségét, a Szentlélek elküldését és a Szentségek forrását, mely nélkül nincs hitélet.
     Az egyházatyák a Jn 7,37–38-ra hivatkozva Jézus Szívét az Élő Víz forrásaként jelölték meg.
     A középkorban már kimutatható egyes misztikusainál a Jézus Szíve - tisztelet. 
Ezt követően a 16. században főként a jezsuiták és a karthauziak terjesztették a tiszteletet, aminek teljes kibontakozása a 17. századi Alacoque Szent Margit látomásaihoz kapcsolódik. Ebben, Jézus különösen az emberi hálátlanságot fájlalta, s a Szív tisztelőitől engesztelést, valamint gyónást és áldozást kért a hónap első péntekjén.
     IX. Piusz pápa 1856-ban Jézus Szíve ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette. A főünnep napja a Pünkösd utáni második vasárnapot (vagyis Úrnapját) követő péntek. Ezenkívül Jézus Szívét ünnepeljük minden elsőpénteken és a júniusi hónapban.
     Jézus Szentséges Szíve két alapvető ábrázolásban ismert.
Alacoque Szent Margit látomásai nyomán, Jézus Szívének lángoló ábrázolásaként, és Szent Fausztina nővér látomásai nyomán az Irgalmas Jézus képen, melyen a Szentséges Szív nem látható, csupán a belőle áradó fénysugarak.
     Megjegyzés: Hasonlóképpen ábrázolt Mária Szeplőtelen Szíve! Míg a Fatimai Szűzanyát tövisekkel körülvett lángoló szívvel ábrázoljuk, addig Mária Szíve Szeretetlángja esetében a Szív nem látható, csupán a belőle áradó sugarak! (Sajnos helytelen a Szent Szűz Szeretetlángját szívvel ábrázolni!)

(Több forrás, köztük a Magyar katolikus lexikon és a Magyar Kurír felhasználásával!)

A csodás gyógyulás 

     Szentünk, miután siralmas állapotban volt és a szíve is alig vert, úgy látszott, mintha elvesztette volna eszméletét. Ekkor mindenki letérdelt ágya mellett, csak Saunier orvos maradt állva, nem kételkedve többé abban, hogy a vég el­közelgett. Ezalatt a beteg csukott szemmel hallotta mindazt, amit az orvos mondott: »Szegény kis nővérem ‒ mondta néhány hónappal később Vianney Margitnak ‒, amikor a végét jártam és már felvettem a Betegek Szentségét is, az orvos megtapogatta ütőeremet és ezeket mondta: „Már csak harminc vagy negyven perce van hátra!” Én pedig így szóltam magamban: Istenem, előtted kell megjelennem s a kezem üres! A Boldogságos Szűzhöz és Szent Filoménához fordultam lélekben. Bárcsak még valamit tehetnék a szegény lelkek érdekében!«

Amikor ez zajlott le szentünkben, alig fejezte be kérését a Boldogságos Szűzhöz és az ő kedves Szentjéhez, egyszeriben jobban lett. Fel­nyitotta szemét és tudott beszélni.

Ezt követően a jó plébános élvezte a három óráig tartó ágynyugalmat, mely alatt összetett kézzel, teljesen mozdulatlan maradt. Volt aki látta, volt aki csak ráérzett, de szentünk angyali buzgósággal mondta imáit, mindazonáltal a láz ismét elkezdte hevesen gyötörni. Az or­vos már nem mert nyilatkozni, de maga azt hitte, hogy még néhány óráig tarthat az élete. Ezalatt a kollégák elhatározták, hogyha a beteg átéli az éjszakát, Dubouis plébános elmondja a száz miséből az elsőt Szent Filoména-oltáránál, kinek fogadalmat tett az Ars-i plé­bános.

Másnap 1844. május 12-ének hajnalán a beteg még lélegzett. E hírre zsúfoltan megtelt a templom, és a fogadott mise kezdetét vette, az Ars-i egek felé pedig csak úgy áradt az ima!

Ezidő alatt Vianney-t lázálmok és halálfélelem gyötörték, ám egyetlen pillanat alatt ez váratlanul megszűnt, s a beteg nyugodtabb lett. Mit nyugodtabb! Az arcára átható mosoly ült, mintha jelenést látott volna, amely őt örömmel töltötte el. S alig lett vége a Szentmisének, így kiáltott fel: „Barátaim, nagy változás állott be az állapotomban. Meggyógyultam!”

A jelenlévők, szinte meghőköltek, ám amint felocsúdtak, nyomban magyarázatokat kezdtek keresni.

Ehhez alapot szolgáltatott az, hogy szentünk önkívületi állapotában több ízben hallani vélték, hogy Filoména nevét emlegette, így az emberek feltételezték, hogy a kis szent jelent meg neki, és váratlan gyógyulását neki köszönheti. Tény ami tény, a testi erejét oly gyorsan nyerte vissza, hogy orvosai, akik már a kihűlését várták, maguk „hűltek” el annak láttán, hogy a betegük rendbe hozza magát és indult a templomba gyóntatni!

Az orvosai szavakat nem találtak, de a gyengesége folytán a gyóntatásokat egyenlőre nem engedték meg, és mivel szentségi böjtöt sem tarthatott, ezért éjjel kettőkor a jó Pertinand atyára támaszkodva mutatta be a Szentmiséjét. Az időpont ellenére az egész egyházközség jelen volt!

Vianney azt hitte, hogy a gyógyulása állandó, az orvos azonban eltiltotta őt a hosszan tartó tevékenységektől, amíg teljesen fel nem erősödik. Engedelmeskedett, de ez nagy megerőltetésébe került. Valahányszor csak a templomban járt, szent irigységgel nézett a gyóntatószékre. Hő vágya volt tehát, hogy testi erejét visszanyerje.

A szobájában meglátogatta Garets gróf, és megdöbbenve látta, hogy szentünk ül az ágyán és folyvást sír. A gróf részvéttel kérdezte: „Mi a baj plébános úr?”

‒ Ó senki nem értheti meg a könnyeimet, melyet 11 éves koromtól hullatok a magány utáni vágyamban. ‒ s zokogásba fulladva folytatta ‒ Mindig elutasították ebbéli kérésemet!

A gróf csak nézett, és nem tudott szólni sem!

Szentünknek azonban a teljes felgyógyulásáig naponta kétszer kellett bőségesen étkeznie, és egy-egy deci vörös óbort innia! Nehezen lehetett a körülállóknak a nevetést magukba fojtani, amikor hallották így sóhajtani: „Ó jaj, ínyenc lettem, s kevesebb kegyelemben fogok részesülni, ezért a vétekért bizony már nem érzem olyan jól magam, ha gyónni megyek!

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

 Erzsébet asszony bemutatása 

       Blogom témáját aktualitássá teszi, hogy Jézus és Mária több, közel 60 éve szólaltak meg Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony lelke mélyén. A revelációk, melyek minden látomást és látványosságot nélkülöztek 1961-ben kezdődtek el a jézusi hanggal: Mondj le önmagadról! (I/7) Nehezen érthető kérés volt ez egy olyan lélek számára, aki 1913-ban született hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként. 1925-ig bezárólag az egész családja kihalt. Kilencen a spanyol influenzajárványban (1918), egy diftériában, 2 pedig balesetben. 14 éves korára (1927) még távoli hozzátartozója is meghalt. Hihetetlen nélkülözések között kellett fenntartania önmagát és érthető, ha csak négy elemiről volt papírja. 1931-ben férjhez ment. 33 évesen megözvegyült (1946) hat gyermekkel, akik közül a legkisebb 3 éves volt. Az új kommunista-szocialista rend elvette minden megélhetésüket, és mivel beíratta gyermekeit hittanra és a Mindszenty ellenes papírt sem írta alá (1949-50), munkát sehol nem kapott, ill. a próbálkozásaiból rövid úton menesztették!

       Erzsébet asszony a kapott üzeneteket az Úr határozott kérésére jegyezte le négy füzetbe, (melyekre a római számok utalnak). Személyéről idézzük egyik lelkivezetőjét Dr. Antalóczi Lajos prelátust: „Évekre szóló személyes ismeretség után elmondhatom, hogy Erzsébet egyszerű de szívós, sokat szenvedett, kitartó egyéniség volt, akit az élet terhe, a keresztek nem törtek meg, hanem acélossá formáltak. Erős asszony volt, akinek életében természetes volt az erények gyakorlása, a rendkívüli kemény böjt, a sok imádság és a porig való alázkodás.” (Jelenések, üzenetek és a jövő, Kisboldogasszony Plébánia Eger 2000, 172-173. A továbbiakban JÜ.)

     Apponyi tudta: „A morális járványok ellen minden torlasz hatástalan”. De a hazánkat elárulók olyanok számunkra, mint azok a zsidók, akik Pilátus kérdésére Barabást választották Krisztus helyett. Nem jelenthetnek többet, mint azok, akik az emberi létük alantasabb oldalát megtestesítő bűnöző mellett álltak ki a szeretetet, a megbocsátást és az igazságot képviselő Messiás helyett. Elvakult gyűlöletükkel pillanatnyilag akár győzhetnek is, mert a megtévesztő ígéreteikkel és véleményükkel okozott tömeghisztéria – demokráciát és hamis jogállamiságot vizionálva – képes a gyenge, hatalomfüggő döntéshozók befolyásolására is, akik a népakarat nevében mossák kezüket döntésük meghozatalakor.

Az akkori Pilátusok is mosták kezeiket 1920-ban, mert a rendesen előkészített nemzetközi tömeghisztéria hazánkat áldozta fel a politikai és a gazdasági érdekek oltárán, csakúgy, mint a második világháború végén, aztán ’56-ban, vagy manapság, az öngyilkosságba fékevesztetten rohanó globalista korban. Így lettünk hát népek Krisztusa. https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200121-nepek-krisztusa-magyarorszag

Egészségügyi gondok

     1844. május harmadikán délután is belefogott az olvasmányba, amikor hirtelen fulladás akadályozta a folytatásában. Letérdelt, hogy elmondja az imát, alig tudta kiejteni az első szavakat. Magas láz fogta el őt. Hozzá rohantak és elvitték a lakására a szobájával szomszédos helyiségbe, ahol Balley plébánostól örökölt ágya volt, ereklyeként.

Dr. Saunier orvos mellhártya és tüdőgyulladást állapított meg. Garets gróf is nyomban felkereste és miután látta, hogy szegény jó plébánosa egy vékony szalmazsákon fekszik, kényelmes matracot ajánlott fel. Hosszú rábeszélés után szentünk mindenbe beleegyezett. Az orvos menthetetlennek tartotta az állapotát, hiszen május 6-án 58 éves lett, és szentünknél az évek duplán számítottak! Saunier orvos három másik orvossal konzultált. Megegyeztek, hogy kerülnek minden körülményes vizsgálatot, mert a beteg szíve igen gyengén működött.

Ezalatt szentünk egyáltalán nem veszítette el lélekjelenlétét­ és humorát, melyről a jelenlévők is meggyőződhettek. Amint az egész orvosi „fakultást” az ágya körül látta, mosolyogva így szólt:

‒ Nehéz harc előtt állok!

‒ És ki ellen, plébános úr?

‒ Négy orvos ellen. De ha még egy ötödik jön, végem van!

A tréfa ellenére ne felejtsük el, hogy az Ars-i plébános remegett az Isten ítéletének gondolatára. „Szeretnék még élni ‒ mondta Garets grófnak ‒, hogy megsirassam vétkeimet, és hogy még jót is tehes­sek!”

Éjjelei nyugtalanok voltak, lázálmok gyötörték. „Ez éjjel ‒ mesélte reggel ‒ hallottam, amint a démonok örömkiáltásokban törtek ki: „Végre a mi kezünkben van, és ő már a miénk!”

Mindazonáltal a kísértés és a rossz álmok nem tudták őt megfosztani az Istenben való bizakodástól. Engedelmességből minden előírt orvosságot bevett és Isten akaratában való tökéletes belenyugvással tűrte szenvedéseit!

Ez idő alatt Ars-ban olyan volt a hangulat, mintha minden házban egy-egy halott lett volna. A zarándokok csak úgy tétován bolyongtak a templom körül, mint a pásztor nélküli nyáj két-háromszázan lehettek, kik még nem végezték el a gyónásukat, és akik nem voltak hajlandók az ideiglenes helyetteshez a jóságos Lacote atyához fordulni. Már csak az Ég rendkívüli segítségében reménykedtek, ezért e zarándokok, a nap bizonyos óráiban Szent Filoména-oltáránál gyűltek össze. A környékbeli papok misét mondtak kilenc napon át a beteg felgyógyulásáért. Mindennek dacára a templom mégis elhagyatottnak látszott. Ő hiányzott!

1844. május 11-én estefelé mintha a haláltusa beállt volna, hét pap tartózkodott a beteg szobájában, akik elhatározták, hogy Vianney-nek kiszolgáltatják az útravaló szentségeket. Gyóntatója Valentin a Jassans-i plébános jobbnak vélte azonban, ha a hívek semmit sem tudnak az előkészületekről.

„Hisz-e minden igazságban, mit az Anyaszentegyház tanít?” ‒ kérdezte remegő hangon a Jassans-i paptárs. „Azokban soha­ sem kételkedtem!” ‒ felelte a szentünk, és a szentségek vételét olyan hittel fogadta, ami a körülállókat mélyen megindította.

Amikor a jelenlévők eltávoztak és csak a Fareins-i plébános Dubouis maradt a betegágyánál,  a haldokló Szent Filoména oltalmába ajánlva magát megfogadta, hogyha felépül, száz misét mondat tiszteletére. Egyben elrendelve, hogy egy nagy gyertyát gyújtsanak meg képe előtt. (Szentünk és Filoména szobra az Ars-i bazilikában) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A "kiváltságolt" Erzsébet asszony bemutatása 

       Modern világunkban az üdvözülni akaró ember hitét az erőtlenség súlyosan veszélyezteti. A hívő emberek egyre jobban nélkülözik a keresztény környezetet. Az egyébként jó szándékú, Istennel és Egyházzal még kapcsolatot tartó emberek is többnyire átveszik a környező világ mentalitását, erejük megfogyatkozik s nem képesek a deszakralizálódott környezetben apostolként, dinamikusan tanúságot tenni az Evangéliumról. A szekularizáció, az elvilágiasodás már több mint száz éve, manapság pedig az erkölcsi liberalizmus hatalmas pusztítást végez a lelkekben. Az elmúlt hatvan esztendő során azonban − jóllehet különböző okok miatt − az egész világon (s valljuk meg: nemegyszer az egyházi berkekben is) az elvilágiasodás és az istenfogalom eltorzulása soha nem látott méreteket öltött. Az emberek tömegesen elveszítették képességüket az Isten Országáért hozott erőfeszítésre, pedig erőfeszítés nélkül senki nem üdvözülhet (Lk 16,16). Az Egyház Anyja erre a gyengeségre, erre az erőtlen keresztényi életre esdett ki számunkra többletkegyelmet Istennél a Szeretetláng ajándékával. 

       A Szeretetláng látnoka csak átvitt értelemben nevezhető „látnoknak”. Erzsébet asszony − az ő szavaival élve − a szemeivel semmit nem látott, és füleivel semmit nem hallott. (Bossis Gabriella esetében is ugyanez a helyzet.) Ennek ellenére a látnok mégis világosan tudja, ki az, aki hozzá beszél. Sőt azt is ,,látja'', hogy a Szent Szűz vagy az Úr tekintete szomorú vagy derűs, esetleg mosolygós.   A misztikus irodalom ezt a jelenséget értelmi látomásnak nevezi. Évekre szóló személyes ismeret után elmondhatom: Erzsébet asszony egyszerű, de szívós, sokat szenvedett, kitartó egyéniség volt, akit az élet terhe, a keresztek nem törtek meg, hanem acélossá formáltak. Erős asszony volt, akinek az életében természetes volt az erények gyakorlása, a rendkívül kemény böjt, a sok imádság és a porig való megalázódás. Idealizált lenne azonban az Erzsébet asszonyról alkotott kép, ha letagadnánk természetéből fakadó emberi gyengéit. Mindezek ellenére viszont határozottan ki kell jelenteni: Erzsébet asszony ezt a lelkinaplót természetfölötti közreműködés nélkül nem tudta volna megírni. Nem lett volna rá képes! A Szeretetláng Napló esetében a jó szándékú emberi mesterkedés teljesen kizárt.

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

KILENCEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat! 

Osztogatni a szentelt érmeket és a rózsafüzért, az is evangelizáció!   

     Amikor Vianney a zsolozs­máját mondta, arckifejezése lelkének szépséges érzelmeit sugározták. Szája, mintha ízlelte volna azt, amit értelme felfogott, szemei ragyogtak, tüzeltek. Azt lehetett volna mondani, hogy a földinél tisztább levegőt lélegzett és hogy a világ lármájától kikapcsolódva, csak a Szentlélek szavát hallotta.

Ekkor mint egy szobor, meg se moccant, nem ismerte a szórakozottságot. Egyik katekézisében beszélt az imában szórakozott emberekről: „A legyek kikerülik a forró vizet, azok inkább a langyos vagy a hideg vízbe esnek.”

A breviárium végeztével ismét hozzáfogott a gyóntatáshoz, egészen este tizenegyig. Majd elhagyta a sekrestyét, s a katekézis stallumába helyezkedett el. Így nevezték a deszkából összetá­kolt széket magas támlával, amit egy rács vett körül. Itt 1845-59-ig, tehát 15 éven át, az Ars-i plébános minden hétköznap 11 órakor helyet foglalt, hogy a zarándokoknak az egyszerű katekizmusból előadást tartson.

Kedves egyszerűséggel kezelte hallgatóságát. Szentünket nem úgy hallgatták, mint más hitszónokot, hanem mint az Isten küldöttét, mint egy új Keresztelő Szent Jánost, aki a túlvilág titkait ismeri. Tanítását azzal kezdte, hogy a kátéból felolvasott egy-két kérdést a válasszal együtt, azután oldalt letette a könyvet. (A kis könyv számtalan alkalommal eltűnt, melyet jámbor tolvaj kezek szent ereklye gyanánt emeltek el!)

Aztán következett a szöveg megmagyarázása. Beszédei az örökkévalóságot tárgyalták. Tűzben égő tekintetét hol az egyik, hol a másik hallgatójára szegezte, mintha szavának tőrét szívükbe akarta volna döfni: ostorozta a vétket, át­kozta a bűnt, de leginkább az Istenszeretet szépségéről, öröméről dalolt. Ha éles hangját nem értette volna valaki, akkor a felzokogása remegtette meg annak szívét!

Az teljesen ki volt zárva, hogyha az Ars-i plébános valahol megjelent, a tömeg ne tolongott volna körülötte. A templomból csak azért mentek ki sokan, hogy Vianney-t lépésről­-lépésre kövessék. A pap-kollégák arra a szívességre kérték őt, hogy elkísérhessék őt egész a betegekhez, hogy ott tanuljanak és épüljenek. Sohasem hallották beszélni annyi hittel, mint a Betegek Szentségének kiszolgáltatásánál, amikor is oly meggyőződéssel ecsetelte a másvilági életet, hogy az ember szinte látta, amiről ő beszélt. Vagyis szentünk oly sikerrel tudta vigasztalni a haldoklókat, hogy mindenki a karjai közt szeretett volna meghalni!

És amint Vianney távozott a betegektől, már tömegek várakoztak rá, akik nagyon jól tudták, hogy a zsebei tele vannak érmekkel, rózsafüzérekkel. Mily boldogság volt, ha tőle valami emléket lehetett kapni. A körültekintőbbek többször is letérdeltek útközben, hogy többször részesüljenek áldásában s több emléktárgyat kapjanak tőle. E jámbor csalafintaságok Vianney figyelmét nem kerülték el, s tudta jól, hogy egy Lyon-i kislány már egy egész raktárra valót kapott tőle. Három napra jött el a leányka, s minden alkalmat fölhasznált arra, hogy kezét nyújtsa. A harmadik nap szentünk így szólt: „Kisleányom ez már a 17-ik!” Mellesleg a kislány megszámolta, s valóban épp 17 érmet kapott a három nap alatt.

Könnyen érthető, ha a készlete hamar kifogyott. Ez persze szentünket nem nyugtalanította! A tehetősebb zarándokok bőven ellátták őt!

Sürgős esetek kivételével a beteglátogatást nagyon gyakran megelőzte egy másik látogatás, ami szintén nagyon a szí­vén feküdt: a „Gondviselés” árváinak a meglátogatása: ők is nagy örömmel várták őt. (Képen a "Gondviselés kápolnája, mögötte az Intézettel. Balra a templom mögötti parkhoz vezető lépcső!) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

NYOLCADIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Aki a szenteknek is prancsolt? 2 

     Ebben az időben Toccanier káplán, kérdőn fordult plébánosához:

‒ Főtiszte­lendő plébános úr! Azt hallom egyre inkább, hogy a faluban az emberek ön ellen beszélnek!

‒ És ugyan mit? ‒ kérdezte szentünk, kissé csodálkozva.

‒ Neheztelik, hogy ön Szent Filoménának megtiltotta, hogy itt csodát műveljen!

‒ Ez igaz ‒ válaszolt az atya ‒, arra kértem Szent Filoménát, hogy itt lelkeket gyógyítson annyit, amennyit csak akar, de testileg innen tá­vol eső helyen tegyen csodát! És ő meg is hallgatott engem, mert több beteg itt kezdte meg a kilenced ájtatosságát, s otthon fejezte be, ahol meghallga­tást nyert!

Ennek hallatára mondhatjuk, hogy Vianney sajátos egyességet kötött kedvelt szentjével, ám ezt a „megállapodást”, egyik fél sem tartotta be igazán, mert gyakran már a kilenced kezdetén történtek csodák! Ily eset volt egy kis nyomorék gyermek felgyógyulása is, melyre szentünk megjegyezte: „Szent Filoména nem állotta szavát. Másutt is meggyógyíthatta volna ezt a gyermeket!”

Persze a zarándokok is észrevették, hogy az Ars-i plébános „duzzog” Szent Filoména ellen, és felettébb csodálkoztak. S ekkor a földi és az égi Szent között oly „jelenetek” játszódtak le, melyeknek tanúi csak az angyalok voltak. Vianney ugyanis, mintha meghátrált volna szigorában.

Egy alkalommal Vianney Szent Filoména oltáránál misét mondott és lám, csodálatos gyógyulás történt. Szentünk visszatért a sekrestyébe anélkül, hogy a gyógyulásról tudott volna. Mialatt a szekrényen aláírta az elébe helyezett képeket, hozzájött a káplánja és ekként mesélte az esetet:

‒ Főtisztelendő plébános úr! Szent Filoména ugyancsak hosszú ideig pihent, de most végre csodát tett!

‒ Ez csak azért történt, mert a mise alatt e szavakkal kor­holtam meg őt: „Hatalmas Szent, ha nem művelsz több csodát, elveszted a jó hírneved!”

Szemügyre véve azokat a tanúvallomásokat, amiket részint a szenttéavatásí pör folyamán, részint az Ars-i vizsgálódás során összegyűjtöttek, akkor kitűnik, hogy a csodák, melyek földi Szentünk homloka körül előlegezett dics­fényt képezték ‒ így-úgy ‒, az Ars-i plébános csodái voltak. Mert bizony előfordultak olyan rendkívüli estek is, melyben ‒ ha szabad így kifejezni ‒, Isten nem hagyott a kis Filoménának annyi időt sem, hogy közbenjárhasson, és máris megtörtént a csoda a plébános szörnyű zavarára!

Vianney súlyos betegsége folyamán (1843. május) Raymond-Corcevay asszony gyógyulást jött keresni Ars-ba. Gégegyulladás következtében alig tudott egy szót kiejteni és palatáblán köz­ölte gondolatait. Vianney így szólt hozzá: „A földi gyógyszer önnek nem használ, abból már sokat kapott. De a jó Isten meg akarja önt gyógyítani. Forduljon Szent Filoménához. Palatábláját tegye az ő oltárára. Ostromolja őt hevesen. Mondja meg neki, ha nem akarja visszaadni az ön hangját, akkor adja oda önnek az övét”. Az asszony azonnal oda sietett a kis Szent oltárához és mire befejezte az imáját, meg is gyógyult.

Két év óta nem beszélt, hat év óta szenvedett. Amint a szállására visszatért, a többek jelenlétében néhány oldalt hangosan felolvasott egy könyvből.

A csodákat és megtéréseket azonban szentünk fizette meg Istennek, Krisztus a mi Urunk által! Szüntelenül vezekelt a legkülönfélébb módokon, éjjel és nappal. Tisztában volt vele, hogy némelyik „eszköz” ártalmas az egészségére, de sem a megpróbáltatásoktól, sem a haláltól nem félt! Az emeleti hálószobájában gyakran egy koporsóban aludt, mintegy „szoktatva magát”. A koporsó azonban kevéssé bírta az „illetéktelent” és egyszerűen szétesett. Szentünk maga drótozta össze és erősítette meg körbe deszkákkal, mert ehhez nyilvánvaló okból, iparost nem akart felkérni! (Források a 2. részben!) 

(Folyt.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozta!

Légy te az első!

Aki a szenteknek is parancsolt? 1 

     Egy Lyon-i cipész Antoin Saubin, bár fiatalon buzgón gyakorolta a hitét, idővel elvesztette, annál is inkább, mert rabja lett a spiritizmusnak. Ám szörnyű rémálmai miatt, felkereste az Ars-i plébánost. A templomhajóban odáig sétált, ahonnan jól lehetett látni Szent Filoména oltárát. Így aztán hol oda nézett, hol pedig a plébánosra, aki épp a reggeli zsolozsmáját végezte, neki háttal. Saubin szerette volna látni Vianney arcát, de múlt az idő, és egyre csak türelmetlenebb lett. „Ha ez a pap ‒ mondta magában ‒, tényleg Isten Lelkétől van eltelve, akkor megérezné, hogy beszélni akarok vele, ráadásul sietős a dolgom!” Ez a gondolat alighogy átvillant az agyán, amikor Vianney hátrafordult, e szavakkal:

‒ Legyen egy kis türelemmel barátom, és azonnal szolgálatára állok!

A cipész meglepetése leírhatatlan volt. Meggyónt és beszélgetett szentünkkel, melynek hatására a rémálmai eltűntek és visszanyerte gyermekkori hitét!

Az Ars-i irattár okmányai több mint húsz vallásos intézményről tudnak, amelyek mind szentünk jó tanácsainak köszönhetik ala­pításukat és fennmaradásukat.

Egyes rendalapítóknak és rendfőnököknek ezt ajánlotta: „Szándékotok legyen tiszta és legyetek alázatosak. Csak annyiban lesztek gazdagok, amennyiben az isteni Gondviselésre bízzátok magatokat!”

Egy újságírónak: „Minél kisebb lármát csapjatok az újságokban a szórakoztatásról, ám annál hangosabbat a szentségház előtti elmélyülésről!”

Nem pártfogolt oly kezdeményezést, amelynél előre látta a sikertelenséget. „Isten mindenkoron mindenható és napjainkban is tehet csodát és tenne is, mint egykoron, csakhogy most hiányzik a hit!”

Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége lenne hangsúlyozni:

1) Létezik kárhozat.

2) Léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk!

3) A vasárnap indokolatlan eljelentéktelenítése és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn!

Amellett, hogy szentünk nagyon jól tudta, miszerint falujában rend­kívüli dolgok történnek, de mindezeket Istennek vagy a szen­teknek, de különösen Szent Filoménának tulajdonította.

Ámde az Ars-i plébános saját természetfölötti hatalma láttára és hírére nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ezért, hogy a nép tiszteletét magáról elterelje, mindig a kis vértanú lányt állította maga elé. Ez azonban nem mindig sikerült neki. A tömeg kétségen kívül bízott Szent Filoména közbenjárásában, s hódoltak is csodás hatalma előtt, de arról győződtek meg, hogy Filoména közbenjárását erősen alátámasztják az Ars-i plébános imái. És ez az, amitől Vianney erősen szabódott: „Én egy szegény tudatlan ember vagyok, aki egykor juhokat őriztem, és egyáltalán nem művelek csodát. Imáitokban forduljatok Szent Filoménához, mert az ő köz­benjárására magam is mindent el tudtam érni!”

Végtére is úgy látszott ‒ és nem álszerénységből ‒, hogy nem is volt tudomása arról, hogy a gyakori meghallgattatások az ő hősies, szent életének eredményei, és az ő szentségéről tanúskodnak.

Így vagy úgy, de egyetlen dolog lebegett szeme előtt: a lélekmentés által előmoz­dítani az Isten dicsőítését. Ez volt az ő igazi küldetése! Ennek okán a csodás gyógyulásoknak másodlagos szerepet tulajdonított, és bizony a megtérés csodáinál messze keve­sebbre becsülte. Ezt mondta egyszer: „Kedvem volna megtiltani Szent Filoménának, hogy csodás gyógyításokat műveljen, inkább a lelkeket kéne gyógyítania, mert a test épsége hiábavaló, hiszen így is, úgy is elrohad!”

Természetesen a csodák híre sok embert csődített Ars-ba, jóllehet a szent plébános alázatossága nem erre számított. (Képünkön Szent Filoména) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
       Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

HETEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

HÁROMNAPOS SÖTÉTSÉG?

Midőn a gonoszság mindenhol nyomorgatja a jókat, Isten közbelép és akkor jön egy háromnapos teljes sötétség, amely alatt csak a szentelt gyertyák égnek. Az emberek nem tudják, mi lesz és ez annyira meg­rémíti őket, hogy részben meghal­nak, részben megtérnek. Mikor ez a megtérés, ez az Istenhez fordulás teljes lesz, akkor megszűnik a sötétség és egy általános kibékülés kö­vetkezik, amelyet egy nagyon bol­dog, körülbelül negyedszázadra ter­jedő békeidő követ. Olyan béke, amilyen még nem volt a földön, amikor mindenki Istenhez tér, min­denki szeretné az evangéliumot megismerni. A pogányok is vágyód­nak Krisztus igazsága után. Akkor, ebben az általános, Isten után való vágyakozásban, olyan missziós mun­ka indul meg, hogy mindenfelé el tudják vinni az evangélium világos­ságát. Olyan anyagi fellendülés követi ezt a lelki megigazulást, hogy a legnagyobb jólét, a legnagyobb boldogság lesz mindenfelé. Csak egy gondolat fogja megzavarni ezt a boldogságot: mindenki érezni fogja, hogy nem tart soká és hogy közel van az idők teljessége. 

AZ ANTIKRISZTUS KORA

Ezek a jövendölések tudni vélik azt is, hogy ebben a boldog békekorszakban születik meg az Antikrisz­tus. Alig lesz 33 éves, amikor meg­fordul újra a világ sora és az ifjú nemzedék elfelejti azt a szörnyű szenvedést, amelyen az emberiség átment és lassanként megint elfordul Istentől. A nagy jólét folytán az emberek ellanyhulnak a vallásos buzgalomban. Ez az elfordulás a vé­gén kirobban. A fiatalok élére áll egy vezér, az Antikrisztus, aki az ifjúság lelkesedése mellett magához ragadja a hatalmat. Tíz uralkodó csatlakozik hozzá. Ekkor ismét a jók üldözése következik, mely körülbe­lül 35 évig tart. Közben, amikor az Antikrisztus már látszólag győz Krisztus felett, betelnek az idők és következik a világ vége.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A házibuli
     A végzős diákok meghívtak néhány elsőéves lányt egyikük családi villájába, bulizni.
A vendégek sorra érkeztek és fogyott a "welcome drink", csak egy fiú Lénárd nem akart inni semmit, pedig mindenki azt várta, hogyha becsiccsent, még jobb hangulatot teremt maga körül.
Valamennyien ötöd éve ismerték Lénárdot és alig akadt aki ne kedvelte volna. Vidámnak látszó fiú volt, a társaságok tréfamestere – de csak látszatra –, mert bensőleg összeszedett és komoly volt. Mindenki tudta róla, hogy nincsenek szülei. Zárkózottságára jellemző volt, hogy nehezen ismerkedett a lányokkal, melyet maga azzal magyarázott, hogy úgyse talál "magának valót" (ami alatt bensőségesen hívő katolikus leányzót értett).
     Nyári kánikula volt és a hűsítő italok bizonyultak a legnépszerűbbnek. Lénit is megkínálták egy jegessel, ám ő nem tudta, hogy dupla szeszt raktak bele. Rettenetesen a fejébe szállt! Nos eddig mindenki gurult a poénjaitól, ám ezúttal megbizonyosodhattak, hogy ez az ember "fordítva van bekötve", mivel látványosan elcsendesedett, leült a sarokba, "derengeni" a félhomályban.
A lakás légkondija épp rossz volt, így mindenki nekivetkőzött a tisztesség határain belül. És ekkor kezdődött el a baj!
     Lénárd szeme megakadt az egyik csinos szőke lányon, akit már tavaly az első látásra vonzónak talált, de soha nem volt mersze közeledni hozzá. A lány – Ilcsi – szerényen ült, s a nyakában egy Csodásérem ragyogott. A fiú valójában nem is a lányt, hanem az érmecskét nézte, szinte megigézve.
A többiek is észrevették, a szinte mozdulatlan hódolatot és heccelni kezdték, "nicsak, tetszik neki a csaj, csak egy kicsit merev"! Erre kitört a röhögés. Csak egy valaki vette észre, hogy valami gond van a fiúval – a csodásérmes lány –, mert Léni szemében egyre csak gyűltek a könnyek.
     A lány, mivel maga is kóstolgatta az italokat, nem kevéssé spiccesen, egyszeriben – mint aki segíteni is akar, meg magával sem bír –, se szó, se beszéd, odament és beleült a nekikeseredett fiú ölébe, magához szorítva borzas fejét! Más fiatalember meglepett és boldog lett volna érezni egy ilyen szép lány illatát és szívdobogását, ám Léni nemhogy boldog, de kifejezetten szomorú volt, melyet a benne dolgozó ital sem csillapított. Többször elsuttogta fájdalmasan: "elhagytam őt, szégyelltem őt és megtagadtam őt"!
A lány csak keveset értett a szavakból, de azt tudta, hogy nem neki szól. Azt azonban meg kellett állapítania, hogy kiváltságolt partnere minden romantika ellenére, igen kényelmetlen helyzetben van. A fiúnak ugyanis folytak a könnyei.
     Illő nem illő, most jókor jött ez az ölelés a félhomályban, mert ha a többiek így látták volna a máskor vidám fickót, nyomban buta heccelődés áldozatává teszik.
     A zene döngött, néhányan táncoltak, egy pohár kiömlött, ám ami ezután történt, váratlan volt mindenki számára. A férfitársak által bátortalannak tartott Léni elemelte a fejét a lánytól és forrón megcsókolta a melle fölötti érmet. A többiek csak azt látták, amit láttak és tapsvihar tört ki, gratulálva Léninek, hogy most végre, leküzdötte komplexusait!
     Ilcsi oldotta meg a helyzetet és gyorsan szellőzés ürügyén kiosontak a kertbe, de leginkább azért, hogy kiragadja Lénit az értetlen társaságból.
     A félénk fiatalember, maga sem tudta honnan vette a bátorságot, de habozás nélkül megvallotta Ilcsinek, hogy már egy éve vágyva tekint rá, de nem merte megszólítani sem. Egyben azonban elnézést is kért, hogy álmai nőjének szoros ölelésében mégsem iránta érzett fájó szeretetet, hanem a Szűzanya iránt, akinek az érméjét szándékosan otthon hagyta, hogy ne lássák a többiek! "Pedig, mindent Neki köszönhetek!" – mondta és mély lélegzetet vett, nehogy megint elsírja magát! Ahogy ott álltak egymással szemben, olyanok voltak, mint Ádám és Éva a Paradicsomkertben.
A lány anyásan megsimogatta Léni fejét és így vigasztalta: "Ne haragudj, hogy ilyen brutálisan ismerkedtem, ez épp oly idegen tőlem, mint az ivás! Nemhogy nem így szoktam, de eddig még sehogysem! Tavaly, hogy először láttalak, azóta te voltál az elérhetetlen ideálom, és ma reggel a Csodásérmű Szent Szűzhöz fohászkodtam, hogy hozzon össze bennünket! Bocsánatot kell kérnem a Szűzanyától, mert Ő aligha így szerette volna, bizonyára megbántottam Őt is a viselkedésemmel – suttogta –, felemelve ajkához az érmet és megcsókolta – majd folytatta: Biztos, hogy nem a Szeplőtelen Anyácska késztetett illetlenségre, hanem az alkohol bódító szelleme. Még soha nem ittam és bizonyára azért szállt a fejembe ennyire. Édesanyám mindig óvott a szesztől és így figyelmeztetett: "Ne igyál, mert elveszted az eszedet!" És valóban elvesztettem az eszemet, de nem a szívemet! Bizony, három dolog is közrejátszott: az ital, az hogy segíteni akartam rajtad és az, hogy... éés az, hogy szeretlek! De ezt a szót már a sírás formázgatta szép ajkán, miközben könnyek gördültek végig bájos arcocskáján ezt gügyögve, csücsörítve: "nem éreztem féltékenységet amiért az a bocsánatkérő puszi nem nekem szólt! Deee most én adok neked egyet, a bocsánatodat kérve a viselkedésemért..." Ebben a pillanatban egy alma leesett a fáról. (A szerk. írása)

Mily boldogság, amikor megpihenhet az ember! 

     1845. egyik reggelén Poiqnard Stefánia kisasszony Marcy-ból, vidám társasággal foglalt helyet az omnibuszon, mely Ars-ba indult. Egész úton csacsogtak. A jámbor Stefánia egyenesen a templomba ment, ahol Vianney éppen miséhez kezdett. A szentáldozásra, ő is letérdelt a rács mellett. Amikor szentünk az idegen lányhoz ért, belekezdett a szöveg elmon­dásába: „Corpus Domini nostri...” azután anélkül, hogy befejezte volna, állva maradt.

A gyermeklány ijedtségét nem lehet leírni, nem tudott mihez fogni, majd magában elmondta a hit, remény, szeretet erénygyakorlatát. Amikor elvégezte, az Ars-i plébános megáldoztatta és s továbbment. „Gyermekem ‒ szólította meg a mise után ‒, ha valaki nem végzi el reggeli imáját s egész úton szórakozva csacsogott, az nincs valami jól hangolva arra, hogy áldozzék!”

Hogy valaki gyakrabban járuljon a szentáldozáshoz, attól nemcsak komoly jámborságot, hanem elégséges hitbeli ismereteket is kívánt.

Templomának az egyházi ruházata sohasem látszott neki elég nagyszerűnek és díszesnek. Egy tiszta aranyból készült kelyhet kívánt volna, mert még a legszebb is, amely templomában volt, szerinte nem volt méltó arra, hogy Jézus Vérét magába foglalja.

Nagyon szerette a főoltárt, amely márványalapzaton épült, ezen az isteni Bárány, az ő Védőszentje: Keresztelő Szent János, a temploma védőszentje Szent Sixtus pápa alakjai voltak ki­vésve. Az oltár fölött aranyozott sárgarézből készült szentség­ház díszlett. De szerinte templomának legszebb ékessége hívei­nek kifogástalan magaviselete volt.

A mise után Vianney fölvette ismét karingjét és stóláját és az oltár elé térdelt, hogy elvégezze hálaadó imáját. Gyakran megtörtént, hogy a zarándokok nagyon is közel értek hozzá s kíváncsian figyelték, sőt megjegyzéseket is tettek, ám ő ebből mit sem látott, hallott, annyira elmerült az Isten imádá­sába.

A hálaadás befejezése után, Vianney visszatért a sekres­tyébe. A napos sekrestyés-testvér kiteregette a szekrényen azokat a szentképeket, kegytárgyakat, melyeket a hívek megáldásra hoztak. Többnyire ne­vének kezdőbetűit: J. M. B. V. gyorsan ráírta a képekre s az áldásnál is kevés időt töltött. Mert egyre többen jöttek az olyan csa­pás-verte lelkek is, akik vigasztalást kerestek. Szentünk nem utasí­totta el őket, de bánatukat csak kevés szóval tudhatta gyógyí­tani, mert több és több férfi várakozott a hajóban, akik gyónásra vártak. (Egy a szentünk által aláírt és megáldott kép)

1827-től kezdve Vianney, hogy engedelmeskedett orvosának és püspökének a 8 órai tej ivást illetően, de böjti napokon erről is lemondott. Tíz óra tájban már leste az alkalmas időpontot, amikor elmondhatta breviáriumának hóráit. Ha újabb bűnbánó lépett be, az imazsámolyra mutatott és felhívta őt, hogy folytassa a gyónására való előkészületet.

„Mily boldogság az ‒ sóhajtotta ‒, amikor egy kissé megpihenhet az ember!”

Élvezni tudta a zsoltárok szépségét és jóllehet latin nyelvű ismeretei tökéletlenek voltak, különös kegyelem folytán be tudott hatolni azok mélységes értelmébe.

„Amikor én ezekre a szép imákra gondolok ‒ mondta ‒, kísértésbe jövök, hogy így kiáltsak: Ó boldog bűn! Mert ha Dávidnak nem kellett volna megsiratni bűneit, mi nem ismerhetnénk-e zsoltárokat!” A zsoltárok iránt érzett szeretete kihatott a könyvre is, mely azokat magában foglalta. Annyira szerette a breviáriumot, hogy jövet-menet, mindig a hóna alatt hordta. S amikor ennek oka felől érdeklődtek, azt felelte: „A breviárium az én hűséges társam: nélküle se­hová se tudnék menni”.

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

HATODIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Második elmélkedés

ITT VOLNA AZ IDŐK TELJE?

KÖZELEDIK?

Ha az ember fellapozza Boldog Grignon könyvét a tökéletes Mária-tiszteletről, megdöbbenve látja annak lapjain azokat a sejtelmes jósláso­kat, amelyeket első elmélkedésünk­ben csak úgy távolról érintettünk. Az ember lelkében önkéntelenül felmerül a kérdés: hát itt volna már az idők telje? Ez az Úr második eljövetelének ideje? Vajon már közeledik az Úr Jézus második, ünnepélyes megjelenése? Valljuk csak be, ha nem is a vallásos élettel kap­csolatosan, de szerte a világban nagyon sokszor szó esik erről! Lelki életünket is közelről érinti! Ez az oka annak, hogy a dolgokat most is komolyan megbeszéljük. Olyan sokat beszélnek jövendölésekről! Mit tart­son ezekről a lelki életet élő em­ber?

„QUANDO MARCUS PASCHA DABIT!..."

A napokban egy magyar újság, mely nem is a szélsőséges lapok kö­zé tartozik, erről a kérdésről tár­gyalt és gúnyolódva emlegette, hogy valami semmittevő középkori barát, aki ráért ilyesmivel foglalkozni, azt jövendölte, hogy ha húsvét és pün­kösd bizonyos napokra esik, akkor az egész világ jajgatni fog: „Quando Marcus Pascha dabit, totus mundus vae clamabit!” (Ha Húsvét Márk Napra esne, az egész világ jajt kiáltana!) – Már a múlt század nyolcvanas éveiben is Szent Márk napjára esett Húsvét, akkor azonban nem történt semmi. Most ismét ese­dékes ez a jóslat. Valóban, az egész világ máris jajveszékel!

MI FOG TÖRTÉNNI?

De nemcsak ez az egyetlen jövendö­lés jár szájról-szájra szerte a világ­ban, hanem másokról is beszélnek az emberek, amelyek a legkülönfé­lébb forrásokból származnak. Beszél­nek arról, hogy össze fog omlani minden, hogy szörnyű vérengzés kö­zött kettéoszlik Észak és Dél. A Dél az Úr Jézus Szívének zászlaja alatt szembeszáll az Északkal, az Úr el­leneivel. Ezek körülveszik majd ha­zánkat is. – A kis csapat minden nagyobb emberi segítség nélkül, tisztán az Istentől nyert ihlet és lel­kesedés erejével felülkerekedik, azonban nem képes feltartóztatni az istentelenek seregét, amelyek közben Rómát is pusztítják és a Szent­atyát vagy megölik, vagy számkive­tésbe kényszerítik. Jön majd egy nagy fejedelem és segítséget hoz, de ez a segítség sem tud a helyzeten változtatni.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A siker ára!  

     Másnap reggel Maissiat geológus művész és filozófus kíváncsiságból részt vett a Szentmisén. Szentünk amikor a sekrestyéből az oltár felé ment, mélyen be­lenézett a hittagadó szemébe. A mise vé­geztével Vianney egyenesen feléje tartott, vállára tette csontos kezét és hívta, hogy kövesse őt. „Nagy gondolkodónk” a sekrestyében észrevette a gyóntatószéket, de a letérdelésre hívó kézmoz­dulatra így válaszolt: „Na ne! Oda már nem!” De Isten szolgája nem vette le tekintetét róla, mire Maissiat úr letérdelt.

„Sebaj! ‒ gondolta magában ‒ úgyis egyedül vagyok ezzel a pappal, majd hidegen elmondom neki sajátos élettörténetem szilárd felismeréseit.” Sorolta is rendesen, de persze minden bánat nélkül. Szentünk közben zokogni kezdett.

‒ Miért sír, főtisztelendőséged? ‒ kérdezte a férfi, akinek ez nyomot hagyott a lelkében.

‒ Eh, csak azért, mert ön nem sír! ‒ de közben szentünk figyelmét nem kerülték el a különös gyónó valódi érzelmei, majd így szólt: „Barátom! Jöjjön el holnap, és ismételje el a mondanivalóját. Most pedig látogasson el Szent Filoména kápolná­jába, ahol kérje tőle, hogy eszközölje ki a mi Urunknál az ön megtérését! Éjjel pedig gondolja át, hogy Krisztus Urunk az ön üdvösségéért is hullatta vérét! Holnap keressen fel!

A geológus művész nem ellenkezett, és elfoglalta helyét a jelzett kápolnában. De egyszeriben, különös érzelem fogta el. Könnyekre fakadt, ám azt, hogy miért, azt nem tudta! Hirtelen utat tört a tömegen és zokogva kirohant a templomból. „Ó ‒ vallotta be később ‒, mily boldogság rejtőzik az ilyen könnyekben!”

Másnap Maissiat úr az Ars-i plébános gyóntatószékében találta magát.

‒ Főtisztelendő Atyám ‒ mondta ‒ nem hiszek én sem­miben, imádkozni sem tudok, de éjjel gondolkoztam a szavain, kérem segítsen rajtam!

‒ Ó fiam! Ez is imádság volt! Jöjjön, hogy felszabadítsam a lelkét a megkötözöttségeiből!

A férfi maga is könnyezve gyónt meg, mert ráérzett arra, hogy Isten, akit ezerszer megbántott, mégis mennyire szereti őt!

Kilenc nap leteltével Maissiat úr hitben gazdagon tért vissza Lyon-ba, ahol bátran szembenézett a csodálkozó emberi tekintetekkel, és a város legbuzgóbb katolikusainak egyike lett!

Oldalszámra lehetne írni azokról a lelkipásztori módszerekről, amelyek segítségével Vianney bánni tudott a „velejéig felvilágosult”, vagy akár a tökéletességig eljutott lelkekkel.

Mindazáltal, szentünk számtalan gyónója csalódottnak érezte magát, mert azt hitte, hogy valami rendkívüli dolgot fog hallani tőle. Nos, az Ars-i plébános tanácsai nem voltak sem fellengzősek, sem túlzón ájtatosak, csupán okos és megfontolt intésekben részesítette gyónóit. Bizonyos álmodozásba hajló kívánságoknak, tudatos vagy tudatalatti indítóokait leleplezte és a lelket a neki megfelelő kerékvágásba vezette.

Voltak olyan fiatal lányok, akik a kolostor szent magá­nyát óhajtották, Vianney azonban határozottan a világba való beilleszkedésre utasította őket. Ugyanakkor másoknál, akik a világi élet iránt éreztek vonzalmat, magasabb lelki hivatást fedezett föl. A bizonytalankodó, kérdéses esetekben viszont ösztökélt vagy fékezett. Ha valaki tanácsot kért arra nézve, hogy az erényben való előrehaladása céljából, milyen könyveket olvasson, akkor az Evangéliumot, Krisztus Követését és a Szentek életét tanácsolta.

Érdekes, hogy kifejezetten tartózkodott a tanácsadástól akkor, ha felismerte, hogy mások illetékesebbek a erre.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

ÖTÖDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

SOHA MEG NEM BÉKÜL

Itt van az óra! Ne kételkedjünk abban, hogy a sátán most nekiszabadulva, minden pillanatot kihasznál arra, hogy Isten gyermekeit és a Szűzanya szolgáit gyötörje. Lucifer soha meg nem békül. Első perctől kezdve, midőn megtudta, hogy Isten a bukott angyalok helyé­t üdvözült emberekkel tölti be, a legnagyobb ellensége lett az emberiségnek. Akiket mindig gyűlöl, mindenben ellene tör és különösen kísérti, pláne ha bizonyos jelekből látja, hogy közel a vég, hogy kevés ideje van már hátra!

ÉRTSÜNK MI IS E JELEKBŐL!

Mit jelent az, hogy bizonyos jeleket jó nekünk szem előtt tartanunk? Melyek azok a jelek és kell-e félni tőlük? Ezért vágytam beszélni az én testvéreimmel, hogy ezeket vegyük komo­lyan. – Értsük meg! Most eltörpül az ember életének minden ügyes-bajos dolga, mert a világtörténelem­ legfontosabb eseményei készül­ődnek. Mi most azért gyűltünk össze, hogy megtanuljunk őrködni, felvér­tezzük magunkat minden eshetőségre és imádságos lélekkel készüljünk ar­ra a küzdelemre, melyet akarva, nem akarva fel kell vennünk.

MEGIGÉRTE, HOGY GYŐ­ZEDELMESKEDNI FOG

Minél jobban nő Lucifer gyűlölete, annál jobban vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy mi a Szűzanyához tartozunk és Neki hatalom adatott a sátán fölött, hogy széjjel­tiporja fejét. Minél készségesebben adjuk át magunkat, annál biztosabb a győzelmünk. A Szűzanya letiporja a sátán fejét, hiszen a fatimai jele­nések alkalmával megígérte, hogy az ő Szeplőtelen Szíve győzedelmes­kedik!

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Cicero feledhetetlen beszéde: 

„Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert, és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestis járvány.” (Kr.e. 106 – Kr.e. 43).

Bevezető
      Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

NEGYEDIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Gyónás, kétkedés, könnyek, sikerek!

     Vianney a paptársakkal, sok tekintetben azonos módon viselkedett, kérve-kérte őket, hogy az evangéliumi tanácsokat mindig maradéktalanul kövessék.

Az egyik lelkipásztornak, aki Vianney előtt panaszkodott híveinek közömbösségéről, és fáradozásainak terméketlenségéről, igen keménynek látszó szavakkal válaszolt. Ezek azonban alkalmasak voltak arra, hogy a címzett jól megértse: „Testvérem! Az akarat és a jó szándék kevés! Felkészülten prédikált-e, bensőségesen imádkozott-e? Böjtölt-e és végzett-e vezeklő gyakorlatokat? Aludt-e kemény deszkán? Mert jegyezze meg, mindaddig, amíg ezeket nem cselekszi, nincs joga panaszkodni, hiszen áldozat nélkül nincs eredmény!”

A férfiak, hogy kihallgatást nyerjenek a plébánosnál, a sekrestye közelében vagy a szentélyben helyezkedtek el. Sohasem voltak oly sokan, mint a nők, ezért nem is sokáig vá­rakoztak, de persze olykor nekik is órák hosszat kellett várakozniuk. Jeromos testvér a sekrestyés beszéli: „egy ízben 72 férfit számoltam össze, de volt egy valakit, aki reggeli öttől, délután 5-ig várakozott!”

Több felügyelő tartott rendet a férfiak között, akik szabad idejükben egymást váltva, az esti imáig a rend fenntartásán fáradoztak. Éppígy a nők részére is önkéntes szolgálat szerveződött.

A szent plébános legnagyobb csodája, az éjjel-nappal ostromlott gyóntatószéke volt. Hasonlóképp mondhatjuk azt is, hogy az ő legkiválóbb csodatette a bűnösök megtérésé volt.

Egy Lyon-i építész feleségével gyakran veszekedett. Egy reggeli csetepaté után a vétkes férj így szólt: „Nem látsz többé engem!” ‒ és bevágta az ajtót! Amint kilépett a térre, meglátott egy omnibuszt e felirattal : „ARS FELÉ”

‒ Hát az meg miféle uticél? ‒ kérdezte az egyik járókelőtől.

‒ Ars egy község Ain megyében, ahová egy rendkívüli pap látogatására szoktak járni az emberek! - válaszolta a megkérdezett.

A dühös férj, hogy az idegeit megnyugtassa felszállt az omnibuszra, mely még a katekézis előtt Ars-ba érkezett.

Az építész belépett a templomba és hallja a szent plébánost. Ez szíven ütötte és meghatva távozott a templomból. Délután ez a Lyon-i ember is sorba állt a gyónáshoz. Lelkileg megújulva a legboldogabb halandóként hagyta el a sekrestyét. Visszatért Lyon-ba, és mint a tékozló fiú vetette magát felesége karjaiba. Már nem volt a régi ember!

Körülbelül 12-15 évvel előbb nagy port vert föl egy másik Lyon-i megtérés is. Maissiat az iparművészeti iskola rajztanára volt, de mint geológus is jó hírnévnek örvendett. Szerette magát filozófusnak nevezni, hogy ezzel jelezze, hogy csak az eszének hisz. Első szentáldozását, még a rémuralom idején végezte jámbor módon, ám ezt követően megszűnt katolikus lenni. Egyszer mohamedán, másszor zsidó, protestáns, spiritiszta, végül kommunista lett. Így aztán az élete valóságosan az istentelenség regénye volt.

1841. júniusában egy hónapi kirándulásra indult Beaujolais hegyei közé. Épp abba a kocsiba szállt, melyben egyik régi barátja utazott Ars-ba. 

Üdvözölték egymást és a barát mindjárt kérte, hogy menjen vele Ars-ba!

– Meglásd egy csodatevővel fogsz találkozni!

‒ Csodatevőőő?? ‒ gúnyolódott a geológus, nem hiszek bennük!

‒ Jaj, ne tréfálkozz! Meglátod, ezúttal nem fogsz csalódni!

‒ Hát jó! Tegyünk egy kirándulást Ars-ba, már csak a szójáték miatt is, merthogy Ars úgy hangzik, mint a művészet, én meg művész vagyok (artist), így tehát művészet a művészetért (L’art pour l’art).

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Ördögi zaklatások éjjel 3 

     1842-ben egy csendőr Messimy-ből, aki egy megpróbáltatása ügyében szeretett volna az Ars-i plébánostól sürgősen tanácsot kérni. Késő este érkezett a faluba. Amint éjféltájban a zörgetését követően a plébánia kapuja előtt várakozott, a mély csendben ő is hallotta a velőt rázó rémséges zajt. A plébános lámpással a kezében csakhamar megjelent. „Alighanem önt plébános úr megtámadták ‒ mondta a csendőr remegve ‒, szerencsére itt vagyok, hogy megvédjem!”

‒ Ó semmiség az egész, csak a fickó volt itt!

Vianney kézen fogta a csendőrt, aki még mindig remegett, és a sekrestyében minden elintézést nyert. Ez az ember jó keresztény lett!

Az egyik Montmerle-i misszió alkalmával 1826-ban az a hír terjedt el, hogy a sátán az Ars-i plébánost ágyastól a szobán keresztül vonszolta. Mindenütt nevettek az eseten, mert nem hittek benne. De a rákövetkező télen valami más történt, ami igazolta a tényeket.

A Saint Trivier-i jubileumi búcsú alkalmából Vianney segít­ségét is kérték, amire szívesen vállalkozott. Mindjárt az első este, az egyébként igen csendes szálláson szokatlan nesz volt hallható. A többi pap, akik a közeli szobákban aludtak, szemrehányásokkal illették, hogy a szobájában milyen lár­mát csap. „A fickó teszi ezt ‒ felelte ő ‒ aki őrülten haragos sok jó miatt, ami itt a lelkek javára történik!” De a jó paptársak nem fogadták el a mentegetőzést, „Ön nem alszik, és nem eszik rendesen, ezért hánykódik az ágyán!” Isten szolgája azonban nem válaszolt ezekre.

A következő éjszaka egy túlterhelt szekér idegesítő csikorgását lehetett hallani, de annyira, hogy a paplak szinte megingott, mindnyájukat borzalom fogta el! A feljegyzések szerint az említett rémüldözők és tanúságtevők, elég vegyes társaság volt: egy plébános, egy segéd­lelkész, két egyházmegyei misszonárius, egy kiszolgált köztársasági katona és egy szobalány. Nos tekintve, hogy a szörnyű és erős zaj az Ars-i plébános szobájából hangzott, a segédlelkész kiabálni kezdett: „Megölik az Ars-i plébánost!” Erre a papok mind a szobája felé rohantak, be is nyitottak és mit láttak? A Szent nyugodtan aludt az ágyában, amit éppen akkor láthatatlan kezek toltak a szoba közepére!

Szentünk ekkor ébredt fel. Csodálkozva a társaságon és az ágya helyzetén, mosolyogva ennyit mondott: „A fickó vonszolt ide engem és ő okozta a pokoli lármát is, de nem tesz semmit! Nézzék, én felettébb sajnálom, hogy előre nem figyelmeztettem önöket! Mindenesetre ami ebben jó jel, az az, hogy holnap nagy halat fogunk!”.

Mindezek dacára a kollégák még mindig kételkedtek, az egészet hallucinációnak tulajdonították, az viszont fel sem merült bennük, hogy egyszerre hatan is „hallucináltak”. A szörnyű zajt viszont hallották a távolabbi szobákban lévő, említettek is!

De azért másnap, a „nagy halra várva” egyre csak figyelték Vianney gyóntatószékének környékét. Estig nem történt semmi rendkívüli dolog. Meg is állapították, hogy a jó Vianney csak álmodott!

Ámde nagy volt a meglepe­tésük, amikor a szentbeszéd után az ateista nemes lovag Des Murs urat látták a templomon végighaladni, hogy megkérje az Ars-i plébánost, gyóntassa meg!

Az eset mély benyomást gyakorolt a Trivier-i lakosokra, és e kaland óta a helyi plébános, aki az első volt a csúfolódók között, úgy nézett Ars-i kollégájára, mint egy nagy szentre!

A sátán sorozatos dühöngése nem ért célt, részint azért, mert szentünket a Rózsafüzér Királynője védte, másrészt azért sem, mert Vianney egyszerűen hozzászokott a látogatásaihoz. Az események valamelyest kiszivárogtak és érthető, hogy ettől kezdve sokan úgy tartották, hogy az Ars-i plébánosnak hatalma van az ördög fölött. Ezért aztán sokan arra akarták fölhasználni, hogy az ördöngösök megmentését kérjék tőle. Mindenesetre megyéspüspöke Devie felhatalmazta, hogy az ördögűzés hatalmát minden indokolt esetben gyakorolhassa.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető
         Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

HARMADIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság meg-tisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Az Úr Testének és Vérének ünnepe

     Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap utáni 10. nap (csütörtök), de ha nem munkaszüneti nap, akkor az ezt követő vasárnap ünnepli az Egyház. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)

     1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező – piros betűs – ünneppé, Lüttichi Szent Julianna látomása nyomán, aki a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Szent Julianna úgy értelmezte a látomását, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe.

     "Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák." [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

KATEKIZMUS: 1167 Az Úrnapja kiemelkedően a liturgikus összejövetel napja, melyen a hívők összegyűlnek, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában, megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőségéről, és hálát adjanak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által. [II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 106.]

1193 A vasárnap, az "Úrnapja" elsődlegesen az a nap, melyen az Eucharisztiát ünnepeljük, mert a föltámadás napja. Kiemelkedően a liturgikus összejövetel, a keresztény család, az öröm és a munkaszünet napja. "Az egész liturgikus esztendő alapja és magva." [II. Vatikáni Zs: Sacrosanctum concilium, 106.]

"Áldott az úr napja, mert ekkor kezdődött a teremtés, (...) a világ üdvössége, (...) az emberi nem megújítása (...). E napon ragyog az ég és a föld, és fénnyel telik meg az egész világ. Áldott az úr napja, mert ekkor nyíltak meg a Paradicsom kapui, hogy Ádám és az összes onnan kizárt félelem nélkül oda beléphessen." [Fanqîth: Breviarium iuxta ritum Ecclesiae Antiochenae Syrorum, 6. köt.]

1) Az Úr mennybemenetelének napja a Húsvét utáni 40. nap.

2) Pünkösd vasárnapja a Húsvétot követő 50. nap.

3) Az Úrnapja a Pünkösdöt követő 10. nap (csütörtök) de ha nem munkaszüneti nap, akkor vasárnap ünneplik.

Úrnapján azonban MINDENT ünneplünk Krisztusban! Az eucharisztikus Kenyeret és Bort, az Úr Feltámadását, a Mennybemenetelét és a Pünkösdöt. Az önfeledt ünneplés sajátos kifejeződése a körmenet, amikor a pap Krisztust az Oltáriszentségben a 4 égtáj felé felmutatja a világnak, mintegy a világ hódolatának és megáldásának kifejezéseként. (Ezért a templom körül 4 oltárt állítanak a négy égtáj felé!) 

A kép forrása: http://lh6.ggpht.com/-Zq1wwS98NxA/T9HGNXnHflI/AAAAAAAAEdE/PDWyjNBCUtw/0046%252520DSC03797.JPG?imgmax=800

Egy megújult élet

Bevezető
         Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

MÁSODIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság megtisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Ördögi zaklatások éjjel 2 

     Vianney többször úgy érezte, mint amikor valaki kezével arcát érinti, vagy végig futott volna a testén. Volt, hogy éjszaka a méhraj zümmögéséhez hasonló zajt hal­lott, felkelt s meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta az ablakot, hogy kiűzze őket, de nem látott semmit. Egy más alkalommal a fickó a szalmazsákot akarta Vianney alól kirántani, hogy a földre essen. Szentünk nagyon megrémült s keresztet vetett magára, mire a démon nyugton hagyta.

Egy este, amint elszundított, hirtelen az az érzése támadt, hogy az ágy, amely máskülönben kemény volt, felette lágy lett és mintha finom, pehelytollakban merült volna el. Ebben a pilla­natban gúnyos hangok ismételten mondták: „Ha-ha! Rajta, rajta!” és még más gúnyos szavakat is hallatott, amelyek ér­zékiségre ingereltek. Vianney keresztet vetett, meghintette szenteltvízzel, és mindennek vége lett.

A kellemetlenkedésben felette találékony fickó, a sötétség szelleme különböző alakot vett magára s az egész paplakban bolyongott. A szobában egy denevér a szár­nyaival a gerendázatot súrolta, majd az ágy mennyezetére ült. A padlástéri magtárban mintha egy birkanyáj telepedett volna le, a mocorgásaival. Az ebédlőben mintha egy ló kirúgott volna a mennyezetig ugorva, s onnan a négy patkóval a kőpadozatra esik.

A pokoli tréfák fárasztották a szegény Ars-i plébánost, de a lábáról levenni mégsem tudták. Kínzó álmatlansága dacára, amikor a toronyóra éjfélt ütött, Vianney a gyónókra gondolt, akik ekkor már várakoztak rá. Gyorsan felöltözött s a templomba ment. De mennyi erőfeszítés árán! Néha nagyon sápadt volt. „Vajon beteg? ‒ kérdezték. ‒ Nem! A fickó annyira alkalmatlankodott, hogy ez éjjel egyáltalán nem tudtam aludni!” ‒ felelte.

(A szerkesztő megjegyzése: Háromszor jártam Ars-ban. Az első két látogatás alkalmával, világosan emlékszem, hogy szentünk emeleti szobájában lévő ágyának lába, erősen el volt szenesedve! A harmadik alkalommal, ezt már nem volt határozottan kivehető, lehet hogy a por elszürkítette. A társaságomban lévő papok, példázódtak is arról, hogy az ördög rágyújtotta az ágyat a szent plébánosra. Sem a jelenlegi forrásokból, sem a neten található képekből, ezt az állítást nem tudom igazolni!)

Az idők során más, hitelt érdemlő személyek is meggyőződhettek a gonosz szellem, éjszakai kellemetlenkedéseiről.

1820. táján Vianney lakására vitetett egy régi festményt, amely az angyali üdvözletet ábrázolta. A képet a lépcsőfeljá­rat fölé akasztották. A démon rávetette magát e képre és csúnyán beszennyezte azt. A képet sajnos el kellett távolítani. Sokan tanúi voltak e gyalázatos megszentségtelenítés tényének, köztük Renard lelkész is tanúsította, hogy a Szent Szűz arca felismerhetetlen volt a mocsoktól.

A Montmerle-i gipszöntő Amiel, így szólt a vendéglőshöz: „Nem tudom megérteni azt, hogy valaki olyan épületben aludjon, ahol ily rémületes zaj van. Én ugyanis több éjszakát töltöttem ott, amikor a plébános úr megrendelé­sére szobrokat öntöttem.”

Chaland Dénes, Bouligneux-ból való fiatal bölcsészhall­gató 1838-ban eljött Ars-ba gyónni. Abban a kiváltságban ré­szesült, hogy a Szent szobájában fogadta őt. A nem várt események így zajlottak:

‒ Az ő imazsámolyára térdeltem le. S íme, gyónásom közepe táján, hirtelen általános mozgásba jött a szoba. Több kisebb bútor is felborult. Egyszer csak a térdeplővel együtt felemelkedtem, mire elfogott a rémület, de a plébános megfogta karomat.

‒ Ez semmi ‒ mondta ‒ a gonosz lélek volt az!

‒ A gyónásom végeztével Vianney plébános jövőmet illetőleg nyilatkozott: „Önnek papnak kell lennie!” Felindulásom rendkívül erős volt és bevallom, hogy többé eszembe se jutott, hogy az Ars-i plébánosnál gyónjak!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Remény Csillaga

Ördögi zaklatások éjjel 1

     Egy éjjel a zaj megismétlődött a hóval fedett udvarban. Mintha kozák csapatok lettek volna, akik oly nyelven beszéltek, amit szentünk nem tudott megérteni. Kinyi­totta az ajtaját, ám a hófehér havon nem látott egyetlen lábnyomot sem. Persze már tisztában volt, hogy mit gondoljon a dologról, és nem csodálkozott. Nem emberi hangok voltak, inkább valami rettenetes pokoli moraj volt. Félelem­ lett úrrá a plébánoson és remegés járta át egész valójában. „Úgy véltem, hogy túlvilági esemény volt, maga a sátán, mivel félelem fogott el ‒ vallotta be később Devie püspöknek ‒, a jó Isten pedig nem okoz félelmet!”

Miután a sorozatos esetek után Vianney belátta, hogy a puska mit sem használ, hazaküldte őrségét, és ezt követően magában maradt a harcra. Mert ez valóságos harc volt, és hogy megállja helyét, tűrt és imádkozott. Gyóntatója azt kérdezte tőle, hogyan veri vissza e támadásokat, Vianney azt felelte: „Istenhez fordulok, keresz­tet vetek, meghintem környezetemet szenteltvízzel, majd a sátánnal szembeni megvetésemnek adok kifejezést. Arra azonban rájöttem, hogy minél erősebb az éjjeli zaklatás, másnap annál nagyobb bűnös jön gyónni!”

Ez a megállapítás minden álmatlansága ellenére vigaszt hozott szá­mára, „Első napokban féltem ‒ vallotta be egyik hűséges gyónó barátjának Mermod-nak ‒, mert nem tudtam, hogy mivégett van ez, de most már örülni is tudok ennek. Mert ez jó jel: a holnap nagy halfogást igér! A fickó ugyanis meglehetősen ostoba, hiszen ő maga jelzi nekem a nagy bűnösök érkezését! Ha haragszik emiatt, annál jobb!”

Az emberfeletti küzdelem ideje beköszöntött. Szentünk a nappalainak nagyobb részét a gyóntatószékben töltötte. Amikor ki­merülten hazajött este, nem feküdt le azonnal, hanem a Szentek Életéből olvasgatott. Az éjjeli órákat gyakran arra is felhasználta, hogy véresre korbácsolja magát. Ennek végeztével ledőlt a vékony szalmazsákra aludni, de sejtette, hogy hamarosan fel fog ugrani, amint jelentkeznek a kibírhatatlan zörejek, a siral­mas hangok, a rettenetes kalapácsolás, a szoba remegése.

Ámde ez nem volt elég, mert ekkor hirtelen ‒ anélkül, hogy a kilincs megmozdult volna ‒ a sátán előtte volt. Valamiféle ördögtánc vette kezdetét. A gonosz szellem láthatat­lan maradt, de a jelenléte iszonyatos volt. Felforgatta a székeket, megrázta a nagyobb bútorokat. Hátborzon­gató hangon szólt: „Vianney, Vianney, te burgonyazabáló! Te még nem haltál meg? Ó de várom a percet, mert a végén úgyis az enyém leszel!”

Az volt, hogy állati hangokat hallatott, utánozta a medve dörmögését, a kutya vonyítását, felugrott az ágy mennyezetére s veszettül ráncigálta.

Athanáz testvér részben Lassagne Katalintól hallott effélékről. Tanúságtétele során a követ­kezőket mondta: „Az ördög mintha kalapáccsal vert volna szöget a padozatba, aztán egyszeriben mintha hordóra ütögetett volna abroncsot. Dobolt az asztalon, a kályhán és a vizeskancsón, vagy pedig kellemetlenül éles hangon énekelt. A plébános úr meg is jegyezte tréfásan: „A fickónak ugyancsak komisz hangja van! Ám én nem szóltam, hogy beléphet a szobámba, de ő mégis bejött!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Felismerés

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaitokat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

     Az imák minden napra azonosak.
     A Kilenced befejezéseként kért Üdvözlégybe kérem mondják bele a Szeretetláng egyetemes könyörgését (az alábbi módon), mellyel az egész emberiség lelki átalakulását kérjük Isten Szent Anyjától!
     Kérem, hogy erejükhöz mérten – és az országunkban kialakult helyzetet figyelembe véve – vegyék ki részüket ezen Engesztelő Kilencedből, melyet minden hónap 13-val kezdődően megismételnénk!
     Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!
     Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek
     gyümölcse Jézus!
     Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
     imádkozzál érettünk bűnösökért,
     áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az
     egész emberiségre, most és halálunk óráján, Amen!

ELSŐ NAP

     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

     Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság megtisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Ízelítő a halálból

      Howard Storm professzor szemeit ólomsúlyként zárta le valami. A fájdalomtól összetörten egyszerre csak ijesztő sötétség vette körül és úgy érezte, hogy a nemlét szakadékába zuhant. Bár a földi érzékelés számára gyakorlatilag meghalt, mégis tudatosult benne, hogy él, egészen kifinomult módon érzékelve önmagát és környezetét. Tudatában volt a kórházi helyzetének, de a fájdalmat már nem érezte. Csodálkozva tapasztalta, hogy az ágya mellett áll a kórteremben, és önmagát látja, amint mozdulatlanul fekszik az ágyon. Aggódó felesége épp beszélt hozzá, de a válaszát már nem hallja.

      A kórházi szoba vakítóan világosnak tűnt, minden részletet oly tisztán és élesen látott, mint azelőtt soha. Ezzel együtt, valami érthetetlen aggodalom és félelem kerítette hatalmába, mivel nem tudott kommunikálni. Egyre hangosabban hallott különös hangokat, melyek a nevén szólították: "Howard gyere velünk, már oly régóta várunk rád, mi megoldjuk a problémádat!" Mintha valami ismeretlen erő húzta volna kifelé a szobából, bár úgy érezte, hogyha elhagyja, már soha többé nem térhet oda vissza. A titokzatos hangok azonban sürgették: "Nem segíthetünk neked, ha nem jössz velünk."

     Tekintve, hogy nem volt semmi viszonyítási pontja, elhatározta, hogy hallgatni fog rájuk. Ettől kezdve úgy érezte, mintha egy hatalmas titokzatos és ködös folyosóra hasonlító valamiben lenne, ami igen félelmetes. A messzeségben ember formájú, homályos alakokat vélt látni, és közeledni akart feléjük, de nem tudott, mert ezek az emberek minduntalan távolodtak tőle. Kis idő múlva egyre csak sötétebb lett és vészjósló alakok kezdték körül venni. Ezek jelenléte mind jobban rémisztette őt, mivel gyűlölet és hazugság áradt belőlük. Storm hátranézett és az volt az érzése, mintha több mérföldnyi távolságba került volna a kórházban fekvő testétől és az ágya mellett ülő feleségétől. Az a furcsa érzés lett rajta úrrá, hogy az ő ideje lejárt és mindaz, amit épp tapasztal, az nem csak egy rossz álom, hanem a szörnyű valóság.

      Az őt körülvevő titokzatos alakok, akik egy ismeretlen cél felé vezették, egyre inkább átkozni és sértegetni kezdték. Gúnyos mosollyal állították, hogy nemsokára elérnek arra a bizonyos helyre ahová mindig is várták. Howardban tudatosult, hogy reménytelen helyzetbe került. Most kezdte csak tisztábban látni az alakok visszataszító külsejét. Egyre agresszívabbak lettek és káromkodás és átkok közepette különféle kínzásoknak vetették alá. Ezek a lények teljesen érzéketlenek voltak minden együttérzés iránt, teli gyűlölettel és féktelen kegyetlenséggel. Storm megértette, hogy ezek kárhozott lelkek, akik földi életük során elutasították és gyűlölték Istent. Hiába próbált védekezni ellenük, csak még agresszívabbak lettek, még jobban kinevették. Storm számára ez volt a legrémisztőbb és legkétségbeejtőbb helyzet, amit valaha átélt. Egyszer csak meghallott egy belülről jövő hangot, amely arra szólította fel, hogy imádkozzon, hogy valamiképp könyörögjön Isten segítségéért. Először, földi szokásához híven elutasította ezt a gondolatot, de a hang egyre jobban sürgette, jóllehet egyáltalában nem tudott imádkozni, mert felnőttként sohasem imádkozott. Kétségbeejtő helyzetbe került. Végül, eszébe jutottak a Miatyánk egyes részletei meg néhány egyszerű gyermekima, így azokat kezdte ismételgetni.
 

     Megdöbbenve tapasztalta, hogy amikor ügyetlenül nekifogott a fohászkodásnak, a lények pánikszerűen menekülni kezdtek tőle. Dühöngve üvöltöztek, hogy hagyja abba, úgysem hallja őt senki, mert Isten nem létezik. Azzal ijesztgették, hogy méginkább leszámolnak vele, s eközben szörnyen káromolták Istent és a Szűzanyát. Storm megállás nélkül ismételgette az imarészeket és ez hatalmas erőt adott neki, hiszen látta, hogy mily dühösen és fejvesztve menekültek előle a gonosz szellemek.
      Megértette, hogy amint abba hagyja Jézus nevének ismételgetését, nyomban visszajönnek, és újra gyötörni kezdik, amelyet oly borzasztóan kínzó érzésként élt meg, hogy addigi testi szenvedései emellett semmiségnek tűntek. Forrás:

Lucifer a gyóntatószékben   

     Egy egészen különös eset történt 1840. január 23-án délután Vianney gyóntatószékében. Egy asszony, akin semmi különöset sem lehetett észrevenni letérdelt, hogy gyónjon, de hallgatott. Vianney több ízben is sürgette, hogy kezdje meg a bűnvallomást. Aztán egyszeriben éles és hangos szó­val ezt mondta: 

– Csak egy bűnt követtem el, de ennek gyümölcsében részesítem mindazokat, akik akarnak belőle. Emeld föl azt kezedet, és oldozz föl engem!

‒ Ki vagy te? ‒ kérdezte a Szent.

‒ Magister Caput (a mesteri főnök) ‒ felelte latinul, majd franciául folytatta ‒, ó te fekete varangy, mennyi fájdalmat okozol nekem! Te mindig azt mondod, hogy el akarsz innen menni. Hát miért nem mész? Mert vannak más fekete varangyok, akik jóval kevesebb fájdal­mat okoznak, mint te!

‒ A püspöknek írok majd engedélyért, hogy téged kiűzzelek! ‒ mondta szentünk.

‒ Jó! De annyit megtehetek, hogy annyira reszkessen a kezed, hogy ne tudjál írni, és végül az enyém legyél! Jegyezd meg, erősebbeket is legyőztem már mint te! Tudd meg, hogy „Nélküle” (itt durva szót használt a Szent Szűzre), aki odafönn van, már rég a miénk lettél volna, de ő téged védelmez azzal a nagy sárkánnyal (Szent Mihály), aki templomod ajtaja mellett van. Mond, miért kelsz fel te olyan korán? Bizony engedetlenkedsz ezzel a viola ruhásnak (a te püspöködnek)! Pihenj, rád fér! Miért prédikálsz te olyan egyszerűen, hiszen ebből arra következtetnek, hogy tudatlan vagy! Prédikálj olyan mesterkélten, mint a városokban!

Az ördögi sértegetések több percig tartottak, amelyek fel­váltva célba vették a környék püspökeit, a különböző rangfokozatú papokat és végre ismét az Ars-i plébánost. Végül is a gonosz lélek, aki képes mindenki életében valami kifogásolhatót találni, akarata ellenére nem csak kénytelen volt tanúskodni az Istenanya segítségében, de szentünk megtámadhatatlan erényessége mellett is tanúskodott, ahogyan az Enavgéliumban is történt Jézussal!

A szent lelkek „szelídsége a keserű megpróbáltatásokból sarjadzik.” (Kis Szent teréz)

1843. februárjában több személy előtt bizal­masan így nyilatkozott: „Azt hittem, hogy a püspököm bottal fog engem Ars-ból kizavarni, sőt felfüggeszt és börtönben fejezem be életemet. De úgy látom, mégsem érdem­eltem ki ezt a kegyet.” S amikor a trévoux-í esperes által megejtett vizsgálat után Devie püspök örömmel hagyta meg őt plébániáján, Vianney felsóhajtott: „Itt hagynak mint a láncra kötött kutyát! Mégsem ismernek engem eléggé!”

Íme a Szent Ars-i plébános a hősi alázatosság magas fokára küzdötte fel magát: nemcsak a megtiszteltetést, vagy pláne a rangot nem kereste, hanem megvetette azt. Az erkölcsi szenvedés, ahelyett, hogy leverte volna, még inkább munkára tüzelte őt!

Az bizonyos, hogy Vianney védhette volna magát, akár nyilvánosan is, miután őt is nyilvánosan támadták. Több ízben tanácsolták is ezt neki. De ő jobbnak látta, ha Isten előtt sír és a világ előtt hallgat. Szerencsére, csodálatraméltó élete maga emelt szót erényei védelmére, és bizony híveinek nagyobb része mély tisztelettel adózott neki.

Ő aki gyermekkorában ‒ túlzott szemérmetességből még szegény anyját sem akarta átkarolni, annyira tartózkodó maradt, hogy betegsége idején is csak férfi ápolót engedett magához.

A nőket akiket szolgálatra alkalmazott, úgy oktatta ki, hogy mindazt, amit érdekében tesznek, Istenért tegyék.

„Én nem mertem rátekinteni, sem pedig vele beszélni ‒ mondta Lassagne Katalin –, csakis az Isten iránti szeretetből szol­gáltam őt és sohasem természetes vonzalomból. Ha valamit vittem neki, el voltam arra készülve, hogy elutasít engem”. (Képünkön szentünk cipője) (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Ünnepe: június 8.

Prága, 1205-1282. március 2.
     Sok információ van a köztudatban az Árpád-ház női szentjeiről, így Szent Erzsébetről, Szent Margitról, vagy Szent Kingáról, ugyanakkor szinte a teljes feledés homálya borul Prágai Szent Ágnes személyére, aki nőágon magyar származású, ezért Árpád-házi Szent Ágnesnek is hívják! Anyja ugyanis, Konstancia, II. András király nővére (III. Béla lánya) volt. Apja I. Ottokár cseh király. Hatalomra törő apja, minden módot kitalált, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát: ebben a törekvésében a kis Ágnest eszköznek használta fel. Eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki az általa alapított trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ágnes életére a három ott eltöltött év döntő hatást gyakorolt.
     Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. A becsvágyó apa ekkor elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak. Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, majd II. Frigyes császár versengett. Ágnes szerzetesnő akart lenni, de ezzel apja nem törődött. Eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja. Ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát.
     A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Ágnes már korán észrevette azt a társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte. Rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek beajánlották Szent Klárának, aki hamarosan őt a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.
     A kolostor körül csakhamar kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja létesült. Különleges jelentőségű lett egy kórház-alapítása. A hercegnő szerény otthonából egész városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett: Szent Ferenc, Mária Magdolna és Borbála tiszteletére.
     Ágnes kolostora olyan vonzerőt jelentett, hogy II. Ottokár legidősebb leánya, valamint a legelőkelőbb nemesi családokból 12 leány kérte a fölvételét. Hamarosan újabb és újabb kolostorokat tudtak alapítani. Ezekben a kolostorokban úgy tartották a szegénységet, mint az Assisi melletti San Damianóban Szent Klára körül. A nővérek, akik gyermekkorukat többnyire fényűzésben és bőségben töltötték, új életet kezdtek: kemény vezeklésben és a legteljesebb szegénységben táplálták, ápolták és gondozták a szegényeket, Krisztus legdrágább testvéreit. (Árpád-házi Szent Ágnes prágai kolostorát, lásd alább!)

     Ágnes a családja iránt is megőrizte nagy szeretetét. Békét szerzett Vencel király és lázadó fia, Ottokár között.
Hetvenhét éves korában, 1282. március 2-án halt meg. Giskra vad kelyhesei feldúlták kolostorát. 1930-ban a régi Jakab-templomban megtalálták a sírját. Boldoggá avatási perét 1936-ban újrakezdték, de a II. világháború megakadályozta az eljárás befejezését. Szentté avatását  Szent II. János Pál pápa végezte el 1989. november 12-én.

/Forrás: www.katolikus.hu/szentek; Schütz Antal: Szentek élete. - Horváth Mária szerkesztésében/

Puskával az ördög ellen? 

     Az éjjel csendjében ajtódörömbölés és mindeféle lárma hallatszott az udvarban. Talán tolvajok akarják a gazdag egyházi ruhákat elvinni? Szentünk bátran ki­ment az udvarra, de senkit sem látott, viszont csend volt. Amint visszatért a szobájába, az aggasztó hangok folytatódtak! Így a következő éjszakákon mégis félt egymagában maradni.

»Néhány nap óta ‒ beszélte egy 28 éves, jókedvű fiatal bognár ‒, Vianney plébános egy este felkeresett engem és így szólt: Néhány napja, különös lármát hallott az udvarában és tudja, hogy talán tolvajok, és hajlandó lennék-e a lakásán aludni?

‒ Nagyon szívesen, plébános úr! Megyek, csak megtöl­töm a puskámat.

Tíz óráig beszélgettünk. „No, menjünk aludni”, mondta a plébános. Átengedte a szobáját nekem, ő pedig a mellette levő szobát foglalta el. Nem tudtam aludni. Egy óra tájban úgy hallottam, hogy az udvarra nyíló ajtót hevesen rázzák, majd nemsokára mintha hatalmas bunkóval az ajtóra csaptak volna. Ezalatt a lelkészlakban mennydörgésszerű zaj volt hallható.

Fogtam a puskámat és hirtelen kinyitottam az ablakot, de nem láttam senkit. Közben a ház egyre csak remegett, körül­belül egy negyedórán át. A lábaim is úgy reszkettek, hogy egy hétig éreztem. A zaj kezdetével a plébános úr gyertyát gyújtott s hozzám jött.

‒ Hallotta? ‒ kérdezte.

‒ Bizony hallottam és láthatja, hogy a puska is a kezemben van!

Közben a ház úgy megingott, mintha földrengés lett volna.

‒ Talán fél? ‒ kérdezte a plébános.

‒ Nem félek én, de úgy érzem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot. Annál is inkább, mert a ház összedőlni készül!

‒ Mi lehet ez, mit gondol? ‒ kérdeztem az atyától.

‒ Azt hiszem, hogy maga az ördög! ‒ válaszolta természetes hangon.

Mihelyt a zaj megszűnt, aludni tértünk.

A következő este ismét eljött a plébános úr, hogy magával vigyen, de én azt feleltem:

‒ Plébános úr, nekem már elég volt belőle, a lábam még most sem az igazi!«

Szentünk ezt az esetet később elmesélve, utánozta első éj­jeliőrének zavarát, és szívből nevetett ijedt magatartásán: „Az én szegény fiatal bognárom a puskájával együtt reszketett egész testében. Azt se tudta, hogy mi van a kezében!”«

A bognár lemondása folytán a plébános most a polgár­mesterhez fordult, ki 26 éves Antoin fiát küldötte a lel­kész lakba s fegyvertársul hozzászegődött a fiatalabb Jean, az Ars-i kastély kertésze. A paplakban, ahová az esti ima után jöttek, tizenkét éjszakát töltöttek. „Mi semmi­féle zajt nem hallottunk ‒ beszélte Jean. – De nem így a plébános úr, aki a szomszédos szobában aludt, vagy legalább is aludt volna, mert az álma többször meg volt zavarva. Kérdezte is tőlünk: „Gyer­mekeim, ti nem hallottatok semmit? Mi azt feleltük, hogy semmit. Persze az igazság az volt, hogy olykor hallottunk egy halk zajt, olyat mintha egy kés pengéjét gyors egymásutánban a vizeskancsóhoz ütötték”.

Ezt követő napokon, más fiatalemberek is őrködtek a paplakban, köztük a kastély ­felügyelője, a templomtoronyban helyezkedett el. De ők sem hallottak semmi gyanúsat, viszont egyöntetűen tanúsították, hogy éjszaka láttak egy lángnyelvet, mely a lelkészlak felé tartott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     A Szentháromság ünnepe (latinul: Festum Trinitatis, székelyföldi nevén kicsi pünkösd) a nyugati kereszténységben a Háromszemélyű Egy Isten ünnepe, melyet a pünkösd utáni vasárnapon tartanak.

A pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék a hittitkot, de hazánkban már Könyves Kálmán király (+1116) elrendelte május utolsó vasárnapjára a Szentháromság ünnepének megülését. Végül nyugaton csak XXII. János pápa rendelte el az ünnepet 1334-ben. (Az ortodox egyház pünkösdkor tartja.)

A Szentháromság titkát a kinyilatkoztatásból ismerjük. Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, a mennyből az Atya szózata hallatszott és a Szentlélek galamb képében szállt alá (Mt 3, 16-17). Jézus a tanítványait megbízta: „Tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” (Mt 28, 16-20). Szokás azt mondani, az Atya teremt, a Fiú megvált és a Szentlélek megszentel. Három személy, egy Isten. Ez a Szentháromság titka.

Szent Ágostonról jegyezték fel, hogy a tengerparton sétált és a Szentháromság titkáról elmélkedett. Egy kisgyerek akadt az útjába, aki a tenger vizét meregette ki egy gödörbe. A szent megkérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt az értelmetlenséget? A kisfiú így felelt: Hamarabb kimerem én a tenger habját, minthogy te megérted a Szentháromság titkát.

Nekünk sem könnyű belemélyedni ebbe a hitigazságba. Valójába nem is a fejünkkel, hanem a szívünkkel kell megértenünk. A Szentháromság tanának mondandója, hogy Isten közösségi. Mivel pedig az ember Isten képmása, ezért nekünk is közösséginek kell lennünk, mégpedig mindenkor egységben és szeretetben!

Ha azt hallanád, hogy „Ütött az elkárhozás órája!”  

     Egy az időnként érezhető természetfölötti finom illat, amely a falut elárasztotta, ha­ragra ingerelte a gonoszt. „Ronda falu ez a ti Ars-tok ‒ kiáltott egy ördöngős asszony ‒ bűzlik itt minden! Bezzeg Rotonde, (kétes­ hírű helyiség Lyon-ban) az más! Ott minden nagyon illatos!”

Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogyha annyi és annyi idegen akik csak rövid ideig tartózkodhattak Ars-ban, vonzalmat éreztek ezen istenáldotta falu iránt. Különösen azok, akik igazán megértették a falu lakosságának lelkületét és élvezni tudták a mélységes békét, úgyhogy amikor hazatértek, szinte számkivetésben érezték magukat.

Az, hogy van pokol és vannak bukott angyalok, tanítja a katolikus hit, melynek értelmében az ördög nem egy képzeletbeli szellem, hanem az emberét magasan meghaladó nagyintelligenciájú személyes lény. Az igaz, hogy tevékenysége a nagyvilág előtt rejtett, de nyomaiban és pusztításaiban nagyon is felismerhető! Istennek nem tud ártani, csak üdvözítő terveit próbálja akadályozni a világban. Különösen az ellene tevékenykedő Isten szolgáinak és a hívek munkájának hatékonyságát próbálja untalan hátráltatni!

Ennél fogva szinte természetes, hogy harmincöt esztendőn át ‒ 1824-1859-ig ‒, az Ars-i plébános is ki volt téve a Gonosz támadásainak.

A sátán minden igyekezetével és cselével azon volt, hogy Vianney nyugalmát megzavarja, hogy ezáltal imájában, vezeklésében és apostoli munkájában csüggedtséget ébresszen, s a lelkek szolgálatát abbahagyja! De az üdv ádáz ellensége szentünkben emberére talált és legyőzetett! „Vianney harcai a démon ellen ‒ írja Lassagne Katalin ‒, buzgalmát még élénkebbé és önzetlenebbé késztették”. A gőgös gonosz lélek, aki végtelenül lenézi az emberi nemet, nem számolt ezzel a körülménnyel.

A pokoli üldözés akkor kezdődött, amikor a szent plé­bános a „Gondviselés” tervei fölött gondolkozott, s e célra házat vett, az 1824-1825 közötti télen. Ez időtájt, meg nem szűnő belső kísértésekkel, és egy elég súlyos betegség formájában jelentkezett, melyet Vianney „fiatalkori meggondolatlansága” következményének tudott be. Így aztán ezen állapotában, Istennek ajánlva magát, közeli halálát várta, annál is inkább, mert többször hallotta: „Ütött az elkárhozás órája!”

Hogy külsőleg is zavarja nyugalmát, az ördög meglehetős ártatlan bosszantásokhoz folyamodott. Szentünk minden éjjel úgy hallotta, mintha valaki szaggatná az ágya függönyeit. Azt hitte, hogy közönséges rágcsálókkal van dolga, és ágya mellé vasvillát állított. Persze hasztalan rázta meg a függönyöket, elűzendő a patkányokat, mert annál hangosabbak lettek a zajok. Másnap csodálkozva látta, hogy a függönyök teljesen épek! Ez a gonosz játék elég sokáig tartott.

A fenti esetekből látható, hogy az Ars-i plébános kezdetben nem is gondolt arra, hogy a sötétség fejedelmével van dolga. Cseppet sem volt ugyanis hiszékeny a rendkívüli dolgok iránt.

„Azt kérdeztem tőle ‒ beszéli Dufour, Belley-i misszionárius ‒, hogy mit tart oly személyről, akit a düh kerít hatalmába, hogyha papot vagy keresztet lát?” Ezt válaszolta: Egy kis idegesség csupán, meg egy kevés zsiványság!”

Az Ars-i plébános még hallatlan munkaenergiája közben is gyakorolta az önuralmat, mégpedig hősi fokban! Ennél fogva állíthatjuk, hogy nála a hallucináció teljesen kizártnak tartható. Az ilyen dolgok iránti hozzáállása nagyon szigorú volt. Róla nem tételezhető fel, hogy a meséket találjon ki, mivel oly mértékben gyűlölte a hazugságot! Tehát nem is beszélt volna soha az ördög támadásairól, ha azok tényleg meg nem történtek volna. Ez volt a meggyőződésük azoknak is, akik vele érintkeztek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A hitetlen ember épp úgy szenved, csak nincs semmi értelme

Izaiás próféta:
»Gyűljetek egybe, gyertek és lépjetek elő mind, akik a nemzetek közül megmenekültetek. Esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, és olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni rajtuk. Fejtsétek ki és hozzátok elő érveiteket, sőt tanácskozzátok meg együtt: Ki hirdette ezt régtől fogva, s ki mondta meg már jó előre? Nemde én, az Úr? És rajtam kívül nincsen más; igazságos Isten és Szabadító nincsen rajtam kívül. Térjetek hozzám és megszabadultok, ti, határai a földnek, mind! Mert én vagyok az Isten, és nincsen más. Megesküszöm önmagamra, igaz beszéd fakad ajkamon, egy visszavonhatatlan szó: Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv. Ezt mondják majd: Csak az Úrban van üdvösség és erő. Hozzá térnek megszégyenülve mind, akik lázadoztak ellene.« (Iz 45,20-25)

Egy földi szentet, súlyos kritikák érnek 2

     Az annyira kemény munka árán megfogalmazott szent­beszédei meghozták a megérdemelt gyümölcsöt.

„Egy tanult pap barátom ‒ beszéli Faivre Cyril atya ‒ megjelent Vianney előtt, hogy egy nehezen megoldható teológiai esetet terjesszen elő neki. A barátom bevallotta, hogy a csodálattól nem tudott magához térni, amikor az Ars-i plébános feltűnő könnyedséggel és szabatossággal oldotta meg a kérdést!”

Csodálkozásunk magyarázatát, maga az Ars-i plébános nyújtotta nekünk, amikor egy katekézisében ezeket mondta: „Mindazok, akiket a Szentlélek vezet, helyes fogalmakkal bírnak. Ebből következik az, hogy a tanulatlan emberek néha többet tudnak, mint a tanult emberek.”

„Egy alkalommal ‒ beszéli Garets grófné ‒ bátor voltam a püspök előtt megjegyezni, hogy az emberek az Ars-i plébánost kevésbé tanult papnak tartják”.

„Azt nem tudom, vajon tanult ember-e ‒ felelte a püspök ‒ de azt nagyon jól tudom, hogy a Szentlélek kötelességének tartja, hogy felvilágosítsa őt.”

A lelkipásztorok közül többen kigúnyolták Vianney különcködő életmód­ját, beleértve az „állandó” rózsafüzérezését, amit egyszerűen őrültségnek neveztek. Pedig felismerhették volna, hogy Vianney mutatja a helyes utat, hiszen nem lehetséges Krisztusnak átadott tiszta papi élet, bensőséges Mária-tisztelet nélkül, és aligha lehet az a tisztelet bensőséges, ha nem imádságos! Devie püspök mindenesetre szomorúsággal vett tudomást a paptestvérek kritikái miatt. „Uraim! ‒ mondta a lelki­gyakorlatra összegyűlt papságnak ‒ minden papom számára ily őrületből csak egy mákszemnyit kívánnék!”

És a püspök nem késett bizalmát kifejezni Vianney-vel szem­ben, aki 1832. szeptember 15-én szükséges felhatalmazásokat kért, hogy a Chaneins plébánián tartandó missziók alkalmával még a püspöknek fönntartott esetekben is feloldozhasson. A bölcs püspök nem­ csak erre az alkalomra adta meg az engedélyt, hanem saját kezűleg ráírta az okmányra: Item pro tota dioecesi. (Valamint az egész egyházmegyében)!

A főpásztor magatartása az Ars-i plébánossal szemben, üdvös lecke volt a támadók számára. Beköszöntött az az idő, amikor néhány kisszerű kifogás kivételével, a szent pap működése a paptársak körében általános elismerésre talált.

1834-ben a Bourg-i szemináriumban tartott lelkigyakorlaton Devie püspök a gyóntatók hivatalos névsorába az Ars-i plébános nevét is felírta. Annyi lelkész kereste föl, hogy egy pillanatnyi szabad ideje sem volt, sem imáit, sem magánelmélkedéseit nem tudta elvégezni, sem pedig szónoki fejtegetéseit nem volt alkalma elkészíteni.

Az Ars-ba jövő zarándok tömegek nem voltak zajosak, hiszen azért jöttek, hogy lássák a Szentet és gyónjanak nála. És még valami lényeges, éspedig hogy Szent Filoménának tett fogadalmuknak eleget tegyenek. Erre nem sok francia templomban volt akkor még lehetőség!

És bizony egyesek úgy léptek a községbe, mint egy templomba. Mihelyt megpil­lantották a téglából épült tornyot, sokan levették kalapjukat s keresztet vetettek.

Ha sokáig is kellett várakozni arra, hogy helyet le­hessen találni a templomban, az idegenek, kevés kivétellel, nem vesztették el türelmüket. Mindenáron hallani akarták a Szentet és a fő cél mégis az volt, hogy a gyóntatószékben be­szélhessenek vele.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Egy földi szentet, súlyos kritikák érnek

     Abban a nagyszerű mozgalomban, mely a tömegeket Ars felé irányította, a papság csekély szerepet játszott. Még a jámborabb papok is nagyon különösnek találták, hogy az emberek lelki tanácsot menjenek kérni egy 200 hívőből álló hitközség plébánosától! Hiába mondták a hívek, hogy „ez az atya nem olyan, mint a többi!” „Eh, túlértékelik őt, hiszen már a külső magatartása sem tükrözi az értékét! Csupán egy különc, aki jobban tenné, ha követné a klérus szokásrendjét!” ‒ mondták a kollégák.

És valóban, az első időkben paptársai nagyon szigorúan ítélték meg a magatartását és viselkedésében bizonyos félszeg eredetiséget láttak. Különcködésnek nevezték azt, ami valójában szent tökéletesség volt. Kortársai a nemtörődömségnek vélt viselkedését ítélték el, sőt egyesek zsugorisággal vádolták meg, mondván, hogy sovány jövedelme ellenére tudhatna magának megfelelő ruházatot venni.

Mások álszen­teskedést, palástolt törtetést, titkolt feltűnni vá­gyást vélték benne felfedezni, melynek időnként formális tettekben is megnyilvánult. A havi gyűlé­sen például az egyik szomszédja nem akart soha mellé ülni, amíg tisztább kalapot nem vesz föl.

Sőt, szentünkkel szemben néha jóindulatú tréfákat is megengedtek maguknak, amit ő mindig jó kedvvel fogadott. Amikor azt mondták rá, hogy „Ars-i plébános”, ezzel már minden gúnyt kifejeztek!

A megyéspüspök a Trévoux-i missziók végeztével adott ebéden azt kívánta, hogy Vianney az oldalán foglaljon helyet. Ezzel kétségtelenül nagyrabecsülését óhajtotta kifejezésre juttatni az alázatos lelkű pap iránt, akit a rágalom megpróbált bemocskolni. Devie püspök felismerte ebben a szegény falusi plébánosban, erényei és hősies lelkipásztori eredményei nem földi eredetűek. Mindjárt az ebéd elején az egyik meghívott, félhangosan akként mormogott magában, hogy „az Ars-i plébános, aki a püspök úr mellett ül, még csak cingulumot* sem vett föl!” (Ez időtájt a cingulum hordás nem volt szigorúan kötelező). A főpap és szentünk is hallgatott. A választ megadta az egyik idősebb paptárs, aki szárazon odavágott. „Az Ars-i plébános cingulum nélkül többet ér, mint más cingulummal!” Ezt azonban megerősítette a püspök: „Nagyon jól megfelelt!” És ettől kezdve szentünket béké­n hagyták.

* cingulum – papi, szerzetesi széles deréköv

Mindenekelőtt őszintén be kell vallanunk, hogy Szentünk soha sem mutatott különös érzéket az irodalom iránt: egész papi élete folyamán nem olvasott szórakoztató olvasmányt, sőt újságot sem, egyedül a hitterjesztési lapokat olvasgatta. Az a mód, ahogyan mint gyermek és ifjú végezte annyiszor megszakított tanulmányait, az kihatással volt egész életére, vagyis a körülmények áldozata lett!

Kétségtelenül ismerte név szerint a nagy költőket, a nagy szónokokat, és ha nagy segítője Charles Balley Écully-i plébános ajánlásaira át is lapozgatta az írók műveit, alapos irodalmi tudást mégsem szerezhetett, így aztán a beszédeiben nem volt egyetlen világi idézet sem. Ha ezt a körülményt el is ismerjük, mégis kitarthatunk azon állításunk mellett, hogy az Ars-i plébános értelmi korlátoltságáról szóló állítás teljességgel igazságtalan. „Hallottam őt ‒ mondja csodálattal Lassagne Katalin amint olyan dol­gokról beszélt, amiket máshol soha nem hallottam, s amiket egy könyvben sem olvastam!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Jézus Szíve litánia

Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!

Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennybéli Atyaisten!     —     Irgalmazz                                                                  nekünk!
Megváltó Fiúisten!
Szentlélek Úristen!
Szentháromság egy Isten!

Jézus Szíve, az örök Atya Fiának Szíve       —       Irgalmazz nekünk!
Jézus Szíve, a Szűzanya méhében a Szentlélektől alkotott Szív,
Jézus Szíve, az Isten Igéjével lényegileg egyesített Szív,
Jézus Szíve, végtelen fölségű Szív,
Jézus Szíve, Isten szent Temploma,
Jézus Szíve, a Magasságbelinek szent Szekrénye,
Jézus Szíve, Isten háza és a mennyország Kapuja,
Jézus Szíve, a szeretet lángoló Tűzhelye,
Jézus Szíve, az igazságosság és szeretet Tárháza,
Jézus Szíve, jósággal és szeretettel teljes Szív,
Jézus Szíve, minden erény Mélysége,
Jézus Szíve, minden dicséretre legméltóbb Szív,
Jézus Szíve, minden szív Királya és Központja,
Jézus Szíve, amelyben a bölcsesség és tudomány összes kincsei megvannak,
Jézus Szíve, amelyben az Istenség egész teljessége lakozik,
Jézus Szíve, amelyben a mennyei Atyának kedve telt,
Jézus Szíve, amelynek teljességéből mindannyian merítettünk,
Jézus Szíve, az örök halmok kívánsága,
Jézus Szíve, béketűrő és nagy irgalmasságú Szív,
Jézus Szíve, dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak,
Jézus Szíve, az élet és szentség forrása,
Jézus Szíve, vétkeinkért Engesztelő Áldozat,
Jézus Szíve, gyalázatokkal tetézett Szív,
Jézus Szíve, gonoszságainkért megtört Szív,
Jézus Szíve, mindhalálig engedelmes Szív,
Jézus Szíve, lándzsával átdöfött Szív,
Jézus Szíve, minden vigasztalás Kútfeje,
Jézus Szíve, Életünk és Feltámadásunk,
Jézus Szíve, békességünk és engesztelésünk,
Jézus Szíve, bűnösök Áldozatja.
Jézus Szíve, benned remélők Üdvössége,
Jézus Szíve, benned kimúlók Reménysége,
Jézus Szíve, minden szentek Gyönyörűsége. Irgalmazz nekünk!

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Kegyelmezz nekünk!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Hallgass meg minket!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Irgalmazz nekünk!

Szelíd és alázatos szívű Jézus!
Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!

Könyörögjünk! Mindenható örök Isten! Tekints szeretett Fiad Szívére és arra a dicséretre és elégtételre, amelyet a bűnösök nevében irántad lerótt. Adj megengesztelődve bocsánatot azoknak, akik irgalmasságodért esdekelnek. Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

A jószándékú, de át nem imádkozott főpásztori döntés

      Egy váratlan esemény azonban majdnem minden tervét fel borította. Szentünk levelet kapott a Lyon-i érsekségtől a Salles-i plébániára való kinevezéséről. Az egyházi hatóság úgy látszik értesült a fiatal pap betegeskedéséről, s ezért egy enyhébb levegőjű községbe szándékozta áthelyezni. Salles-i hívek jó keresztények hírében álltak.

A Vianney plébános viszont szerette kis faluját, de elöljárói parancsára engedelmesen meghajlott, és egy szekérre máris felrakatta megmaradt bútorait és könyveit. A hír azonban nagy nyugtalanságot keltett hívei körében. Ars-kisasszonya felháborodott, hogy az egyházi hatóság nem kérte ki tanácsát.

Egyik bizalmas levelében, amelyben felháborodásának szabad folyást engedett, nem csekélyebb dologról, mint az érseki helynök megfojtásáról írt ‒ természetesen, tréfásan.

Vianney tudtával ‒ akinek jól esett ‒, hogy népe egészen nekikeseredett, a polgármester vezetésével küldöttség ment Lyon-ba, hogy visszakérje plébánosát! Hihetetlen, de a demokrácia érvényesült az egyházban és Courbon érseki helynök minden érvelés nélkül teljesítette a „népakaratot”, és ekként válaszolt: „Ha a dolog így áll, Vianney ott maradhat ameddig csak akar!” A követségnek átnyújtotta a hivatalos iratot, miszerint az áthelyezés tárgytalan!

De mintha a Jóisten is akaratát akarta volna kifejezésre juttatni.

A kastély urai már hosszabb idő óta kerestek utat-módot, hogy Ars elnyerje egyházközségi függetlenségét, vagyis a plébánia címet, hiszen hiába nevezték szentünket plébánosnak, valójában csak kápláni státuszban volt.

Garets grófné két évvel később megvette a paplakot a hozzá­ tartozó telekkel, melyet az Ars-i hitközségnek adományozott. Ez az adományozás elősegítette annak lehetőséget, hogy a helyi káplánságból plébánia lehessen.

Még 1840 táján Ars-ba hoztak egy asszonyt, aki az ördögi meg­szállottság ismertetőjeleit viselte magán. Táncolt, ugrált és szertelen beszédeket ordított. A körötte kíváncsiskodók életéből elmondott egyet-mást. Nemsokára Vianney plébános is odaért. „Benned ‒ kiáltott az asszonyból a démon ‒ nem találok semmi feddni valót!” Majd egy kis idő múlva sunyin ezt mondta: „Mégis! Egyszer egy szőlőfürtöt tulajdonítottál el!”

‒ Na, ez igaz! ‒ mentegette magát szentünk ‒, de a venyige alatti falüregbe öt centime-ot tettem, fizetségképp!

‒ Igeeen, de a tulajdonos nem kapta meeeg! ‒ válaszolta a démon.

És tényleg! Vianney plébános elmesélte, hogy amikor a sorozás miatt bujdosott, a szomjúság arra kényszerítette őt, hogy elfogyasszon egy szőlőfürtöt.

És ez csak egy kicsi epizód volt, mert szentünket lényegesen nagyobb lelkiismereti kérdés gyötörte, mégpedig a szemérmetlen ruházatok általános divatja! Szerinte, ez együtt jár az erkölcsi botlásokkal. A beszédeiből arra lehetett következtetni, hogy Vianney-t már Ars-ba való jövetele idején mélyen felháborította a számtalan vétség a szemérmetlen öltözködés ellen. Meg is magyarázta, hogy a szülők „rálegyintős” majomszeretetükkel növelik gyermekeik kacérságát, mely óhatatlanul lazítja erkölcsi tartásukat, és könnyebben elhallgattatják a lelkiismeretük rendes tiltakozásait.

A családanyák, akik az atya szavai nyomán, gyakran saját életük szerencsétlen sebeit látták ismétlődni lányaikban, gyorsan megértették, hogy mi a kötelességük. Maga a plébános is segéd kezet nyújtott nekik azáltal, hogy az illetlenül öltözködőktől megtagadta a feloldozást.

Szentünk magasztos céllal, a híveiben a tökéletesség eszményét akarta kialakítani, és nem is eredménytelenül! Először is a részleteknél kezdte, bár azok elsőre gyermekeseknek látszottak.

Az asszonyok és a leányok „tetszetős hajviseletére” azt javasolta, hogy ízléses fejkötővel takarják el hajukat.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A jó példa ragadós! 

     Az Ars-i templomtérről ‒ írd és mondd ‒, teljesen eltűnt a tánc. Már a polgármester rendelete is csak a falu felsőbb végén engedte meg a táncmulatságok rendezését. Az ünnepélyek rendezői sze­mében ez nagy megaláztatás volt.

Éppen Szent Sixtus-ünnepe közeledett, és azok a fiatalok, akik az Ars-i plébános ellen még kardoskodtak, hangosan követelték a polgármestertől, hogy az eddig megszokott helyen engedélyezze az mulatságot. Az idős polgármester kijelentette, hogy szavát adta a plébánosnak és ő ezt nem vonja vissza. Az ügy azonban feljebb ment, mert a lázongók fellebbezést adtak be a Trevoux-i járásfőnökhöz, aki felfüggesztette az Ars-i polgármester határo­zatát, így kénytelen volt meghajolni a felsőbb akarat előtt.

Vasárnap délután az ünnep beköszöntöttét ének, kíntorna és ugrálás jelezte a templom mögötti téren. Kisebb csoportok rázendítettek a plébánost és a polgármestert gúnyoló dalokra, és természetesen megjöttek a szalaggal felékesített táncosok is. Ez így ment egy darabig nagy derűvel, mígnem a dal hirtelen félbeszakad, s az arcok tágranyilt szemekkel nézték, hogy sorra megy el a társaság nagy része! A diófák alatt csak néhányan maradtak, azok, akik túl messziről jöttek.

Hogy mindez mi okból? Nos, ámuljon el a kedves Olvasó! Azért, mert amint az estharang megszólalt, a hitközség leányai és még az ifjak is a templomba mentek vecsernyére és áldásra! Ennél fogva a bál ellaposodott, és lényegében véget is ért.

A templom viszont megtelt hívekkel, akik számára a plé­bános megtartotta a szokásos szentírás-magyarázatot. Beszéde közben szentünk könnyezett, de sírtak a hívek is mindnyájan.

A könnyelmű dacos ifjak is elgondolkoztak meggondolatlanságukon, amikor anyjukat, nővére­iket kisírt vörös szemmel látták hazatérni, jóllehet sugárzó örömben. Bármily hihetetlen, ezek a fiatalok is beiratkoztak vala­mely vallásos egyesületbe, s a tánc már nem játszott szerepet az életükben!

Ezt követően, a vasárnapok csöndes délutánjain, a templompiacon csak a templomba vagy a temetőbe menő hívek voltak láthatók, no meg az istentiszteletek utáni szelíd tekejátékosok. Azok a legények, akik mégis szerettek volna táncolni, már csak az ismerkedés miatt is, táncpartnert nem találtak. Erre a szent plébános így nyilatkozott: „Kereshetitek ezt vagy azt a lányt, s ha otthon nem találjátok, gyertek a templomba! Itt láthatjátok, amint hálásan megköszönik Istennek, a megtérés nagy kegyelmét, mert felismerték, hogy az üdvösségük érdekében is kell munkálkodniuk!”

Ki hitte volna? Jóllehet ez győzelem volt, de mégsem teljes! Szentünk ugyanis fejébe vette, hogy ad­dig nem teszi le a fejszét, míg a bűn utolsó gyökereit is ki nem vágta!

A jó példa ragadós volt a környékbeli papság körében is! Pelletier, a Villefranche-i plébános, szintén erősen kikelt a vásári mulatságok ellen, a szavára az ő hallgató­sága is megrendült. ‒ Ez pedig valami átható csoda volt az egyházmegyében!

1835-ben Vianney egyre inkább érezte fiatalsága „meggondolatlan” következményeit. Az arcideg bántalmai, a heves fogfájása, a kínzó gyomorgörcsei gyakran figyelmeztették arra, hogy a következmények nem kerülhetők el annak, aki nedves kőpadlón fekszik. És ezt szentünk az orvosainak is bevallotta!

Az Ars-i plébános a „kertem legszebb virágának” nevezte Lassagne Katalint. Nem véletlenül, mert a Gondviselés Iskola és Árvaház léte és sikere lényegében rajta múlott! Igenám, de 1836-ban Katalin hirtelen és nagyon súlyosan megbetegedett, bizony szentünk közbenjáró imájának köszönhető, hogy hirtelen és csodásan meggyógyult!

Persze szentünknek is szüksége lett volna némi gyógykezelésre, de legfőképp egy papi kisegítőre, hogy időről-időre kissé megpihenhessen, de 1843-ig nem kapott segédlelkészt.

Devie püspök indoka természetesen adott volt, nem akadt fölösleges papja ‒ jóllehet ‒, ha egy elmélyült rózsafüzérezést szánt volna a tisztánlátására, talált volna segítséget szentünknek, ha mást nem, a palotája irodistái közül! Ehelyett felszólította az Ars környéki papságot, hogy túlterhelt társuknak, lehetőségeik szerint nyújtsanak segédkezet. Ez azonban kevéssé volt eredményes!

Nem csoda, ha 1843-ban Vianney már azt hitte, hogy halála elközelgett. Meg is írta a végrendeletét, amelynek ér­telmében „bűnös testét a földnek, lelkét a Háromszemélyű egy Istennek adja.”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Száz évvel ezelőtt, amikor aláírták a gyalázatos trianoni békediktátumot, egy órán keresztül szóltak a harangok, a halálraítélt Magyarország harangjai. Imádkoztak a harangok, és zúgták azt a fájdalmat, amit elmondani nem lehet.

A magyar nagypéntekre teremtett nemzet. A nagypéntek az az idő, amikor a legtöbbet tudhatunk meg Isten végtelen szeretetéről az ember iránt. Ámde nagypéntekben gyökerezik a feltámadás is.

Száz évvel ezelőtt, amikor ezt az ősi népet a győztes hatalmak igazságtalanul és nemzetgyilkos szándékkal keresztre feszítették, népünk csendben, krisztusi mód szenvedett, befelé sírva, a lelke felé. És ennek a nagypénteki csendnek olyan ereje volt, hogy a hóhérok is beleremegtek, hiszen maguk is tudták és máig rettegik, hogy aki így tud szenvedni, az feltámad!

2020. június 4-én 16 óra 30 perckor az emlékező harangok fájdalmas szavára imádkozzunk olyan szép méltósággal, ahogy csak az isteni igazságért szenvedők tudnak.

Soha nem felejthetjük el, amíg csak egyetlen magyar él is a földön, Trianon gyalázatát és igazságtalanságát. Soha nem felejtheti egyetlen magyar sem, hogy következetesen és szánt-szándékkal ácsoltak keresztet egy egész nemzetnyi embernek, férfinak és nőnek, gyereknek és aggastyánnak.

S ha magyar a szíved, akkor ezen a napon könnyezel a harangok szavára, s ha összeszorított fogakkal is, de imádkozol! Meglásd új erőre kapsz, megújulsz miként az idő egy olyan ősi nemzet fiaként, melynek van húsvétja.

Részlegesen használt forrás 

A népnevelés példaképe 

     Egy Lyon-i ügyvéd írja később 1841. táján: „A Vianney plébános által létesített árvaház fennmaradása, kész csoda volt számunkra. Az intézet 50-60 fiatal leányt tartott el. Ezek kü­lönböző vidékekről jöttek és fizetés nélkül, meghatározatlan időt töltöttek ott, azután néhányuk a külső tanyákban kaptak elhelyezést.”

Megtanulták a bensőséges hit gyakorlatát, megismerték Istent szeretni és neki szolgálni. A család bizonyos formája volt ez az intézet, ahol az idősebb árva lányok jó példával, tanáccsal oktatták a kisebbeket. A tanítás szűk keretű volt, de ebben a hit, a jámborság és csodálatraméltó szor­galom vitte a pedagógiai szerepet. Az intézményt nem a szigorával tartotta fenn komolyságát, hanem az alapító szentségének a valóságos kisugárzása. Pénz, gondolat, lelki élet, igazgatás, ez mind tőle eredt. Ténylegesen természetfölötti fémjelzésű intézmény volt, amely csak úgy tudott élni, ha az alapító szent plébános állandó imájával és példájával kísérte azt.

Az Ars-i plébános szerint, a nevelésnek meg kell előznie a tanítást. Mégis a korabeli tanúvallomások szerint, az árva lányok nem csak elégséges alapismeretekkel rendelkeztek, de az alapos hitismeretek mellett, a praktikus munkákra is ki voltak képezve. Tudtak írni-olvasni, kötni, varrni, mosni, főzni, vasalni, gazdálkodni és persze bensőségesen imádkozni. Lehetett-e többet követelni azoktól a gyermekektől, akiket ren­deltetésük a vidékies élethez kötött.

Mindezek fölött ebben a kivételes környezetben erényességük és jámborságuk annyira megszi­lárdult, hogy bátran szembenézhettek az erkölcsi veszélyeknek, és mindennemű megpróbáltatásnak, amelynek a világ kitette őket. Ebből a szempontból értékelte az intézetet a boldogemlékű X. Pius pápa, mikor a Gondviselést „a népnevelés példaképének” nevezte ki.

Szentünk személyesen ismerte valamennyi leányt, kikérdezte valamennyit és bátorította őket jóságos mosolyával.­ Örömmel töltött el pár pillanatot az udvaron, ahol gondozottjai játszottak. Szemükből kiolvasta lelkük ártatlanságát és ez az ártatlan látvány egy pillanatra elfelejtette vele a bűn csúf­ságát s az emberek gonoszságát. Elmagyarázta nekik, hogy a gonosz följegyzi a bűneinket, őrangyalunk pedig valamennyi érdemünket. Igyekezni kell, hogy az őrangyal könyve megteljék, az ördögé pedig üres maradjon!

Így tanította őket: „Gyermekeim, három tett: a hit, a remény és a szeretet cselekedete magában foglalja az ember egész boldogságát a földön. Ezt tartsátok szem előtt!” Ó micsoda különbség volt ez, a mocskos liberalizmus tanítási rendszeréhez képest!

Az Ars-i plébános oktatást adott nekik arról is, hogyan kell a világban élni, sőt arra is, hogyan kell az asztalnál viselkedni.

Fogadott gyermekei számára szőlőlugast ültettetett az árvaház kertjében, amit a Szeplőtelen Szűz szobrának felállítása csakhamar kerti kápolnává alakított A lányok amikor tehették, virággal díszítették, és jó időben minden este egybegyűltek a Szent Szűz litániáját elmond­ani.

Az árvák nagyobb része csak 19-20 éves korában hagyta el az intézetet. Vianney ezt követően sem feledkezett meg róluk. Megfelelő állást keresett nekik, házasság esetén, pedig némi pénzt és hozományt is adott nekik. Imájával és bátorításával különösen követte azokat, akik apácák akartak lenni.

Hogy szentünk miként volt erre képes? Nos nyilvánvaló, hogy a lelkek iránti felelősségtudata türelmessé és nagylelkűvé tette őt a lelkipásztori szolgálatban. A nagy szentekhez, mint például nursiai Szent Benedekhez hasonlóan, soha nem helyezett semmi mást Krisztus elé, mint a lelkek üdvösségét.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Tisztelt Olvasóim!

Kocsis Sándor és Koltay Gábor kérésére továbbítom az alábbi értesítést.

„A trianoni békediktátum" 100. évfordulója alkalmából a Magyar Televízió Duna csatornája június 4-én 19.05 órakor sugározza Koltay Gábor legújabb, az alkalomra készített Hétköznapi Trianon című 75 perc hosszúságú filmjét.
Az alkotásban két fiatal a trianoni békediktátum okai után kutat Versailles-ban és az erdélyi Bonchidán, bemutatva az 1920 utáni, máig ható tanulságokkal járó nemzetfejlődést és a velünk élő trianoni következményeket is.
 

Ugyanezen a napon a Duna World csatorna 14.00 órai kezdettel ismétli meg a 2018-ban a Hősök terén, több száz fő közreműködő, köztük közismert énekesek, színészek részvételével nagy sikerrel bemutatott Trianon című rockoperát, Koltay Gergely zeneszerző alkotását.
 

A lehetőségekhez képest kérünk benneteket, terjesszétek minél szélesebb körben a két műsor sugárzásának tényét.”

A csodás gabonaszaporítás 2

     A csoda rendkívülisége abban is megmutatkozott, hogy a padlástéri magtár még sohasem volt ennyire megtöltve, s hogy a szúette főgerendák a padlózattal be ne szakadjon a teher alatt. A kúp for­májú búzahalom, eltakarta a magtár egész padlózatát. Értesítették a püspököt, aki nyomban oda is érkezett, de a helyiség ajtaját, megest nem lehetett kinyitni! Erőnek erejével csak megnyitották egy résnyit, ámde a hatalmas mennyiségű gabona, majdnem elsodorta a „vizsgálóbizottságot”!­

Devie püspök hirte­len zavarában így szólt Vianney-hez: „Nemde azt mondta főtisztelendőséged, hogy a terem közepén kúp alakban áll a búza?” „De igen! ‒ volt szentünk válasza ‒, mert akkor még csak annyi volt!”

A csodás gabonaszaporításnak híre ment, és mindenki meg akarta tekinteni, egy keveset vinni belőle, vagy enni a kenyeréből! Bár a nővérek igen vigyáztak a mennyiségre, ámde nincs az a hatalmas rakás, mely idővel meg ne csappanjon! Így aztán kevéssel később, egy másik csoda vált szükségessé Ars­-ban, amelynek következtében ezúttal a Gondviselés dagasztója vált híressé.

Az általános helyzet az volt, hogy az aszály tönkretette a vetést szerte a vidéken. A liszt ritka és drága lett, és az intézetben végül már annyi maradt, hogy csak há­rom kenyérre telt. (Kép: Az üres padlás)

»Nagy zavarban voltunk a gyermekek miatt ‒ meséli Chanay Jeanne-Marie ‒, Katalinnal arra gondoltunk, hogyha a plébános úr megint meg nem kéri az Úristent, bizony képtelenek leszünk etetni a gyerekeket! Ezért aztán felkerestük őt, hogy tájékoztassuk. „Dagasztani kell!” ‒ mondta határozottan. Én nem minden aggodalom nélkül fogtam hozzá a munkához és tétován csak kevés vizet és lisztet öntöttem a dagasztóba, majd láttam, hogy a liszt nagyon sűrű, így hát öntöttem rá még vizet. Aztán meg híg lett, ezért adtam hozzá lisztet, és ekkor vált gyanússá a dolog, mert a csekély lisztkészlet mégsem fogyott. A dagasztó közben úgy megtelt tésztával, mint azokon a napokon, amikor  egész zsák lisztet öntöttünk belé. Húsz nagy kenyeret tudtunk belőle sütni, melyeknek mindegyike 20-22 fontot (10 kg/db) nyomott, nagy ámulatára azoknak, akik tanúi voltak. Elbeszéltük a plébános úrnak, hogy mi történt, mire ő csak ennyit felelt: „A Jóisten nagyon jó, gondja van a szegényekre!”«

A csodatevő szent plébános csodálatos hatással volt a gyermekekre is, és mindent el tudott náluk érni. Kifinomultan érzékelte a gonosz lélek legártatlanabbnak tűnő közeledését is a gyermeklélek felé! Ezt bizonyítja az alábbi eset.

Az egyik árva kislány rajongott egy alaktalan, csúf és kissé krampuszos bábújáért. Minden módon ra­gaszkodott hozzá, olyannyira, hogy még a templomba is magával vitte. Egy nap, amikor Vianney atya az Isten iránti áldozatról beszélt, a kislánytól azt kívánta bizonyító áldozatként, hogy dobja a tűzbe a bábúját. Ez az intézet konyhájában történt. A kis apróság eleinte furcsa hangokat adott és a hiszti jeleit mutatta, de hirtelen erőt véve magán, a tűzbe dobta a „kis bálványát”. A gyermeken látható nyugalom vett erőt a hősi gesztus után, és meggyőződésünk lehet, hogy az atya bizonyosan ráérzett valamire!

Az intézményből kikerült leányok, megállták a helyüket az életben, sőt közülük többen csodálatosan fejezték be életüket, és bizony „Arany legendát” lehetne írni róluk!

Tény, hogy az Ars-i Gondviselés alapítása nagy jótétemény volt a tudásbeli, a gyakorlati, és a hitbeli nevelésre. Egyesek már előre örültek majdani haláluknak, hogy az égbe juthatnak.

Joggal dicsekedhetett Vianney azzal, hogy terve sikerült s célját elérte amikor azt látta, hogy iskolájának és intézetének gyerme­kei az erények gyakorlásában a hősiesség fokáig jutottak el.

Egyáltalában nem gondolt arra, hogy „tudós nőket” képezzen ki ezekből, a nyomorból kiragadott árva lánykákból.

Lassagne Katalin és társnői emberfölötti feladatra vállalkoztak, és fölösleges kérdés, hogy honnan is vehették azt az erőt, az intézményi rend és tisztaság lelkiismeretes fenntartatásához? Márpedig az híresen példás volt!

A Gondviselés gondozottjai, családanyákká, dolgozó nőkké és tisztes, nőies nőkké fejlődtek!

Az idegenek a Gondviselés Intézete megtekintése után, azt a benyomást vitték magukkal, hogy "ez nem olyan, mint a többi".

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Ezen az napon, minden magyar hősre imával gondolunk, akik életüket áldozták a nemzetünkért, hiszen nekik köszönhető, hogy „él nemzet e hazán”. Végigtekintve az ezeréves magyar történelmen, az ország lakossága rengeteget szenvedett, muszlimtól, habsburgtól, a szabadkmves antanttól és a kommunistáktól. Milliók hoztak emberfeletti áldozatot azért, hogy ma békében, biztonságban, szabadon, keresztényként és magyarként élhessünk! Ezért jelölte ki a Nemzeti Kormány május utolsó vasárnapját a hősök emlékére, nemcsak azért, mert őseink, elődeink, dédapáink voltak, hanem mert a legdrágábbat, az életüket adták a házáért. https://www.youtube.com/watch?v=8Fmy34L4B1k

Imádkozzunk Értük és kérjük, hogy segítsék az égből

Édes Magyar Hazánkat!

Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség!

Barsi Balázs: A teremtő Lélek c. 1998-ban elhangzott beszédsorozatából való szemelvények. Azonos címmel 1999-ben könyvként is megjelent az Efo Kiadó és Nyomda Bp. gondozásában. A teljes mű megtalálható:  http://www.ppek.hu/k563.htm

Pünkösd vasárnap
     Ha valaki az Istennel való kapcsolatot keresi, sehol másutt nem találja meg, csak az Egyházban. Csak itt nyerhet bocsánatot bűneire, itt testesülhet bele Krisztusba, részesülhet az ő isteni életéből.
     A Szentlélek éppen azzal dicsőítette meg Jézust, hogy megadta neki, hogy istenfiúi halállal haljon meg, amely önátadás. Vagyis merjen az Atyába belehalni, illetve beleszületni, hiszen ő az Élet, amely elnyeli a halált. Aki Istenbe veti bele magát, bármibe is kerül, az Életet választja.
És félelmetes, hogy Jézus nem szereti jobban az Atyát, mint minket, mert ugyanazzal a szeretettel szereti őt, mint bennünket: a Szentlélekkel. A szeretet nem érzelem és ragaszkodás, hanem a harmadik isteni személy kiárasztása. A Szentlélekkel magába testesít minket, ha akarjuk. Előre megvan a helyünk, hiszen azért ment előre, hogy helyet készítsen nekünk. Akkor foglaljuk el azt a helyet az ő dicsőségében, amikor elfogadjuk az istenfiúság Lelkét, a Krisztust feltámasztó Lelket, a Titokzatos Testet alakító Lelket. A Szentlélek teremtő Lélek: ugyanazt műveli bennünk, amikor hitet támaszt Krisztusban, mint amikor őt feltámasztotta a halálból. Amikor megkaptuk a Szentlelket, új teremtménnyé lettünk, az isteni természet részeseivé. Az Atya a Fiúban szeret minket, kiárasztva ránk a Szentlelket, mi pedig szintén a Fiúban szeretjük viszont őt, miközben mi is árasztjuk
feléje a Szentlelket. Olyan mélységben vagyunk egyek, hogy egyetlen isteni élet van bennünk: Isten szeretete. Isten belső életét kell egymással is élnünk. Ez nem elérhetetlen eszmény csupán, erre képességet is kaptunk.
     Pünkösd az, amikor az Isten élete működni kezd bennünk.