Titkári emlékezés
Erzsébet asszony életéből valami vidámabb epizódot szeretnék feleleveníteni kedves Olvasóim számára.
Az évek során számos atya kérdezte tőlem, hogy „ugyan kedves titkár úr, meséljen valamit arról, hogy a szürke hétköznapokban milyen volt ez az Erzsébet asszony”? Erre gyakran az alábbi vidám történetet meséltem el (mert hogy ilyen is volt)!
Mikor Erzsébet nénivel együtt voltam, ő mindig okított valami történettel, ha éppen nem imádkoztunk.
Beszélgetéseink során valahogy felmerült köztünk a "kíváncsiság vétkének" témaköre. Egy esetet mesélt el, melyben egy ember állandóan kukucskált a szomszédja portáját elválasztó palánkon. Ezt a szomszéd megelégelte, s egy tükröt helyezett a lyukra, fényével a kíváncsiskodó felé. Nos, amikor a kíváncsiskodó szomszéd megint a lyukba benézett, igen elcsodálkozott, hogy valaki visszanéz. Na erre belőlem kitört a nevetés, de annyira, hogy alig bírtam magammal. Erzsébet néni néhány pillanatig csak döbbenten nézett, bizonyára azt hihette, hogy megzavarodtam. Ennek ellenére rá is átragadt a nevetés és már meg se tudta kérdezni, hogy min is nevetünk. Nagy nehezen eldadogtam, hogy egy vicc jutott az eszembe, de nem mondhatom el! De mondjam csak el! – mondta ő még mindig kacagva! De nem, de igen, de nem! És így ment ez egy darabig, mígnem kötélnek álltam és röviden elmondtam az egyébként hülye vicc lényegét! Eszerint egy pasas véletlenül lenyelt egy üveg szemprotézist és hamarosan egyre komolyabb problémái adódtak, úgyhogy kórházi konzíliumot tartottak fölötte. Az egyik orvos, amikor tüzetes vizsgálatnak vetette alá, egyszer csak összecsapta kezét és így kiáltott: "megáll az orvostudomány, megáll az ész, nem lehet benézni, mert valaki kinéz!" 
Na, Erzsébet nénit majdnem fel kellett locsolni! Ám, mint aki hirtelen észbe kapott, egyik pillanatról a másikra lehiggadt és csak ennyit mondott: – „Fiacskám! Akkor most mondjunk el egy Miatyánkot, meg egy Üdvözlégyet!” Én erre döbbenten kérdőre vontam, ugyan bizony miért kéne épp most imádkoznunk, amire ő szépen elmagyarázta: – „Titkár úr! – mondta némi gúnnyal – A mi Istenünk féltékeny Isten, nem veszi jónéven, ha egy pillanatra is elhagyjuk Őt, márpedig most percekig megfeledkeztünk Róla!” (Én meg csak elcsodálkoztam, hogy mennyire igaza van, hiszen erre soha nem gondoltam volna, ő meg egyenesen ebben élt!)
