11. Most a kötelesség és a fiúi szeretet arra buzdít bennünket, hogy kérve-kérjük Istent, ne csak az ima lelkületével ajándékozzon meg bennünket, hanem a mélységes bűnbánat lelkületével is, mégpedig széles körben, az egyház összes fia számára. És miközben ezt a komoly kérést megfogalmazzuk, mindenkit arra buzdítunk, hogy mindkét említett erényt folyvást gyakorolják. Így az ima megerősíti a lelket a nemes törekvések iránt és közelebb viszi Istenhez, a bűnbánat pedig önmagunk urává tesz minket, különös tekintettel a testre, amely az eredeti bűn miatt a szellem keserű ellensége.
Nem kétséges, hogy ezek az erények tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz, támogatják egymást és együtt hajlamosak ugyanazon cél elérésére: a mennyekre hivatott embert a földi dolgoktól elterelni, mellyel bensőségesebb kapcsolatba hoznak Istennel. Mert sajnos a szenvedélyek által izgatott és az öröm által táplált lélek érzéketlen a mennyei dolgok örömére, és az imája csupán gyenge és hideg hang, amely méltatlan arra, hogy Isten meghallja. Legyen példa előttünk a szentek bűnbánata, akiknek hatékony imái és könyörgései leginkább tetszettek Istennek, úgyhogy még csodákat is tettek. Ők fegyelmezetten irányították a lelküket, szívüket és az akaratukat. A legnagyobb örömmel és alázattal fogadták el Krisztus doktrínáit és az egyház tanításait. Egyedi vágyuk az volt, hogy előrehaladjanak az isteni ismeretekben, és cselekedeteiknek nem volt más célja, mint Isten dicsőségének növelése. Szigorúan elfojtották szenvedélyeiket, kemény vezeklésben részesítve testüket, és még a megengedett élvezetektől is tartózkodtak. Mindezek mellett ők is mondhatták volna Szent Pállal: „A mi hazánk a mennyekben van” (Fil 3,20). Nos, ezért voltak imáik annyira hatékonyak.
(folyt.)