A Hajnal Szép Sugara

A „mennyei világosság” az örök boldogság forrása

      Az örök boldogság elsősorban abban áll, hogy az üdvözültek színről-színre látják az Istent. (Hittétel).

XII. Benedek pápa (1334-1342) ünnepélyesen tanítja: az üdvözült lelkek „látják az isteni valóságot szemtől-szemben való intuitív látással, úgy hogy semmiféle teremtmény nem lép közbe mint a látás tárgya, hanem az isteni valóság közvetlenül föltárja magát az üdvözült lelkek előtt, leplezetlenül, tisztán és nyilván”.

Szent Pál azt mondja: „Most tükör által homályban látunk, akkor pedig majd színről-színre; most csak rész szerint ismerek, akkor pedig majd úgy ismerek, amint én is ismert vagyok». Szent János így szól: «Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk öt, amint van”.

A szentatyák ezekre a helyekre való utalással az örök boldogság lényegét Isten látásában találják.

Isten boldogító látása végett az üdvözült léleknek külön természetfölötti fölkészültségre van szüksége. (Hittétel). Isten színelátása ugyanis meghaladja az emberi természet erőit. Következésképpen Istennek kellett tehát gondoskodnia az állandó természetfölötti fölkészítésről, mely a lelket képessé teszi az Ő boldog színelátására. S ezt nevezi az Egyház a dicsőség világosságának, a mennyei dicsőség világosságának.

De hogy Isten így közvetlenül és leplezetlenül saját magát nyújtsa egy teremtett értelemnek ismerettárgyul és egyben ismeretközegül, ez az Ő kegyes leereszkedő elhatározása. Mivel Ő abszolút személyes való, tisztára rajta áll, milyen terjedelemben és milyen erővel közli önmagát a teremtett értelemmel.

A mennyei dicsőség világossága tehát nem más, mint magának az Istennek az ő szentháromságos mivoltában gyökerező szellemi láthatósága, világossága, mellyel Ő közli önmagát a teremtett értelemmel, átragyogja és átjárja a lelket.

A mennyei dicsőség világossága tehát egészen új ismeretelv, mely hasonlíthatatlanul magasabban áll a hit világossága fölött, amiként az ész természetes világossága fölött is. Mindamellett a mennyei dicsőség fénye hivatva van átvenni a hit világosságának szerepét, melytől végül is nem egészen idegen, annál is inkább, mert a másvilági lét a jelenvilág természetfölötti rendjének szerves kivirágzása és véglegesülése.

(Források az első részben!) (folyt.)

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 3

     Amikor János evangélista előtt megjelent egy angyal Isten küldetésével, olyan fényben, és oly magasztos szépségben látta, hogy önkéntelenül leborult előtte, hogy őt imádja, de az angyal figyelmeztette: 'Az Istent imádd, én csak a te szolgatársad vagyok'. (Jel 22,8-9) Ó, milyen társaság lesz ott fenn a Mennyben! Kerubok, szeráfok, angyalok és arkangyalok milliói és milliói közt élni, általuk szeretve, becsülve lenni.

Az evangelista így beszél Jézusról: „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött”. (Jn 1,9)

A három fatimai gyermek, itt a földön megtapasztalt valami olyan rendkívülit, melyhez bármi magyarázat erőltetett lenne! „Amikor (a Szűzanya) az utolsó szavakat mondta (Isten kegyelme stb.), első alkalommal tárta ki kezeit, és olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, mintha ez visszfénye lett volna annak a fénynek, amely kezeiből áradt. Mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt, és magában a jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény, sokkal világosabban, mint amikor tükörbe tekintünk. Belső indításra térdre estünk és bensőségesen ismételtük: Ó legszentebb Szentháromság, imádlak. Istenem, Istenem, szeretlek a legméltóságosabb Oltáriszentségben.” (LN 168-169) Máshol: „amikor ezeket a szavakat mondta, kitárta kezeit, és másodszor árasztott el bennünket ennek a mérhetetlen fénynek visszfényével. Ebben a fényben Istenbe merülve láttuk magunkat”. (uo. 170)

A végtelen Isten a maga átható világosságával beragyogja és a kimondhatatlanul édes szeretetével áthevíti a lelket, belé sugározza a maga kimeríthetetlen személyes végtelenségének felfogható részét. Így maga az örök igazság és föltétlen jóság, kifogyhatatlanul tör elő a szemlélő lélek öntudatának középpontjából, boldog sejtelmeinek mélységeiből. Vágyainak és lelkesedésének feltörése a lelkéből nemcsak megelégíti, hanem a legnagyobb fokú öntevékenységre is ragadja. E boldogító örömujjongásában a lélek, nem valamiféle „elvárásnak” vagy „illendőségnek” tesz eleget, hanem egyszerűen az ő önfeledt boldog megnyilvánulása.

(Források az első részben!) (folyt.)

A Gulág a gonoszság és a halál szinonimája – jelentette ki 2012-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek, politikai rabok és kényszermunkások emléknapján tartott megemlékezésen Budapesten. A parlament 2012-ben határozott arról, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja.

Ne feledjük és nem feledhetjük, hogy 1945-46-ban 900 ezer összeszedett magyar civilt hurcoltak a szovjet kényszermunkatáborokba, három napos "malenkij robot" címén. Végül csak 1953-ban szabadultak, hozzávetőlegesen 500 ezren! A háborúban kivérzett hazánknak óriási vérveszteség volt a hősi halált halt, vagy fogságban elhunyt katonáinkon túli NÉGYSZÁZ-EZER fiatal nő és idősebb férfi halála! Nem beszélve a háborús cselekmények egyébként is adódó áldozatairól! Furcsán hangzik, de Magyarország háborús embervesztesége a legmagasabb, hiszen elvesztette lakosságának 15%-át!!! A hazatértek nagy része még hosszú évekig sem jutott vissza családjukhoz, mert a határon az ÁVH várta őket és sokukat internálótáborokba hurcolták!

Hát ennyit a kommunisták humanizmusáról, a (népi)demokráciáról és az emberi jogokról!

Imádkozzunk a halottakért, a még élőkért és a pribékjeikért!

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 2

„A (Mennyei Jeruzsálem) városnak nincs szüksége sem a napra, sem a Holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány” (Jel 21,23) és nem kell tartanunk attól, hogy a világosság és fény kialszik, elhomályosul, megfogyatkozik. A mennyei világosság annyit is jelent, hogy magunk is fényleni fogunk.

Hasonlatul gondoljunk csak Mózes arcának fényességére, amikor a Sinai hegyen az úrral beszélt. Vagy még inkább az Úrjézus színeváltozására, amikor „és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a Nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár.” (Mt 17,2)

Márpedig az Evangélium szerint Jézus Krisztus „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent.” (Fil 3,21)
Ugyancsak a Szentírás mondja az üdvözültekről: „ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3)

Igen, a menny olyan isteni szépségnek világába emel és ezek közvetlen szemléletére és tökéletes bírására képesít, amire e földön nincs is szó, kifejezés, hasonlat és amelyet most még csak elgondolni sem vagyunk képesek. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)

A mennyben ismeretlen lesz a gyász, és minden bánat, szomorúság. A mennyben nem lesz teljesületlen álom, kielégíthetetlen boldogságvágy.

A mennyben királyok leszünk a trónfosztás lehető­sége nélkül. Találkozunk szeretettel várt, de meg nem született gyermekeinkkel. Élvezni fogjuk a boldogság ezernyi forrását, amelyek nem apadnak ki. Személyünket az örök világosság fénye ragyogja körül, amelyet nem lehet kioltani. A beteljesedett örök boldog létért, teljes lélekből fogunk Istennek hála- s diadaléneket zengeni, amelyet senki el nem némíthat. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 1

Az Anyaszentegyház a gyászmisékben és a gyász­-szertartásokban az elhunytak számára az örök nyugalom után mindjárt azt kéri Istentől, hogy „az örök világosság fényeskedjék nekik”. (Lux perpetua luceat eis.)

Ez az ún. „lumen gloriae” a dicsőség fénye. Már a pogány felfogás szerint is a fényesség, tisztaság, ragyogás, világosság hozzátartozik a megelégedéshez, öröm­höz és boldogsághoz, ellentétben a sötétséggel és homállyal!

Érthető tehát, hogy a mennyben a tökéletes boldog­ság állapotában részünk lesz a földinél különb világosságban.

A Szentírás által annyiszor említett és ígért világossá­got többféle módon is élvezni fogjuk.

Már most a földi életünkben is az égi fényt, melynek forrása az égitestekben van. Viszont az égitestek fénye meg a Teremtőtől van. Ily értelemben nevezi Szent Jakab apostol Istent a „világosság Atyjának” (Jn 1,11), sőt a Zsoltáros így imádkozik: „Nálad van az élet forrása és a te fényedben látjuk a világosságot.” (Zsolt 36,10)

„Isten a világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5) és a „megközelíthetetlen világosságban lakozik.” (Tim 6,16) Maga az Úr Jézus is így szólt magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága.” (Jn 8,12)

A mennyei világosságnak tehát ez az első értelme: A világosság főforrás úgyis mint „örök világosság” közvetlenül maga a jó Isten!

A másik értelme, hogy ez az Isten nyújtotta világos­ság számunkra újabb örömöt, élvezetet és boldogságot fog jelenteni.

Milyen lesz hát a mi meglepe­tésünk, amiről a Szentírás már előre értesít minket? A mennyben „A Hold fénye olyan lesz, mint a Nap ragyogása, a Nap fénye pedig hétszer ragyogóbb lesz, olyan, mint hét Napnak a napfénye” (Iz 30,26) és más helyen: „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal”. (Iz 58,8)

(Források az első részben!) (folyt.)

Miben áll a mennyország boldogsága?

     A boldogító istenlátás elsődleges tárgya Isten a maga teljes mivoltában, de mégsem lehet azt mondani, hogy Isten egészen adja magát; az üdvözültek az egész Istent látják, de nem végtelenségében. Isten nem tárgy, amit meglátunk és nem igazság, amit belátunk, hanem személy, akinek ismerete a személyes kitárulás kölcsönösségében áll.

A végtelen Isten és a véges teremtmény között ugyanis olyan köz van, melyet a mennyei dicsőség világossága és Istennek mérhetetlen kegyes leereszkedése nem hidalhat át. A teremtmény a legnagyobb kegyelmi fölemelkedés után is még mindig a teremtmény szférájában marad.

Az örökkévalóságba költözött ember rendelkezik „saját, szerzett tudásával”; mely Isten mindentudó hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. A tudás, teljes de analogikus kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak „mintázatai” átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”. A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – életem egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. (Ez az „ítélet”.) A rész szerinti tudás helyébe az összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. („Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).

Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert” párja. Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” (képi hasonlattal) kiterített térképként tárulnak majd elém. Életpályám előzményeit is felismerhetem (a biológiai, történelmi, társadalmi előzmények összességére gondolok); hasonlóképpen földi életem továbbhullámzó következményeit, hatásait is. (vö. AJ)

Mégis Szent Pál kifejezetten színről-színre való látásról beszél, és hogy akkor úgy ismerünk majd mindent, ahogy most minket ismernek (1Kor 13,12), Szent János pedig arról, hogy Istent olyannak látjuk, amilyen ő a valóságban (1Jn 3,2).

Az Isten látása kifejezés önmagában – és a skolasztikus értelmezésben is – értelmi jellegű tevékenységnek látszik, a Bibliában azonban sokkal többről van szó, mint pl. egy igazság meglátása, belátása, megértése. A bibliai nyelvben a látás és ismeret, gyönyörködésre és személyes kapcsolatra is utal.

Szent Tamás szerint három dolog az, amit az üdvözültek sem ismernek majd meg: a) minden lehetséges dolgot; b) a teremtés minden célját és összefüggését; c) azt, ami Isten szabad elhatározásától függ, tehát a sokak meghívásának és a kevesek kiválasztottságának (Mt 22,14) titkát. Ez utóbbiban azonban világosan fogják látni a szeplőtelenül ragyogó isteni irgalom és az igazság összhangját. Ezért mindenki meg lesz nyugodva a Végítéletben, mert ekkor a földi pályafutásunkra mutatva, ezt mondja az Úr: „Lásd ilyen voltál, és ilyennek szerettelek volna téged!” (Források az első részben!) (Folyt.)

     November 23-án tartják az Ukrajna-i Holodomor (éhhalál) 80. évfordulóját, vagyis az 1932-1933-as szörnyű éhínség emléknapját.
     Az éhínséget nem természeti katasztrófa okozta, hanem a kommunista diktátor, Sztálin tudatos terve az ukrán népnek, mint politikai társadalmi tényezőnek a kiirtására. A lakosságtól besöpörték az utolsó szem élelmet is és az NKVD ellenőrzése alatt tartotta a falvakat és városokat, hogy senki el ne hagyhassa, jóllehet senki be se mehessen. A földekre gyűjtögetni kimerészkedőkre vadásztak és akár gyermekeket is helyben agyonlőtték. Eközben, az iszonyatos éhínség alatt a Szovjetunió messze a világpiaci ár alatt szállított gabonát a világnak, mintegy bizonyítva a kommunista mezőgazdaság hatalmas sikerét. Sajnos a propagandisztikus blöff elérte máig ható politikai hatását a "fejlett nyugaton"! Az áldozatok száma 10 millióra tehető melyből 3 millió gyermek! Okkal nevezhető tehát ez a népirtás az ukrán nép holokausztjának. Ám erről a Nürnbergi perben említést sem lehetett tenni, márpedig nem volt elszigetelt jelenség a lenini-sztálini Oroszországban ez a népesség-szabályzó "technológia"!

     2006. november 28-án az ukrán parlament törvényt fogadott el, amely szerint a mesterségesen előidézett éhínség az ukrán nép ellen elkövetett népirtás volt.

Nem leszünk-e magunkra hagyatva?

     Az örök élet alapvető „modellje” az Istentől kapott és megtisztított szeretet sodrásában növekvő élet. A kezdeményező és a mérték: Isten.   („Ő előbb szeretett bennünket” (1Jn 4,19). Az örök élet nem a célja, hanem – elsősorban – értelme és kiteljesedése a földi életnek. Az Új teremtmény (Isten különös teremtő tevékenysége folytán) örökli a földi identitását, identitás - tudatát, és „karakterének” kiteljesített formáját.

A fizikai tér is megszűnik: a halál után nincs „mögött”, „fölött”, „előtt”, „benne”, „kívül”, „itt” vagy „ott” – s ha használunk is ilyen szavakat, az a földi nyelvünk elégtelenségét bizonyítja (pl. „a mennyországban”; „Isten előtt”). A természet törvényei egyáltalán nem, legföljebb analóg értelemben érvényesülnek. (AJ)

A modern bölcseleti antropológia azt tanítja, hogy egyéniségünk kiteljesedéséhez szükségünk van én-te kapcsolatokra. Másokra irányuló önátadó és befogadó szeretet nélkül senki sem juthat el a krisztusi nagykorúságra (Ef 4,13).

A mennyei örömök krisztológiai és ekkleziológiai vonatkozása nem érvényteleníti a teológiai antropológiának azt a tételét, hogy a mennyei boldogság az egyén végső kiteljesedése és egyének határtalan boldogsága.

Ha tehát a mennyország az ember tökéletes kiteljesedése, személyiségünk szabad döntéseinek jutalmaként Krisztus által, akkor ennek a kiteljesedésnek valóban növekednie kell. Ugyanakkor kell, hogy a többi üdvözülttel szemben is megmaradjon, és érvényesüljön a krisztusi nagykorúságra eljutottak szeretet-dialógusa.

A mennyország, azaz a szentháromságos egy Isten föltétlen uralma a megdicsőült természetben és a választottakban nemcsak a hívő lélek boldog hazatérése, hanem egyúttal a nagy létkérdések teljes megoldása. A teremtés művének végkifejlete teljesen méltó lesz Istenhez; és megoldja a földi lét leggyötrőbb problémáit: a bűnt és halált.

A boldogító istenlátás mellett a Boldogságos Szűz Mária társasága, az un. a szentek egyességének öröme, az angyalokkal és a szentekkel való barátság. Végtelenül örömteli lesz viszontlátnunk hozzátartozóinkat és akiket a földön szerettünk, akiknek közösségében az embernek mint társas lénynek nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek. Hozzátartozóik iránti szeretetükben is megtisztulnak és meggyarapodnak.

Ebben a közösségében az embernek mint társas lénynek nemesebb igényei teljes kielégülést nyernek. Tehát megismerik társaikat az örök üdvösségben, a küzdő és szenvedő Egyháznak velük szemben tanúsított és kifejezett tiszteletét, de még a földön maradt közelállók lelki ügyeit is, akiken (a földről hozott érdemeik arányában) segíthetnek is.

(Források az első részben!) (folyt.)

A mennybe jutás lehetősége 2

     Valaki megkérdezte Jézustól: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok. (Lk 13,22-30)

     Megkérdezték Páltól is: Mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek? Azok azt felelték: Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe. (Apcsel 16,31-32) „A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.” (Aquinoi Szent Tamás)

     Azon evangéliumi kijelentés, miszerint „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (Apcsel 4,12), ez bizony az Eucharisztikus Krisztusra vonatkozik, „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog”. (Jn 6,53-58). Nos ez az, amely sok protestáns és nemkeresztény testvérünket felháborítja. Ennek az oka pedig az, hogy szó szerint: nem birtokosai az Igazságnak! Erre vonatkozó érdekes leírást olvashatunk Gloria Polo tanúságtevő könyvében:

»Az Oltáriszentség nélkül, azaz az Úr szent Testének és drága Vérének vétele nélkül, senki nem juthat be a Mennyországba. Az Úr odamegy minden haldoklóhoz, mindegy, milyen hitű vagy hitetlen. Minden emberhez odamegy az Úr az utolsó órában, felfedi magát és szeretettel s irgalommal azt mondja: „ÉN vagyok A TE URAD!” (Tehát nem a halál után! Szerk.) Ha az ember elfogadja az Urat, és bűnei megbocsátását kéri, példátlan dolog történik: az Úr a lelket elviszi egy helyre, ahol Szentmise folyik, és ez az ember ott fogadja az Oltáriszentséget, az útravalót. Ez egy misztikus szentáldozás! Csak az, aki magához vette az Úr testét és vérét, juthat a mennybe. Ez a titkos nagy kegyelem, amit Isten az egyházunknak adott, ennek ellenére olyan sok ember van, aki csak szidja az Egyházat, holott csak a Katolikus Egyház által üdvözülhet bárki is! A haldokló, aki elfogadta az Urat, elnyerheti az üdvösséget és egy időre a tisztítótűzbe kerül, viszont, megmenekült a kárhozattól. A tisztítótűzbe is az Eucharisztia kegyelméből juthatunk és onnan is e Kegyelem hozhat ki. Ezért gyűlöli úgy a papokat az ördög. Amíg vannak papok, lesz, aki a kenyeret és a bort átváltoztatja Jézus testévé és vérévé, és kiszolgáltathatják a Bűnbánat Szentségét, addig megvan az üdvösség reménye!« (GPO 62-63)

     „Jézus a reményünk. Irgalmas Szívén mint nyitott kapun keresztül lépünk be a mennyországba” (N. 1570). „Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, Ővele éljünk” (1Tessz 5,9-10).

(Források az első részben!) (folyt.)

 Kétség és hitelesség

   A bűnbeesés után, minden komoly dolognak küzdelem és szenvedés a váltsága! A kétség és hitelesség kérdését a látnoknak önmagában kell megvívnia és a jó indíttatásokat maradéktalanul teljesítenie kell! A kiváltságoltnak meg kell vizsgálnia az indíttatások állapotbeli kötelességét érintő következményeit és másokra gyakorolt hatását! Át kell imádkoznia a kapott kegyelmeket, meg kell beszélnie egy képzett pappal és el kell fogadnia döntését, minden esetben számolnia kell azonban a gonosz támadásaival is! Ha tehát valakinek um. „revelációi” vannak és ebben kétségei nincsenek, ha a megvalósításáért nem kell a „megaláztatások kínját” elszenvednie (mint Erzsébetnek) – az biztosra veheti –, hogy esetében csak egyszerű ,,belső monológról” van szó, mely nem tartozik senki másra, legfeljebb csak őrá! (Feltűnő, hogy a fenntartásokkal fogadott „revelációk” többnyire olyan felhívásokat, elvárásokat hirdetnek meg, melyeket a látnok, vagy esetenként éppen ő tud a „legkézenfekvőbben” teljesíteni. (Erzsébet asszony a böjtöket, virrasztást, szentségimádást, szentmise látogatást, mind-mind elsősorban önmaga valósította meg. Volt, hogy az Úr kérésére negyven napig böjtölt kenyéren és vízen – és ami nagyon fontos –, ehhez is kikérte a lelkivezetője engedélyét!)

     A Lelkinaplóban vizsgálódó számára már az első részben fel kell tűnjön, hogy Erzsébet asszony olyan Égi kéréseket tolmácsolt böjtről és virrasztásról, áldozatról és imádságról, melyeket pusztán öntetszelgésből aligha tett volna meg! Ám ő, valóban élete évtizedes gyakorlatává váltotta mindazt, amit hirdetett, s az emberi szenvedéseknek és megaláztatásoknak olyan mélységeivel küzdött meg, melyek ritkaságok még a misztika történetében is. Ezek bizony igazolhatják a Szeretetláng kiválasztottját és az ügyet! Számtalan papot épp ez győzött meg a Szeretetláng természetfelettiségét illetően.
     Egy magánkinyilatkoztatást nem csak a tartalma és időszerűsége tehet hitelessé, de a látnok személye is! Nem véletlen, hogy az esetleges egyházi vizsgálódás gyakran kiterjed a kiváltságolt képzettségére, társadalmi és erkölcsi életére, emberi és lelki magatartására.
     Sajnos, Kindelmann Károlyné Szántó Erzsébet személyiségét már csak a tanúk és legfőképp a naplója nyomán vizsgálhatja az egyházi hatóság, és attól nem kell tartunk, hogy a lelkinaplóból negatív tapasztalatokat merítenének! Erzsébet asszonyról ugyanis megállapítható, hogy négy elemijével aligha lett volna képes ilyen magas szintű lelki irodalmat produkálni és ennek tanításában, s tanításáért 24 évig helytállni! Kiválasztottságának hitelét, a küzdelmes élete és a Szeretetláng ügyéért való hősies, a megaláztatásokat is vállaló áldozatai hitelesítik! Az önhittséget kizárja a hétköznapi küzdelmek közt megélt, mély és bensőséges hitélete. Egész emberségét – mi több állapotbeli élet-szentségét tökéletesen igazolja –, hat gyermekes családanyaként és három csecsemő unokát felnevelő nagymamaként való tisztes helytállása!

A képen Erzsébet asszony, egy életnyi szenvedés után betegen, 1984-ben

November 21.  - A gyermek Mária bemutatása a templomban

     A Boldogságos Szűz bemutatásának ünnepe. Valószínűleg I. Jusztinianusz császár a Szűzanya születésének feltételezett helyén templomot építtetett (az ószövetségi templom közelében). Ezt 543. november 21-én szentelték fel. Bár a templom később megsemmisült, az emléknap fennmaradt. Keleten a VIII. századtól, a római naptárban csak 1585 óta szerepel, de mi magyarok a XII. sz. vége óta megüljük e napot, mert III. Béla királyunk Bizáncban nevelkedett.

     Tartalmában az ünnep ősrégi hagyományt hirdet: Joachim és Anna házasságából hosszú ideig nem született gyermek. Anna asszony fogadalmat tett, hogy születendő gyermekét az Úrnak fogja szentelni.
     Damaszkuszi Szent János írja Máriáról: "Három éves koráig a szülői házban nevelkedett, majd elvitték a jeruzsálemi Templomba és ott élt nyolc évig, a templom szolgálatára szentelt hajadonokkal. Itt a Szentlélek irányításával nemcsak tisztaságát őrizte, hanem a kegyelem is napról napra nőtt benne. Ragyogó tisztasága és kegyelemmel teljessége lett az alap arra, hogy általa szülessen meg a Megváltó". 
      A liturgiában arra emlékezünk tehát, hogy a Szűzanya Istennek adta, szentelte magát.

     A fentiekben célzott mindenféle „szeretetláng-üzenet" publikálásában, a valódi felelősség sok esetben nem a látnoké, hanem a kellő felkészültséggel nem bíró lelkivezetőké, mert kevés az a gyóntató, „aki gyakorlattal megfelelő érzéket szerzett a jó és a rossz megkülönböztetésére!” (Zsid 5,14) Az un. „emberi tényező” nem csak a látnokok esetében nyilvánulhat meg zavarként, de sajnos esetenként a lelkivezetők körében is! 

      A kérdésre pedig, hogy Istentől kaphatunk-e egyazon kegyelmeket, erre Sziénai Szent Katalin Istennel való dialógusában találunk iránymutató választ: ,,Oly különösképpen osztogatom az erényeket, hogy nem adom mindet egynek, hanem az egyiknek ezt, a másiknak azt adom. (...) Így adtam lelkieket és mulandókat egyaránt annyira változatosan, hogy egyetlen személynek sem adtam meg valamennyit, azért nem, hogy kénytelenek legyenek egymás szeretetével élni (...); úgy akartam, hogy az egyiknek szüksége legyen a másikra, s valamennyien szolgáim legyetek a Tőlem kapott kegyelmek és ajándékok osztogatásában.” (Il Dialogo della Divina Provvidenza 7. Kiadó: Giulia Cavallini. /Róma 1995/ 23-24 p.)

      Sajnos, sok magát látnoknak vélő személy megfeledkezik arról, hogy: Minden elmélkedésre (lelki életre) képes embernek vannak benső monológjai, vagy a lelkiismerete ihlette gondolatai. Ezek, bizonyos értelemben lehetnek akár a kegyelem állapotának természetes sugalmazásai, de az értelem normális fontolgatási is. A költő is megfogalmazza: Minden ember lelkében dal van, és mindenkinek saját lelke szól a dalban. (Babits) Nem kis felelősség, vagy egyenesen felelőtlenség (!) ezeket – még ha jóhiszeműen is – közzétenni, mégpedig „égi üzenetekként”! A lélek mélyén megfogalmazódott nemes szándékot vagy jóra való indíttatást nem szabad mindjárt „fentről kapottként” kezelni, bár kizárólag magánhasználatra annak tekintendő! „Nincs igazi keresztény élet Isten jelenléte és a Vele való társalgás édessége nélkül” (P. Desplangues SJ). A jóra való benső indíttatás, lehet keresztségünk szentségi kegyelmének érvényesülése rajtunk, mely az egyes ember vezetését és üdvözítését szolgálja! Ha a benső szózatot mégis kinyilatkoztatásnak tekintjük, akkor ezt az Egyház tanítása szerint kell kezelnünk! A teológia így fogalmazza meg: „A magánkinyilatkoztatás nem ró közvetlen hitkötelezettséget minden hívőre, és Isten ezt a kinyilatkoztatást nem bízza az Egyház tanítóhivatalára megőrzés és hirdetés céljából. Az ilyen misztikus magánkinyilatkoztatás - amely az egyes ember vezetését és üdvözítését szolgálja - nagyon is lehetséges; tiszteletben tartása pedig annak az egyes embernek éppenséggel hitbeli kötelezettsége lehet. (...) Hogy igazinak lehessen tekinteni, összhangban kell lennie az egyházi kinyilatkoztatással.” (K. Rahner - H. Vorgrimler: Teológiai Kisszótár. Bp. 1980.)

A képen, Szienai Szent Katalin

A mennybe jutás lehetősége 1

    Az engedelmesség nyitja meg az eget, mivel az első ember engedetlenségével zárult be. De maga az engedelmesség, minden más erénnyel kívül marad. Egyedül a szeretet lép be a mennybe. (Vö. Szienai Sz. Katalin Dialógus 311. o.)

    Az Anyaszentegyház Máriát az egek boldog Ajtajának nevezi. Ehhez Szt Bonaventura megjegyzi, hogy Máriát azért nevezik a Mennyország Ajtajának, mivel senki sem juthat be, akit Mária nem kísér oda. (Liguori Sz. Alfonz, Szűz Mária Dicsősége, 90. o) „A mennyország ajtaja azok előtt áll nyitva, akik nagy bizalommal vannak Mária pártfogása iránt.” (Uo. 140. o) Gondolkozzunk el az Úr szavain, aki a mennyországot jelenidőben mondja: „Aki az én igémet hallgatja, és hisz annak aki engem küldött, annak örök élete VAN, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre. (Jn 5,24) Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete VAN.” (Jn 6,53-54) Tehát az Úr szerint, a mennyország nem leendő, hanem már jelenlevő tény!

     Szent Ágoston így fejezte ki az üdvözülés alapvető követelményét: „Ha Isten megteremtett hozzájárulásod nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül!”  Vagyis: Isten nem menthet fel bennünket attól, hogy a Szent Keresztségben a Szentlélek által ránk ruházott feladatunkat teljesítsük, munkálkodnunk kell tehát személyes üdvözülésünkön, terjesztve Országának örömhírét felebarátaink között! Ez keresztény életünk egyik leginkább követendő igazsága (elvárása)!

„Úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte”. (vö. Jn 3,16) Gondolja át tehát mindenki újra és újra, hogy mit tett Jézus a mi váltságunkért, a betlehemi barlangtól a Kálvária hegyéig. Ebből egyenesen következik, hogy magunknak is mindent meg kell tennünk a magunk és mások üdvösségéért, a szenvedéseket is vállalva! Vagyis, Krisztus bár végtelen értékű árat fizetett a lelkekért, mégis közreműködésünktől tette függővé üdvözülésünket!

Keserűséggel és aggodalommal kell szemlélnünk, hogy a világban, hány és hány lélek rohan gondtalanul a kárhozat felé! Tehát, szünet nélkül együtt kell működnünk az Isteni Gondviseléssel a lelkek mentésében! 

     Véssük mélyen szívünkbe az Úr szavait: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mt 18,3) „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3) „Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok reád: menj be Urad örömébe!” (Mt 25,21). ‒ Ámde „nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: ‒ Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

     Szent Fausztina írja naplójában: „(Jézus) Irgalmas Szívén mint nyitott kapun keresztül lépünk be a mennyországba.” (N 1570) Ennek reménye pedig akkor teljesül, ha nem csupán bízunk Jézus irgalmasságában, hanem minden erőnkkel, együtt is működünk Vele!

     „Amiket most szenvedünk, nem mérhetők össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18) Ugyanakkor: „boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,10) Sokan úgy gondolkozunk a sok szenvedésen átment embertársunkról, vagy önmagukról, hogy „ennyi szenvedés és megpróbáltatás elviselése, már bizonyára elég a mennyországba jutáshoz”. Nos lehet, hogy emberi mérlegelésünk szerint így is van, ám Isten a lelkeknek nem azt szeretné, ha „épp hogy bejussanak a mennybe”, hanem azt, hogy a lehető legmagasabb boldogsági szintre jussanak! Ne feledjük, hogy Szent Pál írja, „elragadtatott a harmadik égig”. (2Kor 12,2) (Megjegyzendő azonban, hogy Krisztus megváltó áldozata nélkül minden emberi szenvedés kevésnek bizonyulna a mennybe jutáshoz!) Amiként az Írás mondja:  „Embernek lehetetlen, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.” (Mk 10,27)

(Források az első részben!) (folyt.)

     Visszatérve kérdéskörünkhöz, az 1985 utáni (un.) „Szeretetláng közlések” lehetnek ugyan ösztönzések, de semmikép sem tekinthetők a Szeretetláng üzenetek érdemi részének, különösen nem a folytatásának! Ezek késztetéseikkel némi hasznot jelenthetnek ugyan, ám azáltal, hogy "Szeretetláng üzenet" címszó alatt kerülnek közlésre, ezzel jóval több zavart és kárt okoznak, nyomukban kimosolygással, lekicsinylő legyintéssel vagy fásult értetlenséggel! (Merő ellentéteként, az Istenanya eredeti céljával!) „A felülről származó bölcsesség először is TISZTA, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató.” (Jak 3,17) − És más kiváltságával nem „ékeskedik” − tehetnénk hozzá! Sajnos, az e témáról való élő beszélgetésben mindig akadnak, akik rávágják, hogy "az égieknek nem lehet megtiltani, hogy szóljanak"! Ó jaj, milyen tényszerű okoskodás! Ám feledni látszik, hogy az "égieknél" egyáltalán nem gyakorlat valamely kegyelmi kiváltság erről-arról való újabb és újabb "kiegészítgetése", és nem ezáltal teszik komolytalanná kiváltságaikat! És lám, a Mária-jelenések és általában a magán-kinyilatkoztatások területén nem találunk egyetlen hiteles "folytatólagosságot" sem! (Hitelesnek tartható az a magánkinyilatkoztatás, melynek tartalmát – miként a látnok személyét – az illetékes Egyházi Hatóság megvizsgálta és nem talált benne az evangéliumi tanítással ellenkező állítást /életvitelt/!)

     Okfejtéseink alátámasztására megemlíthetjük Szent Gertrúd és a Szeretett Tanítvány misztikus párbeszédét, melynek mélységesen szép tartalmát nem tekinthetjük a János Evangélium bővítményének. "Szent János elvitte őt e látomásban az Úr Jézushoz és Gertrúd lehajthatta fejét Jézus Szívére. Szent Gertrúd hallgatta a szent Szív édes, vigasztaló dobbanásait, érezte az isteni szeretet szívverését. Szent János bevallotta neki, hogy ő is érezte az utolsó vacsorán e szeretetet, és ettől gyulladt fel lelke, ettől lett tűznél tüzesebb. Szent Gertrúd kérdezte tőle: „És miért hallgattad ezt el, miért nem írtál legalább valamit róla a mi előhaladásunkra?” Szent János azt felelte: „Az én hivatásom volt, hogy az Isten örök Igéjéről írjak az újszülött Egyháznak annyit, hogy a világ végezetéig elég legyen az elmélyedő emberi értelem számára, bár fölérteni azt soha senki sem fogja; az isteni Szív dobbanásainak édességét feltárni az új idők számára tartatott fenn. Hogy amikor ezekről hall majd az elvénült világ, melyben az isteni szeretet már fogyni indult, fiatalodjék, és e szívveréstől új életre keljen”. (Nagy Szent Gertrúd, Lelki gyakorlatok 9. SZIT 1926)
     Ehhez hasonlóan azáltal, hogy az 'irgalmasság' kifejezése Erzsébet asszony Lelki Naplójában több mint hatvanszor szerepel, mégsem írta címeként, hogy az Isteni Irgalmasság Üzenete! Azt meg pláne nem, hogy ez a Fausztina Kowalska-féle üzenetek magyar folytatása!
     Azt már mondanunk sem kell, hogy becsülete sérelme nélkül, senki sem tehet közzé szerzői név nélkül „Szeretetláng közlések” vagy „Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Szeretetlángja” címen, nem Erzsébet asszonytól származó üzeneteket! ,,Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek − Isten megbízottaiként − a szent emberek. De akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek!” − (Vö. 2Pét 1,21 - 2Pét 2,1) (Ld még Jer 14,14-16) Mert sajnos, akárhány látnok „ráúszhat valamely nagy hajó farvizére”, sőt még lelkivezetőt is találhat magának, jóllehet erre a súlyos felelősség miatt kevés pap vállalkozik (de akad!)! Sajnos, könnyen a megtévesztés csapdájába esnek azok, akik az efféle 'üzeneteknek' akarva-akaratlan részesei, terjesztői vagy követői!
„Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2Tim 4,3-4)
     Ó, mennyire tartott Erzsébet asszony maga is attól, hogy „megtévesztett és másokat megtévesztő" (III/190) ne legyen. A Lelki Naplójában leírtak, a legkevésbé sem tükröznek pszichotikus beszűrődést vagy feltűnési viszketegséget, sőt nagyon is hitelesítik a 'látnok' felelősségtudatát. Tényként állapítható meg az, hogy Erzsébet asszony egyáltalán nem fogadta 'a világ legtermészetesebb dolgaként' égi megbízatását, miként sajnos ezt sok túlbuzgó ál-misztikus teszi! Maga mondta, hogy „akit az ilyen dolgok kapcsán nem gyötörnek természetes kételyek, az hamiskodik, az az önhittség vagy a megtévesztettség állapotában van, és az üdvösségével játszhat!”

A földi szeretetkapcsolatok továbbélése 2

     A test feltámadása után, a lélek boldog öröme a megdicsőült testre is érvényes, hiszen az ember nem csak szellem ‒ mint az angyalok ‒, hanem test is, a mennyben: megdicsőült test! Tekintve, hogy a szexusra – eredeti teremtő célját illetően – a mennyben nincs szükség (mely a bűnbeesés előtti Paradicsomban még meg lett volna, ámde eredeti isteni fennköltségében)! Ebből következően, a mennyben másként éljük meg a nemiséget, mely az üdvözültek közt, nem lényegi különbözőség!

A földi, mulandó és bizony­talan, A boldogság és az apró örömök, lényegében gyűjtő fogalma és egyesítője mindannak a jónak, ami a mennyben osztályrésze az üdvözülteknek. Vagyis, magasfokú boldogságérzet, kizárva a földi önzést, kiszolgáltatottságot, kiábrándultságot, és hátrányos következményeket!

Tehát a menny az ember minden jó céljának elérése, minden vágyának beteljesülése, mindannak amit földi életében csak vágyott, vagy igyekezett megközelíteni.

Következtetés: Ha az Istennel való „társteremtői együttműködés” (az eredeti értelmében vett szexualitás) – már a nemzés esetében is – járulékos (pillanatnyi) boldogságérzettel jár, mennyivel inkább az lesz (tartósan) az Istennel való állandó, alkotói (teremtőtársi) együttműködésben? 

     Egyébiránt az üdvözült embert sem az ösztönök, sem a szégyenérzet nem befolyásolja, ne feledjük ugyanis, hogy a bűnbeeséssel született meg a szégyenérzet és az ösztön! Ebből következően, a Paradicsom és Mennyország közti különbség kérdése (lásd az V-VI. részt!) immáron annyiban pontosítódott, hogy a bűnbeesés előtti Paradicsom az Édenkert volt, a jézusi kifejezés „velem leszel a Paradicsomban” alatt pedig már Isten Országa, a menny értendő!

A Zsoltáros is már előre így ujjongott. „Házad javaiból jóllakatod, és gyönyörűséged patakjával itatod őket.” (Zsolt 36,9) „Most – tanítja az apostol – tükör által homályban látunk, akkor majd színről-színre.” (1Kor 13,12)

(Források az első részben!) (folyt.)

November 19. Árpád-házi Szent Erzsébet (II. András király leánya, Lajos türingiai őrgróf felesége. 1207–1231), a szegények, betegek, árvák adakozó patrónájának ünnepe. A legismertebb magyar szent a világon.

     Ha valakinek imádságra, hitbuzgalmi cselekményre vagy jóra való intésre van benső indíttatása, az még egyáltalán nem jelenti, hogy égi közlésben részesült! Ez „jöhet” a benső lelkiismeretétől is! Egy-egy üzenetnek vélt indíttatás létre jöhet az ember saját képzettsége eredményeként, miként lehet rossz erőktől való zavarkeltés is, vagy valamely hiteles üzenet plagizálása, „újrafogalmazása” is! Az ilyenféle benső indíttatásokat, a lélek veszélyeztetettsége nélkül megkülönböztetni nehéz! Erre a Krisztus által megbízott Egyház kapott megbízatást! Ha valaki Istent dicsőítő indíttatást kap, azt önmagának kell megvalósítania, nem pedig revelációként hirdetnie másoknak!

      Az un. "jószándékú kiegészítésekről": pl. ha például valaki „közlést” kap arra, hogy a Labouré Szent Katalin-féle Csodáséremre rá kell még írni: „Szent József segíts meg”, ezzel szépet ajánl a "választott lélek", de kizárt, hogy Égi indíttatásra! Az ilyen személynek saját neve alatt, saját érem-formációra kellene üzenetét lelkivezetője révén közzétennie, aztán az más kérdés, hogy az égiek hitelesítik-e azt, vagy az Egyház ad-e hozzá kiváltságokat (búcsúkat)! Az esetek többségében azonban nem ennyire konkrétak az üzenetek, lényegét tekintve csak csűrik-csavarják ugyan azt, olykor felvetve egy-egy "ihletett" imát, melynek az a következménye, hogy nem az Egyház által jóváhagyott imádságokat mondják követőik. És íme az általános következmény: nem mondják (vagy kevésbé) a búcsúk özönével ellátott (Domonkos) Rózsafüzért! Gondoljunk bele, ez vajon nem a megtévesztő szellem sikere?

    Sajnálatosan, az utóbbi évtizedekben ijesztő mértékben terjedtek el bizonyos „üzeneti divat-trendek”. Eszerint nemcsak Jézus, a Szent Szűz és a Szentek, de egyre több angyal, sőt még a Mennyei Atya is szól szeretett gyermekeihez! Már az angyalok esetén is feltűnő, hogy nem az emberek felé gyakorolt égi hiearchiájuknak megfelelően szerepeltetik őket, az azonban már erősen megkérdőjelezhető, hogy a Teremtő Istennek is tulajdonítanak tanító üzeneteket! A szerkesztő véleménye az, hogy: az Atya ritkán szól, akkor is a Fiúról tesz tanúságot (Mt 3,17 vm. 12, 18 és 17,5), más vonatkozásban az Atya SZAVA maga a FIÚ! Tehát az Atyát halljuk az üdvözítő Jézus szavaiban, miként maga mondta: A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van (Jn 14,10). Atyám mindent átadott nekem (Mt 11, 27). Értsétek: az Atya bennem van s én az Atyában vagyok (Jn 10,38). Én s az Atya egy vagyunk (Jn 10,30). Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak és mit hirdessek (Jn 12,49). Az pedig senkit össze ne zavarjon, hogy a "Mennyei Atya szól szeretett gyermekeihez" c. könyvet, mely magánüzeneteket tartalmaz és egy német püspök jóváhagyta! Ez ugyanis, egyfelől vitát generált más püspökségek részéről, másfelől egy-egy jóváhagyás nem az égi eredetet hitelesíti (miként ez esetben sem!), hanem csak a tartalomról mondja ki, hogy "nem ellenkezik az Evangélium tanításával" (ez pedig ezen kiadvány tartalmáról is lehetséges)! A nevezett könyv pedig nagyon szép indíttatásokat adhat, a Mennyei Atya tiszteletére – nem többet azonban –, mintha egyszer az életben úgy igazi szívvel-lélekkel elmondaná valaki az Úr Imáját (ld Mt 6,9-13)!

Hogy csak egyetlen példát hozzak a fentiek sajátosságára! Dr Antalóczi Lajos pápai prelátus: Jelenések, üzenetek és a jövő című könyvét két püspök, egy püspöki helynök és egy teológiai tanár látta el ajánlásával. Nos ebben a műben a következők olvashatók a 171 oldalon: "Óvatosságra intenek az egyre gyakrabban tapasztalható a hamis forrásból – a megtévesztő szellem gondolatából – fakadó ún. lelkinaplók. Néhány, lelkileg káros ,,napló'': az Igaz élet Istenben. Vassula Ryden kötetei (a Hittani Kongregáció elítélte), A hang. Egy katolikus pap párbeszéde égi lényekkel., Az ég üzen a XX. század vége előtt minden embernek., Az Atya szól gyermekeihez., Az angyal válaszol. című kiadványok. Ugyanígy el kell marasztalnunk az ún. kiegészítő közléseket, a ,,második csatornát'', mint például a Szeretetláng és a Natália nővér lelkinaplóinak hamis folytatását, amit Világ győzedelmes királynője üzenetei az engesztelőkhöz ... címen terjesztenek". (Kisboldogasszony Plébánia, Eger 2000) Ehhez még hozzá jön az utóbbi évek botrányos üzenetsora, a lelepleződött "ismeretlen" Mary Divine Mercy "nagy figyelmeztetéseivel"!  Kérdem én, a szerkesztő: nem biztosabb-e tehát maradnunk az Tiszta Forrásnál: az Evangéliumnál? Akkor ugyanis nem tévedhetünk meg!

     A rend kedvéért el kell mondanom, hogy Szienai Szent Katalin Dialógus c. könyvében (SZIT 1983) Szent Katalin az isteni Első Személlyel beszélget, vagyis az Atyával. Az Úristen ebben a könyvben – melyet az Egyház a legmagasabb szinten elismert –, a második Isteni Személyről tesz tanúságot, a Fiú áldozatát és az ítélkezésének jogosságát, valamint tanításának igazát magyarázza. Azt hiszem, hogy az egyházdoktorrá avatott Szienai Szent Katalin – aki pápákkal tárgyalt –, az ő egyedi kiváltságát senki, semmilyen vonatkozásban sem vélelmezheti az övéhez hasonlónak!

     Határozottsággal ki kell mondanom, hogy valamely üzenet (magánykinyilatkoztatás) elbírálása a legkevésbé sem e szerkesztő feladata, hanem az egyházi illetékesé! Ám esetemben, nem elbírálásról van szó, hanem az 'irgalmasság cselekedeteinek' teljesítéséről, amennyiben figyelmeztetem felebarátaimat, hogy legyenek nagyon óvatosak, hiszen a sátán is a világosság angyalának tettetheti magát (2Kor 11,14)! Sőt maga a  Biblia sem hagy kétséget afelől, hogy az esetleges hamis látnokokat és követőiket Isten keményen bünteti ha: „Hazugságot prófétálnak nevemben..., (holott) nem küldtem őket, nem adtam nekik parancsot, nem is szóltam hozzájuk. Hazug látomást, üres hiábavalóságot és maguk kitalálta csalárdságot jövendölnek nektek. Ezért /.../ azok a próféták, akik az én nevemben prófétálnak, bár nem küldtem őket, és azt mondják, hogy kard és éhínség nem jön erre az országra, kard és éhínség által vesznek el...” (Jer 14,14-15) – Ez pedig a Szentírásban van!

     Végszó: Miért is sulykolom ezt untalan felétek kedves Testvérek? MERT: "Veletek kapcsolatban meg vagyok győződve arról, hogy ti is telve vagytok jósággal, bővében vagytok az ismeretnek és képesek vagytok figyelmeztetni egymást. Itt-ott merészebben írtam nektek, hogy emlékeztesselek titeket bizonyos dolgokra. Annak a kegyelemnek erejében tettem ezt, amit Isten adott nekem... (Róm 15,14-15) Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta ment szerteszét a világba. (1Jn 4,1) Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!" (Jel 13,9)

A földi szeretetkapcsolatok továbbélése 1

     „Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon ránk.” (1Pét 1,3-4)

     A mennyországról való krisztocentrikus szemlélet teszi érthetővé azokat a bibliai kijelentéseket, amelyek szerint a mennyben lenni annyi, mint Krisztussal lenni (pl. Jn 14,3). Az utolsó ítéleten magához hívja Jézus az üdvözülteket és eltaszítja magától a kárhozottakat (Mt 25,34;41). A Krisztussal való együttlét vágya tölti be Szent Pál lelkét (1Tesz 4,17-18; 2Tesz 2,1; Kol 3,1 stb.), és bizonyára ez a meggyőződés mondatja vele a megigazultak földi életéről azt, hogy Krisztus lakik bennük, ők pedig Krisztusban, a halál utáni állapotukat viszont Krisztussal való együttlétnek mondja (Fil 1,23; 1Tesz 4,17; 5,10; 2Kor 12,2). Tehát, az üdvözültek Krisztus emberségével egyesülve, mint titokzatos Testének tagjai fogják élvezni a boldogító istenlátást. Így válnak érezhetően és befogadóképességükhöz mérten részeseivé annak az ismeret- és szeretetközösségnek, amely a Szentháromságot jellemzi.
Az a szeretet, amelyet a szentségi házasság révén a Szentlélek helyezett a szívükbe, nem szűnik meg. A szeretet örökre megmarad.

     Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz (Mt 13,31). Rejtett módon a kegyelemben már most magunkban hordozzuk, de külsőleg is észrevehetően és számunkra is igazi élmény formájában csak az örök életben érvényesül. Akkor mindent átható és nyilvánvaló boldog tudat lesz, hogy Isten gyermekeivé fogadott és annak megfelelő sorsban részesít bennünket (Jn 17,22). Ennek feltétele a Krisztussal fennálló közösség: amennyiben részesei vagyunk engedelmességének és megpróbáltatásainak, annyiban lehetünk részesei dicsőségének (2Kor 4,17).

A mennyben az öröm is ugyan az az öröm, mint amit a földön gyengébben ugyan, de megélhettünk! Az öröm benső indíttatása pedig az, hogy megosszuk másokkal!

Mindazonáltal nem csupán érzéki örömök várnak ránk a mennyben, különösen nem a Mohamed által kecsegtetett érzékiség! Ez a földies és buja elképzelés már azért sem létezik, mert egy jóval magasabb rendű létre vagyunk hivatalosak, melynek örömforrása az üdvözültség állapota! Persze képtelenek vagyunk elképzelni, de ha Krisztus mondta, akkor bensőnkben hinnünk kell: „amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint az angyalok az égben.” (Mk 12,25)  Ám ez nem értendő úgy, hogy az üdvözült ember angyal lesz ‒ hanem  csak olyan! 

(Források az első részben!) (folyt.)

     2006 őszén, Tüttő György angliai magyar főlelkész egy beszélgetés során Sümegen, P. Róna Gábor SJ. társaságában ezt kérdezte e sorok írójától: „Ha Erzsébet asszony elment 85-ben, hogyan létezhetnek üzenetek 2005-ben? Ezt kérdik tőlem − magyarázta értetlenkedve az atya −, Kanadától Los Angelesig levélben és az interneten. Sokan egyenesen kiábrándultak a Szeretetláng ügyéből. Mi erre a normális magyarázat?” (...)

     Sajnos évek óta, hazánkban és külföldön sokakban okoz zavart az az elszigetelt szemlélet és gyakorlat, miszerint a Szeretetláng magánkinyilatkoztatása nem egyetlen látnokhoz − Kindelmann Károlyné Erzsébethez kötődik −, hanem egy végtelenített „láncreveláció”, melynek folyamaként mások is, vagy egyenesen sokak kaphatnak „Szeretetláng” üzeneteket, többnyire a közlő megnevezése nélkül is! És itt nem egy-egy alkalomszerű megemlítésről, figyelemfelkeltésről van szó (ami hasznos!), mint például a venezuelai üzenetekben a Szeretetlángra, vagy Medjugorje esetében a Szeplőtelen Szív tiszteletére! Ezen látnokok ugyanis a saját nevükben teszik közzé az üzeneteket és nem állítják, hogy ezzel a Szeretetláng üzenetét, vagy a fatimait folytatnák! Egy üzenet, Mária-jelenés befejeződésével vagy a látnok halálával az üzeneteket mások által folytatni, egyenesen zavart keltő sátáni indíttatás! (Csupán érdekességként mondom –a fatimai Kondor atya elbeszélései nyomán –, hogy a fatimai üzenetnek is akadtak sajnos folytatói, ám ezek egyfelől a saját nevük alatt tették (pl. Tischler), másfelől az óvatosak számára, nyomban "kilógott a lóláb" dilettantizmusuk folytán, mindazáltal, nagy zavart sikerült kelteni az egyszerű emberek körében!!!) Egy-egy hamisítás, sajnos épp azok közt okozhat súlyos károkat akik életprogram szerűen szeretnék a üzenetet megvalósítani, nem beszélve az egyházi kivizsgálás akadályoztatásáról! Nem csoda, ha a klérus meglehetősen óvatos a „látnokok és üzenetek” kérdésében! Sajnos, a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait. És erről van szó!

A magánkinyilatkoztatások elfogadásában a legsúlyosabb nehézséget ugyanis a bizonytalan eredetű események, üzenetek jelentik. Ez is a megtévesztő szellem munkája.

     Marie Julie Jahenny, a 19. századi misztikus így figyelmeztet erre: „Számtalan hamis jelenés fog kiáramlani a pokolból, akárcsak egy légyraj, és ez a sátán utolsó kísérlete arra, hogy elfojtsa és lerombolja a hitet az igazi jelenésekben a maga hamis jelenései által.''

     A Szeretetláng lelkiségének gyakorlati mibenléte, célja, tanítása, ígéretei – úgy a hívekre mint az Egyházra bízott teendőket illetően is – világosak és TELJESEK! Erzsébet asszony a küldetését − személyes küzdelmei és ezernyi áldozatvállalása árán −, HITELT ÉRDEMLŐEN teljesítette!

Erzsébet asszony halálával a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás ismereti része befejezettnek tekintendő! − Már nem hozzátenni, hanem élni és megvalósítani kell!

A felebaráti szeretet, a mennyben is felebaráti szeretet!

    Egészen kifinomult és elmélyült formában tovább élnek a mennyben azok a szeretetkapcsolatok, amelyek itt a földön összefűzték az embereket: hitvesi-, szülői-, baráti-, munkatársi szeretet stb. Ezek azonban kibővülnek az összes üdvözültekre irányuló új szeretetkapcsolatokkal. Az utóbbinak következtében a földi elképzelésekből ki kell hagynunk mindent, ami a földi szeretetben tökéletlenség volt, így a birtoklásvágy, az érzékiség vonzalmai, vagy a másoktól való antipatikus elkülönülés hamisságai.

     Amiként a Szeretetláng üzenetéből kitűnik, a „kegyelmi hatása” úgy működik, hogy a lelkekért felajánlott Szentmisék, búcsúk és a 'Szeretetláng fohász' mondása által – az ígéret szerinti többlet hatékonysággal –, segíti a lelkeket a bűnelkerülésben, vagy kiszabadítja őket ki a tisztítóhelyről. Erzsébet asszony egy beszélgetés során el-mondta, hogy „nagy meglepetés lesz számunkra, hogy mily sokan fognak minket hálás köszönettel fogadni a mennyországban, akik mind nekünk köszönhetik üdvösségüket!” Tehát, nem csak rokonainkkal, őseinkkel, hajdani ismerőseinkkel találkozhatunk a mennyben, hanem azokkal is, akiket bár életünk során nem ismertünk, – de segítettük üdvösségüket – Krisztus, a mi Urunk kegyelmei által.

    A teljes és tiszta istenszeretet hozzátartozik az örök boldogság lényegéhez, hiszen „A szeretet nem szűnik meg”. Vegyük hozzá azt a teológiai megfontolást, hogy a mennyei szeretet sem más lényegileg, mint a földi. A hit és a remény ott megszűnik, ellenben a szeretet megmarad (1Kor 13) vagyis csak fokozatilag más az üdvözültek szeretete. De vajon ebben kell-e keresnünk az üdvözültek boldogságának alapvető elemét? Nos, Duns Scotus és tanítványai azt gondolták, hogy igen. Viszont Szent Tamás és iskolája az istenlátásba helyezi azt. De bármint van is a dolog, az biztos, hogy a mennyei világosság és általában a mennyei boldogság különbözősége miatt nincs semmiféle versengés és irigység az üdvözültek között, mert mindenkiben és mindenben egyenlőképpen uralkodik a szeretet.

     Az ember értelmes természeténél fogva leghevesebben az igazságot óhajtja, ez az óhaj a mennyben, Isten színelátásában hiánytalan tökéletességgel teljesül. Márpedig a célt, a vágy és szeretés tárgyát elérni: ez a boldogság. Amiként a szép vidékek és kiváló alkotások szemlélése, akként a bölcseleti igazságok megértése is a tiszta örömöt kelti bennünk. (Források az első részben!) (Folyt.)

    Nincs a világon egyetlen magánkinyilatkoztatás sem, melynek üzeneteit, próféciát a kiválasztott (látnok) halálát követően, más személy elismerten hiteles módon folytatott volna! Sajnos, úgy a Világ Győzelmes Királynője (Kovacsics Mária Natália nővér), mint a Szeretetláng üzenetének (Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony) esetében ez megtörtént!

Sajnos többek úgy vélik és élik meg, hogy a Szeretetláng kegyelmi meghirdetése a Szent Szűz részéről nem zárult le Erzsébet asszony halálával, hanem valamiféle „lánc-revelációként" tovább folytatódik, ráadásul még csak nem is egy "választott" személyen keresztül, hanem bárhol, bármikor, bárki által! Ez abszurdum! És bár a jó szándék sokszor nem zárható ki, mégis a megtévesztő szellem munkáját tételezhetjük fel ezen igyekezetek mögött!

Miért? Azért, mert azt bővítgetik, ami már teljes és egész, megzavarva közben sokakat, hiszen, ha Erzsébet asszony elhunyt 1985-ben, hogyan lehetséges „szeretetláng üzenet" évtizedek múlva is? E súlyos tévedésen alapuló „lánc-késztetés", sajnos az egyházi hozzáállást is veszélyezteti – mi több –, sarkallja a „hazugság atyját" (Jn 8,44), az ő tehetetlenné tételét célzó kegyelem kiáradásának akadályozására! Az alábbi naplóidézet világosan meghatározza, hogy Erzsébet asszony a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás egyedüli kiválasztottja! 

    (Szűzanya) „Azt akarom, hogy ne csak nevemet ismerjék, hanem anyai Szívem Szeretetlángját (is), mely értetek lángol, és ennek a lángoló szeretetnek elterjedését rád bíztam. Ezért légy nagyon alázatos, ilyen nagy kegyelem keveseknek adatott meg. Becsüld meg ezt a sok kegyelmet, és ezek között is legjobban szeresd és keresd a külső és belső megaláztatásokat. Ne becsüld magad soha semmire, a magad semmibevevése fő gondod legyen. Ennek gyakorlását soha ne szüneteltesd. Ennek még a halál után is érvényre kell jutni, ezért is kaptad meg a külső és belső megaláztatások állandó kegyelmét. Így meg tudsz maradni hűséggel Szeretetlángom terjesztésében. Csak ragadj meg minden alkalmat, a külső és belső megaláztatásokat keresd a magad erejéből is, mert amit te keresel, az még jobban növeli alázatosságodat.” Mikor a Szent Szűz ezeket az édesanyai oktatásokat befejezte – írja Erzsébet asszony, szívem eltelt mélységes alázattal. A Szűzanya éreznem engedte, hogy Ő milyen hatalmas, (és mégis) milyen alázatos és szerény volt földi életében. Ezt a közlést a Szűzanya azért íratta le velem ilyen megkülönböztetett formában, mert az Ő kérése rajtam keresztül üzenet minden gyermeke számára. Különösen – úgy mondta – azok számára, akik közvetlenül az elsők között fogják terjeszteni az Ő Szeretetlángját." (I/116; II/1)

(Jézus) „Látod, kedvesem, te is ilyen gyufaszál vagy az Én isteni kezeimben. Meggyúltál, mert Én akartam és gyújtani fogod az egész világot, mint egyetlen szál gyufa, mert ezt az Isten akarja. Kicsiny eszköz vagy te éppúgy, mint kezedben a gyufaszál. Ne lepődj meg azon, hogy Én mondom, egyetlen szál gyufával lángra lobbantom milliók lelkében Anyám Szeretetlángját, melyet a sátán tüze nem tud eloltani. Hiába készíti borzalmas gyűlölettől égő gonoszságait, egyetlen szál gyufa, melyet Anyám gyújt, meg fogja vakítani, és te vagy az, akit Anyám erre eszközül használ."

A megdicsőült test

   A világ üdvözítésére irányuló isteni tervek és ígéretek teljesítésének első lépése a megtestesülés volt. Isten ekkor a Teremtő és teremtmény közti elképzelhetetlen szoros egységre lépett egy emberi testtel és emberi lélekkel, és ezen keresztül magához kapcsolta az egész emberiséget, sőt az egész teremtett világot. 

A következő lépés, Jézus megdicsőülésével jelent meg a történelemben ‒ Krisztus feltámadásával ‒, az első megdicsőült ember.

Ez az az állapot, mely képes áthaladni a zárt ajtón (és ilyen testet kap az üdvözült ember is a mennyben). A megdicsőült állapotban a földinél, sokkal inkább megnyilvánul Isten jelenléte és az ember felemeltetése. A megdicsőülés második következménye, hogy maga Krisztus is a „szolgai állapotból” uralkodóvá vált (Róm 1,4; ApCsel 2,36), és a Szentlélek által Egyházzá szervezte a követőit. Mégpedig olyan választott néppé, amely elképzelhetetlen módon, az ő titokzatos Teste. Az Egyházba tartozók ugyanis közelebb kerülnek Istenhez, mint a korábbi emberiség. 

    A halál után fokozottan érvényesül a misztikus Test szerepe az üdvözültek életében: megtisztultan, tökéletes önátadásban és visszavonhatatlanul egyesülnek Krisztuson keresztül az Atyával és fogadják a boldogító szeretetnek a Szentlélektől kapott ajándékait.

    Csak okulásként: amint meghaltál, sokaknál kinyilvánul hozzád való igazi viszonyuk! Akik a szépségedért szerettek, elfordulnak nyomban. Akiknek szórakoztatására nem sajnáltad a drága idődet, még a temetésedre sem érnek rá elmenni. Segítségre csak azoknál számíthatsz, akiknek a lelküket érintetted meg! Mert a földiek közül egyedül ők imádkoznak majd érted és mutattatnak be Szentmisét üdvösségedért! A Mennyben viszont sokan – akiket nem is ismertél, ám neked köszönhetik megtérésüket (üdvösségüket) –, hálából szüntelenül imádkoznak érted a tisztítótűzből való mielőbbi szabadulásodért, és a mennyben pedig határtalan örvendezéssel köszöntenek! 

(Források az első részben!) (folyt.)

Skóciai Szent Margit (1047-1093)

     Angliában a XI. század elején súlyos trónviszályok dúltak. Az egyik trónörökös Angliai Edmund Magyarországra menekült és itt feleségül vette Szent István királyunk húgát (más vélekedés szerint a lányát) Ágotát. 1047-ben Reskán (ma Mecseknádasd) született meg első gyermekük Margit, akit még kettő követett: Krisztina és Edgár. (Képen: Margit már kora gyermekkorában tudott olvasni)
     Edmund jól érezhette magát Magyarországon, hiszen atyjának rokona került trónra 1041-ben, tehát már nyugodtan hazatérhetett volna. Ennek halálát követően, küldöttség indult Magyarországra, hogy a király unokaöccsét és családját visszahozzák Angliába. 1057 körül érkezhetett Edmund a feleségével, Ágotával és gyermekeivel Anglia földjére. Margit ekkor tíz éves lehetett.
     Néhány év múlva meghalt Edmund. A halála után támadt trónviszályban rövid ideig fia, Edgár uralkodott, de Hódító Vilmos hadai elől az egész családnak menekülnie kellett. Hajójukat Magyarország felé szándékoztak irányítani, de egy rendkívüli vihar Skóciába sodorta őket, ahol „Véreskezű” Malcolm uralkodott, aki kegyetlen irtó hadjáratot folytatott atyja gyilkosa, Macbeth hívei ellen. A 47 éves Malcolm nem csak menedéket adott nekik, de megkérte a 24 éves Margit kezét is, amit Margit, anyja biztatására elfogadott.
     Életrajzában ez áll: Skócia királya a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki bölcsességének és jámborságának hatására Malcolm király elhagyta véres vad szokásait, nevéhez fűződik az irtó hadjárat befejezése. Az egész királyi udvar megváltozott és Margit királyné előtt többé egy durva szót ki nem ejtettek. Támogatta az elesetteket, és szegény-szállásokat építtetett. Rendeletbe hozta, hogy minden napnak első órájában hozzanak eléje kilenc szegény árvát, akiket maga etetett meg.
Számos templomot és kolostort emeltetett. Tekintélye volt a politikai, a kereskedelmi sőt a hitbeli kérdésekben is, olyannyira, hogy Margit hívta össze a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól eltérő félpogány szokásoktól megszabadítsa a hitéletet. A királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hatékonyan hozzászólt. Akkoriban éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek egyáltalán szabad-e Krisztus Testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte a zsinat előtt, hogy ‒ jóllehet valamennyien bűnös emberek vagyunk – ám ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, teljesítette az elégtételt, és hittel járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem bűnei bocsánatára méltó. (Ld. a képen!)
Házasságából nyolc gyermek született és többüket szentté avatták. Szent Margit minden angol királyné anyja lett azáltal, hogy Matild nevű lánya Hódító Vilmos fiához, I. Henrikhez ment feleségül.
Edinburgh-ban hunyt el, 1093. november 16-án, 47 éves sem volt.
Halála után szinte azonnal szentként kezdték tisztelni, különösen, hogy Dunfermlin-i sírja fölött többször fényvillanásokat láttak!
Ünnepélyes szentté avatása 1261-ben történt. Maradványait a reformáció alatt férjével együtt Spanyolországba menekítették, ma az Escorialban nyugszanak. Egy feljegyzés szerint, amikor a szentté avatás alkalmával ereklyéit kiemelték, nem csak mennyei illat áradt a maradványokból, de amikor egy ezüst hordeszközre helyezve a templom szentélyébe vitték, Malcolm király sírboltja előtt haladva meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők képtelenek voltak tovább menni. Akkor egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék ki Malcolm csontjait is, és helyezzék Margit mellé. Mikor ez megtörtént, folytathatták útjukat. Ezt jelként foghatjuk fel, hogy Margit megszelídítette és szentségben maga mellé vette férjét, Malcolmot.
Szent Margit fej-ereklyéjét a francia jezsuiták őrizték, de a Dicső Francia Forradalom elpusztította!
A feljegyzések szerint Szent Margit dúsan illusztrált evangéliumos könyve folyóba esett, ám csodás módon megtalálták minden folt és szétázás nélkül! Ma az Oxfordi Bodleian Library-ben őrzik (ld. a képet).
Leo Cushley, Saint Andrews és Edinburgh érseke bejelentette, hogy felélesztik a 13. századi eredetű zarándokhagyományt Szent Margit, a magyar származású királyné tiszteletére, melynek során, minden év június 19-én Dunfermlinbe zarándokolnak, ahol Szent Margit relikviáit őrzik az apátság kápolnájában.

Mecseknádasd külterületén, az Óbányai-völgy bejáratánál, a hegy tetején találhatók a Réka-vár romjai. A várat Skóciai Szent Margit szülőhelyeként tartja számon a két nemzet.
Tóth Attila szobrászművész rhodéziai gránitból készült alkotását 2014. június 9-én avatták fel.

Felhasznált források:
http://www.katolikus.hu/szentek/1116.html
http://magyarszentek.hupont.hu/#ixzz2cg9th2Er
https://www.kozterkep.hu/~/23790/Skociai_Szent_Margit_Obanya_2014.html
http://www.saint.margarets.org.uk/stmargaret.htm

Titkári emlékezés

     Miután több részletet halottam már Erzsébet asszony háború utáni nehéz özvegyi sorsáról, egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem gondolt-e néha a férjhez menésre? Ő, nem lepődött meg a bizalmas kérdéstől és a következőket válaszolta: 

    "Természetesen gondoltam rá, hiszen magamban voltam hat gyermekkel és ez egy asszonynak nehéz! Én a férfiakban nem a férfit, hanem a támaszt, a segítséget, az "apa-példát" láttam, ám mindig kellő fenntartásokkal. Tudod fiacskám, a házunk sokaknak szemet szúrt és magad is tudod, hogy milyen lakásmizéria van máig is! Néhány hízelgő szavú férfiben hamar felismertem a mögöttes szándékot, ám akadt egy, aki finom modorú úriember volt, jómódú, a miénknél sokkal gyönyörűbb házzal. Tetszeni ez se tetszett, de szimpatikussá tette az a biztonságérzet, ami sugárzott belőle. A gyermekeimmel is megtalálta a hangnemet. Mindez a legnehezebb években történt, én még tán 40 se voltam. Egy februári alkalommal meghívta az egész családot étterembe, de én nyomban elhárítottam az invitálást, míg végül abba maradtunk, hogy inkább én főzök, ő pedig bevásárol és nálunk ebédelünk. Így is történt. Olyan mennyiségű élelmiszert hozott, hogy hetekre megoldotta az élelmiszer gondjainkat. Olyan csokoládét is be tudott szerezni, amilyenre én csak a háború előtti időkből emlékeztem. Érdekes, hogy mindez számomra nem volt gyanús, azt mondta, hogy külföldi rokonai támogatják időnként. A finom viselkedése pedig mindvégig változatlan maradt és soha nem tűnt tolakodónak. Így lényegében kezdett komolyra fordulni a dolog. Már benne voltunk a tavaszban, és a ragyogó napra kitettem egy "tábori ágyat" – ma úgy mondanátok, hogy kempingágyat –, hogy egyik betegségből felépült kislányom pihenjen rajta. Én a ház másik felén dolgoztam a vetemények közt, s a "kérőm" engem nem látva odament az alvó gyerekhez és simogatta. Messziről is látható volt azonban, hogy korántsem "apai gyengédséggel". Én ekkor kikeltem magamból és azon nyomban kitettem a szűrét! Nem is jött többet. – Hát ennyi, kedves titkár úr!" 

     Albert a bajorországi Lauingenben született 1200 körül gróf Albert von Bollstädt néven. Lovagi családból származott, a szülei katonai vagy közéleti pályára szánták. 1223-ban mégis belépett a páduai domonkos rendbe, s ezzel kezdetét vette pihenést nem ismerő lázas tevékenysége. Egyszerre volt szerzetespap, politikus és egyháztanító, tanár és író, provinciális és régensburgi püspök, kutató és természettudós, híres prédikátor, filozófus és teológus.

Az utókornak csak halvány elképzelése van Szent Albert elképesztő sokoldalúságáról, munkabírásáról és tudásáról, melynek nem véletlen bizonysága, hogy Nagynak (Magnus), és Egyetemes Tudósnak (Doctor universalis) nevez az utókor.

Rendi főiskolákat alapított és professzora volt a párizsi egyetemnek.

Teljes egészében máig is feltáratlan és publikálatlan életművében polihisztorként kora szinte minden tudományával foglalkozott: orvostudománnyal, állattannal, növénytannal, fizikával, mechanikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal és az alkímiával. De igazán ismertté Arisztotelész műveinek kommentárjaival vált.

Rosszakarói már-már az ördöggel való cimborasággal vádolták, vagy olyan találmányokat tulajdonítottak neki, mint a puskát, a puskaport, az órát és más hasonló szerkezeteket, sőt, hogy szerkesztett egy olyan robotembert, amely úgy tudott dolgozni és beszélni, mint egy igazi ember.

Ezek persze légből kapott vádak voltak, melyeknek alapul szolgálhatott, hogy télen is képes volt friss zöldséggel és gyümölccsel kínálni vendégeit! Ennek viszont egyszerű magyarázata volt, mégpedig a fűtött üvegház stb.

Jó megfigyelőképességéhez tudományos pontosság társult, ezért tudott olyan mélységekig behatolni a természet titkaiba, s ért el olyan eredményeket, melyek előtt nemcsak a kortársak álltak meg ámulattal, hanem ma is tiszteletet parancsolnak.

Ha valaki igazán látja Albert életét, önkéntelenül is fölmerül benne a kérdés, hogy egyetlen ember hogyan volt képes minderre? Hogyan élhetett ilyen megterheléssel és ilyen szellemi feszültség közepette? Tetterejének és termékenységének titka mély imádságos életében, Istennel való kapcsolatában rejlik.

Teológusként tanítványa, Aquinói Szent Tamás túlszárnyalta és háttérbe is szorította. 1280. november 15-én halt meg Kölnben, sírja ma is ott található. 1622-ben XV. Gergely boldoggá-, XI. Pius pápa 1931-ben szentté és egyháztanítóvá avatta, 1941-től a természettudósoknak, filozófusoknak, tudósoknak, diákoknak, Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóknak védőszentje lett.

Hogy mi a tanulság számodra, kedves Olvasó?

Az, hogy az emberi géniusz sokkalta többre képes, mint amit "kihoz magából"! Tanulhatsz és taníthatsz, kutathatsz, dolgozhatsz, de mindent Isten dicsőségére és az egész emberiség javára tégy!

Az üdvözültség állapota

     Már a Bölcsesség könyve arról beszél, hogy az igazak örökké élnek (5,15), az Újszövetség pedig sokféle formában fejezi ki, hogy a mennyei boldogság örök; azt is hangsúlyozza, hogy azt senki el nem veheti (Jn 16,22), és hogy a boldogok mindenkor az Úrral lesznek (1Tessz 4,17).

     Hivatalos egyházi megnyilatkozás e tekintetben nincs! Szent Pál hervadhatatlan babérról beszél (1Kor 9,25), Szent Péter pedig romolhatatlan örökségről (1Pét 1,4), másutt a dicsőség hervadhatatlan koszorúját említi (1Pét 5,4). Mindazáltal, az örök boldogság nem növekedhet – már nem lehet érdemet szerezni – abban az értelemben, hogy lényeges többletet szerezhetnénk. A hittudósok azonban biztos teológiai következtetésként tanítják, hogy a mennyei boldogság nem is csökkenhet, hiszen csökkenése azzal a veszéllyel járna, hogy végül el is fogy.

     Növekedésről csakis olyan értelemben beszélhetünk, hogy az üdvözültek egyre mélyebben hatolnak be Isten végtelen szeretetébe, a szeretet természete pedig az, hogy egyre többet kíván nyújtani. „A mennyország nem más, mint örök állapot és az örökkévalóságon keresztül folyton növekvő együttlét a szeretetben” (Boros; vö. 2Kor 3,18).

Ha a végtelen megismerésére képesek leszünk, annál inkább a végesére!

Tehát ennek alapján elgondolhatjuk, hogy e földi életben a tudós és lángész elmék mesterművei, találmányai és felfedezései, a művészet és irodalom aranykorszakai az örökélet ismeretéhez képest olyanok, mint az utcai kavicsok a csiszolt drágakövekhez képest.

A tudásunk nagy, hatalmas, tiszta, világos, gazdag, széleskörű, kielégítő, és árnyéktalan lesz. Meg fog­juk érteni a nagy s kis világ titkait s szerkezetét. Nem­ csak a múltnak találmányait és felfedezéseit fogjuk ismerni, hanem azokat is, amelyeket az emberek egyálta­lán nem voltak képesek soha megismerni, megérteni vagy fel­fedezni.

Isten már a földi embernek is sokat kinyilatkoztatott, de a mennyben az országának még több titkát leplezi le. Az Úr belső életének rejtett, örök titkaiba pillanthatunk, mindenhatóságának, bölcsességének, szépségének, jóságának s irgalmának csodái tárulnak fel elénk.

Végigtekinthetjük a megváltás egész, addig nem is sejtett történetét. Feltárul előttünk az egész igazi történelem és benne nemcsak az, amit az emberiség megtudhatott, hanem Isten segítsége is Mária Szeplőtelen Szívének közbenjárására, és az, amit rejtetten a gonosz erők írányítottak a háttérből.  

(Források az első részben!) (folyt.)

Hol van a mennyország?

     „A menny se nem absztrakció, se nem egy hely a felhők fölött, hanem egy élő, személyes kapcsolat a Szentháromsággal.” (Szent II. János Pál 1999. június 21. ált. audencia)

     A Szentírás és az Egyház hallgatását a mennyország helyéről, utasításnak is tekinthetjük arra, hogy ne a hollétén törjük a fejünket, hanem arra törekedjünk, hogy oda jussunk!

     Az ember szempontjából a 'mennyország' szó, a megváltottság teljességére jutottaknak és az üdvözültek világának állapotát jelzi, melyet régebben helyhez kötöttek. De a mennyország földi értelemben véve nem hely, nem határolhatók be földies dimenziókba! De még ha „hely” lenne is, ámde végtelen, és ott nem lesz „tömegnyomor”! Korunk számtalan hittudósa úgy véli, hogy a feltámadt test annyira fölötte áll a térbeliség kategóriáinak, hogy mind a mennyet, mind a poklot szükségtelen helyként értelmezni. Mivel pedig – szerintük – nem fér bele a tér három dimenziójába, abszolút értelmetlen feltenni azt a kérdést is, HOL VAN?

Prohászka püspök mondja: „Ahol a szerető, boldogító Isten van, ott van a mennyország!” (Elm. az Ev. 1908. kiad. 124. old.) Tudniillik, az üdvözültek boldogságának lényege „Isten látá­sában” van. Mivel pedig Isten mindenütt jelen van, a mennyet is ott képzelhetjük el, ahol Isten az ő boldo­gító hatásával s üdvözítő mindenhatóságával van, vagyis ahol az Isten az üdvözülteket jutalmazza és boldogítja.

     A „menny” kifejezés ugyanis, valóban nem térbeli helyet jelent, hanem LÉTMÓDOT; nem Isten közelségét vagy távolságát jelenti, hanem elsősorban a FÖLSÉGÉT. A mi Atyánk – aki a mennyekben van – nem „másutt van”, hanem „túl van mindazon”, amit mi az Ő szentségéről elgondolhatunk. (vö. Katekizmus 2794)

     Mondhatjuk, hogy a mennyország fölötte van a világnak, de csakis abban az átvitt értelemben, hogy fölötte van az evilági dimenzióknak. Nem térbelileg van fölötte, hanem lényegileg, mert TÖBB mint, amit ami e világ dimenzióival behatárolható lenne, mégis reálisan létező cél és valami. Mindazáltal, az Üdvözítő mennybemenetelekor szemük láttára felemelkedett és felhő takarta el a szemük elől, amint az égbe ment. Ekkor két angyal állt meg mellettük fehér ruhában és így szóltak: Galileai férfiak, miért néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok. (vö. Apcsel 1,9-11)

    Figyelemre méltó ‒ sőt érdekes ‒, hogy a Szentírás nem úgy beszél a mennyországról, mint a köznyelv. Nem mondja sehol, hogy valaki (konkrétan) bejutott a mennybe, ezzel szemben, mennyei örömökben való részesedésről beszél. Esetenként ezzel egyenértékű kifejezéseket használ, vagy pedig új eget és új földet említ. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Titkári emlékezés

Aki belépett Erzsébet asszony kisházába, annak megakadhatott a tekintete egy faliszőnyegre tűzött kis úttörő-jelvényen. Ez azért volt feltűnő, mert a szobácskában minden, valamiképp vallásos jellegű volt. Pedig-pedig ez a jelvény is megfelelt ennek a szempontnak. Természetesen rákérdeztem, hogy miként került ez ide? Ő, lelkendezve újságolta, hogy az unokájától kapta és épp azért, mert egy tábortűz látható rajta, alatta felirattal: "Őrizd a lángot!"

"Tudod titkár testvér, megörültem ennek a jelvénynek, mert meggyőződésem, hogy a mai fiatalokra lesz bízva, szívükben fogadni, őrizni, tovább adni és kiteljesíteni a Szűzanya Szeretetlángját!" 

Márpedig Isten országa a mennyország!

     Létezésének valósága és tartalma arra való, hogy a krisztuskövetők elmélkedéseinek, reményeinek középpontjában álljon és (földi) életük irányítója legyen. Az elérése pedig Krisztus ígérete: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ők is velem legyenek, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál.” (Jn 17,24)

Az Üdvözítő, a Hegyi beszédében Isten országának alapvetéseként világosítja meg az örök mennyei boldogság lehetőségeit: Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent (Mt 5,3-20; 6,20) Boldogok vagytok ti szegények, mert tiétek az Isten országa. (Lk 6,20).

Tanítása folyamán, a mennyei boldogságot képekben írja le: atyai ház, menyegzős lakoma, békesség, és példabeszédekkel illusztrálja fölülmúlhatatlan értékét: megtalált kincs, igazgyöngy, melyért az ember minden egyebet odaad. Hasonlít a mustármaghoz, amelyet egy ember elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek (Lk 13,18-19). Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa (Mk 10,14).

Szent János a mennyország reményeit és igazságait az örök élet fogalma alá sorolja. (Jn 15,11; 17,12) Szent Pálnál a mennyország az Istenben való örök élet és dicsőség. (Róm 2,7; 5,21; 6,22; 8,18; Gal 6,8; 1Tim 1,11; Tit 3,7; Zsid 2,16; Kol 1,27; 3,4) A Jelenések könyve is fölséges képekben írja le a mennyei Jeruzsálem örömeit és boldogságát.

Egyébiránt itt a földön az Egyház megnyilvánulásaiban, liturgiájában, hitéletében, művészetében alig van olyan pont, amely a mennyország motívumait és mozzanatait valamiképp ne érzékeltetné, tárgyalná! Bizonyság mindez arra, hogy mennyire központi helyet foglal el katolikus tanításában, és a hívő közösség lelki világában az Istenben való örök élet reménye és törekvése.

 (Források az első részben!) (folyt.)

A Magyar Szentek kultusza és példaként való állítása a nemzeti önazonosság kifejeződése. Az Országalapító zsolozsmás himnusza ezt a formálódó közösséget szólítja meg:

Magyar hazánk, te jó Anya,
Fiad dicsérd ma, őt dalold,
Zengjen a himnusz dallama
Hozzá, ki mindig pártfogolt.

Szentjeink közös jellemzője – akár magyarnak születtek, akár más országokból érkeztek a Kárpát-medencébe –, hogy fontosnak tartották a földi haza sorsát, felelősséget vállaltak és áldozatokat hoztak érte. Méltó tehát, hogy november 13-án együtt ünnepeljük őket: üdvözültjeink jól vagy kevésbé ismert és névtelen seregét, valamint azokat, akik reményteli jelöltjeink a boldoggá és szentté avatásra.

A közös ünnep előzménye egy régi, november 6-i megemlékezés, az egyházmegyék ereklyéinek ünnepe. A püspöki kar a magyar mindenszentek új ünnepének tartalmát 1970-ben így jelölte meg: „Eredetileg azokat a szenteket ünnepeltük, akiknek ereklyéit templomainkban tiszteljük. Az új ünnepnapon nemcsak rájuk emlékezünk, hanem mindazokra a szentekre, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek magyar földön, akár a honfoglalás előtt, akár utána. Vannak köztük olyanok, akiket a népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei, a mindennapok vértanúi és Istenbe temetkezett misztikusai is. Magyar földből sarjadtak, és így különösen is számíthatunk testvéri segítségükre Isten színe előtt” (Szent Zsolozsma IV. köt.). ( Forrás felhasználásával)

     A mai napon tehát mindazokra az ismert és ismeretlen szentekre emlékezünk, akiknek nincs külön ünnepük, de Istenért, Hazáért e földön szentként éltek vagy szenvedtek vértanú halált! Közéjük soroljuk az 1956-os Magyar Hősöket, akik vérüket áldozták Édes Magyar Hazánkért, az ateista kommunizmus felszámolásáért!

A Magyar Szentek és Vértanúk vére a magyar földet szentelte meg – illő és üdvös tehát –, hogy e földből sarjadjon ki a Nagy Magyar Engesztelés világjobbító Műve!

 Ma ünnepeljük továbbá Szent Asztrik emlékét is, lásd alább! 

Eredeti neve Radla volt, így a kutatók cseh vagy horvát származást tulajdonítanak neki. Magdeburgban együtt tanult Szent Adalberttel, 992-995 között pedig ő látta el a brewnomi apát tisztségét. Egy évvel később Adalberttel együtt jött Magyarországra, ahol a pannonhalmi bencés kolostor apátja lett. 999-ben a magyarok őt küldték a pápához Rómába, hogy hozza vissza a Szent Koronát és a keresztet Istvánnak, apostoli áldással! A pannonhalmi kolostor az ő közbenjárására kapta meg ugyanazokat a jogokat, mint Montecassino. Életében az apáti cím mellet kalocsai püspök, esztergomi érsek, illetve később kalocsai érsek lett. Szent hírében halt meg Kalocsán. Több híres legenda fűződik a nevéhez. Kiemelkedik közülük egy halott feltámasztása, de nevezetes arról is, hogy a magyar érsek szó az ő nevéből származik.  ( Forrás)   

     Szent Márton a pannóniai Savarián (Szombathelyen) született 316-ban pogány római család gyermekeként.
Márton gyerekkorától ájtatos volt, és nagyon fiatalon csatlakozott a keresztény valláshoz. 18 évesen keresztelik meg, s már a hadseregben is apostolkodik. A kényszerű katonáskodás során Márton szerepet cserélt a szolgájával. A sereg amiens-i tartózkodása idején történik az az ismert esemény, amikor a város kapujában vacogó koldusnak adja köpenye felét. Éjszaka pedig Jézust látja e köpenybe burkolózva. Amikor a barbárok elleni csatára felsorakozik serege Julianus császár előtt, Márton nem akar harcba vonulni, mire a felbőszült császár gyávának nevezi. Márton erre így reagál: Krisztus nevében akár fegyvertelenül is kész szembeszállni az ellenséggel. Börtönbe vetették, hogy meg ne szökjön, ám az ellenség másnap követeket küldött és megadta magát. Poitiers püspöke, Hilarius szenteli exorcistává, ördögűzővé. Térítő tevékenysége mellett az ariánusok elleni küzdelme volt igen jelentős. Egy ilyen, ariánusokat korholó beszéde után meg is korbácsolják és a városból is száműzik. Egy paptársával együtt Gallinaria szigetén remetéskedik, és ez az életforma annyira követendővé válik számára, hogy a Poitiers környéki pusztaságban alapít egy kolostort, létrehozva az első galliai szerzetesi közösséget. Itt mint igehirdető, ördögűző és gyógyító válik az emberek jótevőjévé. Amikor 371-ben meghal Tours püspöke, a város népe rögtön Mártont kéri fel püspökének. Ő azonban nem akarja elfogadni a tisztséget, mire a nép a városba csalja egy beteg gyógyítása ürügyén. A legenda szerint Márton egy libaólban próbál elbújni, ám a ludak gágogásukkal "elárulják". Így lett püspök, aki évente meglátogatja a környék egyházközösségeit és a falvakat, tanyákat, melyeket igyekszik egyházközösségekbe szervezni. Mindeközben elszántan küzd a pogányság ellen és csodás gyógyításokat is végez : meggyógyítja Nolai Szent Pál szembetegségét, valamint a leprásokat, feltámasztja a halottakat. 397-ben, Candes-ban hal meg.
Míg Galliában Márton kultusza jelentős politikai színezetet is kapott, addig Magyarországon kultusza főleg a nép körében, a néphitben vált erőteljessé.
Tours városának első temploma, a katedrális a IV. század közepén épült, Márton tehát már itt misézett.
A bazilika közepén helyezkedik el szentünk sírja, melyhez számtalan csodás gyógyulás kötődik.
A Tours-i bazilika főhajójában egy hatalmas címeres magyar zászló emlékezteti a zarándokokat Szent Márton magyar földi születésére.

Forrás1 ; Forrás2 

     Nos, titkár testvér, ez jutott eszembe itt a kapunál, ám te azt kérdezted, hogyan láthatom azt, ami valójában csak a bensőmben zajlik. Hát majd a teológusok kitalálják, hogy miként van ez, én ennél jobban nem tudom megmagyarázni! Az akkori esetben, amikor átéreztem a Szeretetláng erősítő kegyelmi hatását, akkor este hiába tértem nyugovóra, nem jött álom a szememre. A fejemben rettentő zúgás támadt és szirénaszerű, vészjósló hang sivított a bensőmben. Szinte láttam, hogy rettentő füst kezdett gomolyogni a szobában, melyben felismerhetetlen alakok jajveszékelve tolongtak, tanakodtak, rettegtek, és a gomolygó füst között egy hatalmas alak jelenlétét éreztem. Mondom, nem láttam hogyan nézett ki, mégis tökéletesen megjelent a lelkivilágomban a képe és éreztem, hogy a sátán volt. Észbontóan üvöltött tehetetlenségében, mert nem tudta mit kéne tennie, mivel megtapasztalta, hogy minden eszköze sorra csődöt mond. De ez csak néhány percig tartott és utána az Isten kegyelme annak tudatát erősítette meg bennem, hogy a Szent Szűz Szeretetlángjának ki kell gyúlnia, mert ez fogja a pokol erőit megingatni és a lelkek tömegét megmenteni a kárhozattól! Ez a látvány – ami valójában nem az volt –, annyira kimerített, hogy alig tudtam szabadulni a hatásától. Másnap fiacskám, amint kiléptem a kapun, ott, ahol előző este az Úr jelenlétét éreztem, térdre ereszkedtem a frissen esett hóban az árok partján és tudod..., hát szent ez az utca, amelyet az Úr jelenlétével megtisztelt. Ennyit mondhatok az én tapasztalásaimról". (vö II/74-76; 93-94) 

Begyik Tibor (Minden publikáció és hivatkozás csak a forrás megemlítésével!) 

A földi vágyak vetülete?

     Ésszel sem nehéz fölérni annak logikáját, hogyha létezik Isten, és ha az emberben a testi halált túlélő lélek van, akkor kell lennie mennyországnak is! Ha pedig van mennyország, akkor lehetőségében, léteznie kell a pokolnak is, hiszen csak így érvényesíthető az isteni Igazság, ill. az isteni igazságszolgáltatás, persze még inkább az Isteni Irgalmasság! Az Isten iránti hűségnek, a valláserkölcsi eszmény iránti áldozatos odaadásnak el kell nyernie a jutalmát épp úgy, amiként a gonoszságnak vennie kell a büntetését.

Mindezt csak a materia-listák, ateisták, kommu-nisták és a liberálisok tagadják; hiszen ha tagadják Istent és a lelket, akkor tagadják a keresz-tény mennyországot is! Ennek „kompenzálására” a földi életben ígérnek mindent, de addig amíg a földi mennyországot majd csak az „N-dik ötéves tervre” ígérgetik, addig a poklot már uralmuk első napjaiban megvalósítják börtöneikben, kazamatá-ikban, a gulágokon! Sőt az elmúlást is megpróbálják kikerülni a mumifikálással, mely persze csak a „legkiválóbbak” költséges kiváltsága, jóllehet ez is – mint minden ígéretük és eredményük –, csupán élettelen látszat!

     A fenti okoskodások nyomán tehát, oktalanság azt mondani, hogy a keresztény mennyország az emberek földi vágyainak vetülete csupán, egyféle „kárpótlás remény” a földi szenvedésekért.

És ha már „racionálisan” próbálunk gondolkodni, akkor egyértelmű, hogy az ún. emberi ábrándozás egészen más mennyországot gondolt volna ki, melyből ízelítőt nemcsak a mohamedánok paradicsoma ad, de a kommunisták hazug ígérgetései is. Ezzel szemben az Anyaszentegyház másvilág-dogmája nemcsak mennyországot ismer, de az Isteni Irgalom tisztítótüzét és a poklot is, melyek ismeretében, érdemes „jóembernek” lenni, nem „majd”, hanem MOST! 

Kérdés, hogy a mennyben van-e evés-ivás? Nos, a földi szükséglet értelemben nincs! De az emberi mivolthoz hozzá tartozik ez is valamiképp, mert az Úr is ezt mondta: „Mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,29)  (Források az első részben!) (Folyt.)

A végesség korlátai

     Szent Pál apostol a menny boldogságáról szólva azt mondja, hogy ott látni fogjuk Istent: látni fogjuk Őt, amint Van, látni fogjuk színről-színre. (1Kor 13,12) A jelenések könyvében Szent János hasonlóképp írja, hogy az üdvözültek látni fogják az Úr arcát. (Jel 22,4) A szentatyák és a hittudósok egybehangzóan tanítják, hogy ez, t.i. az Isten látása lesz a mennyei boldogság leglényegesebb része, látni az Istent: ez a legnagyobb, ez a legnemesebb természetfölötti öröm, élvezet, boldogság, ami csak elképzelhető. (MFI)

A mennyei boldogság össz­foglalata, összesűrűsödése és csúcspontja minden jónak, szépnek, derűnek, jókedvnek, örömnek, erőnek, megelé­gedésnek, élvezetnek s jóérzésnek. Más szóval a menny az ember minden céljának elérése, minden vágyának beteljesülése. Az Isten látása eszerint az ember igazi rendeltetését, a lényegünk legmélyén élő egzisztenciális igényünket és ezzel önmegvalósításunkat is beteljesíti. Az ember ugyanis a teljes igazság, tökéletes szeretetközösség, hibátlan szépség és más abszolút értékek birtoklására van teremtve. Ezeket azonban magától legfeljebb csak megközelíteni tudja, elérni sohasem! A személyes Isten látására, vagyis a Vele való kapcsolatra, ingyenes kegyelmi ajándékként maga Isten emeli fel az embert. Ez a különleges kegyelem alkalmassá teszi az üdvözültet arra, amire különben nem volna képes. Nos, ez az ún. „képtelenség”, Szent Ágoston és több mai hittudós szerint az áteredő bűn következménye.

     Isten transzcendenciája és felfoghatatlansága a mennyországban is megmarad; a végtelent átlátni, a maga egészében megismerni és szeretetével teljesen átölelni – teremtmény – ott sem lesz képes.

(Források az első részben!) (folyt.)

Titkári emlékezés

    Erzsébet asszony elbeszélései során többször is említést tett egy "csodálatos illatról", mellyel gyermekkorában, de később is találkozott. Ezt az átható, finom illatot – mint elmondta –, később a szagosbükköny mezei vadvirágéval azonosította. 

    Idézet a Lelki Naplóból: "A meghozott áldozat, melyet elfogadsz, bőséges gyümölcsöt terem, mert a kitartó, türelmes szeretetnél soha nincs melléfogás. Te csak tedd meg kérésemet. Szedd meg magad Istenségem és Emberségem kincseivel. Nekem meg gondom lesz arra, hogy az Én illatom terjengjen körülötted, mely által Hozzám jönnek azok a lelkek, kiknek megadom az áldozataid árán megszerzett gyümölcs isteni élvezetét, hogy ők is áldják szent Nevemet, miként te.” (III/157)

     Nagy Szent Leó (Sanctus Leo I Magnus), (440 – 461. november 10.) volt, aki 45. pápaként uralkodott az egész egyház felett, és 21 éves uralkodása alatt megváltoztatta a keresztény világot. Alapjaiban szilárdította meg Róma hatalmát. Munkássága után méltán kapta meg az utókortól a Nagy jelzőt.

Nagy Szent Leónak nem csak az eretnekségekkel volt sok gondja, hanem Atilla hun király is Rómát fenyegette. A pápa tanácsadói a menekülést javasolták, ám ekkor Leó egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőt mondta: Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, érzékeny az Élet Igéjének befogadására is! Leó kíséretével Mantovánál találkozott Atillával, aki az egyházfő imáinak hatására látomásban részesült, e szózattal: "Ne bántsd enyéimet, cserébe örök időkre szóló koronát kapsz"!

Leó pápa ezzel az előzékeny és bátor tettével ‒ mármint hogy nem elmenekült, hanem tárgyalt a hun királlyal ‒, páratlan béke-politikai-, és ima-cselekedetet vitt végbe, maradandó példájára korunk vezetőinek!

Nagy Szent Leó könyörögj érettünk, mert példádat elfeledtük,

és már nagyon önteltek lettünk!

A végtelen lehetőségek hazája

     A másvilág bizony „más” világ és bár a mennyei boldogság a legtöbb vonatkozásban lényegesen elüt a földitől, de nem az emberi mivolttól!

Bölcsen mondotta tehát Szent Ágoston: A mennyei boldogságot ki lehet érdemelni, de leírni nem lehet. És mégis!

Az üdvösség hona a valódi és végtelen lehetőségek hazája! Éppen ezért nem gondolhatunk arra, hogy a túlvilági boldogság valamikor unalmassá válhat, hiszen Isten végtelen teljességét a teremtmény se fel nem fogadhatja magába teljesen, se ki nem merítheti. Erre kiváló földi példa, hogy valamely tudományos kutatás, bármily eredményre is jut, mindig újabb kérdésekkel szembesít! Nem öröktől fogva létező természetünk sohasem eshet egybe teljesen az örökkévaló Isten létével. Így minden beteljesülés egy még nagyobb beteljesülés reményteljes kezdete. A mennyország tehát határtalan dinamikát jelent. A beteljesülés annyira kiteljesít bennünket – a lényünket –, hogy a következő pillanatban vágyunk arra, hogy még jobban töltekezhessünk a végtelennel.

Örök istenkeresők vagyunk! Találóan fejezi ki ezt Szent Ágoston: egész földi életünkön keresztül azért keressük Istent, hogy megtaláljuk, de Őt keressük akkor is, ha már megtaláltuk az örök boldogságban, a mennyországban. Azért rejtőzött el előlünk, hogy keressük és megtaláljuk, ugyanakkor azért mérhetetlen, hogy akkor is keressük, ha már megtaláltuk.

Az örökkévalóság nem más, mint állandó beljebb hatolás a Végtelen Istenbe. Mivel pedig a szeretet tökéletességéhez a kölcsönösség is hozzátartozik, a dicsőség fényének hatásaként az ember önátadási készsége is úgy felfokozódik, hogy örömét találja benne Isten. Az emberi érett személyiség szépsége és gazdagsága mintegy gyönyörűséget szerez Istennek, aki őt éppen erre a boldogságra szánta. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Aggodalmak a jelenlegi világesemények miatt

XII. Piusz pápa 1956. november 10-i rádiószózata

     Atyai szívünk aggódik a magyar nép ellen elkövetett gonosztettek miatt, amelyeket azért szenved, mert elkövette azt a "bűnt", hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására törekedett. Ehhez hozzájárul másik aggodalmunk a veszélybe került béke miatt, valamint fájdalmunk, midőn látjuk, hogy megfogyatkoznak azok sorai, akiknek tekintélye, egysége és jóakarata, általános vélemény szerint, sok bizalmat megérdemelt volna a népek közötti igazságosságon és igazi szabadságon alapuló egyetértés folyamatos visszaállítása terén.
     Ki tagadhatná, hogy a béke és a szabadság ügyében a haladás megkezdett útján jelentős lépések történtek visszafelé, ismét árnyékba borítván a reményeket, amelyek fáradságos munka árán feléledtek, és amelyekre sokféle bizonyíték nyújtott alapot.
     Nagyon sok vért ontottak ki igazságtalanul. Nagyon sok gyászos esemény, nagyon sok öldöklés történt most váratlanul. A bizalom vékony szála, mely ismét kezdte egyesíteni a népeket, és kissé összefűzni a szíveiket, úgy látszik, elszakadt; gyanú és igazságtalanság vájt még mélyebb elválasztó szakadékot. Az egész világ jogosan rökönyödött meg az erő alkalmazásához való visszatérés gyorsaságának láttán, pedig ezt mindkét fél számtalanszor alkalmatlan eszköznek ítélte a viták eldöntésére és a jog diadalra jutásának biztosítására.
Kétségtelen, hogy a világ, felébredve a céltalan erőszak napjainak lázából, megrendült bizalmában, mert az események annak a politikának visszatéréséről tanúskodnak, amely – bár különböző módon – az egyik fél önkényes cselekedetét és a gazdasági érdekeket az emberi élet és az erkölcsi értékek fölé helyezi.
Tekintettel az igazságosság és a testvéri szeretet iránti ekkora nemtörődömségre, az embereknek a jövő iránti szkepticizmusára, az egyes emberek gondolatvilága közti nagy eltérésekre, Mi, akik Istentől azt a hivatalt kaptuk, hogy előmozdítsuk valamennyi nemzet jólétét, és Akik erősen hisszük, hogy a béke nem elérhetetlen álom, hanem mindenki által megvalósítható kötelesség; azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljunk a béke megmentéséhez egészében és alkotórészeiben – szívből fakadó felhívásunkat intézzük a népekhez: állítsuk vissza a béke útjait, erősítsük meg azok egységét, akik erre vágynak, állítsuk vissza a bizalmat azokban, akik ezt elvesztették
     Először is hozzátok szólunk, szeretett embertestvérek, férfiak, asszonyok, értelmiségiek, fizikai munkások, művészek és földművelők, bármely fajból vagy országból valók is vagytok, mert nektek kell tudomására hozni vezetőiteknek legbensőbb érzéseiteket és igazi törekvéseiteket. A legutóbbi események megerősítették, hogy az emberek – családok és egyesek egyaránt – többre becsülik munkájuk és családjuk nyugalmát még az annyira óhajtott jólétnél is. Készek ezt visszautasítani is, ha ennek ára a zsarnokság, vagy a háború kockázata összes következményeivel: a romokkal, gyásszal és halállal együtt.
     A vallás, a civilizáció és a helyes emberi érzés nevében legyen vége a törvénytelen és brutális elnyomásnak, a háborús terveknek, a nagyhatalmak közti politikai nyomásnak – tehát mindazon dolgoknak, melyek a földi életet a szorongás és a terror szakadékába rántják, megölik a lelket és semmivé teszik a munka és haladás vívmányait.
Ez a természet szava. Ezt széltében-hosszában hangosan kell hirdetni és meg kell hallania, el kell fogadnia mindenkinek, akire a nép a hatalom gyakorlatát rábízta. Ha a közhatalom – azon határon belül, ameddig ez az ő kötelessége – nem törekszik legalább a polgárok életét, szabadságát és nyugalmát biztosítani, bármilyen eredményt tud is felmutatni, alapvető célját illetően kudarcot fog vallani.
     De minden egyéb súlyos gondon túlmenően ránehezednek az emberek gondolataira a magyarországi gyászos események A világ egyetemes és önkéntes megmozdulása, amelyet a más súlyos eseményekkel való törődés sem képes csökkenteni, megmutatja, mennyire szükséges és sürgető visszaadni a szabadságot az attól megfosztott népeknek. Lehetséges az, hogy a világ közönyösen szemlélje embertestvéreit és magukra hagyja őket, hogy a lealacsonyító rabszolgaság legyen a sorsuk? Magától értetődik, hogy a keresztény lelkiismeret nem veheti semmibe azt az erkölcsi kötelességet, hogy megpróbálja minden megadott eszközzel eredeti állapotába visszaállítani méltóságukat és visszaadni szabadságukat.
Nem titkoljuk magunk előtt, hogy milyen kényes ma a viszony az egyes nemzetek és az ezeket magukba foglaló földrészekre kiterjedt csoportosulások között. De hallassa szavát a lelkiismeret, a Teremtő és a testvéri szeretet rendeljen alá még súlyos áldozatok árán is, minden más problémát, minden egyéni érdeket a rabszolgaságba taszított millió emberi élet elsődleges és alapvető problémáinak.
     Amint lehetséges, kezdjék meg az emberek soraik rendezését és fűzzék szorosra szilárd közös szerződésben mindazokat – kormányokat és népeket egyaránt –, akik ki akarják taposni ezen a világon az Isten fiait megillető méltóság és tisztelet ösvényeit. Ez a szerződés legyen olyan, amely képes tagjait hatásosan megvédeni minden igazságtalan támadás ellen, amely jogaik és függetlenségük ellen irányul. S nem a becsületes emberek hibája lesz, ha azok számára, akik letérnek erről az ösvényről, csak az elszigetelődés sivatagja marad osztályrészül. Talán majd egyszer megvalósul az – és Mi egész szívünkkel erre vágyunk –, hogy a békét és szabadságot őszintén szerető népek tökéletes egysége elegendő lesz arra, hogy belátásra bírja azokat, akik az emberi társadalom legelemibb törvényeit is semmibe veszik és ezzel személy szerint is megfosztják magukat attól a jogtól, hogy az emberiesség, az igazságosság és a béke nevében szót emelhessenek.
Népeik pedig talán jobban, mint mások, legalább is érezzék szükségességét annak, hogy visszatérjenek és és részt képezzenek ismét az emberi családban és egyesüljenek ismét a béke és szabadság ügye érdekében. Béke, szabadság! Eljött az óra, amikor ezek a súlyos szavak nem engednek többé teret a kétértelműségnek. Visszakapták eredeti tiszta jelentésüket, ahogy Mi is mindig értettük azokat és amelyet a természet törvényeiből és a Teremtő akaratának megnyilvánulásából vontak le. Újra és újra mondjátok el ezeket, hangoztassátok és állítsátok működésbe. Vezetőitek hű tolmácsai legyenek igazi érzéseiteknek, igazi törekvéseiteknek. Isten segítsen benneteket, Isten legyen a ti erőtök.
     Isten! Isten! Isten! Bárcsak hangzanék ez a kimondhatatlan név, minden jog, igazságosság és szabadság forrása, a parlamentekben, a tereken, az otthonokban, a gyárakban, értelmiségiek, fizikai munkások száján, a sajtóban és a rádióban. Legyen az Isten neve – amely rokonértelmű a békével és a szabadsággal – a jóakaratú emberek irányító mértéke, a népek és nemzetek köteléke, a jel, amelyről a közös felszabadulás munkájában a testvérek és munkatársak felismerik egymást. Rázzon fel benneteket az Isten a bódultságtól, szabadítson meg a zsarnokokkal és a háborús uszítókkal való minden bűnrészes kapcsolattól, világítsa meg lelkiismereteteket, erősítse meg akaratotokat az újjáépítés munkájára. Mindenekfölött pedig visszhangozzék az Ő Neve a templomokban és a szívekben hatalmas fohászként az Úrhoz, hogy végtelen hatalmával segítsen végrehajtani mindazt, aminek elérésében az emberi erők oly nagy nehézségbe ütköznek.
     Ezzel az imádsággal, melyet első helyen mindig a Kegyelem Trónusához intézünk, biztosítunk benneteket, szeretett gyermekeink, hogy visszatér a nyugalom és beragyogja a földet és a lehangolt arcokat, és ez a béke, amely ily nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, tisztábban, tartósabban és igazabban kerül ki belőlük.

XII. Piusz

 Titkári emlékezés

     Erzsébet asszony elmesélte, hogy egyszer amint imáit befejezte, nagyon megéhezett és szájához emelte odakészített böjti kenyerét, s ekkor csodálatos illatot érzett, de olyan erőset, hogy betöltötte az egész szobácskát. „Különös érzésem támadt – mesélte Erzsébet asszony –, üdének, frissnek és újra gyermeknek éreztem magam, úgy mint megárvult lánykoromban Juliska nénéméknél, ahol oly sokat szomorkodtam édesanyám és a családom elvesztése miatt. Most is átérzem azt, amit annak idején gyakran, amikor esténként elvonultam a porta végi szántóföld terebélyes körtefája alá. A mesebelinek tűnő hatalmas fa sokszor csillapította maró éhségemet, és el-elméláztam azon, hogy ez az öreg fa mily bőségben ontja édes gyümölcsét boldognak, boldogtalannak, madárnak és darázsnak egyaránt. Ilyenkor még inkább elkapott a vágy, hogyha felnövök, Istent szeretném szolgálni ilyen számolatlan bőséggel. És látod fiacskám, most, hogy gyermekkori emlékeim ennyire előtörtek bennem, eszembe jutott a csodás illatú virág neve is: 'szagosbükköny'. Nem tudom mi a jelentősége, de ezzel az illattal igen sokszor találkoztam az életem során! Lehet titkár testvér, hogy ez az illat a kegyelem jelenlétét jelzi – melyet soha nem érdemeltem ki –, ilyenkor ugyanis mindig különös erőt és lelkesedést kaptam, de az is lehet, hogy csak belemagyarázom? Egy alkalommal, az Úr Jézus is emlékeztetett erre a körtefára, amiről beszéltem, sőt a naplómba is be kellett írnom! Keresd csak ki a második füzetből!” A szerkesztő idézi: »Nézd a szántóföldeken a nagy, terebélyes körtefát, mely árnyékot és üdítő gyümölcsöt kínál a szegény fáradtaknak. Te már ilyen terebélyes fává nem nőhetsz.Tudod, mit? Légy te az Én kis napraforgóm, és fordítsd Felém olajos magvaidat, melyek az isteni Nap sugarában megérnek.«(II/23)

Örök nyugalom, vagy állandó aktivitás?

     A mennyország nem „emberidegen”, hanem nagyon is az embernek tetsző, „emberre szabott” létállapot! Az üdvtörténet kiteljesedése az emberi történelem során egyre intenzívebb fokozatokban végbemenő üdvözítés betetőzője, amikor Krisztus életének és művének teljessége (Kol 1,19-20; 2,9-10; vö. Jn 1,16) minden vonatkozásban érvényesül.

Amikor örök „nyugalomról” beszélünk (Zsid 4,1-5), ez nem tétlenséget vagy passzivitást, pláne nem unalmat jelent, hanem célhoz jutást, beteljesedést, ugyanakkor örök megújulást! Azt jelenti, hogy elérhetetlen célok nem lesznek előttünk és nem lesz hiányérzetünk sem. 

Az örök boldogság elsősorban abban áll, hogy az üdvözültek színről-színre látják az Istent. Hittétel. Ám az Isten boldogító látásához az üdvözült léleknek külön természetfölötti fölkészültségre (teljes lelki tisztaságra) van szüksége. Hittétel. A mennyországban a földi ismeretek és értelmi készségek megmaradnak.

A végtelen Isten birtoklása azonban nem zárja ki a végtelen intenzitású és határtalan változatokban történő aktivitást, amelynek elképzelésénél ajánlatos a szeretetben egymásra talált lelkek állapotából kiindulni. Akik szeretik egymást, iparkodnak szeretetüket a legváltozatosabb formákban kimutatni.

„Hűséges az Isten és ígéreteit megtartja, többet ad a Mennyben, mint amennyit az ember földi életében csak gondolni is merne.” (IK 480)

Isten, a végtelen szeretet, soha véget nem érő és elképzelhetetlenül változatos „meglepetésekben”, ajándékokban tudja részesíteni azokat, akiket – képességükhöz és érdemeikhez mérten – belekapcsol az ő szeretetáramába. Az emberek egymás iránt való szeretete is belekapcsolódik ebbe. „A szeretet áthatol az Isten trónja előtt őrködő angyali karokon, eléri Istent, elmerül Benne, mint egyetlen Kincsében. A keruboknak, akik tüzes karddal őrzik a mennyországot, nincs felette semmilyen hatalmuk.” (vö. N 781)

Szent Pál a szeretetről azt írja, hogy nem szűnik meg sohasem (1Kor 13,8). Az élet a túlvilágon nem egyszerűsödik le, nem lesz szegényebb, nem lesz kevésbé lüktető, nem lesz unalmas és főleg nem lesz merev. Amiként az Úr ezt előre megmondta! 

(Források az első részben!) (folyt.)

Tanítják-e az iskolákban?

     Az iskolai tananyag csak arra terjed ki, hogy 1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre és megtörték a szórványos ellenállást, ezzel leverték a szabadságharcot. Nos éppen ellenkezőleg! Épp november negyedikével kezdődött el az 1956-os Véres Honvédő Háború, egy hadüzenet nélküli katonai támadás túlerejével szemben!
     A politikai színtérre pl. ekkor léptek be a valóban legitim szervezetek a munkástanácsok, és felvették a politikai harcot a kommunizmussal, a kollaboráns kádári rezsimmel.
     A Pesti Srácok pedig vérüket ontva példás küzdelmet folytattak a szovjet hadsereg, majd később Kádár a pufajkásai ellen.
Bizony, november 4-e után is volt elszántság, fegyver és lőszer, igaz, hogy csak 7 hősies napig, mert a Ny-Európa és az USA,  meg-szegte ígéretét és szemrebbenés nélkül hagyta vérbe fojtani egy hős nép szabadság törekvését! Eisenhower amerikai elnök, biztosította a szovjet vezetést, hogy az USA nem lép fel kifogással a "magyar ügy rendezésben"! A nekiszabadult "elvtársak" pedig "lerendezték" nemzetünk szabadság-törekvését! Az Egyesült államok, még azt is megakadályozta, hogy a spanyol Frankó tábornok százezer fős katonai segítséget nyújtson Édes Magyar Hazánknak! (Lásd: itt!)
     Bár a legendás felkelőbázisok többségéből november 4-én, kiszorultak a felkelők, ám kisebb csoportokban tovább harcoltak a főváros több kerületében és vidéken is, amit alátámasztanak azok az adatok is, miszerint a harcok áldozatainak jelentős része nov. 4-e után sebesült meg, hunyt el.
     Így történhetett az, hogy a szovjet megszállás után egy héttel Csepel még kitartott, a Mecseki láthatatlanok még november közepén is tartották magukat, gerillacsoportok szerveződtek az erdőkben, a szovjet bábkormánnyal szembeszegülő munkástanácsok, szovjetellenes röplapokat és újságokat nyomtattak! Legtovább (nov. 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Éles-saroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferenc-város középső részén a végsőkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok.
Az elfogott felkelők vagy felkelőgyanús lakók közül rengeteget a helyszínen agyonlőttek, a túlélőket pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak. A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt.
     Az átmenetileg hozzáfért szovjet statisztikai anyagok szerint, a szovjet csapatok ember- és technikavesztesége egy hét alatt, fajlagosan nagyobb volt, mint a II. Világ-háborúban! 
     Végül a fegyveres ellenállás azzal zárult le, hogy nov. 19-én a hatóságok – besúgó segítségével – elsőként letartóztatták Szabó János Széna téri parancsnokot, statáriális bíróság elé állították és kivégezték, ezzel megindítva a megtorlás akasztó-gépezetét. A Magyar Hírlap 2010. február 5-i száma szerint a harcok és a meg-torlások áldozatainak száma, elérheti a 20 ezer főt! És ezek többségében fiatalok voltak – fiatalok de hősök – nem mellesleg, a nemzet "génállománya"!

 Forrás felhasználásával 

Van-e tevékenység a mennyben?

     A végtelen Istenség, akit a teremtmény kimeríteni nem bír, a teljes végtelenségben jelenik meg és folyton új meg új oldalról mutatkozik az üdvözültek előtt. Az elme folyton új meg új szempontokat talál méltatására és így halad, nem fokozatilag hanem tartalmilag, mélységről-mélységre, gazdagságról gazdagságra, soha belé nem fáradva; hullámról-hullámra száll a boldog Szentháromság fénytengerében. A Szeretet Istenének ez a tengere áramlik a mennyben mindig azzal a gazdagsággal, eredetiséggel, meglepő és áhítatkeltő szépséggel, amelyek a mennyei lét első pillanatától tárul az ámuló lélek elé.
     A Viennei Zsinat (1312) fogalmazott dogma szerint: Isten látására és boldogító élvezésére csak úgy lesz képes az ember, hogy megkapja a dicsőség fényét (Lumen gloriae, DS 895).
     Szent János evangélista a Jelenések könyvében leírja a menny boldogságát, amint azt az Úr neki több vízióban megmutatta. Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. A velük levő Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom (Jel 21,3-4)! Tehát: a menny boldogságának első tulajdonsága, hogy ott nem lesz többé bánat, fájdalom, könnyhullatás, halál: következésképpen ott örök béke és nyugalom honol. (MFI)

Ámde mégsem kell attól tartanunk, hogy a mennyei lét – ha szenvedés nélküli is –, de maga a végtelen és monoton unalom!? Az alkotás és munka az emberlét lényegéhez tartozik – mert emberek leszünk ott is! Ámde a mennybéli alkotás és munka egyféle teremtés, minden kudarc nélkül! A munkát úgy kell értenünk, hogy nem a szükség, nem a kötelesség, hanem a személyes alkotásvágy készteti, úgy mint a földi életben halványan a „hobbi” iránti vágy! Vagyis, örömteli munka úgy, hogy a tevékenykedőt az „ág nem húzza” (ez ugyanis a bűnbeeséssel kezdődött)!

(Források az első részben!) (folyt.)

Feltevések

   Az előzőkben taglalt sajátos feltevéseket megerősíti vagy cáfolja a Szűzanya kijelentése Erzsébet asszonynak, a Szeretetláng Lelkiség kiválasztottjának: „Halálod után mellettem lesz a helyed, és a földön összegyűjtött olajcseppjeid, melyeket áldozatos életed által Szent Fiam az Ő érdemeivel egyesített, vissza fognak hullani a lelkek kialudt mécsesébe. Az Én Szeretetlángomtól tüzet fognak, és ennek fényénél megtalálják az üdvösségre vezető utat. Ezek az olajcseppek még a mécses nélküli lelkekre is ráhullanak. Ők keresni fogják ennek okát és Szent Fiamhoz jutnak. Tehát neked a mennyben is dolgod lesz, és a megváltó munkában való részvételt folytatni fogod halálod után is.” (III/227) 

Hozzá kell tenni, hogy Erzsébet asszony a négy elemijével, teológiai képzetlenségével, és olvasottsága hiányában, könnyen egynek értelmezhette a Mennyet és a Paradicsomot!

A fenti napló-üzenetben, már csak az gondolkoztathat el bennünket, hogy a mennyben nincs izgalom, nincs kudarc, nincs meg a sikertelenség lehetősége stb. A fenti állítás azonban a „megváltó munkában” való aktivitást állítja, mely − emberileg elgondolva − (a lelkek mai állapotából következtetve) nem kevés sikertelenséggel és aggodalommal járhat, jóllehet Istennek semmi sem lehetetlen!

    Tekintve, hogy az ember egyedi sajátsága (nem csak a testbe zárt lélek), hanem a munkára, alkotásra való készség is! Ebből fakad a kérdés, hogy a mennyországban létezik-e munka vagy valamilyen tevékenység? Nos, Isten a természetfölötti rendben, a teremtett okok öntevékenységét nem szünteti meg, hanem fölfokozza. Már a földi életben arra lettünk meghíva a Szent Keresztségben, hogy együttműködjünk Isten minden emberre kiterjedő megváltó akaratával. Ám a feladatunk nem csupán az, hogy a természetet megőrizzük olyannak, amilyen, hanem elsősorban az emberiség lelki-erkölcsi előmozdításán, a bensőséges hitéleten, az oktatáson, a társadalmi igazságosságon, a békén kell munkálkodnunk, mégpedig felelősséggel!

     Az ember teremtett sajátsága a mennyben is az állandó tevékenység, az alkotó munka – itt elsősorban az „alkotáson” van a hangsúly, mivel az ún. „munka” kifejezés már bizonyos értelemben magán hordozza a bűnbeesés földi átkát is, a „maga verejtékével”.

     Amint magunkon hordtuk a földi ember képét, úgy magunkon fogjuk hordani a mennyeinek a képét is. (1Kor 15,49) Mindazáltal, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mennyországban nincs fáradság, verejték, nincs selejt, nincs kudarc, sem követelés, kizárólag csak az alkotás és teremtés öröme van meg, melyet persze a földi életben – végtelenszer haloványabban – tapasztalhatók meg!

     A mennyország örök boldogságában élő ember tehát nem unatkozik, mivel számára nem csak az „idő” végtelen, hanem a tér és a lehetőségek is! (vö. Ter 3,17-19). 

(Források az első részben!) (folyt.)

A mennyország az Éden égi mása?     

    A bibliai teremtéstörténetben a Paradicsom szó nem csak a hajdani Édenkertet, mint földrajzi helyet jelenti, hanem átvitt értelemben az Istennel való bensőséges életet is (amiként az az Ős-szülők számára lett volna)! Az Újszövetség szóhasználata a mennyet, az üdvözültek Istennel való közösségét is érti alatta. Jézus tehát a „még ma” kifejezéssel az Istennel való azonnali közösséget ígéri a megtérő latornak. Ebben az Úrral való közösségben mindenkinek része lehet halála után, sőt már életében is, ha Jézustól, mint Messiástól és Úrtól vár irgalmat! A jézusi és keresztény szóhasználatban a Mennyország és a Paradicsom tehát ugyanazt jelenti, vagyis a Vele való örök boldogságot.

    Egyes emberi elgondolás a Paradicsomot nem tartják azonosnak a mennyországgal, inkább a menny „előszobájaként” tételezik fel. Jóllehet, ezt az Egyház hivatalos tanítása nem támasztja alá, ugyanakkor Szent Pio atyának a lelkigyermekei felé tett azon kijelentése, hogy − addig nem megy be a mennyországba, míg valamennyien nem üdvözülnek −, mindenesetre ezen elképzelést látszik igazolni! Ha tehát szentünk nem megy be a mennyországba, akkor hol lesz, ahonnan aktívan tevékenykedhet a lélekmentésben? Arról nem beszélve, hogy ez az „előszoba teória”, egyben emberi logika szerinti magyarázatot adna Jézusnak a jobb lator felé tett ígéretére is!   

Hogy fogalmi zavarunk még nagyobb legyen, ha a Paradicsom vagyis az Édenkert a földön volt, akkor a mennyei Paradicsom, nemde a földi Éden „égi mása”?

Amúgy pedig meglehet, hogy az Ős-szülők – illetve az emberiség számára – a földi Édenben is elkövetkezett volna legvégső állapotként a mennyországba való átmenetel. Az átlépés testestől-lelkestől történt volna és nem a halál váltságaként, hanem (legfeljebb) az „elszenderülés” útján, amiként a földön az Istenanya mennybevétele történt (Efezusban).

Hangsúlyozom, hogy erre vonatkozóan sem szentírási, sem egyházi megnyilatkozás nincs, így a fenti fejtegetés csupán a „mi lett volna ha”, emberi fikció kategóriáiba sorolható!

(Források az első részben!) (folyt.)

Megnevezések és azonosságok

     A mennyország (más szentírási és liturgikus elnevezéssel: örök élet, örök békesség, örök világosság, Isten országa, Mennyei Jeruzsálem) az az állapot és hely, ahol a megigazultak − akiket semmiféle bűn- és büntetéstartozás nem terhel −, örökre részesei a Szentháromság életének, s ezáltal örökre és tökéletesen boldogok. A boldogság ugyanis olyan állapot, mely minden jónak halmozása által tökéletes. A mennyország, minden földi szenvedés ellenértéke, a hányódó földi vándorlás biztató hajnalcsillaga, a történelem és a kinyilatkoztatás méltó záradéka, az ember számára készített isteni kegyelmek koronája, ahová hivatalosak vagyunk. A „romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben fenn van tartva számotokra.” (1Pét 1,4)
     Mindazonáltal az embernek szemmel felfoghatatlan és füllel meg nem hallható titok, hogy milyen boldogságot készített az Úr az ő követőinek, mert aki ott járt, emberi szóval elmondani nem tudta! (vö. 1Kor 2,9) „Testben-e, nem tudom vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember – testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor 12,2-4)
     Jézus a kereszten azt ígéri a latornak, hogy vele lesz a paradicsomban. Hogy miért nem a Mennyországot mondja, hiszen ő maga említette apostolainak, hogy az Atyához megy. Hitvallásunk szerint „ott ül az Atyaisten jobbján”, ugyanakkor „harmadnapon feltámadt”. – De hol volt két napig? – Jézus teljes egészében megtapasztalta a halált, mindazt ami vele jár és az örök élet lehetőségévé tette számunkra. Halála után ő is alászállt az alvilágba (limbus), ahol a Szentírás szerint az addig elhunyt igazak lelkei várakoztak, s nekik is elvitte a megváltást. Ezt értjük hitvallásunkban az „alászállt a poklokra” kifejezés alatt. Ez történt abban a bizonyos két napban, ami csak földi körülmények között két nap, mivel a halál után nincs idő. Ámde az Úr, a jobb latornak tett ígérete szerint nem csak, hogy „Vele lesz”, hanem MÉG MA vele lesz a Paradicsomban (vö. Lk 23,43).

(források az első részben!) (folyt.)

    Szent Imre herceg, Szent István királyunk fiaként, a magyar trón várományosa volt. Ifjú korában tisztasági fogadalmat tett és életét felajánlotta a Boldogságos Szent Szűznek. Vadászbalesetnek álcázott galád merénylet áldozata lett, ám férfiúi erényeinek példája a világ egyik legnépszerűbb szentjévé tette, különösen a keresztény ifjúság körében. Róla nevezték el az Újvilágot, Amerikát. 

SZENT IMRE KÖNYÖRÖGJ A MAGYAR IFJÚSÁGÉRT,

NÉPÜNKÉRT ÉS ÉDES HAZÁNKÉRT!

     Az oroszországi Don menti Rosztov, Gailovskala nevű kis utcácskájában található a Szent Seraphim-templom. Röviddel a II. Világháború kitörése előtt, a "szovjet embertípus" kinevelése érdekében, a templomot mozivá alakították. Az egykori szentély jobb oldalán volt egy, a Szent Szüzet ábrázoló freskó. Ezt több rétegben lemeszelték.

Amikor a vetítéshez a nézőtér elsötétült, a freskó a vastag mészréteg ellenére láthatóvá vált és olyan erősen ragyogott, hogy a vetítővászon elhalványult. Ez minden alkalommal megtörtént, amikor a világítást kikapcsolták.

Az egész Rosztov erről suttogott, és ez a pártbizottság fülébe is eljutott. Személyesen vizsgálták ki a helyzetet, ám meggyőződhettek maguk is a tényről, s elrendelték a több rétegben való átmeszelését! Ám a vastagabb mészréteg sem halványította el a Szent Szűz ikonjának ragyogását!

A csoda híre annyira elterjedt, hogy nagyobb tömegek kezdtek "moziba járni" olyannyira, hogy már jegyet sem lehetett kapni!

A dicső sztálinisták lényegében rosszabbul jártak, mintha a templomot hagyták volna rendeltetés-szerűen működni! Kénytelenek voltak tehát a mozit bezáratni!

A háború alatt, amikor a németek megszállták Rosztovot, természetesen nyomban megnyitották a templomot templomként és sebtiben feltárták a csodás freskót is! Az érdekesség, hogy a németek kiverésével a szovjet hatóságok nem zárták be újra a templomot, úgy gondolva, hogy jobb, ha a festményt a valóságban csodálják az emberek, mintha "babonás csodáról" beszélnének! A Szent Szerafim templom máig is nyitva van. (Archpriest Michael POLSKY - The new martyrs of Russia /Új orosz mártírok/ 1972 nyomán)

https://deaconjohn1987.wordpress.com/2019/07/08/how-mary-recovered-her-church-in-rostov/   

Jöjjön el a Te országod

     A keresztények az Apostoli Hitvallással kezdettől fogva vallják: „Hiszem az örök életet”. A mennyország létezését a kereszténységen belül sohasem tagadták ‒ sőt mint említettük ‒, a pogányok is a maguk módján vallják. A menny örökkévalóságának tanát mindössze a reinkarnáció hite homályosítja el valamelyest, az örök körforgás szerencsétlenségébe sodorva minden lelket, akik később megint el-elpártolnak Istentől, újra kezdve az újabb és újabb tisztulást és bukást, egy végeláthatatlan és vigasztalan folyamatban. „Lehetetlen ugyanis, hogy azok, akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben, és megízlelték Isten értékes igéjét s a jövendő világ erőit, azután mégis elessenek, hogy ismét megújuljanak a bűnbánatra. Ők ugyanis újra megfeszítik Isten Fiát, amennyire rajtuk áll és csúfot űznek belőle.” (Zsid 6,4-6)

     Az Újszövetség átvette a zsidó apokaliptikából a „harmadik ég” fogalmát (2Kor 12,2), valamint azt, hogy a boldogság helyét paradicsomnak és Új Jeruzsálemnek (Jel 21,9-27) nevezi.
Isten, az Újszövetség szerint is a mennyben lakik, hangja felülről hangzik, Jézus onnan jött és oda ment vissza, ott ül az Atya jobbján, onnan küldi el Lelkét, ott készít számunkra lakóhelyet (Jn 14,2). Ezért, ott fent van a mi igazi hazánk (Fil 3,20), tehát a fent valókat kell szem előtt tartanunk elsősorban (Kol 3,1).
     A ma emberének a világképe más, mint az ókorinak! A bibliai források összehasonlításával észrevehető, hogy a mennyország voltaképpen nem feltétlen helyet, hanem állapotot jelent. A „menny” szó voltaképpen a végtelen Isten közelségének szimbolikus ábrázolásaként is szerepel (vö. „Mennyek országa” Máténál, és „Isten országa” Márknál). És itt kell megemlíteni, hogy miként értendő a „már elérkezett Isten országa”? – Nos, ennek igazságát és érzetét, csupán a gyermeki tisztán hívő keresztény képes felfogni, megérteni! (vö. Mk 10,14) Arról van szó ugyanis, hogy az Egyház, Krisztus titokzatos Testeként él a földön, holott 'mint fej' a mennyben van; tagjait – tehát a Küzdő Egyházat – magához fogja vonzani, hiszen maga mondta „Elközelgett hozzátok az Isten országa”. (Lk 10,9) „Mert az Isten országa köztetek van!” (uo. 17,21)

(Források az első részben!) (folyt.)

     Borromei Szent Károly a milánói hercegség egyik leggazdagabb családjának gyermekeként született 1538. október 2-án Aronában. Édesanyja Medici Margit volt, akinek egyik bátyja, Gian Angelo bíboros, aki 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly kispap legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött és megkapta (az Istennek elkötelezettség jelét) a tonzúrát. Ugyanekkor a római bencés kolostor apátja lett. Ez azt jelentette, hogy az apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, a tényleges apáti tisztet egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.
     Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot.
     Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg a fentiekben említett bíboros nagybátyját pápának, mint IV. Piust, aki a huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, a tényleges érseki teendőket pedig egy helynök lássa el. Ezen felül megkapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. És gondoljuk el, hogy Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!
     Olyan következetes szigort és rendet vezetett be és követelt meg, hogy megszűntek a papok, apácák és szerzetesek körüli pletykák és botrányok. Új élet alakult körülötte, a nép is megszerette, atyjaként kezdte tisztelni.       Legendák kezdtek róla terjedni: jótéteményeiről, kemény böjtjéről, erkölcsi tisztaságáról. A papképzést, sőt a hívek képzését is szívügyének tekintette. Nem csak megalapította a Borromeum egyetemet, de 'hitiskolákat' is létesített. 

     1576-77-ben pestisjárvány tört Milánóra, a város vezetői gyorsan menekültek a városból, ellentétben Károly érsekkel, aki Milánóban mezítláb, kötéllel a nyakában, nehéz keresztet cipelve engesztelő körmenetet vezetett. Járta a kórházakat, nem csak vigasztalta, de ápolta is a betegeket. Minden pénzét, vagyonát a járvány leküzdésére fordította. És győzött!
     Példamutató életét a reformok folytatásával mindannyiunknak példának adta.
     1584. november 3-án hunyt el, 1610-ben szentté avatta V. Pál pápa.

Titkári emlékezés

    (Egy történet, melyet először én mesélek el, azután Erzsébet asszony is.)

1976 júniusában költöztünk új társasházi lakásunkba. Nagy szó volt ez akkor és ennek öröme késztetett hálára Isten iránt. Rendeztem a rendezni valóimat az Úrral és egyszerre úgy éreztem, hogy nem tudok betelni a hittel! Egyik napról a másikra "extrakatolikus" lettem. 

    Nagyon úgy néz ki, hogyha Isten megajándékoz egy kegyelemmel, akkor tevékenységet, érdemszerző lehetőséget is felkínál hozzá. Hónapok teltek el és új lakóhelyünkön találkoztam egy rég nem látott barátommal, Péterrel aki régről tudta rólam, hogy valamelyest vallásos ember vagyok. Meg is kérdezte, hogy hiszek-e még Istenben? Azt válaszoltam, hogy jobban mint valaha! Ez nagyszerű – lelkendezett, akkor hallottál-e már Garabandálról vagy a Szeretetlángról? Én nem is tudtam miről beszél és rávágtam, hogy nem hallottam, de nem is érdekel (mert csak a tételes vallás töltötte el a lelkem). Meghívnálak egy Garbandálról szóló diavetítéses előadásra ma hatkor, itt a közelben! Eljönnél? Vonakodva az válaszoltam, hogy majd meglátom, köszi!

    Délután egyre hadakoztam a gondolattal, hogy minek menjek oda ha nem érdekel, viszont a barátságunk miatt jobb nem elutasítani ezt a gesztust! Háromnegyed hatra végre már olyan erős indíttatást éreztem, hogy rohantam. Két három percet késtem is, és a villany már bizony le is volt oltva a vetítéshez. Csak az ajtónyitó hölgynek mutatkoztam be, aki mindjárt bevezetett a félhomályos szobába és helyet kerített. Csak egy általános üdvözlést dobtam fel, gondoltam, ki-ki ossza be! Az addig részemről nem ismert Molnár Gyula bácsi adta elő utazási élményeit, gyönyörű pireneusi felvételekkel. 

    A lelkemben kisgyermekkorom óta mindig kiváltságos helye volt a Szűzanyának és ha templomba nem is jártam folyamatosan, a képét mindig magamnál hordtam! A bensőséges tisztelet nem volt idegen tőlem, de a jelenések nem találtak bennem visszhangra! Így történ ez esetben ezzel a garabandáli élménybeszámolóval is. Nem nagyon érintett meg, mert nem voltam még azon a "hullámhosszon" és még mindig ott tartottam, hogyha Jézus ígérete szerint csak második eljövetelekor jön el újra, akkor hogy mutatkozhat itt-ott napjainkban, akár kisgyermekként is? Tudom-tudom! Gyermeteg csavar volt ez az eszemben, de mégis talán még vigyázott is rám valamiképp! Például aligha dőltem volna be mindenféle "vassuláknak", "nagyfigyelmeztetéseknek", meg Maria Juliannáknak!

    Másnap kora reggel fél nyolckor csöngetnek az ajtónkon. Péter barátom volt, aki nagy szabadkozások közepette, miszerint siet, be se jön, csak elmondja, hogy felhívta őt ma reggel az Erzsébet asszony és kéri hogy keressem fel őt a Szeretetláng ügyében. Itt a címe! És elrohant, mert a gyerekeit vitte az iskolába...

    Ő rég elment és én meg még mindig álltam az ajtóban, mert egyáltalán nem értettem, hogy ki ez az Erzsébet asszony? És mit akarhat tőlem, pláne valami "láng" ügyében?  Nem akarom lefesteni azt a zavart ami a lelkemben dúlt. Lényeg az, hogy ilyen kétségek közt indultam el, kora délután az albertfalvai lakótelepre.

(folyt.) 

Más vallások tanításai

     A „Paradicsom” név a latin paradisus (édenkert, mennyország) jelentéssel bír, ami lehet a görög paradeiszosz átvétele is. Ugyanakkor – a nyelvek közt egyedülállóként – a magyar nyelvben azonos a Paradicsom bibliai elnevezése a paradicsommal, mint növénnyel. Ez persze lehet az eredetileg paradicsom-almának nevezett édenkerti gyümölcsnév áthallása is! Érdekes azonban, hogy ez egyetlen más nyelvben sem érvényesült, melyek mind más kifejezést használnak a növényre és az Édenkertre. (Vajon az Éva név, aki 'eve' az almából és 'ada' Ádámnak is csupán belehallás?)

De hogyan képzelik más vallások a paradicsomi állapotokat?

Nos, a hindu és a muzulmán vallás követői gyönyörű szűz lányokkal, 'hurikkal' szórakoznak és semmi sem tilos számukra, így az alkoholfogyasztás sem, amit a földön nem tehettek meg. Csupán egy meg-jegyzés: A tanítás eleve hibádzik, hiszen ez a „boldogság-ígéret” nagyon földies, és férfi-szempontú, a nők jogai a mennyben sem érvényesülnek! (Viszont igen csábos lehet, egy muszlim öngyilkos férfimerénylő számára, ámde egy hősködő nő számára??)

Az ókori görögök szerint a Paradicsomban az emberek úgy élnek, mint az istenek, vagyis örökké fiatalok maradnak. (Na ha ez így van, akkor kivételesen ráhibázott a Kísértő, aki azt mondta: ha esztek a tiltott gyümölcsből „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,4). Természetesen a Megváltó Istenfiúval való testvérségünk Máriában, ezt milliószorta reményteljesebbé tette!)

A lényeg a lényeg, hogy több vallásban is az a meggyőződés, miszerint haláluk után a Paradicsomba jutnak az igazak, Isten közelébe, és így beszél a Szentírás is!

Mózes emelte föl elvben a választott népet arra a valláserkölcsi magaslatra, hogy Istent tekintse királyának, akinek jelenléte a frigysátorban jelkép és zálog volt arra, hogy valaha lakást szerez a Paradicsomban is. Az istenbírás reménye és várása egyúttal transzcendens jelleget öltött és ez a mozzanat még határozottabban kiemelkedik a bölcsességi könyvekben. (Források az első részben!) (Folyt.)

Titkári emlékezés

      Beszélgetéseink során valahogy felmerült köztünk a "kíváncsiság vétkének" témaköre. Egy esetet mesélt el, melyben egy ember állandóan kukucskált a szomszédja portáját elválasztó palánkon. Ezt a szomszéd megelégelte, s egy tükröt helyezett a lyukra, fényével a kíváncsiskodó felé. Nos, amikor a kíváncsiskodó szomszéd megint a lyukba benézett, igen elcsodálkozott, hogy valaki visszanéz. Na erre belőlem kitört a nevetés, de annyira, hogy alig bírtam magammal. Erzsébet néni néhány pillanatig csak döbbenten nézett, bizonyára azt hihette, hogy megzavarodtam. Ennek ellenére rá is átragadt a nevetés és már meg se tudta kérdezni, hogy min is nevetünk. Nagy nehezen eldadogtam, hogy egy vicc jutott az eszembe, de nem mondhatom el! De mondjam csak el! – mondta ő még mindig kacagva! De nem, de igen, de nem! És így ment ez egy darabig, mígnem kötélnek álltam és röviden elmondtam az egyébként hülye vicc lényegét! Eszerint egy pasas véletlenül lenyelt egy üveg szemprotézist és hamarosan egyre komolyabb problémái adódtak, úgyhogy kórházi konzíliumot tartottak fölötte. Az egyik orvos, amikor tüzetes vizsgálatnak vetette alá, egyszer csak összecsapta kezét és így kiáltott: "megáll az orvostudomány, megáll az ész, nem lehet benézni, mert valaki kinéz!" 

Na, Erzsébet nénit majdnem fel kellett locsolni! Ám, mint aki hirtelen észbe kapott, egyik pillanatról a másikra lehiggadt és csak ennyit mondott: – „Fiacskám! Akkor most mondjunk el egy Miatyánkot, meg egy Üdvözlégyet!” 

     Az egyház november 2-át az elhunyt, az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő híveknek szenteli.
Szent Odiló clunyi bencés apát 998-ban vezette be emléknapként. Később a 14. század elejétől a Katolikus Egyház egészen átvette.
     Azt a hetet, amelybe a halottak napja esik Halottak Hetének is nevezik. E napon szokás a halottaink sírjának meglátogatása, a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása.
     Ha a hívek Halottak Napján (vagyis az azt megelőző nap delétől a Halottak Napját követő éjfélig, ill. a következő vasárnapon is) meglátogatnak egy templomot vagy nyilvános kápolnát, teljes búcsút nyerhetnek elhunytjuknak, a szokott feltételekkel, lásd alább!
     Mindezeken felül, aki temetőt (altemplomi urnatemetőt) ájtatos lélekkel látogat és legalább lélekben imádkozik a meghaltakért, november 1-8-ig, az minden egyes napon teljes búcsút nyerhet egy-egy elhunytjának (de önmagának is majdani üdvére).

A búcsú feltételei: gyónás, áldozás, imádság a pápa szándékára (Hiszekegy, Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség).
     Egyébként a Halottak Napjától függetlenül az év többi napján is lehet részleges búcsút nyerni a temető hasonló lelki szándékú meglátogatásakor, ugyanazon (említett) feltételekkel!