Örök világosság vagy az isteni Fény ragyogása? 3
Amikor János evangélista előtt megjelent egy angyal Isten küldetésével, olyan fényben, és oly magasztos szépségben látta, hogy önkéntelenül leborult előtte, hogy őt imádja, de az angyal figyelmeztette: 'Az Istent imádd, én csak a te szolgatársad vagyok'. (Jel 22,8-9) Ó, milyen társaság lesz ott fenn a Mennyben! Kerubok, szeráfok, angyalok és arkangyalok milliói és milliói közt élni, általuk szeretve, becsülve lenni.
Az evangelista így beszél Jézusról: „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött”. (Jn 1,9)
A három fatimai gyermek, itt a földön megtapasztalt valami olyan rendkívülit, melyhez bármi magyarázat erőltetett lenne! „Amikor (a Szűzanya) az utolsó szavakat mondta (Isten kegyelme stb.), első alkalommal tárta ki kezeit, és olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, mintha ez visszfénye lett volna annak a fénynek, amely kezeiből áradt. Mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt, és magában a jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény, sokkal világosabban, mint amikor tükörbe tekintünk. Belső indításra térdre estünk és bensőségesen ismételtük: Ó legszentebb Szentháromság, imádlak. Istenem, Istenem, szeretlek a legméltóságosabb Oltáriszentségben.” (LN 168-169) Máshol: „amikor ezeket a szavakat mondta, kitárta kezeit, és másodszor árasztott el bennünket ennek a mérhetetlen fénynek visszfényével. Ebben a fényben Istenbe merülve láttuk magunkat”. (uo. 170)
A végtelen Isten a maga átható világosságával beragyogja és a kimondhatatlanul édes szeretetével áthevíti a lelket, belé sugározza a maga kimeríthetetlen személyes végtelenségének felfogható részét. Így maga az örök igazság és föltétlen jóság, kifogyhatatlanul tör elő a szemlélő lélek öntudatának középpontjából, boldog sejtelmeinek mélységeiből. Vágyainak és lelkesedésének feltörése a lelkéből nemcsak megelégíti, hanem a legnagyobb fokú öntevékenységre is ragadja. E boldogító örömujjongásában a lélek, nem valamiféle „elvárásnak” vagy „illendőségnek” tesz eleget, hanem egyszerűen az ő önfeledt boldog megnyilvánulása.
(Források az első részben!) (folyt.)
