A „mennyei világosság” az örök boldogság forrása
Az örök boldogság elsősorban abban áll, hogy az üdvözültek színről-színre látják az Istent. (Hittétel).
XII. Benedek pápa (1334-1342) ünnepélyesen tanítja: az üdvözült lelkek „látják az isteni valóságot szemtől-szemben való intuitív látással, úgy hogy semmiféle teremtmény nem lép közbe mint a látás tárgya, hanem az isteni valóság közvetlenül föltárja magát az üdvözült lelkek előtt, leplezetlenül, tisztán és nyilván”.
Szent Pál azt mondja: „Most tükör által homályban látunk, akkor pedig majd színről-színre; most csak rész szerint ismerek, akkor pedig majd úgy ismerek, amint én is ismert vagyok». Szent János így szól: «Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk öt, amint van”.
A szentatyák ezekre a helyekre való utalással az örök boldogság lényegét Isten látásában találják.
Isten boldogító látása végett az üdvözült léleknek külön természetfölötti fölkészültségre van szüksége. (Hittétel). Isten színelátása ugyanis meghaladja az emberi természet erőit. Következésképpen Istennek kellett tehát gondoskodnia az állandó természetfölötti fölkészítésről, mely a lelket képessé teszi az Ő boldog színelátására. S ezt nevezi az Egyház a dicsőség világosságának, a mennyei dicsőség világosságának.
De hogy Isten így közvetlenül és leplezetlenül saját magát nyújtsa egy teremtett értelemnek ismerettárgyul és egyben ismeretközegül, ez az Ő kegyes leereszkedő elhatározása. Mivel Ő abszolút személyes való, tisztára rajta áll, milyen terjedelemben és milyen erővel közli önmagát a teremtett értelemmel.
A mennyei dicsőség világossága tehát nem más, mint magának az Istennek az ő szentháromságos mivoltában gyökerező szellemi láthatósága, világossága, mellyel Ő közli önmagát a teremtett értelemmel, átragyogja és átjárja a lelket.
A mennyei dicsőség világossága tehát egészen új ismeretelv, mely hasonlíthatatlanul magasabban áll a hit világossága fölött, amiként az ész természetes világossága fölött is. Mindamellett a mennyei dicsőség fénye hivatva van átvenni a hit világosságának szerepét, melytől végül is nem egészen idegen, annál is inkább, mert a másvilági lét a jelenvilág természetfölötti rendjének szerves kivirágzása és véglegesülése.
(Források az első részben!) (folyt.)