Miben áll a mennyország boldogsága?
A boldogító istenlátás elsődleges tárgya Isten a maga teljes mivoltában, de mégsem lehet azt mondani, hogy Isten egészen adja magát; az üdvözültek az egész Istent látják, de nem végtelenségében. Isten nem tárgy, amit meglátunk és nem igazság, amit belátunk, hanem személy, 
akinek ismerete a személyes kitárulás kölcsönösségében áll.
A végtelen Isten és a véges teremtmény között ugyanis olyan köz van, melyet a mennyei dicsőség világossága és Istennek mérhetetlen kegyes leereszkedése nem hidalhat át. A teremtmény a legnagyobb kegyelmi fölemelkedés után is még mindig a teremtmény szférájában marad.
Az örökkévalóságba költözött ember rendelkezik „saját, szerzett tudásával”; mely Isten mindentudó hatalmának hatása alatt új formákba öltözik. A tudás, teljes de analogikus kapcsolatban áll földi „elődjével”, ám annak „mintázatai” átadják helyüket Isten megvilágosító, végtelen távlatokat nyitó fényének. Az örök életbe lépő embernek „legfontosabb” tudásélménye, hogy felismeri földi életének „értelmét”. A kiemelkedő, vagy akár csak esetleges események, az akkor még érthetetlen, értelmezhetetlen, hibás, bűnös, romboló, szenvedéssel teli történések – életem egészébe csomagoltan – teljes világosságukban tűnnek elő, és jelentést, minősítést nyernek az örök élet szempontjából. (Ez az „ítélet”.) A rész szerinti tudás helyébe az összefüggések ismeretével feldúsult lényeglátás lép. („Úgy fogok ismerni, mint ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12).
Minden egykori „miért”-nek megjelenik válaszként a „mert” párja. Az események mellett az okok és következmények; a szándékok, kegyelmi behatások, döntések mellett azok „értékelése” (képi hasonlattal) kiterített térképként tárulnak majd elém. Életpályám előzményeit is felismerhetem (a biológiai, történelmi, társadalmi előzmények összességére gondolok); hasonlóképpen földi életem továbbhullámzó következményeit, hatásait is. (vö. AJ)
Mégis Szent Pál kifejezetten színről-színre való látásról beszél, és hogy akkor úgy ismerünk majd mindent, ahogy most minket ismernek (1Kor 13,12), Szent János pedig arról, hogy Istent olyannak látjuk, amilyen ő a valóságban (1Jn 3,2).
Az Isten látása kifejezés önmagában – és a skolasztikus értelmezésben is – értelmi jellegű tevékenységnek látszik, a Bibliában azonban sokkal többről van szó, mint pl. egy igazság meglátása, belátása, megértése. A bibliai nyelvben a látás és ismeret, gyönyörködésre és személyes kapcsolatra is utal.
Szent Tamás szerint három dolog az, amit az üdvözültek sem ismernek majd meg: a) minden lehetséges dolgot; b) a teremtés minden célját és összefüggését; c) azt, ami Isten szabad elhatározásától függ, tehát a sokak meghívásának és a kevesek kiválasztottságának (Mt 22,14) titkát. Ez utóbbiban azonban világosan fogják látni a szeplőtelenül ragyogó isteni irgalom és az igazság összhangját. Ezért mindenki meg lesz nyugodva a Végítéletben, mert ekkor a földi pályafutásunkra mutatva, ezt mondja az Úr: „Lásd ilyen voltál, és ilyennek szerettelek volna téged!” (Források az első részben!) (Folyt.)
