A Hajnal Szép Sugara

Az Úr Testének és Vérének ünnepe

     Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap utáni 10. nap (csütörtök), de ha nem munkaszüneti nap, akkor az ezt követő vasárnap ünnepli az Egyház. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)

     1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező – piros betűs – ünneppé, Lüttichi Szent Julianna látomása nyomán, aki a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Szent Julianna úgy értelmezte a látomását, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe.

     "Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák." [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

KATEKIZMUS: 1167 Az Úrnapja kiemelkedően a liturgikus összejövetel napja, melyen a hívők összegyűlnek, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában, megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőségéről, és hálát adjanak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által. [II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 106.]

1193 A vasárnap, az "Úrnapja" elsődlegesen az a nap, melyen az Eucharisztiát ünnepeljük, mert a föltámadás napja. Kiemelkedően a liturgikus összejövetel, a keresztény család, az öröm és a munkaszünet napja. "Az egész liturgikus esztendő alapja és magva." [II. Vatikáni Zs: Sacrosanctum concilium, 106.]

"Áldott az úr napja, mert ekkor kezdődött a teremtés, (...) a világ üdvössége, (...) az emberi nem megújítása (...). E napon ragyog az ég és a föld, és fénnyel telik meg az egész világ. Áldott az úr napja, mert ekkor nyíltak meg a Paradicsom kapui, hogy Ádám és az összes onnan kizárt félelem nélkül oda beléphessen." [Fanqîth: Breviarium iuxta ritum Ecclesiae Antiochenae Syrorum, 6. köt.]

1) Az Úr mennybemenetelének napja a Húsvét utáni 40. nap.

2) Pünkösd vasárnapja a Húsvétot követő 50. nap.

3) Az Úrnapja a Pünkösdöt követő 10. nap (csütörtök) de ha nem munkaszüneti nap, akkor vasárnap ünneplik.

Úrnapján azonban MINDENT ünneplünk Krisztusban! Az eucharisztikus Kenyeret és Bort, az Úr Feltámadását, a Mennybemenetelét és a Pünkösdöt. Az önfeledt ünneplés sajátos kifejeződése a körmenet, amikor a pap Krisztust az Oltáriszentségben a 4 égtáj felé felmutatja a világnak, mintegy a világ hódolatának és megáldásának kifejezéseként. (Ezért a templom körül 4 oltárt állítanak a négy égtáj felé!) 

A kép forrása: http://lh6.ggpht.com/-Zq1wwS98NxA/T9HGNXnHflI/AAAAAAAAEdE/PDWyjNBCUtw/0046%252520DSC03797.JPG?imgmax=800

Egy megújult élet

Bevezető
         Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaikat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

MÁSODIK NAP
     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

      Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság megtisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Ördögi zaklatások éjjel 2 

     Vianney többször úgy érezte, mint amikor valaki kezével arcát érinti, vagy végig futott volna a testén. Volt, hogy éjszaka a méhraj zümmögéséhez hasonló zajt hal­lott, felkelt s meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta az ablakot, hogy kiűzze őket, de nem látott semmit. Egy más alkalommal a fickó a szalmazsákot akarta Vianney alól kirántani, hogy a földre essen. Szentünk nagyon megrémült s keresztet vetett magára, mire a démon nyugton hagyta.

Egy este, amint elszundított, hirtelen az az érzése támadt, hogy az ágy, amely máskülönben kemény volt, felette lágy lett és mintha finom, pehelytollakban merült volna el. Ebben a pilla­natban gúnyos hangok ismételten mondták: „Ha-ha! Rajta, rajta!” és még más gúnyos szavakat is hallatott, amelyek ér­zékiségre ingereltek. Vianney keresztet vetett, meghintette szenteltvízzel, és mindennek vége lett.

A kellemetlenkedésben felette találékony fickó, a sötétség szelleme különböző alakot vett magára s az egész paplakban bolyongott. A szobában egy denevér a szár­nyaival a gerendázatot súrolta, majd az ágy mennyezetére ült. A padlástéri magtárban mintha egy birkanyáj telepedett volna le, a mocorgásaival. Az ebédlőben mintha egy ló kirúgott volna a mennyezetig ugorva, s onnan a négy patkóval a kőpadozatra esik.

A pokoli tréfák fárasztották a szegény Ars-i plébánost, de a lábáról levenni mégsem tudták. Kínzó álmatlansága dacára, amikor a toronyóra éjfélt ütött, Vianney a gyónókra gondolt, akik ekkor már várakoztak rá. Gyorsan felöltözött s a templomba ment. De mennyi erőfeszítés árán! Néha nagyon sápadt volt. „Vajon beteg? ‒ kérdezték. ‒ Nem! A fickó annyira alkalmatlankodott, hogy ez éjjel egyáltalán nem tudtam aludni!” ‒ felelte.

(A szerkesztő megjegyzése: Háromszor jártam Ars-ban. Az első két látogatás alkalmával, világosan emlékszem, hogy szentünk emeleti szobájában lévő ágyának lába, erősen el volt szenesedve! A harmadik alkalommal, ezt már nem volt határozottan kivehető, lehet hogy a por elszürkítette. A társaságomban lévő papok, példázódtak is arról, hogy az ördög rágyújtotta az ágyat a szent plébánosra. Sem a jelenlegi forrásokból, sem a neten található képekből, ezt az állítást nem tudom igazolni!)

Az idők során más, hitelt érdemlő személyek is meggyőződhettek a gonosz szellem, éjszakai kellemetlenkedéseiről.

1820. táján Vianney lakására vitetett egy régi festményt, amely az angyali üdvözletet ábrázolta. A képet a lépcsőfeljá­rat fölé akasztották. A démon rávetette magát e képre és csúnyán beszennyezte azt. A képet sajnos el kellett távolítani. Sokan tanúi voltak e gyalázatos megszentségtelenítés tényének, köztük Renard lelkész is tanúsította, hogy a Szent Szűz arca felismerhetetlen volt a mocsoktól.

A Montmerle-i gipszöntő Amiel, így szólt a vendéglőshöz: „Nem tudom megérteni azt, hogy valaki olyan épületben aludjon, ahol ily rémületes zaj van. Én ugyanis több éjszakát töltöttem ott, amikor a plébános úr megrendelé­sére szobrokat öntöttem.”

Chaland Dénes, Bouligneux-ból való fiatal bölcsészhall­gató 1838-ban eljött Ars-ba gyónni. Abban a kiváltságban ré­szesült, hogy a Szent szobájában fogadta őt. A nem várt események így zajlottak:

‒ Az ő imazsámolyára térdeltem le. S íme, gyónásom közepe táján, hirtelen általános mozgásba jött a szoba. Több kisebb bútor is felborult. Egyszer csak a térdeplővel együtt felemelkedtem, mire elfogott a rémület, de a plébános megfogta karomat.

‒ Ez semmi ‒ mondta ‒ a gonosz lélek volt az!

‒ A gyónásom végeztével Vianney plébános jövőmet illetőleg nyilatkozott: „Önnek papnak kell lennie!” Felindulásom rendkívül erős volt és bevallom, hogy többé eszembe se jutott, hogy az Ars-i plébánosnál gyónjak!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Remény Csillaga

Ördögi zaklatások éjjel 1

     Egy éjjel a zaj megismétlődött a hóval fedett udvarban. Mintha kozák csapatok lettek volna, akik oly nyelven beszéltek, amit szentünk nem tudott megérteni. Kinyi­totta az ajtaját, ám a hófehér havon nem látott egyetlen lábnyomot sem. Persze már tisztában volt, hogy mit gondoljon a dologról, és nem csodálkozott. Nem emberi hangok voltak, inkább valami rettenetes pokoli moraj volt. Félelem­ lett úrrá a plébánoson és remegés járta át egész valójában. „Úgy véltem, hogy túlvilági esemény volt, maga a sátán, mivel félelem fogott el ‒ vallotta be később Devie püspöknek ‒, a jó Isten pedig nem okoz félelmet!”

Miután a sorozatos esetek után Vianney belátta, hogy a puska mit sem használ, hazaküldte őrségét, és ezt követően magában maradt a harcra. Mert ez valóságos harc volt, és hogy megállja helyét, tűrt és imádkozott. Gyóntatója azt kérdezte tőle, hogyan veri vissza e támadásokat, Vianney azt felelte: „Istenhez fordulok, keresz­tet vetek, meghintem környezetemet szenteltvízzel, majd a sátánnal szembeni megvetésemnek adok kifejezést. Arra azonban rájöttem, hogy minél erősebb az éjjeli zaklatás, másnap annál nagyobb bűnös jön gyónni!”

Ez a megállapítás minden álmatlansága ellenére vigaszt hozott szá­mára, „Első napokban féltem ‒ vallotta be egyik hűséges gyónó barátjának Mermod-nak ‒, mert nem tudtam, hogy mivégett van ez, de most már örülni is tudok ennek. Mert ez jó jel: a holnap nagy halfogást igér! A fickó ugyanis meglehetősen ostoba, hiszen ő maga jelzi nekem a nagy bűnösök érkezését! Ha haragszik emiatt, annál jobb!”

Az emberfeletti küzdelem ideje beköszöntött. Szentünk a nappalainak nagyobb részét a gyóntatószékben töltötte. Amikor ki­merülten hazajött este, nem feküdt le azonnal, hanem a Szentek Életéből olvasgatott. Az éjjeli órákat gyakran arra is felhasználta, hogy véresre korbácsolja magát. Ennek végeztével ledőlt a vékony szalmazsákra aludni, de sejtette, hogy hamarosan fel fog ugrani, amint jelentkeznek a kibírhatatlan zörejek, a siral­mas hangok, a rettenetes kalapácsolás, a szoba remegése.

Ámde ez nem volt elég, mert ekkor hirtelen ‒ anélkül, hogy a kilincs megmozdult volna ‒ a sátán előtte volt. Valamiféle ördögtánc vette kezdetét. A gonosz szellem láthatat­lan maradt, de a jelenléte iszonyatos volt. Felforgatta a székeket, megrázta a nagyobb bútorokat. Hátborzon­gató hangon szólt: „Vianney, Vianney, te burgonyazabáló! Te még nem haltál meg? Ó de várom a percet, mert a végén úgyis az enyém leszel!”

Az volt, hogy állati hangokat hallatott, utánozta a medve dörmögését, a kutya vonyítását, felugrott az ágy mennyezetére s veszettül ráncigálta.

Athanáz testvér részben Lassagne Katalintól hallott effélékről. Tanúságtétele során a követ­kezőket mondta: „Az ördög mintha kalapáccsal vert volna szöget a padozatba, aztán egyszeriben mintha hordóra ütögetett volna abroncsot. Dobolt az asztalon, a kályhán és a vizeskancsón, vagy pedig kellemetlenül éles hangon énekelt. A plébános úr meg is jegyezte tréfásan: „A fickónak ugyancsak komisz hangja van! Ám én nem szóltam, hogy beléphet a szobámba, de ő mégis bejött!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Felismerés

Bevezető
     Ezen ima-kilencedet, Édes Magyar Hazánkért, Népünkért és a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulásáért mondjuk közösen! Kérjék meg családjaikat, ismerőseiket, barátaitokat, hogy ők is imádkozzák velünk!
Ismeretes az ígéret, melyet Natália nővérnek mondott a Szűzanya: »Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni!« – ez a cél, ezt szeretnénk elérni!

     Az imák minden napra azonosak.
     A Kilenced befejezéseként kért Üdvözlégybe kérem mondják bele a Szeretetláng egyetemes könyörgését (az alábbi módon), mellyel az egész emberiség lelki átalakulását kérjük Isten Szent Anyjától!
     Kérem, hogy erejükhöz mérten – és az országunkban kialakult helyzetet figyelembe véve – vegyék ki részüket ezen Engesztelő Kilencedből, melyet minden hónap 13-val kezdődően megismételnénk!
     Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!
     Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek
     gyümölcse Jézus!
     Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
     imádkozzál érettünk bűnösökért,
     áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az
     egész emberiségre, most és halálunk óráján, Amen!

ELSŐ NAP

     Legszentebb Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek!
Mély tisztelettel imádlak és felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét – Aki jelen van a föld összes tabernákulumában –, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és a közömbösségekért, melyekkel megbántják. Jézus Szentséges Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért! (A Fatimai Angyal imája)

     Égi Királynőnk és Anyánk!
Gyermeki bizalommal és szerető lélekkel közeledünk Szeplőtelen anyai Szívedhez, hogy erőnkhöz mérten dicsérjünk, magasztaljunk, és közbenjárásodat kérjük.
Csekély hódolatunkat egyesítjük azzal a dicsérettel, amellyel Téged a Legszentebb Háromság megtisztel és magasztalnak a boldog angyali Karok, minden szentek a mennyben és hű szolgáid a földön.
Hozzád esedezünk, Isten kiválasztott Leánya, Mátkája, Isten Anyja, Magyarok Nagyasszonya! Ne feledkezz meg rólunk, akik Hozzád sóhajtozunk e siralom völgyéből, és eszközöld ki Istentől számunkra azokat a kegyelmeket, amelyeket e kilencedben kérünk!

     Magyarország örökös Királynője, a Magyar Szentek érdemeiért könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Nagy Magyar Engesztelés megvalósulására!

     Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség...

Záró fohász:
Világ Győzelmes Királynője, most mutasd meg hatalmadat!

Ízelítő a halálból

      Howard Storm professzor szemeit ólomsúlyként zárta le valami. A fájdalomtól összetörten egyszerre csak ijesztő sötétség vette körül és úgy érezte, hogy a nemlét szakadékába zuhant. Bár a földi érzékelés számára gyakorlatilag meghalt, mégis tudatosult benne, hogy él, egészen kifinomult módon érzékelve önmagát és környezetét. Tudatában volt a kórházi helyzetének, de a fájdalmat már nem érezte. Csodálkozva tapasztalta, hogy az ágya mellett áll a kórteremben, és önmagát látja, amint mozdulatlanul fekszik az ágyon. Aggódó felesége épp beszélt hozzá, de a válaszát már nem hallja.

      A kórházi szoba vakítóan világosnak tűnt, minden részletet oly tisztán és élesen látott, mint azelőtt soha. Ezzel együtt, valami érthetetlen aggodalom és félelem kerítette hatalmába, mivel nem tudott kommunikálni. Egyre hangosabban hallott különös hangokat, melyek a nevén szólították: "Howard gyere velünk, már oly régóta várunk rád, mi megoldjuk a problémádat!" Mintha valami ismeretlen erő húzta volna kifelé a szobából, bár úgy érezte, hogyha elhagyja, már soha többé nem térhet oda vissza. A titokzatos hangok azonban sürgették: "Nem segíthetünk neked, ha nem jössz velünk."

     Tekintve, hogy nem volt semmi viszonyítási pontja, elhatározta, hogy hallgatni fog rájuk. Ettől kezdve úgy érezte, mintha egy hatalmas titokzatos és ködös folyosóra hasonlító valamiben lenne, ami igen félelmetes. A messzeségben ember formájú, homályos alakokat vélt látni, és közeledni akart feléjük, de nem tudott, mert ezek az emberek minduntalan távolodtak tőle. Kis idő múlva egyre csak sötétebb lett és vészjósló alakok kezdték körül venni. Ezek jelenléte mind jobban rémisztette őt, mivel gyűlölet és hazugság áradt belőlük. Storm hátranézett és az volt az érzése, mintha több mérföldnyi távolságba került volna a kórházban fekvő testétől és az ágya mellett ülő feleségétől. Az a furcsa érzés lett rajta úrrá, hogy az ő ideje lejárt és mindaz, amit épp tapasztal, az nem csak egy rossz álom, hanem a szörnyű valóság.

      Az őt körülvevő titokzatos alakok, akik egy ismeretlen cél felé vezették, egyre inkább átkozni és sértegetni kezdték. Gúnyos mosollyal állították, hogy nemsokára elérnek arra a bizonyos helyre ahová mindig is várták. Howardban tudatosult, hogy reménytelen helyzetbe került. Most kezdte csak tisztábban látni az alakok visszataszító külsejét. Egyre agresszívabbak lettek és káromkodás és átkok közepette különféle kínzásoknak vetették alá. Ezek a lények teljesen érzéketlenek voltak minden együttérzés iránt, teli gyűlölettel és féktelen kegyetlenséggel. Storm megértette, hogy ezek kárhozott lelkek, akik földi életük során elutasították és gyűlölték Istent. Hiába próbált védekezni ellenük, csak még agresszívabbak lettek, még jobban kinevették. Storm számára ez volt a legrémisztőbb és legkétségbeejtőbb helyzet, amit valaha átélt. Egyszer csak meghallott egy belülről jövő hangot, amely arra szólította fel, hogy imádkozzon, hogy valamiképp könyörögjön Isten segítségéért. Először, földi szokásához híven elutasította ezt a gondolatot, de a hang egyre jobban sürgette, jóllehet egyáltalában nem tudott imádkozni, mert felnőttként sohasem imádkozott. Kétségbeejtő helyzetbe került. Végül, eszébe jutottak a Miatyánk egyes részletei meg néhány egyszerű gyermekima, így azokat kezdte ismételgetni.
 

     Megdöbbenve tapasztalta, hogy amikor ügyetlenül nekifogott a fohászkodásnak, a lények pánikszerűen menekülni kezdtek tőle. Dühöngve üvöltöztek, hogy hagyja abba, úgysem hallja őt senki, mert Isten nem létezik. Azzal ijesztgették, hogy méginkább leszámolnak vele, s eközben szörnyen káromolták Istent és a Szűzanyát. Storm megállás nélkül ismételgette az imarészeket és ez hatalmas erőt adott neki, hiszen látta, hogy mily dühösen és fejvesztve menekültek előle a gonosz szellemek.
      Megértette, hogy amint abba hagyja Jézus nevének ismételgetését, nyomban visszajönnek, és újra gyötörni kezdik, amelyet oly borzasztóan kínzó érzésként élt meg, hogy addigi testi szenvedései emellett semmiségnek tűntek. Forrás:

Lucifer a gyóntatószékben   

     Egy egészen különös eset történt 1840. január 23-án délután Vianney gyóntatószékében. Egy asszony, akin semmi különöset sem lehetett észrevenni letérdelt, hogy gyónjon, de hallgatott. Vianney több ízben is sürgette, hogy kezdje meg a bűnvallomást. Aztán egyszeriben éles és hangos szó­val ezt mondta: 

– Csak egy bűnt követtem el, de ennek gyümölcsében részesítem mindazokat, akik akarnak belőle. Emeld föl azt kezedet, és oldozz föl engem!

‒ Ki vagy te? ‒ kérdezte a Szent.

‒ Magister Caput (a mesteri főnök) ‒ felelte latinul, majd franciául folytatta ‒, ó te fekete varangy, mennyi fájdalmat okozol nekem! Te mindig azt mondod, hogy el akarsz innen menni. Hát miért nem mész? Mert vannak más fekete varangyok, akik jóval kevesebb fájdal­mat okoznak, mint te!

‒ A püspöknek írok majd engedélyért, hogy téged kiűzzelek! ‒ mondta szentünk.

‒ Jó! De annyit megtehetek, hogy annyira reszkessen a kezed, hogy ne tudjál írni, és végül az enyém legyél! Jegyezd meg, erősebbeket is legyőztem már mint te! Tudd meg, hogy „Nélküle” (itt durva szót használt a Szent Szűzre), aki odafönn van, már rég a miénk lettél volna, de ő téged védelmez azzal a nagy sárkánnyal (Szent Mihály), aki templomod ajtaja mellett van. Mond, miért kelsz fel te olyan korán? Bizony engedetlenkedsz ezzel a viola ruhásnak (a te püspöködnek)! Pihenj, rád fér! Miért prédikálsz te olyan egyszerűen, hiszen ebből arra következtetnek, hogy tudatlan vagy! Prédikálj olyan mesterkélten, mint a városokban!

Az ördögi sértegetések több percig tartottak, amelyek fel­váltva célba vették a környék püspökeit, a különböző rangfokozatú papokat és végre ismét az Ars-i plébánost. Végül is a gonosz lélek, aki képes mindenki életében valami kifogásolhatót találni, akarata ellenére nem csak kénytelen volt tanúskodni az Istenanya segítségében, de szentünk megtámadhatatlan erényessége mellett is tanúskodott, ahogyan az Enavgéliumban is történt Jézussal!

A szent lelkek „szelídsége a keserű megpróbáltatásokból sarjadzik.” (Kis Szent teréz)

1843. februárjában több személy előtt bizal­masan így nyilatkozott: „Azt hittem, hogy a püspököm bottal fog engem Ars-ból kizavarni, sőt felfüggeszt és börtönben fejezem be életemet. De úgy látom, mégsem érdem­eltem ki ezt a kegyet.” S amikor a trévoux-í esperes által megejtett vizsgálat után Devie püspök örömmel hagyta meg őt plébániáján, Vianney felsóhajtott: „Itt hagynak mint a láncra kötött kutyát! Mégsem ismernek engem eléggé!”

Íme a Szent Ars-i plébános a hősi alázatosság magas fokára küzdötte fel magát: nemcsak a megtiszteltetést, vagy pláne a rangot nem kereste, hanem megvetette azt. Az erkölcsi szenvedés, ahelyett, hogy leverte volna, még inkább munkára tüzelte őt!

Az bizonyos, hogy Vianney védhette volna magát, akár nyilvánosan is, miután őt is nyilvánosan támadták. Több ízben tanácsolták is ezt neki. De ő jobbnak látta, ha Isten előtt sír és a világ előtt hallgat. Szerencsére, csodálatraméltó élete maga emelt szót erényei védelmére, és bizony híveinek nagyobb része mély tisztelettel adózott neki.

Ő aki gyermekkorában ‒ túlzott szemérmetességből még szegény anyját sem akarta átkarolni, annyira tartózkodó maradt, hogy betegsége idején is csak férfi ápolót engedett magához.

A nőket akiket szolgálatra alkalmazott, úgy oktatta ki, hogy mindazt, amit érdekében tesznek, Istenért tegyék.

„Én nem mertem rátekinteni, sem pedig vele beszélni ‒ mondta Lassagne Katalin –, csakis az Isten iránti szeretetből szol­gáltam őt és sohasem természetes vonzalomból. Ha valamit vittem neki, el voltam arra készülve, hogy elutasít engem”. (Képünkön szentünk cipője) (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Ünnepe: június 8.

Prága, 1205-1282. március 2.
     Sok információ van a köztudatban az Árpád-ház női szentjeiről, így Szent Erzsébetről, Szent Margitról, vagy Szent Kingáról, ugyanakkor szinte a teljes feledés homálya borul Prágai Szent Ágnes személyére, aki nőágon magyar származású, ezért Árpád-házi Szent Ágnesnek is hívják! Anyja ugyanis, Konstancia, II. András király nővére (III. Béla lánya) volt. Apja I. Ottokár cseh király. Hatalomra törő apja, minden módot kitalált, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát: ebben a törekvésében a kis Ágnest eszköznek használta fel. Eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki az általa alapított trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ágnes életére a három ott eltöltött év döntő hatást gyakorolt.
     Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. A becsvágyó apa ekkor elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak. Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, majd II. Frigyes császár versengett. Ágnes szerzetesnő akart lenni, de ezzel apja nem törődött. Eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja. Ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát.
     A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Ágnes már korán észrevette azt a társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte. Rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek beajánlották Szent Klárának, aki hamarosan őt a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.
     A kolostor körül csakhamar kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja létesült. Különleges jelentőségű lett egy kórház-alapítása. A hercegnő szerény otthonából egész városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett: Szent Ferenc, Mária Magdolna és Borbála tiszteletére.
     Ágnes kolostora olyan vonzerőt jelentett, hogy II. Ottokár legidősebb leánya, valamint a legelőkelőbb nemesi családokból 12 leány kérte a fölvételét. Hamarosan újabb és újabb kolostorokat tudtak alapítani. Ezekben a kolostorokban úgy tartották a szegénységet, mint az Assisi melletti San Damianóban Szent Klára körül. A nővérek, akik gyermekkorukat többnyire fényűzésben és bőségben töltötték, új életet kezdtek: kemény vezeklésben és a legteljesebb szegénységben táplálták, ápolták és gondozták a szegényeket, Krisztus legdrágább testvéreit. (Árpád-házi Szent Ágnes prágai kolostorát, lásd alább!)

     Ágnes a családja iránt is megőrizte nagy szeretetét. Békét szerzett Vencel király és lázadó fia, Ottokár között.
Hetvenhét éves korában, 1282. március 2-án halt meg. Giskra vad kelyhesei feldúlták kolostorát. 1930-ban a régi Jakab-templomban megtalálták a sírját. Boldoggá avatási perét 1936-ban újrakezdték, de a II. világháború megakadályozta az eljárás befejezését. Szentté avatását  Szent II. János Pál pápa végezte el 1989. november 12-én.

/Forrás: www.katolikus.hu/szentek; Schütz Antal: Szentek élete. - Horváth Mária szerkesztésében/

Puskával az ördög ellen? 

     Az éjjel csendjében ajtódörömbölés és mindeféle lárma hallatszott az udvarban. Talán tolvajok akarják a gazdag egyházi ruhákat elvinni? Szentünk bátran ki­ment az udvarra, de senkit sem látott, viszont csend volt. Amint visszatért a szobájába, az aggasztó hangok folytatódtak! Így a következő éjszakákon mégis félt egymagában maradni.

»Néhány nap óta ‒ beszélte egy 28 éves, jókedvű fiatal bognár ‒, Vianney plébános egy este felkeresett engem és így szólt: Néhány napja, különös lármát hallott az udvarában és tudja, hogy talán tolvajok, és hajlandó lennék-e a lakásán aludni?

‒ Nagyon szívesen, plébános úr! Megyek, csak megtöl­töm a puskámat.

Tíz óráig beszélgettünk. „No, menjünk aludni”, mondta a plébános. Átengedte a szobáját nekem, ő pedig a mellette levő szobát foglalta el. Nem tudtam aludni. Egy óra tájban úgy hallottam, hogy az udvarra nyíló ajtót hevesen rázzák, majd nemsokára mintha hatalmas bunkóval az ajtóra csaptak volna. Ezalatt a lelkészlakban mennydörgésszerű zaj volt hallható.

Fogtam a puskámat és hirtelen kinyitottam az ablakot, de nem láttam senkit. Közben a ház egyre csak remegett, körül­belül egy negyedórán át. A lábaim is úgy reszkettek, hogy egy hétig éreztem. A zaj kezdetével a plébános úr gyertyát gyújtott s hozzám jött.

‒ Hallotta? ‒ kérdezte.

‒ Bizony hallottam és láthatja, hogy a puska is a kezemben van!

Közben a ház úgy megingott, mintha földrengés lett volna.

‒ Talán fél? ‒ kérdezte a plébános.

‒ Nem félek én, de úgy érzem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot. Annál is inkább, mert a ház összedőlni készül!

‒ Mi lehet ez, mit gondol? ‒ kérdeztem az atyától.

‒ Azt hiszem, hogy maga az ördög! ‒ válaszolta természetes hangon.

Mihelyt a zaj megszűnt, aludni tértünk.

A következő este ismét eljött a plébános úr, hogy magával vigyen, de én azt feleltem:

‒ Plébános úr, nekem már elég volt belőle, a lábam még most sem az igazi!«

Szentünk ezt az esetet később elmesélve, utánozta első éj­jeliőrének zavarát, és szívből nevetett ijedt magatartásán: „Az én szegény fiatal bognárom a puskájával együtt reszketett egész testében. Azt se tudta, hogy mi van a kezében!”«

A bognár lemondása folytán a plébános most a polgár­mesterhez fordult, ki 26 éves Antoin fiát küldötte a lel­kész lakba s fegyvertársul hozzászegődött a fiatalabb Jean, az Ars-i kastély kertésze. A paplakban, ahová az esti ima után jöttek, tizenkét éjszakát töltöttek. „Mi semmi­féle zajt nem hallottunk ‒ beszélte Jean. – De nem így a plébános úr, aki a szomszédos szobában aludt, vagy legalább is aludt volna, mert az álma többször meg volt zavarva. Kérdezte is tőlünk: „Gyer­mekeim, ti nem hallottatok semmit? Mi azt feleltük, hogy semmit. Persze az igazság az volt, hogy olykor hallottunk egy halk zajt, olyat mintha egy kés pengéjét gyors egymásutánban a vizeskancsóhoz ütötték”.

Ezt követő napokon, más fiatalemberek is őrködtek a paplakban, köztük a kastély ­felügyelője, a templomtoronyban helyezkedett el. De ők sem hallottak semmi gyanúsat, viszont egyöntetűen tanúsították, hogy éjszaka láttak egy lángnyelvet, mely a lelkészlak felé tartott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     A Szentháromság ünnepe (latinul: Festum Trinitatis, székelyföldi nevén kicsi pünkösd) a nyugati kereszténységben a Háromszemélyű Egy Isten ünnepe, melyet a pünkösd utáni vasárnapon tartanak.

A pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék a hittitkot, de hazánkban már Könyves Kálmán király (+1116) elrendelte május utolsó vasárnapjára a Szentháromság ünnepének megülését. Végül nyugaton csak XXII. János pápa rendelte el az ünnepet 1334-ben. (Az ortodox egyház pünkösdkor tartja.)

A Szentháromság titkát a kinyilatkoztatásból ismerjük. Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, a mennyből az Atya szózata hallatszott és a Szentlélek galamb képében szállt alá (Mt 3, 16-17). Jézus a tanítványait megbízta: „Tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” (Mt 28, 16-20). Szokás azt mondani, az Atya teremt, a Fiú megvált és a Szentlélek megszentel. Három személy, egy Isten. Ez a Szentháromság titka.

Szent Ágostonról jegyezték fel, hogy a tengerparton sétált és a Szentháromság titkáról elmélkedett. Egy kisgyerek akadt az útjába, aki a tenger vizét meregette ki egy gödörbe. A szent megkérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt az értelmetlenséget? A kisfiú így felelt: Hamarabb kimerem én a tenger habját, minthogy te megérted a Szentháromság titkát.

Nekünk sem könnyű belemélyedni ebbe a hitigazságba. Valójába nem is a fejünkkel, hanem a szívünkkel kell megértenünk. A Szentháromság tanának mondandója, hogy Isten közösségi. Mivel pedig az ember Isten képmása, ezért nekünk is közösséginek kell lennünk, mégpedig mindenkor egységben és szeretetben!

Ha azt hallanád, hogy „Ütött az elkárhozás órája!”  

     Egy az időnként érezhető természetfölötti finom illat, amely a falut elárasztotta, ha­ragra ingerelte a gonoszt. „Ronda falu ez a ti Ars-tok ‒ kiáltott egy ördöngős asszony ‒ bűzlik itt minden! Bezzeg Rotonde, (kétes­ hírű helyiség Lyon-ban) az más! Ott minden nagyon illatos!”

Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogyha annyi és annyi idegen akik csak rövid ideig tartózkodhattak Ars-ban, vonzalmat éreztek ezen istenáldotta falu iránt. Különösen azok, akik igazán megértették a falu lakosságának lelkületét és élvezni tudták a mélységes békét, úgyhogy amikor hazatértek, szinte számkivetésben érezték magukat.

Az, hogy van pokol és vannak bukott angyalok, tanítja a katolikus hit, melynek értelmében az ördög nem egy képzeletbeli szellem, hanem az emberét magasan meghaladó nagyintelligenciájú személyes lény. Az igaz, hogy tevékenysége a nagyvilág előtt rejtett, de nyomaiban és pusztításaiban nagyon is felismerhető! Istennek nem tud ártani, csak üdvözítő terveit próbálja akadályozni a világban. Különösen az ellene tevékenykedő Isten szolgáinak és a hívek munkájának hatékonyságát próbálja untalan hátráltatni!

Ennél fogva szinte természetes, hogy harmincöt esztendőn át ‒ 1824-1859-ig ‒, az Ars-i plébános is ki volt téve a Gonosz támadásainak.

A sátán minden igyekezetével és cselével azon volt, hogy Vianney nyugalmát megzavarja, hogy ezáltal imájában, vezeklésében és apostoli munkájában csüggedtséget ébresszen, s a lelkek szolgálatát abbahagyja! De az üdv ádáz ellensége szentünkben emberére talált és legyőzetett! „Vianney harcai a démon ellen ‒ írja Lassagne Katalin ‒, buzgalmát még élénkebbé és önzetlenebbé késztették”. A gőgös gonosz lélek, aki végtelenül lenézi az emberi nemet, nem számolt ezzel a körülménnyel.

A pokoli üldözés akkor kezdődött, amikor a szent plé­bános a „Gondviselés” tervei fölött gondolkozott, s e célra házat vett, az 1824-1825 közötti télen. Ez időtájt, meg nem szűnő belső kísértésekkel, és egy elég súlyos betegség formájában jelentkezett, melyet Vianney „fiatalkori meggondolatlansága” következményének tudott be. Így aztán ezen állapotában, Istennek ajánlva magát, közeli halálát várta, annál is inkább, mert többször hallotta: „Ütött az elkárhozás órája!”

Hogy külsőleg is zavarja nyugalmát, az ördög meglehetős ártatlan bosszantásokhoz folyamodott. Szentünk minden éjjel úgy hallotta, mintha valaki szaggatná az ágya függönyeit. Azt hitte, hogy közönséges rágcsálókkal van dolga, és ágya mellé vasvillát állított. Persze hasztalan rázta meg a függönyöket, elűzendő a patkányokat, mert annál hangosabbak lettek a zajok. Másnap csodálkozva látta, hogy a függönyök teljesen épek! Ez a gonosz játék elég sokáig tartott.

A fenti esetekből látható, hogy az Ars-i plébános kezdetben nem is gondolt arra, hogy a sötétség fejedelmével van dolga. Cseppet sem volt ugyanis hiszékeny a rendkívüli dolgok iránt.

„Azt kérdeztem tőle ‒ beszéli Dufour, Belley-i misszionárius ‒, hogy mit tart oly személyről, akit a düh kerít hatalmába, hogyha papot vagy keresztet lát?” Ezt válaszolta: Egy kis idegesség csupán, meg egy kevés zsiványság!”

Az Ars-i plébános még hallatlan munkaenergiája közben is gyakorolta az önuralmat, mégpedig hősi fokban! Ennél fogva állíthatjuk, hogy nála a hallucináció teljesen kizártnak tartható. Az ilyen dolgok iránti hozzáállása nagyon szigorú volt. Róla nem tételezhető fel, hogy a meséket találjon ki, mivel oly mértékben gyűlölte a hazugságot! Tehát nem is beszélt volna soha az ördög támadásairól, ha azok tényleg meg nem történtek volna. Ez volt a meggyőződésük azoknak is, akik vele érintkeztek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A hitetlen ember épp úgy szenved, csak nincs semmi értelme

Izaiás próféta:
»Gyűljetek egybe, gyertek és lépjetek elő mind, akik a nemzetek közül megmenekültetek. Esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, és olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni rajtuk. Fejtsétek ki és hozzátok elő érveiteket, sőt tanácskozzátok meg együtt: Ki hirdette ezt régtől fogva, s ki mondta meg már jó előre? Nemde én, az Úr? És rajtam kívül nincsen más; igazságos Isten és Szabadító nincsen rajtam kívül. Térjetek hozzám és megszabadultok, ti, határai a földnek, mind! Mert én vagyok az Isten, és nincsen más. Megesküszöm önmagamra, igaz beszéd fakad ajkamon, egy visszavonhatatlan szó: Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv. Ezt mondják majd: Csak az Úrban van üdvösség és erő. Hozzá térnek megszégyenülve mind, akik lázadoztak ellene.« (Iz 45,20-25)

Egy földi szentet, súlyos kritikák érnek 2

     Az annyira kemény munka árán megfogalmazott szent­beszédei meghozták a megérdemelt gyümölcsöt.

„Egy tanult pap barátom ‒ beszéli Faivre Cyril atya ‒ megjelent Vianney előtt, hogy egy nehezen megoldható teológiai esetet terjesszen elő neki. A barátom bevallotta, hogy a csodálattól nem tudott magához térni, amikor az Ars-i plébános feltűnő könnyedséggel és szabatossággal oldotta meg a kérdést!”

Csodálkozásunk magyarázatát, maga az Ars-i plébános nyújtotta nekünk, amikor egy katekézisében ezeket mondta: „Mindazok, akiket a Szentlélek vezet, helyes fogalmakkal bírnak. Ebből következik az, hogy a tanulatlan emberek néha többet tudnak, mint a tanult emberek.”

„Egy alkalommal ‒ beszéli Garets grófné ‒ bátor voltam a püspök előtt megjegyezni, hogy az emberek az Ars-i plébánost kevésbé tanult papnak tartják”.

„Azt nem tudom, vajon tanult ember-e ‒ felelte a püspök ‒ de azt nagyon jól tudom, hogy a Szentlélek kötelességének tartja, hogy felvilágosítsa őt.”

A lelkipásztorok közül többen kigúnyolták Vianney különcködő életmód­ját, beleértve az „állandó” rózsafüzérezését, amit egyszerűen őrültségnek neveztek. Pedig felismerhették volna, hogy Vianney mutatja a helyes utat, hiszen nem lehetséges Krisztusnak átadott tiszta papi élet, bensőséges Mária-tisztelet nélkül, és aligha lehet az a tisztelet bensőséges, ha nem imádságos! Devie püspök mindenesetre szomorúsággal vett tudomást a paptestvérek kritikái miatt. „Uraim! ‒ mondta a lelki­gyakorlatra összegyűlt papságnak ‒ minden papom számára ily őrületből csak egy mákszemnyit kívánnék!”

És a püspök nem késett bizalmát kifejezni Vianney-vel szem­ben, aki 1832. szeptember 15-én szükséges felhatalmazásokat kért, hogy a Chaneins plébánián tartandó missziók alkalmával még a püspöknek fönntartott esetekben is feloldozhasson. A bölcs püspök nem­ csak erre az alkalomra adta meg az engedélyt, hanem saját kezűleg ráírta az okmányra: Item pro tota dioecesi. (Valamint az egész egyházmegyében)!

A főpásztor magatartása az Ars-i plébánossal szemben, üdvös lecke volt a támadók számára. Beköszöntött az az idő, amikor néhány kisszerű kifogás kivételével, a szent pap működése a paptársak körében általános elismerésre talált.

1834-ben a Bourg-i szemináriumban tartott lelkigyakorlaton Devie püspök a gyóntatók hivatalos névsorába az Ars-i plébános nevét is felírta. Annyi lelkész kereste föl, hogy egy pillanatnyi szabad ideje sem volt, sem imáit, sem magánelmélkedéseit nem tudta elvégezni, sem pedig szónoki fejtegetéseit nem volt alkalma elkészíteni.

Az Ars-ba jövő zarándok tömegek nem voltak zajosak, hiszen azért jöttek, hogy lássák a Szentet és gyónjanak nála. És még valami lényeges, éspedig hogy Szent Filoménának tett fogadalmuknak eleget tegyenek. Erre nem sok francia templomban volt akkor még lehetőség!

És bizony egyesek úgy léptek a községbe, mint egy templomba. Mihelyt megpil­lantották a téglából épült tornyot, sokan levették kalapjukat s keresztet vetettek.

Ha sokáig is kellett várakozni arra, hogy helyet le­hessen találni a templomban, az idegenek, kevés kivétellel, nem vesztették el türelmüket. Mindenáron hallani akarták a Szentet és a fő cél mégis az volt, hogy a gyóntatószékben be­szélhessenek vele.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Egy földi szentet, súlyos kritikák érnek

     Abban a nagyszerű mozgalomban, mely a tömegeket Ars felé irányította, a papság csekély szerepet játszott. Még a jámborabb papok is nagyon különösnek találták, hogy az emberek lelki tanácsot menjenek kérni egy 200 hívőből álló hitközség plébánosától! Hiába mondták a hívek, hogy „ez az atya nem olyan, mint a többi!” „Eh, túlértékelik őt, hiszen már a külső magatartása sem tükrözi az értékét! Csupán egy különc, aki jobban tenné, ha követné a klérus szokásrendjét!” ‒ mondták a kollégák.

És valóban, az első időkben paptársai nagyon szigorúan ítélték meg a magatartását és viselkedésében bizonyos félszeg eredetiséget láttak. Különcködésnek nevezték azt, ami valójában szent tökéletesség volt. Kortársai a nemtörődömségnek vélt viselkedését ítélték el, sőt egyesek zsugorisággal vádolták meg, mondván, hogy sovány jövedelme ellenére tudhatna magának megfelelő ruházatot venni.

Mások álszen­teskedést, palástolt törtetést, titkolt feltűnni vá­gyást vélték benne felfedezni, melynek időnként formális tettekben is megnyilvánult. A havi gyűlé­sen például az egyik szomszédja nem akart soha mellé ülni, amíg tisztább kalapot nem vesz föl.

Sőt, szentünkkel szemben néha jóindulatú tréfákat is megengedtek maguknak, amit ő mindig jó kedvvel fogadott. Amikor azt mondták rá, hogy „Ars-i plébános”, ezzel már minden gúnyt kifejeztek!

A megyéspüspök a Trévoux-i missziók végeztével adott ebéden azt kívánta, hogy Vianney az oldalán foglaljon helyet. Ezzel kétségtelenül nagyrabecsülését óhajtotta kifejezésre juttatni az alázatos lelkű pap iránt, akit a rágalom megpróbált bemocskolni. Devie püspök felismerte ebben a szegény falusi plébánosban, erényei és hősies lelkipásztori eredményei nem földi eredetűek. Mindjárt az ebéd elején az egyik meghívott, félhangosan akként mormogott magában, hogy „az Ars-i plébános, aki a püspök úr mellett ül, még csak cingulumot* sem vett föl!” (Ez időtájt a cingulum hordás nem volt szigorúan kötelező). A főpap és szentünk is hallgatott. A választ megadta az egyik idősebb paptárs, aki szárazon odavágott. „Az Ars-i plébános cingulum nélkül többet ér, mint más cingulummal!” Ezt azonban megerősítette a püspök: „Nagyon jól megfelelt!” És ettől kezdve szentünket béké­n hagyták.

* cingulum – papi, szerzetesi széles deréköv

Mindenekelőtt őszintén be kell vallanunk, hogy Szentünk soha sem mutatott különös érzéket az irodalom iránt: egész papi élete folyamán nem olvasott szórakoztató olvasmányt, sőt újságot sem, egyedül a hitterjesztési lapokat olvasgatta. Az a mód, ahogyan mint gyermek és ifjú végezte annyiszor megszakított tanulmányait, az kihatással volt egész életére, vagyis a körülmények áldozata lett!

Kétségtelenül ismerte név szerint a nagy költőket, a nagy szónokokat, és ha nagy segítője Charles Balley Écully-i plébános ajánlásaira át is lapozgatta az írók műveit, alapos irodalmi tudást mégsem szerezhetett, így aztán a beszédeiben nem volt egyetlen világi idézet sem. Ha ezt a körülményt el is ismerjük, mégis kitarthatunk azon állításunk mellett, hogy az Ars-i plébános értelmi korlátoltságáról szóló állítás teljességgel igazságtalan. „Hallottam őt ‒ mondja csodálattal Lassagne Katalin amint olyan dol­gokról beszélt, amiket máshol soha nem hallottam, s amiket egy könyvben sem olvastam!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Jézus Szíve litánia

Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!

Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennybéli Atyaisten!     —     Irgalmazz                                                                  nekünk!
Megváltó Fiúisten!
Szentlélek Úristen!
Szentháromság egy Isten!

Jézus Szíve, az örök Atya Fiának Szíve       —       Irgalmazz nekünk!
Jézus Szíve, a Szűzanya méhében a Szentlélektől alkotott Szív,
Jézus Szíve, az Isten Igéjével lényegileg egyesített Szív,
Jézus Szíve, végtelen fölségű Szív,
Jézus Szíve, Isten szent Temploma,
Jézus Szíve, a Magasságbelinek szent Szekrénye,
Jézus Szíve, Isten háza és a mennyország Kapuja,
Jézus Szíve, a szeretet lángoló Tűzhelye,
Jézus Szíve, az igazságosság és szeretet Tárháza,
Jézus Szíve, jósággal és szeretettel teljes Szív,
Jézus Szíve, minden erény Mélysége,
Jézus Szíve, minden dicséretre legméltóbb Szív,
Jézus Szíve, minden szív Királya és Központja,
Jézus Szíve, amelyben a bölcsesség és tudomány összes kincsei megvannak,
Jézus Szíve, amelyben az Istenség egész teljessége lakozik,
Jézus Szíve, amelyben a mennyei Atyának kedve telt,
Jézus Szíve, amelynek teljességéből mindannyian merítettünk,
Jézus Szíve, az örök halmok kívánsága,
Jézus Szíve, béketűrő és nagy irgalmasságú Szív,
Jézus Szíve, dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak,
Jézus Szíve, az élet és szentség forrása,
Jézus Szíve, vétkeinkért Engesztelő Áldozat,
Jézus Szíve, gyalázatokkal tetézett Szív,
Jézus Szíve, gonoszságainkért megtört Szív,
Jézus Szíve, mindhalálig engedelmes Szív,
Jézus Szíve, lándzsával átdöfött Szív,
Jézus Szíve, minden vigasztalás Kútfeje,
Jézus Szíve, Életünk és Feltámadásunk,
Jézus Szíve, békességünk és engesztelésünk,
Jézus Szíve, bűnösök Áldozatja.
Jézus Szíve, benned remélők Üdvössége,
Jézus Szíve, benned kimúlók Reménysége,
Jézus Szíve, minden szentek Gyönyörűsége. Irgalmazz nekünk!

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Kegyelmezz nekünk!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Hallgass meg minket!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit, Irgalmazz nekünk!

Szelíd és alázatos szívű Jézus!
Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!

Könyörögjünk! Mindenható örök Isten! Tekints szeretett Fiad Szívére és arra a dicséretre és elégtételre, amelyet a bűnösök nevében irántad lerótt. Adj megengesztelődve bocsánatot azoknak, akik irgalmasságodért esdekelnek. Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

A jószándékú, de át nem imádkozott főpásztori döntés

      Egy váratlan esemény azonban majdnem minden tervét fel borította. Szentünk levelet kapott a Lyon-i érsekségtől a Salles-i plébániára való kinevezéséről. Az egyházi hatóság úgy látszik értesült a fiatal pap betegeskedéséről, s ezért egy enyhébb levegőjű községbe szándékozta áthelyezni. Salles-i hívek jó keresztények hírében álltak.

A Vianney plébános viszont szerette kis faluját, de elöljárói parancsára engedelmesen meghajlott, és egy szekérre máris felrakatta megmaradt bútorait és könyveit. A hír azonban nagy nyugtalanságot keltett hívei körében. Ars-kisasszonya felháborodott, hogy az egyházi hatóság nem kérte ki tanácsát.

Egyik bizalmas levelében, amelyben felháborodásának szabad folyást engedett, nem csekélyebb dologról, mint az érseki helynök megfojtásáról írt ‒ természetesen, tréfásan.

Vianney tudtával ‒ akinek jól esett ‒, hogy népe egészen nekikeseredett, a polgármester vezetésével küldöttség ment Lyon-ba, hogy visszakérje plébánosát! Hihetetlen, de a demokrácia érvényesült az egyházban és Courbon érseki helynök minden érvelés nélkül teljesítette a „népakaratot”, és ekként válaszolt: „Ha a dolog így áll, Vianney ott maradhat ameddig csak akar!” A követségnek átnyújtotta a hivatalos iratot, miszerint az áthelyezés tárgytalan!

De mintha a Jóisten is akaratát akarta volna kifejezésre juttatni.

A kastély urai már hosszabb idő óta kerestek utat-módot, hogy Ars elnyerje egyházközségi függetlenségét, vagyis a plébánia címet, hiszen hiába nevezték szentünket plébánosnak, valójában csak kápláni státuszban volt.

Garets grófné két évvel később megvette a paplakot a hozzá­ tartozó telekkel, melyet az Ars-i hitközségnek adományozott. Ez az adományozás elősegítette annak lehetőséget, hogy a helyi káplánságból plébánia lehessen.

Még 1840 táján Ars-ba hoztak egy asszonyt, aki az ördögi meg­szállottság ismertetőjeleit viselte magán. Táncolt, ugrált és szertelen beszédeket ordított. A körötte kíváncsiskodók életéből elmondott egyet-mást. Nemsokára Vianney plébános is odaért. „Benned ‒ kiáltott az asszonyból a démon ‒ nem találok semmi feddni valót!” Majd egy kis idő múlva sunyin ezt mondta: „Mégis! Egyszer egy szőlőfürtöt tulajdonítottál el!”

‒ Na, ez igaz! ‒ mentegette magát szentünk ‒, de a venyige alatti falüregbe öt centime-ot tettem, fizetségképp!

‒ Igeeen, de a tulajdonos nem kapta meeeg! ‒ válaszolta a démon.

És tényleg! Vianney plébános elmesélte, hogy amikor a sorozás miatt bujdosott, a szomjúság arra kényszerítette őt, hogy elfogyasszon egy szőlőfürtöt.

És ez csak egy kicsi epizód volt, mert szentünket lényegesen nagyobb lelkiismereti kérdés gyötörte, mégpedig a szemérmetlen ruházatok általános divatja! Szerinte, ez együtt jár az erkölcsi botlásokkal. A beszédeiből arra lehetett következtetni, hogy Vianney-t már Ars-ba való jövetele idején mélyen felháborította a számtalan vétség a szemérmetlen öltözködés ellen. Meg is magyarázta, hogy a szülők „rálegyintős” majomszeretetükkel növelik gyermekeik kacérságát, mely óhatatlanul lazítja erkölcsi tartásukat, és könnyebben elhallgattatják a lelkiismeretük rendes tiltakozásait.

A családanyák, akik az atya szavai nyomán, gyakran saját életük szerencsétlen sebeit látták ismétlődni lányaikban, gyorsan megértették, hogy mi a kötelességük. Maga a plébános is segéd kezet nyújtott nekik azáltal, hogy az illetlenül öltözködőktől megtagadta a feloldozást.

Szentünk magasztos céllal, a híveiben a tökéletesség eszményét akarta kialakítani, és nem is eredménytelenül! Először is a részleteknél kezdte, bár azok elsőre gyermekeseknek látszottak.

Az asszonyok és a leányok „tetszetős hajviseletére” azt javasolta, hogy ízléses fejkötővel takarják el hajukat.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A jó példa ragadós! 

     Az Ars-i templomtérről ‒ írd és mondd ‒, teljesen eltűnt a tánc. Már a polgármester rendelete is csak a falu felsőbb végén engedte meg a táncmulatságok rendezését. Az ünnepélyek rendezői sze­mében ez nagy megaláztatás volt.

Éppen Szent Sixtus-ünnepe közeledett, és azok a fiatalok, akik az Ars-i plébános ellen még kardoskodtak, hangosan követelték a polgármestertől, hogy az eddig megszokott helyen engedélyezze az mulatságot. Az idős polgármester kijelentette, hogy szavát adta a plébánosnak és ő ezt nem vonja vissza. Az ügy azonban feljebb ment, mert a lázongók fellebbezést adtak be a Trevoux-i járásfőnökhöz, aki felfüggesztette az Ars-i polgármester határo­zatát, így kénytelen volt meghajolni a felsőbb akarat előtt.

Vasárnap délután az ünnep beköszöntöttét ének, kíntorna és ugrálás jelezte a templom mögötti téren. Kisebb csoportok rázendítettek a plébánost és a polgármestert gúnyoló dalokra, és természetesen megjöttek a szalaggal felékesített táncosok is. Ez így ment egy darabig nagy derűvel, mígnem a dal hirtelen félbeszakad, s az arcok tágranyilt szemekkel nézték, hogy sorra megy el a társaság nagy része! A diófák alatt csak néhányan maradtak, azok, akik túl messziről jöttek.

Hogy mindez mi okból? Nos, ámuljon el a kedves Olvasó! Azért, mert amint az estharang megszólalt, a hitközség leányai és még az ifjak is a templomba mentek vecsernyére és áldásra! Ennél fogva a bál ellaposodott, és lényegében véget is ért.

A templom viszont megtelt hívekkel, akik számára a plé­bános megtartotta a szokásos szentírás-magyarázatot. Beszéde közben szentünk könnyezett, de sírtak a hívek is mindnyájan.

A könnyelmű dacos ifjak is elgondolkoztak meggondolatlanságukon, amikor anyjukat, nővére­iket kisírt vörös szemmel látták hazatérni, jóllehet sugárzó örömben. Bármily hihetetlen, ezek a fiatalok is beiratkoztak vala­mely vallásos egyesületbe, s a tánc már nem játszott szerepet az életükben!

Ezt követően, a vasárnapok csöndes délutánjain, a templompiacon csak a templomba vagy a temetőbe menő hívek voltak láthatók, no meg az istentiszteletek utáni szelíd tekejátékosok. Azok a legények, akik mégis szerettek volna táncolni, már csak az ismerkedés miatt is, táncpartnert nem találtak. Erre a szent plébános így nyilatkozott: „Kereshetitek ezt vagy azt a lányt, s ha otthon nem találjátok, gyertek a templomba! Itt láthatjátok, amint hálásan megköszönik Istennek, a megtérés nagy kegyelmét, mert felismerték, hogy az üdvösségük érdekében is kell munkálkodniuk!”

Ki hitte volna? Jóllehet ez győzelem volt, de mégsem teljes! Szentünk ugyanis fejébe vette, hogy ad­dig nem teszi le a fejszét, míg a bűn utolsó gyökereit is ki nem vágta!

A jó példa ragadós volt a környékbeli papság körében is! Pelletier, a Villefranche-i plébános, szintén erősen kikelt a vásári mulatságok ellen, a szavára az ő hallgató­sága is megrendült. ‒ Ez pedig valami átható csoda volt az egyházmegyében!

1835-ben Vianney egyre inkább érezte fiatalsága „meggondolatlan” következményeit. Az arcideg bántalmai, a heves fogfájása, a kínzó gyomorgörcsei gyakran figyelmeztették arra, hogy a következmények nem kerülhetők el annak, aki nedves kőpadlón fekszik. És ezt szentünk az orvosainak is bevallotta!

Az Ars-i plébános a „kertem legszebb virágának” nevezte Lassagne Katalint. Nem véletlenül, mert a Gondviselés Iskola és Árvaház léte és sikere lényegében rajta múlott! Igenám, de 1836-ban Katalin hirtelen és nagyon súlyosan megbetegedett, bizony szentünk közbenjáró imájának köszönhető, hogy hirtelen és csodásan meggyógyult!

Persze szentünknek is szüksége lett volna némi gyógykezelésre, de legfőképp egy papi kisegítőre, hogy időről-időre kissé megpihenhessen, de 1843-ig nem kapott segédlelkészt.

Devie püspök indoka természetesen adott volt, nem akadt fölösleges papja ‒ jóllehet ‒, ha egy elmélyült rózsafüzérezést szánt volna a tisztánlátására, talált volna segítséget szentünknek, ha mást nem, a palotája irodistái közül! Ehelyett felszólította az Ars környéki papságot, hogy túlterhelt társuknak, lehetőségeik szerint nyújtsanak segédkezet. Ez azonban kevéssé volt eredményes!

Nem csoda, ha 1843-ban Vianney már azt hitte, hogy halála elközelgett. Meg is írta a végrendeletét, amelynek ér­telmében „bűnös testét a földnek, lelkét a Háromszemélyű egy Istennek adja.”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Száz évvel ezelőtt, amikor aláírták a gyalázatos trianoni békediktátumot, egy órán keresztül szóltak a harangok, a halálraítélt Magyarország harangjai. Imádkoztak a harangok, és zúgták azt a fájdalmat, amit elmondani nem lehet.

A magyar nagypéntekre teremtett nemzet. A nagypéntek az az idő, amikor a legtöbbet tudhatunk meg Isten végtelen szeretetéről az ember iránt. Ámde nagypéntekben gyökerezik a feltámadás is.

Száz évvel ezelőtt, amikor ezt az ősi népet a győztes hatalmak igazságtalanul és nemzetgyilkos szándékkal keresztre feszítették, népünk csendben, krisztusi mód szenvedett, befelé sírva, a lelke felé. És ennek a nagypénteki csendnek olyan ereje volt, hogy a hóhérok is beleremegtek, hiszen maguk is tudták és máig rettegik, hogy aki így tud szenvedni, az feltámad!

2020. június 4-én 16 óra 30 perckor az emlékező harangok fájdalmas szavára imádkozzunk olyan szép méltósággal, ahogy csak az isteni igazságért szenvedők tudnak.

Soha nem felejthetjük el, amíg csak egyetlen magyar él is a földön, Trianon gyalázatát és igazságtalanságát. Soha nem felejtheti egyetlen magyar sem, hogy következetesen és szánt-szándékkal ácsoltak keresztet egy egész nemzetnyi embernek, férfinak és nőnek, gyereknek és aggastyánnak.

S ha magyar a szíved, akkor ezen a napon könnyezel a harangok szavára, s ha összeszorított fogakkal is, de imádkozol! Meglásd új erőre kapsz, megújulsz miként az idő egy olyan ősi nemzet fiaként, melynek van húsvétja.

Részlegesen használt forrás 

A népnevelés példaképe 

     Egy Lyon-i ügyvéd írja később 1841. táján: „A Vianney plébános által létesített árvaház fennmaradása, kész csoda volt számunkra. Az intézet 50-60 fiatal leányt tartott el. Ezek kü­lönböző vidékekről jöttek és fizetés nélkül, meghatározatlan időt töltöttek ott, azután néhányuk a külső tanyákban kaptak elhelyezést.”

Megtanulták a bensőséges hit gyakorlatát, megismerték Istent szeretni és neki szolgálni. A család bizonyos formája volt ez az intézet, ahol az idősebb árva lányok jó példával, tanáccsal oktatták a kisebbeket. A tanítás szűk keretű volt, de ebben a hit, a jámborság és csodálatraméltó szor­galom vitte a pedagógiai szerepet. Az intézményt nem a szigorával tartotta fenn komolyságát, hanem az alapító szentségének a valóságos kisugárzása. Pénz, gondolat, lelki élet, igazgatás, ez mind tőle eredt. Ténylegesen természetfölötti fémjelzésű intézmény volt, amely csak úgy tudott élni, ha az alapító szent plébános állandó imájával és példájával kísérte azt.

Az Ars-i plébános szerint, a nevelésnek meg kell előznie a tanítást. Mégis a korabeli tanúvallomások szerint, az árva lányok nem csak elégséges alapismeretekkel rendelkeztek, de az alapos hitismeretek mellett, a praktikus munkákra is ki voltak képezve. Tudtak írni-olvasni, kötni, varrni, mosni, főzni, vasalni, gazdálkodni és persze bensőségesen imádkozni. Lehetett-e többet követelni azoktól a gyermekektől, akiket ren­deltetésük a vidékies élethez kötött.

Mindezek fölött ebben a kivételes környezetben erényességük és jámborságuk annyira megszi­lárdult, hogy bátran szembenézhettek az erkölcsi veszélyeknek, és mindennemű megpróbáltatásnak, amelynek a világ kitette őket. Ebből a szempontból értékelte az intézetet a boldogemlékű X. Pius pápa, mikor a Gondviselést „a népnevelés példaképének” nevezte ki.

Szentünk személyesen ismerte valamennyi leányt, kikérdezte valamennyit és bátorította őket jóságos mosolyával.­ Örömmel töltött el pár pillanatot az udvaron, ahol gondozottjai játszottak. Szemükből kiolvasta lelkük ártatlanságát és ez az ártatlan látvány egy pillanatra elfelejtette vele a bűn csúf­ságát s az emberek gonoszságát. Elmagyarázta nekik, hogy a gonosz följegyzi a bűneinket, őrangyalunk pedig valamennyi érdemünket. Igyekezni kell, hogy az őrangyal könyve megteljék, az ördögé pedig üres maradjon!

Így tanította őket: „Gyermekeim, három tett: a hit, a remény és a szeretet cselekedete magában foglalja az ember egész boldogságát a földön. Ezt tartsátok szem előtt!” Ó micsoda különbség volt ez, a mocskos liberalizmus tanítási rendszeréhez képest!

Az Ars-i plébános oktatást adott nekik arról is, hogyan kell a világban élni, sőt arra is, hogyan kell az asztalnál viselkedni.

Fogadott gyermekei számára szőlőlugast ültettetett az árvaház kertjében, amit a Szeplőtelen Szűz szobrának felállítása csakhamar kerti kápolnává alakított A lányok amikor tehették, virággal díszítették, és jó időben minden este egybegyűltek a Szent Szűz litániáját elmond­ani.

Az árvák nagyobb része csak 19-20 éves korában hagyta el az intézetet. Vianney ezt követően sem feledkezett meg róluk. Megfelelő állást keresett nekik, házasság esetén, pedig némi pénzt és hozományt is adott nekik. Imájával és bátorításával különösen követte azokat, akik apácák akartak lenni.

Hogy szentünk miként volt erre képes? Nos nyilvánvaló, hogy a lelkek iránti felelősségtudata türelmessé és nagylelkűvé tette őt a lelkipásztori szolgálatban. A nagy szentekhez, mint például nursiai Szent Benedekhez hasonlóan, soha nem helyezett semmi mást Krisztus elé, mint a lelkek üdvösségét.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Tisztelt Olvasóim!

Kocsis Sándor és Koltay Gábor kérésére továbbítom az alábbi értesítést.

„A trianoni békediktátum" 100. évfordulója alkalmából a Magyar Televízió Duna csatornája június 4-én 19.05 órakor sugározza Koltay Gábor legújabb, az alkalomra készített Hétköznapi Trianon című 75 perc hosszúságú filmjét.
Az alkotásban két fiatal a trianoni békediktátum okai után kutat Versailles-ban és az erdélyi Bonchidán, bemutatva az 1920 utáni, máig ható tanulságokkal járó nemzetfejlődést és a velünk élő trianoni következményeket is.
 

Ugyanezen a napon a Duna World csatorna 14.00 órai kezdettel ismétli meg a 2018-ban a Hősök terén, több száz fő közreműködő, köztük közismert énekesek, színészek részvételével nagy sikerrel bemutatott Trianon című rockoperát, Koltay Gergely zeneszerző alkotását.
 

A lehetőségekhez képest kérünk benneteket, terjesszétek minél szélesebb körben a két műsor sugárzásának tényét.”

A csodás gabonaszaporítás 2

     A csoda rendkívülisége abban is megmutatkozott, hogy a padlástéri magtár még sohasem volt ennyire megtöltve, s hogy a szúette főgerendák a padlózattal be ne szakadjon a teher alatt. A kúp for­májú búzahalom, eltakarta a magtár egész padlózatát. Értesítették a püspököt, aki nyomban oda is érkezett, de a helyiség ajtaját, megest nem lehetett kinyitni! Erőnek erejével csak megnyitották egy résnyit, ámde a hatalmas mennyiségű gabona, majdnem elsodorta a „vizsgálóbizottságot”!­

Devie püspök hirte­len zavarában így szólt Vianney-hez: „Nemde azt mondta főtisztelendőséged, hogy a terem közepén kúp alakban áll a búza?” „De igen! ‒ volt szentünk válasza ‒, mert akkor még csak annyi volt!”

A csodás gabonaszaporításnak híre ment, és mindenki meg akarta tekinteni, egy keveset vinni belőle, vagy enni a kenyeréből! Bár a nővérek igen vigyáztak a mennyiségre, ámde nincs az a hatalmas rakás, mely idővel meg ne csappanjon! Így aztán kevéssel később, egy másik csoda vált szükségessé Ars­-ban, amelynek következtében ezúttal a Gondviselés dagasztója vált híressé.

Az általános helyzet az volt, hogy az aszály tönkretette a vetést szerte a vidéken. A liszt ritka és drága lett, és az intézetben végül már annyi maradt, hogy csak há­rom kenyérre telt. (Kép: Az üres padlás)

»Nagy zavarban voltunk a gyermekek miatt ‒ meséli Chanay Jeanne-Marie ‒, Katalinnal arra gondoltunk, hogyha a plébános úr megint meg nem kéri az Úristent, bizony képtelenek leszünk etetni a gyerekeket! Ezért aztán felkerestük őt, hogy tájékoztassuk. „Dagasztani kell!” ‒ mondta határozottan. Én nem minden aggodalom nélkül fogtam hozzá a munkához és tétován csak kevés vizet és lisztet öntöttem a dagasztóba, majd láttam, hogy a liszt nagyon sűrű, így hát öntöttem rá még vizet. Aztán meg híg lett, ezért adtam hozzá lisztet, és ekkor vált gyanússá a dolog, mert a csekély lisztkészlet mégsem fogyott. A dagasztó közben úgy megtelt tésztával, mint azokon a napokon, amikor  egész zsák lisztet öntöttünk belé. Húsz nagy kenyeret tudtunk belőle sütni, melyeknek mindegyike 20-22 fontot (10 kg/db) nyomott, nagy ámulatára azoknak, akik tanúi voltak. Elbeszéltük a plébános úrnak, hogy mi történt, mire ő csak ennyit felelt: „A Jóisten nagyon jó, gondja van a szegényekre!”«

A csodatevő szent plébános csodálatos hatással volt a gyermekekre is, és mindent el tudott náluk érni. Kifinomultan érzékelte a gonosz lélek legártatlanabbnak tűnő közeledését is a gyermeklélek felé! Ezt bizonyítja az alábbi eset.

Az egyik árva kislány rajongott egy alaktalan, csúf és kissé krampuszos bábújáért. Minden módon ra­gaszkodott hozzá, olyannyira, hogy még a templomba is magával vitte. Egy nap, amikor Vianney atya az Isten iránti áldozatról beszélt, a kislánytól azt kívánta bizonyító áldozatként, hogy dobja a tűzbe a bábúját. Ez az intézet konyhájában történt. A kis apróság eleinte furcsa hangokat adott és a hiszti jeleit mutatta, de hirtelen erőt véve magán, a tűzbe dobta a „kis bálványát”. A gyermeken látható nyugalom vett erőt a hősi gesztus után, és meggyőződésünk lehet, hogy az atya bizonyosan ráérzett valamire!

Az intézményből kikerült leányok, megállták a helyüket az életben, sőt közülük többen csodálatosan fejezték be életüket, és bizony „Arany legendát” lehetne írni róluk!

Tény, hogy az Ars-i Gondviselés alapítása nagy jótétemény volt a tudásbeli, a gyakorlati, és a hitbeli nevelésre. Egyesek már előre örültek majdani haláluknak, hogy az égbe juthatnak.

Joggal dicsekedhetett Vianney azzal, hogy terve sikerült s célját elérte amikor azt látta, hogy iskolájának és intézetének gyerme­kei az erények gyakorlásában a hősiesség fokáig jutottak el.

Egyáltalában nem gondolt arra, hogy „tudós nőket” képezzen ki ezekből, a nyomorból kiragadott árva lánykákból.

Lassagne Katalin és társnői emberfölötti feladatra vállalkoztak, és fölösleges kérdés, hogy honnan is vehették azt az erőt, az intézményi rend és tisztaság lelkiismeretes fenntartatásához? Márpedig az híresen példás volt!

A Gondviselés gondozottjai, családanyákká, dolgozó nőkké és tisztes, nőies nőkké fejlődtek!

Az idegenek a Gondviselés Intézete megtekintése után, azt a benyomást vitték magukkal, hogy "ez nem olyan, mint a többi".

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Ezen az napon, minden magyar hősre imával gondolunk, akik életüket áldozták a nemzetünkért, hiszen nekik köszönhető, hogy „él nemzet e hazán”. Végigtekintve az ezeréves magyar történelmen, az ország lakossága rengeteget szenvedett, muszlimtól, habsburgtól, a szabadkmves antanttól és a kommunistáktól. Milliók hoztak emberfeletti áldozatot azért, hogy ma békében, biztonságban, szabadon, keresztényként és magyarként élhessünk! Ezért jelölte ki a Nemzeti Kormány május utolsó vasárnapját a hősök emlékére, nemcsak azért, mert őseink, elődeink, dédapáink voltak, hanem mert a legdrágábbat, az életüket adták a házáért. https://www.youtube.com/watch?v=8Fmy34L4B1k

Imádkozzunk Értük és kérjük, hogy segítsék az égből

Édes Magyar Hazánkat!

Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség!

Barsi Balázs: A teremtő Lélek c. 1998-ban elhangzott beszédsorozatából való szemelvények. Azonos címmel 1999-ben könyvként is megjelent az Efo Kiadó és Nyomda Bp. gondozásában. A teljes mű megtalálható:  http://www.ppek.hu/k563.htm

Pünkösd vasárnap
     Ha valaki az Istennel való kapcsolatot keresi, sehol másutt nem találja meg, csak az Egyházban. Csak itt nyerhet bocsánatot bűneire, itt testesülhet bele Krisztusba, részesülhet az ő isteni életéből.
     A Szentlélek éppen azzal dicsőítette meg Jézust, hogy megadta neki, hogy istenfiúi halállal haljon meg, amely önátadás. Vagyis merjen az Atyába belehalni, illetve beleszületni, hiszen ő az Élet, amely elnyeli a halált. Aki Istenbe veti bele magát, bármibe is kerül, az Életet választja.
És félelmetes, hogy Jézus nem szereti jobban az Atyát, mint minket, mert ugyanazzal a szeretettel szereti őt, mint bennünket: a Szentlélekkel. A szeretet nem érzelem és ragaszkodás, hanem a harmadik isteni személy kiárasztása. A Szentlélekkel magába testesít minket, ha akarjuk. Előre megvan a helyünk, hiszen azért ment előre, hogy helyet készítsen nekünk. Akkor foglaljuk el azt a helyet az ő dicsőségében, amikor elfogadjuk az istenfiúság Lelkét, a Krisztust feltámasztó Lelket, a Titokzatos Testet alakító Lelket. A Szentlélek teremtő Lélek: ugyanazt műveli bennünk, amikor hitet támaszt Krisztusban, mint amikor őt feltámasztotta a halálból. Amikor megkaptuk a Szentlelket, új teremtménnyé lettünk, az isteni természet részeseivé. Az Atya a Fiúban szeret minket, kiárasztva ránk a Szentlelket, mi pedig szintén a Fiúban szeretjük viszont őt, miközben mi is árasztjuk
feléje a Szentlelket. Olyan mélységben vagyunk egyek, hogy egyetlen isteni élet van bennünk: Isten szeretete. Isten belső életét kell egymással is élnünk. Ez nem elérhetetlen eszmény csupán, erre képességet is kaptunk.
     Pünkösd az, amikor az Isten élete működni kezd bennünk. 

A csodás gabonaszaporítás 1  

     Egy alkalommal egy tiszteletreméltó személy, aki az intézetet megcsodálta, kérdést tett fel az árvák számát illetőleg, mire a nevelőnők természetes hangon azt felelték, hogy „Mi azt nem tudjuk!”

‒ Hogyhogy, nem tudják?

‒ Az Isten tudja és ez elég! ‒ válaszolta egyikük.

‒ És mi lenne, ha egy növendékük megszökne, honnan vennék észre?

‒ Mi nagyon jól ismerjük őket és nyomban észrevennénk ha bármelyik hiányzik, de ha mégsem, a rózsafüzérezésnél egészen bizonyosan kitűnne! ‒ hangzott a válasz.

Közben a „számtalan” éhes száj, egyre nagyobb költséget jelentett. Szentünk már azzal foglalkozott, hogy a gyűjtött pénzből földet, erdőt vásárol, és annak terményeiből tartja fenn a házat. Ám nem volt aki rendszeresen megművelné, így átadta a földeket gróf Cibeins-nek, aki „évi és örökös kamatot” 500 frankot fizetett. Bár a gróf még arra is kötelezte magát, hogy az árvaházat ellátja a szükséges fával 100 frank értékben. Ám ez a jövedelem igen szűkös volt a Gondviselés Intézet és Iskola fenntartására, az élelmezésre!

E szegényes jövedelemből csakis bámulatos ta­karékossággal, és az Istenbe vetett bizalommal lehetett az intézményt fenntartani és fejleszteni. Végtére is vagy 60 gyermeket kellett ruhával és élelemmel ellátni, és bizony a kicsi szájak ugyancsak jó étvágyról tettek bizonyságot, melyhez havonta legalább 100 véka gabona volt szükséges.

Mondanunk sem kell, hogy olykor voltak az ellátásban kritikus percek. Az Ars-i plébános hi­ába szólította adakozásra a könyörületes szeretetet, hiába adott el háztartásából minden fölösleges bútordarabot, az árvák időnként nélkülöztek. A kevésbé bizakodó nevelőnők igen kínos aggodalmakat álltak ki. Isten szolgája azonban megfedte őket kishitűségük miatt!

Egy alkalommal, az ellátmány kilátástalansága túlhaladta erőiket, és ekkor első ízben duzzo­gtak, de amint észrevették, hogy valójában az isteni Gondviselésben kételkednek, erősen elhatározták, hogy többé nem fognak panaszkodni.

De vajon szentünk titokban nem aggodalmaskodott-e? Bizony nem! A templomban, lakása magányában, vagy útközben, szakadatlanul imádkozott, „kapaszkodva” a rózsafüzérébe!

És a Jóisten csodát tett, de erről olvassuk a korabeli, hitelre érdemes tanúk vallomásait!

A plébánia magtárában őrzött gabonakészlet 1829-re néhány maréknyira zsugorodott. Semmit sem remélhettek a hívektől, mert az aratás nagyon gyenge volt, és az adakozó várúrnő is kénytelen volt visszafognia magát. Vianney már arra gondolt, hogy az árvák egy részét elküldi, ám ez a gondolat fájdalmasan érinthette szívét, hiszen belegondolt, hogy a szegény kicsik tes­te-lelke visszatérjen előbbi nyomorúságukba?

Miután az emberektől mit sem remélt, az Ars-i plébános a végső dologra határozta el magát: csodát kért az Istentől, a Boldogságos Szent Szűz, Szent József és Szent Filoména közbenjárására. A magtárban szétszórt gabonaszemeket a padló közepére söpörte, és egy negyedik közbenjáró, Regis Szent Ferenc kis ereklyéjét rejtette alá. Ezután az árvákat felszólította, hogy imában egyesüljenek vele, hogy a „mindennapi kenyerünket, adja meg az Úr”! Ezt követően nyugod­tan várt.

Közben Chanay Jeanne-Marie ‒ mint az intézet kenyérsütője ‒, jelenteni ment neki, hogy a dagasztóteknő teljesen üres. Szentünk azonban úgy válaszolt, hogy menjen és söpörje össze a maradékot! Szegény nevelőnő értetlenkedve fogta is a söprűt, de a magtár ajtaja nem nyílik! A résen benézett és ámuldozva látta, hogy csak úgy ömlik a búza a helyiségbe! Nyomban rohant a plébánoshoz, hogy elmondja, aki maga is csodálkozott!

‒ Hogyaaan? Ömliiik?

‒ Igen, annyira tele van már, hogy az ajtót sem lehet kinyitni! Jöjjön, és győződjék meg!

Fölmentek s mindketten megállapították, nem csak a csodát, de azt is, hogy ennek az új búzának más a színe, mint a réginek volt.

Források a 2. részben!) (folyt.)

022) https://youtu.be/J9UU7v6t2d4

Gyermekmenhely, mértéktelenül!  

     Az Ars-i plébános elhatározta, hogy az előzőkben említett, bizonytalan sorsú kislányoknak az iskola épülete mellett külön menedékhelyet fog biztosítani. Erről a házról senki más nem fog gondoskodni, mint az „Atya, ki a mennyekben van”! Mégis szentünk attól tartott, hogy ilyen nagyságrendű vállalkozás már-már istenkísértés.

1827. év egyik januári vasárnapján arra kérte híveit, hogy egy Szent Szűz tiszteletére végzendő kilencedben egyesüljenek vele abból a célból, hogy tervére vonatkozó isteni akaratot megismerje. És lám, az elha­tározása még szilárdabb lett, úgyhogy hozzá fogott a végrehajtáshoz.

Először a házat kellett megnagyobbíttatnia. Evégből Vianney kis telket vásárolt hozzá. Maga rajzolta meg az épület ter­vét, majd „mindenkinek mindene” lett, kőműves-segéd, ács- és tetőfedősegéd. Követ hordott, keverte a maltert.

A munkák befejeztével kikötötte, hogy az intézet csak­is elhagyatott gyermekeket vesz fel. Az Ars-i leánykák, mint bejáró növendékek is látogathatták az iskolát. A környék jobb módú gyermekei viszont 1827-et követően nem lettek fölvéve.

Az árvákat ‒ értsd: a Gondviselés benn­lakóit ‒ rendszerint csak 8 éves korukban vették fel s csak az első szentáldozás után engedték el őket. Ámde ha 15, 18, sőt ha 20 éves szegény leányok jelentkeztek, a plébános úr szívesen felvette őket is. Ezek a „Magdolnák” talán inkább rászorultak a segítségre, mint a többiek, hiszen az intézet közösségében érezték a családi tűzhely melegét.

„Gyakran félig mezítelenül, férgekkel telve jöttek az intézetbe, vagy találtak rájuk valahol ‒ beszéli Chanay Jeanne ‒, és semmi sem múlhatta felül azt a szelíd részvétet, amellyel a mi szent lelkipásztorunk viseltetett a szegény elhagyatottakkal szemben”.

Soha nem volt egyetlen szerencsétlen leány sem elutasítva, hacsak egy kis szöglet is szabad volt. Egy alkalommal szentünk az intézetbe vezetett olyant, akivel úttalan utakon találkozott.

‒ Vegye fel ezt a gyermeket, mondta Katalinnak, a jó Isten küldi őt Önnek.

‒ De plébános úr! Nincs egyetlen szabad ágy sem!

‒ Hogyhogy nincs? Ott van az ön ágya!

A fiatal igazgatónő csak egy pillanatig kételkedett az Is­teni Gondviselésben. Megható részvéttel eltelve karjait szét­tárva és szívére szorította a nyomorultat.

„Egy alkalommal ‒ mondja Chanay Jeanne ‒ a templom ajtajában egy újszülöttet találtam. A plébános úr el­rendelte, hogy vegyük magunkhoz, és ha elláttuk, ruházattal kell kiadni egy dajkának! Egy más alkalommal tudomására ju­tott, hogy az egyik szomszédos hitközségben egy szerencsétlen asszony meghalt, elküldött hozzá engem egyik barátnőmmel, hogy a kis gyermekét elhozzuk, akit ezután fel is ne­veltünk.”

Vianney még akkor sem fogadott el a gondozottakért vagy tőlük pénzt, ha egyesek már dolgoztak a tanyákon. Kérte viszont a Boldogságos Szűzanyát, hogyha már beleegyezett az intézet bővítésébe, akkor meg ne feledkezzen anyai oltalmáról és gondoskodásáról!

Szentünk természetesen azt remélte, hogy azért az emberi belátás is fogja segíteni adományokkal az intézményt. Gyűjtést rendezett, mely során csupán egy zsák burgonyát tudott összegyűjteni. Jobbnak látta tehát, ettől kezdve a módos jóté­konykodókhoz fordult. „Nevetve mondta, hogyha a Gondviselés pénztára üres volt, a vándorbotjával megindult pénzgyűjtő körútjára! Nekibátorodva kopogtatott a kastély­beliek ajtaján is, de gyalog elment akár Lyon-ba is, ahol jól ismerte a Laporte-, és a már említett Jaricot családot. Több ízben a gyónógyermekek könyörületes szívére számított, kiknek bőkezűsége ismert volt előtte.

Templomában a sekrestye melletti falra egy kis táblát akasztott, mely az evangéliumi ígéret volt olvasható: „Adjatok és adatik majd nektek is”. (Lk 6,38)

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Népek Krisztusa Magyarország

     Elérkezett hazánk leg­drasz­tikusabb megcsonkításának cente­náriuma, mely évforduló számunk­ra a békediktátum  száz éve folyamatosan megújuló negatív következményeit is magában foglalja. Hogy lesznek-e az évforduló kapcsán feszültségek határon túl és belül? Igen. Ám ezekből a feszültségekből a legelkeserítőbbek azok, amelyeket ellenzéki honfitársaink okoznak.

Apponyi tudta: „A morális járványok ellen minden torlasz hatástalan”. De a hazánkat elárulók olyanok számunkra, mint azok a zsidók, akik Pilátus kérdésére Barabást választották Krisztus helyett. Nem jelenthetnek többet, mint azok, akik az emberi létük alantasabb oldalát megtestesítő bűnöző mellett álltak ki a szeretetet, a megbocsátást és az igazságot képviselő Messiás helyett. Elvakult gyűlöletükkel pillanatnyilag akár győzhetnek is, mert a megtévesztő ígéreteikkel és véleményükkel okozott tömeghisztéria – demokráciát és hamis jogállamiságot vizionálva – képes a gyenge, hatalomfüggő döntéshozók befolyásolására is, akik a népakarat nevében mossák kezüket döntésük meghozatalakor.

Az akkori Pilátusok is mosták kezeiket 1920-ban, mert a rendesen előkészített nemzetközi tömeghisztéria hazánkat áldozta fel a politikai és a gazdasági érdekek oltárán, csakúgy, mint a második világháború végén, aztán ’56-ban, vagy manapság, az öngyilkosságba fékevesztetten rohanó globalista korban. Így lettünk hát népek Krisztusa!

(Forrás, kiragadott részlet nyomán!)

Éjjel-nappal szolgálva a lelkeket! 

     Benard fareins-i rákos beteg úrilány azt óhajtotta, hogy halála előtt nem más, hanem az Ars-i plébános részesítse őt végső vigasztalásban. Így a helyi plébános néhány szó­val megírta a leány kívánságát. Épp nagycsütörtök volt és szentünk szokásához híven, a következő éjszakát teljesen a templomban akarta tölteni. Mégis azonnal útra kelt, de útközben eltévedt és sárosan, holtfáradtan érkezett Fareins-be. Még egy pohár vizet sem akart elfogadni. Az alázatos pap, miután lelkileg megerősí­tette a szegény beteget, sietett haza, anélkül, hogy a neki felajánlott kocsit elfogadta volna.

Szerénységének híre már oly nagy volt, hogy a község lakosai kitódultak az utcára, hogy láthassák.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt a járványtól, annak ellenére, hogy idegenből is egyre többen jöttek Ars-ba.

A környező falvakból gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb eljuthasson mindenki az Ars-i paphoz, ha gyónni akart. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és bizony kiderült, hogy mennyire ismeri a szívek titkait.

1832-ben Beau a Jassans-i plébános, aki tizenhárom éven át volt gyóntatója szentünknek, súlyos beteg lett. Az Ars-i plébános meglátogatta Úrnapja dél­utánján. Természetesen gyalog a rekkenő hőségben tetette meg a hosszú utat, miután már odahaza az úrnapi körmenetet is megtartotta. Bizony, hány és hány hasonló fáradatlan eset ment feledésbe szentünkről! „Föláldozta magát a lelkekért, a mi szent lelkipásztorunk!” ‒ jegyzete fel Lassagne Katalin.

Közben a Gondviselés Intézete rendre működött, sok gyermek taníttatása és ellátása ingyenesen történt. Katalin 27 esztendeig volt vezetője az Intézménynek és mindenkor méltónak mutatta magát arra a feltétlen bizalomra, amellyel a plébános kitüntette. Szelíd lelkületű volt, egészen mély Mária-tisztelettel, s mint ilyen megtanulta plébánosától, hogyan kell elvi­selni zúgolódás nélkül a nélkülözéseket, és miként kell kemé­nyen és kitartóan dolgozni. Nevelőtársa Chanay Jeanne-Mária bár önfelál­dozó volt, de merev természeténél fogva, majd' mindennap próbára tette Katalin türelmét.

Másik társa, szelíd barátnője Lardet Benoit, nagy fájdalmára 1830-ban meghalt. A helyébe jött Filliat Mária varrónő Mizerieux-ből, aki erőszakos és ellenkezésre hajló természetével, újabb keresztet rakott Lassagne Katalin gyenge vállára. Persze Katalin számára mindez az égi koronáját ékesítette. Mellesleg ő volt az egyetlen nő, aki tanúja volt szentünk egyik Mária-jelenésének!

Meg kell említenünk valamennyi alkalmazott dicséretére, hogy teljesen önzetlenül szolgáltak, és az étkezésen kívül semmit sem fogadtak el.

A falu kisleányai a fiatal tanítónők körül gyülekeztek, ragaszkodó szeretettel. (Alsó képünkön a leánykák egy csoportjának a kenyérdagasztást tanítja Lassagne Katalin, középen.) Ámde csakhamar a szomszéd falvak is hasznot húztak ezen ingyenes intézményből, és oda küldték a gyermekeiket, ennek okán már a magtárat is hálóteremmé kellett alakítani. Ilyképpen, egy valóságos kis nevelőintézet alakult ki, ugyanakkor, semmi­ pénzbeli hozzájárulást nem fogadtak el, csupán adományokat. Így többnyire a szülők ágyat, ágyneműt és enni­valót hoztak.

Szentünk útjai során gyakran találkozott szegény kislányokkal, árvákkal, éhezőkkel, akiket a kegyetlen vagy nagyon szegény szülők koldulásra kényszerí­tettek, vagy vallástalan gazdáknál helyeztek el. Az Istenről semmit sem tudtak, és csak bűnözni tanultak meg. Nyilvánvaló, hogy az Ars-i plébános résztvevő szíve, ezt nem tűrhette. Látván, hogy szerény iskolája megtelik, új gondolatra ébredt.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Szentünk már tudta, amit a papság csak később ismert fel!

     Devie püspök, késedelmessége dacára nem tette félre Vianney folyamodványát, és felajánlotta neki a Fareins-i plébániát. Ez lényegében előléptetést jelentett volna Vianney-nek, s egyben „fricska” lett volna a rágalmazók részére is, hiszen ez a parókia Ars­-nál ötször nagyobb volt, és sokkal több jótétemény lehetőségét nyújtotta volna. Itt aztán építhetett volna új „Gondviselés Intézetet”, amely több gyermeket fogadhatott volna be, mint az Ars-i. Kezdetben ugyan habozott, de később belátta, ha marad, végtére is a szegénységére, nyomorúságra, és a lelkek iránti küzdésre vágyott, így hirtelen megváltoztatta elhatározását.

„Mily szerencsétlen vagyok! ‒ vallotta be az intézet nevelőinek ‒ én beleegyeztem abba, hogy elmegyek egy nagy parókiára ‒ én ‒, aki egy kis plébánián is alig tudom magamat visszatartani a kétségbeeséstől.”

A püspöknek, aki ismerte már Vianney buzgóságát, meg voltak az okai, hogy Fareins-t fölajánlja neki. A 18. században ugyanis ez a mezőváros komoly megrázkódtatáson esett át. Kevéssel a forradalom előtt, Cornelius Jansen szektájának követőjévé vált egy testvérpár: Bonjour Klau­dius és Ferenc, mint egymást követő plébánosok, különös hitfelekezetet, az ún. „fareinistákat” hozták létre. Ez a szektásodásba-menő hitgyakorlat egészen brutális elvárásokat hirdetett, melyet főleg nők követtek. Képesek voltak az utcákon felvonulva korbácsolni magukat, sőt egy fiatal lány beleegyezett, hogy a templomban keresztre feszítsék!

Nos itt lehet értékelni, és persze helyén kezelni az Ars-i plébános megvalósítható, nem túlzó, de nem is szektás-modernista evangélizációját!

A Fareins-i hitközség fele még a Bonjour testvérek tanításához ragaszkodott. Ez volt annak az oka, hogy Devie püspök Vianney-re gondolt, aki majd vissza vezetni az Egyház ölébe az elszakadt híveket. Egy segédlelkészt is kapott volna maga mellé!

Azt azonban gondolhatjuk, hogy Fareins-ben is folytatta volna böjtjét és vezeklési gyakorlatait és ez a csere az egészségi állapotát a legkevésbé sem hozta volna helyre.

Aztán, hogy ő maga miért vonta vissza az új állomáshelyre való kérését? Nos, egyszerűen attól tartott, hogy feladatának nem fog tudni eleget­ tenni. A fareinisták javíthatatlanok hírében állottak. Egy alkalommal így nyilatkozott az 1834-ben kinevezett Dubonis fareins-i plébános előtt: „Devie püspök oda akart áthelyezni, ahol most ön van. Én azonban féltem a szektáktól. A pogányok ugyanis könnyebben térnek meg, mint a janzenisták. Egy alkalommal az ön városának négy szerencsétlen lakosa kérdezte tőlem, vajon üdvözülni fognak-e ha nem járnak templomba, és csak odahaza végezik az ájtatosságaikat? Barátaim ‒ felel­tem nekik ‒, mi lenne a véleményetek arról a gyermekről, aki azt mondaná, hogy szereti az édesanyját de látni se akarja!?”

Nos a lényeg, hogy a püspök senki mástól, csupán Vianney-től remélhette volna a vallási túlzások helyrerakását!

Szentünk azonban jól tette, hogy maradt a poros, kicsi Ars-ban, mert ennek az egyszerű népnek a lelki vezetése is, olykor meghaladta az erejét! Arra gondolt, hogy megalakítja a Kiváló Lel­kek csoportját, amely majd vele együtt a hitközség szívét fogja alkotni, s térítő munkájában segítségére lesz.

Ez a módszer pedig a csoport fokozott eucharisztikus életre való nevelését jelentette. Az Ars-i plébános már akkor tudta, amit a papság csak később ismert fel, hogy az Oltáriszentség tisztelete, a szentségi élet, a gyakori szentáldozások a leg­hatalmasabb eszközök arra, hogy változás álljon be az általános néplélekben.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Június 1. (Pünkösd hétfő) – 15-17 órakor – Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!

http://oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http://oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http://oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http://oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés! 

     Bármilyen hihetetlen, de az előzőkben említett megtévesztettek ellenségeskedései, szinte napjainkat példázták! Akkor is minden csoda, tömeges megtérések, soha nem látott iskola- és árvaházépítés ellenére, az ellenszenv egyesekben makacsul tartotta magát, és ezek közül néhányan, „templomba járók” voltak! Egyenesen csoda, hogy a „templom egerét” ‒ a mai divat szerint ‒, korrupcióval meg nem vádolták! Felszólították viszont, hogy hagyja el a községet ‒ amellett ‒, hogy alkalmasabb plébánost persze nem találtak!

Bizony, az is a szentekhez méltó, hogy ő is csak higgadt szelídséggel beszélt az ordibálókról, megbocsátott nekik, mi több, úgy kezelte őket, mint barátait. Ha elhalmozhatta volna őket javakkal, meg is tette volna ‒ olyannyira ‒, hogy segített egy sorsüldözött családon, akik még közben is untalan becsmérelték őt. És lám, az egyik családtag az őrültek házában halt meg!

Szentünk nem csak ténylegesen beteg volt, ráadásul a szíve bensőleg küzdött a papi becsületét kétségbevonó támadások ellen. A polgármesternek mégis ennyit mondott: „Imádkoznunk kell értük!” Hát ez az – kedves Olvasóm! Ez az „Alter Christus”!

Az egyik ismerős papnak, akit szintén kikezdtek a rossz nyelvek, ezt tanácsolta: „Tegyen úgy mint én: hagytam, hadd beszéljenek és ez a mód elhallgattatta őket!”

A kitartó ima és türelem hatására a zivatar elmúlt, és nem tért vissza többé. Az „titkos férgek bebábozódtak”, és nem bújtak elő soha többé! Isten kiemelte szegény papját a meg nem érdemelt gyalázatból. És bizony, amióta a zarándoklatok megindultak, senki sem merte kétségbe vonni az Ars-i plébános tökéletes erényességét, és ehhez elegendő volt csupán kék szemének tiszta ártatlanságát látni.

Szentünknek bármily mélységes is volt hite az isteni Gondviselésben, bármily nagy is volt saját nyomorúságának tudata és kínzó félelme a hivatásából eredő felelősségével kapcsolatban, ezek csak fokozták benne az is­teni ítéletre való aggodalmat. Időnként kétségbeesés kör­nyékezte, „Istenem! ‒ zokogott ‒ add, hogy annyit tudjak szenvedni, amennyit csak akarsz, de add meg a kegyelmet, hogy el ne kárhozzam!” És ez ügyben az Istenanyához fordult közbenjáró segítségért!

Ilyenkor lelke a félelem s a remény­ség között, a reménység és a kétségbeesés között hányó­dott.

Jóllehet, ismerte azt a rettenetes érzést, melyet Lisieuxi Szent Teréz oly pontosan megfogalmazott: „Amikor a léleknek nem nyújt vigasztalást sem a föld ‒ melyhez már nem ragaszkodik ‒, sem az ég ‒ ahová még nem ért el ‒, nos ezek azok az órák, amelyekben az Istentől teljesen és örökre elhagyatva érzi magát az ember”!

Ezért vágyott valamilyen pusztába mene­külni, hogy „nyugodtan megsirathassa szegény nyomorult életét”.

S tényleg, a kereszt mely a vállát nyomta súlyos volt, de amióta szeretni kezdte, könnyűnek találta! „Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés!” ‒ kiáltott fel egyszeriben.

Ennek a megingathatatlan hitnek köszönhette az Ars-i plébános, hogy végzetesen nem csüggedt el, sőt olyan kötelezettségeket vállalt, amilyeneket más, nálánál értelmesebb, de kevesebb természetfölötti érzéssel bíró papok nem lettek volna képesek megvalósítani.

Folytatta tehát lélekmentő mun­káját egyedül az Istenért, semmit sem várva az emberektől. „Lehetséges, hogy engem innen eltávolítanak, de még akkor is úgy dolgozom, mintha örökre itt lennék!”

Szentünk még csak 40 éves volt, és már teljesen kimerültnek érezte magát. Az, hogy mindig lázas volt, annak az a fizikai- vagy lelki fáradtság le­hetett az oka, mellyel folyvást küzdött. Az, hogy 1827 végével maga kérte az áthelyezését, igen váratlanul érte a kastélybelieket és a népet is. Hogy megtartsák lelkipásztorukat, közbenjártak Devie püspöknél, akinek a válasza sokáig késett.

A grófnő személyes ragaszkodását félretéve, azért is okkal aggódott, hogyha a szent plébánosukat elhelyezik, akkor mi lesz a Gondviselés Intézettel, az árvákkal és a néppel? (Alsó kép: szentünk konyhája) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Néri Szent Fülöp élete

     Fülöp édesapja jegyző és alkimista volt Firenzében. Fülöp öt évesen vesztette el édesanyját, de nevelőanyja nagy szeretettel nevelte. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, vidámság és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.
     Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne – vallotta később –, azt nekik köszönheti.
     Apja kereskedőt szeretett volna belőle faragni, ezért 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte gazdag kereskedő nagybátyjához. Ám, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Sokat imádkozott, majd 18 évesen Rómába ment. Nevelőnek állt be, miközben ő maga szorgalmasan tanult. Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, ácsorgókat, csavargókat. Merész elhatározással 25 éves korában nagyon aktívan és hatásosan kezdett Rómában téríteni. 
     Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Loyolai Szent Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas – csak a szeretet számít'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.
     Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' – mondta később. És mégis azt mondták róla, hogy tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, az nem tudja mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, az nem tudja mit csinál.''
     Ettől fogva, napjai az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Éjszakai virrasztásai közben költeményeket is írt.     Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:
,,Mily börtön rabja a lélek a földön?
Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,
Istennek éljen, s magának meghaljon?''

     Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült, leghíresebb, melyet 1544-ben kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. A Szentlélek különös módon, teljesen birtokába vette Fülöpöt, fizikailag is látható volt ez a „tűzrobbanás” a szívén. Tanítványai halálakor abnormálisan megnagyobbodott szívét valamint két törött bordáját erre az élményre vezették vissza. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' – hallotta egy benső hang szavát. Szent Fülöpben nem ébredt olyan vágy, negatív érzés vagy gondolat, melyet kellő vizsgálat alá ne vett volna, hogy az nem "Isten majmától" származik-e amely igyekeznék beférkőzni az életébe. 
     Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntató atyja rábeszélésére fölvette a papi rendet. Papsága kezdetén megalapította az Oratóriumot, azt a helyet, ahol imádkoztak, találkozókat és konferenciákat szerveztek mindenki számára, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. A régi sivatagi remete-szerzetességhez hasonlóan, mint ,,lelki atyja'' körül alakult ki, lelki gyermekeinek növekvő tábora. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért. A lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca ragadta meg az embereket. A világ részéről, az állandó életderűje miatt „Isten bohócának” is nevezték kritikusai.
     Mindazáltal a cellája hamarosan szűknek bizonyult. A  templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554). Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Nemcsak az imádsággal válaszoltak Isten szavára, hanem egyénileg ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Fülöp oratóriumi közösségéből került ki Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. A világ mindazáltal bolondnak tartotta. Ennek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromeo Szent Károly.
     1564-ben a pápa közbelépésére át kellett vennie egy egyházközség vezetését. Ekkor három tanítványát pappá szenteltette. Ezzel először kezdtek világi papok és testvérek kis csoportja – fogadalom nélküli – közös életet. Feladatuk volt az emberek között élve szolgálni őket. Így alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte föladata, hogy a népet a belsőleg megújult papság és a testvérek életpéldája vezesse a keresztényi életre.
     Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta (mindkettejük az ő pártfogoltjai voltak). Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött és élete utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, hogy megkapják áldását, ám másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy „Róma apostolának” – így nevezték ugyanis – szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak…

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Az ellenzék nem alszik és ordenáré módon sérteget!  

     Az 1830. a Csodásérem párizsi átadásának évében, mintha az istentelenséget sugalmazó szellem megérezte volna a vesztét, mert országos méretekben durva megnyilvánulások történtek az Egyház ellen! A párizsi érseki palota kifosztása tápot és példát adott arra, hogy az addig „rejtve szunnyadó” maroknyi vallásellenes, hirtelen aktivizálódva, bosszút álljanak a papokon a bűnt korholó beszédeik miatt! Hihetetlen hazugságokkal rágalmazták az egyháziakat, és a plébániájukból elkergették őket.

Egyszeriben azt hitték, hogy „na most a liberalizmus végleg győzött”, és diadalittasan terjesztették azt az álhírt, hogy az új kormány az összes kereszt lerombolását rendelte el. Ez persze nem volt igaz, de alkalmat adott arra, hogy a megtévesztettek belelkesedjenek, és szentségtörő merényleteket kövessenek el. És ez nem volt másként Ars és környékén sem!

Szentünknek is rettenetes ellentámadás sebezte meg szívét. Néhány idegen és falubeli fiatal, az Ars-i plébános ellen szövetkezett, és saját piszkukkal kísérelték meg őt bemocskolni. Kevesen voltak ugyan, de hogy addig hol „lappangtak”, azt nem lehetett tudni! Előbújtak, mint a férgek és úgy látszik ilyenek minden korban vannak!

És „ezek” Vianney plébános sápadtságát és soványságát nem a szigorú vezeklésnek és túlhajtott tevékenységének tulajdonították, hanem titkos kicsapongásainak. Névtelen leveleket írtak neki, és szemérmetlen dalaikba fűzték a nevét, melyek telve voltak alávaló sértésekkel. Még ajtajára is kiszögeztek gyalázatos szövegű írásokat, sőt éjszaka macskazenét adtak ablaka alatt.

Ilyenkor hol van az Isten, hogy megvédené a szolgáját? ‒ kérdezheti a felületes Olvasó. Nos az Úr olykor megengedi, hogy a legtisztább lelkek is az alávaló rágalom áldozatai legyenek, és ez alól nem tesz kivételt még oltára­ szolgáival sem. És milyen az ördögi ármány? Pont ezen időben, egy ismeretlen helyről arra kóborló lengén öltözött szerencsétlen betege nőcske, épp a paplak szomszédságában lett rosszul és ájult el. A másik felhozott „eset” az volt, hogy szentünk egy este a mezőkön haza jövet egy 11 éves átfagyott, mezítelen kislánnyal találkozott, akit természetesen nyomban betakart és a Gondviselés Intézetbe kísért.

Na ez épp elég volt, hogy a nyomorultak az Isten szolgájának erkölcsi te­kintélyét mocskolják. A konkrét vádak ugyan nem tarthatták magukat, de a rossz szót, mely szárnyra kelt, mint tudjuk ezerszer nehezebb visszavonni!

Devie megyéspüspök, bár Vianney lelkipásztori eredményeit jól ismerte, mégis kivizsgálást indított a híresztelések ügyében. Azt nem tudni, hogy miként történt a „kivizsgá­lás”, ám a lényeg, hogy a rágalmazó feltevéseket teljesen alaptalanoknak jelentette ki az egyházi hatóság!

Szentünk élete végén, ezen kínos esetekre visszaemlékezve mondta: „Ha én Ars-ba jövetelem idején mindazt tudtam volna, amit itt kell elszenvednem, azonnal meghaltam volna!”

Életének egyik szemtanúja mesélte később, hogy a rágalmak annyira bántották őt, hogy el akarta hagyni az egyházközségét, és ezt meg is tette volna, ha egy valaki, aki nagyon közel állt hozzá, meg nem győzi őt arról, hogy a tá­vozása csak igazolná a becstelen mende-mondákat!”

Ezek után még inkább a jó Isten karjaiba vetette magát.

Nagyon jól tudta, ahhoz, hogy jó pásztor legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy megszentelő kegyelemben éljen és ezért, négy oszlopra építette papi életét: az alázatra, a szegénységre, az engedelmességre és a szüzességre. Ezek az erények mindennapos társai voltak, folytonos számadásban élt velük! ‒ Gondolhatjuk hát a fájdalmát!

Vianney nem akart elkárhozni és a rábízott nyájat is meg akarta óvni ettől, ezért nem szüntette meg a korholásokat, figyel­meztetéseket: „Gyermekeim, el vagytok veszve, ha azt hiszitek, hogy nincs pokol! ‒ gondolkozzatok el ezen!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A kegyelemnek, nem tudott senki sem ellenállni! 

     Látványos siker volt az is, hogy vasárnap a faluban a boltok zárva marad­tak, sőt, Vianney nem áldotta meg azokat a kegytárgyakat, ame­lyeket vasárnap titokban vásároltak.

A vásárosok fülsiketítő lármája megszűnt. Nem lehetett látni tántorgó, ordítozó, részeges embert.

Sőt hétköznap is körülbelül 50 nő, és 15 férfi járt a kora reggeli misékre. Több családban úgy rendezkedtek be, hogy va­lamelyik családtag felváltva, mindig részt vegyen a Szentmiséken.

A már említett szentéletű Chaffangeon példáját csak néhányan követték, amikor munka előtt és után üdvözölték az Urat az oltár zsámolyánál. Megindító látvány volt amikor a mezei szerszámok a temp­lomfal hosszában sorakoztak, mialatt gazdáik a templomban imájukat végezték.

1825. október hó utolsó napjaiban a 75 éves Louis Chaffangeon, a néma szentségi imádások embere haláltusája közben ezt énekelte: „Látni fogom a drága Szűzanyát”, s a szeme sugárzott a túlvilág reményétől.

Ars tényleg a szentségtől sugárzó tűzhely lett. De azért óvta népét a felületes vallásosságtól is: ,,Aki ájtatosságot gyakorol, gyakran járulva szentgyónáshoz és szentáldozáshoz, ámde nem teszi a hit és a szeretet cselekedeteit, az olyan, mint a virágzó fa. Mely látszat szerint olyan sok termést fog hozni, mint amennyi a virága; csakhogy ez a szeretet-cselekedetek hiányában már nem így van!”

Hosszú ideig a ministráns gyerekeket a plébános tanította be, s csodá­latosan tudta őket fegyelmezni, olyannyira, hogy Pierre-Henri Gérault de Langalerie püs­pök az egyik papi gyűlésen az egyházmegye papsága elé példaképként  állította. „Akarnak önök látni olyan templomot, ahol a szertartások előírásai szó szerint be vannak tartva? Nos, menje­nek Ars-ba!”

1826-ban ‒ amikor szentünk negyven esztendős volt ‒ a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott ‒ vallotta az egyik tanú ‒, hogy senki nem tudott neki ellenállni.” De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett Ars-i iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte ‒, majd ismét lemondott róla.

Az Ars-i plébános uralkodott szenvedésein a türelem külső erejével, de a belső harcok aláásták egészségét. 1827. nyarának folyamán bele­egyezett abba, hogy a kastélyban fölkeresi az éppen ott tartózkodó orvost. Timécourt doktor nagyon szigorúnak bizonyult. A hősies vezeklőnek jobb táplálkozást írt elő, hogy meg le­hessen előzni a különféle betegségre való hajlamot, amely már így-úgy jelentkezett, és amely könnyen állandóvá válhatott volna nála.

„Eltekintve a gyógyszerektől, amelyeket neki rendeltem ‒ fűzte hozzá az orvos ‒, kikötöttem, az összeállított vényhez a plébános úr erő- vagy tejlevest egyék, továbbá csirke vagy borjúhúst, sört, főtt- vagy nyers gyümölcsöt, friss kenyeret, teát, cukros tejet, vagy sok érett szőlőt.”

Vianney környezetéből senki se tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy miképp is tartotta be ezen orvosi rendelkezést. Beszámolással nem tartozott. Csak abba egyezett bele, hogy az orvosi vizsgálat után Ars-kisasszonyától egy csomag teát fog elfogadni.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kedves Testvérek !

- Szent István országfelajánló imája

- Dicsőséges rózsafüzér

- Irgalmasság rózsafüzére

- Szent Mihály ima

-Te Deum

Lendvainé Dr Tóth Edit

Két és fél perces video-elmélkedés:

059) https://youtu.be/DBw-LBt5nSI

Semmi modernizmus!

     Az Ars-i hívek lelkiismeretessége és becsületessége közmondásossá vált, és ez megmutatkozott az élet minden területén! Egykoron ‒ miként ezt az Ars-i plébános beszédei igazolják ‒, az iga­ság és hazugság kérdése nem okozott nekik túlságos fejtörést. „Mi is úgy teszünk, mint mások” ‒ mondták. Az eladásnál szokás volt elhallgatni tehenük hibáit, a romlott tojást, vagy avas vajat mint frisset árulták. A takács megtartotta magának a jó szálat és felhasználta a közepest, a fonóasszony pedig „a kendert nedves helyen tartotta, hogy súlyosabb legyen.

Szentünk tanítása és az értük való áldozatvállalások tehát nem maradtak nyomtalanul a lelkekben, hiszen ezt sulykolta a fejekbe: „Az Istennek tetsző emberi cselekvést három dolognak kell jellemeznie: őszinteségnek, önzetlenségnek és kitartásnak.”

Így, a lelkileg átalakult Ars-ban a legkisebb lopásból is lelki­ ismereti kérdést csináltak. A Vianney plébános a messziről jött zarándokokat is szeretettel fogadta, de mégis különös előszeretettel viseltetett hívei iránt. Éjjel-nappal szol­gálatukra állott. Este 11 óra tájban Scipiet Magdolna súlyosan beteg anyjához hívta őt. Az utca felől szólítgatta őt kétszer-háromszor, és szentünk nyomba kiszólt, hogy azonnal jön. A lány bocsánatot kért a késői zavarásért, de szentünk így válaszolt: „Ó, nem tesz semmit, a véremet még nem ontottam önért!”

Plébánosunk, úgy a szószékről, mint a gyóntatószékben védelmezte a házasság szent törvényeit. Meghallgatták őt és megértették, és meg is valósították! Így a község családjaira az isteni áldás szállott le, mert Isten ajándékaként fogadták a gyermeket, akit hitben-szeretetben neveltek. Ars lakossága Vianney lelkipásztorkodásának ideje alatt megkétszereződött. 1818-1824-ig ebben a kis hitközségben 98 keresztelés volt.

Mindazáltal a meghonosodott lelki kultúra, mégis kevéssé tudta a papi és szerzetesi hivatások számát növelni. Tény, hogy Vianney mielőtt valakit az oltár szolgálatra vagy a szerzetesi életre ösztökélt volna, csak az elhivatottság határozott ismertetőjelei után segítette az illetőt hivatásának elérésében.

1824-ben a téren találkozott egyik fiatal hívével, akinek jámborsága kétségkívül kiváló volt, meg is kérdezte tőle:

‒ Fiam akarsz-e szemináriumba menni?

‒ Ó plébános úr. Szükséges, hogy szüleimnek segít­sek, és nem tudom őket magukra hagyni!”

És szentünk ebben a feleletben, a fiúra előnyösebb jövőt látott megnyilatkozni.

‒ Helyesen cselekszel, maradj! ‒ válaszolta az atya bíztatólag.

De az Ars-i plébános, más ügyben sem ért el látványos sikert, ez pedig az volt, hogy elsősorban a férfiakat nem tudta ránevelni a szentségek gyakori vételére. Ezek után úgy vélte, hogy a ritkább, de jól végzett szentáldozás nemcsak fenntartja, de hatványozza a jámborságot az Ars-i férfivilágban.

Hiába tanította, hogy három dolog szükséges ahhoz, „hogy a bűnbocsánat szentségében részesüljünk:

A hit, amely által meglátjuk, hogy a papban Isten van jelen;

A remény, amely által hinni tudjuk, hogy Isten meg fog bocsátani;

A szeretet Isten iránt, amely bánattal tölti el a szívünket, megbántása miatt.”

„Mindent elkövettem ‒ mondta élete vége felé ‒, hogy a férfiak legalább négyszer egy esztendőben áldozzanak, és ha meghallgattak volna engem, mindnyájan szentek lehettek volna”. Ide tartozik, hogy papi életének legnagyobb boldogsága az volt, ha áldoztathatott, és gyakran könnyezett, amikor az Úr Jézust lelki eledelül nyújtotta híveinek.

Hogy népét a Szentmiséhez édesgesse, szentünk arra törekedett, hogy a szent titkok iránt való vágyat felébressze bennük, ezért minden vasárnap a legszebb egyházi felszerelésben végezte az isteni szolgálatot.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

023) https://youtu.be/7O1RyXrb8-M

Láztól dideregve és csontig ázva! 

     A lelkigyakorlat befejezését megelőző este olyan tolongás támadt az Ars-i plébános körül, hogy a tömeg a tolakodásban majdnem magával vitte a gyóntatószéket a gyóntatóval együtt. Ez volt az egye­düli Trévoux-i emlék, melyre szívesen emlékezett, s amin szívből tudott nevetni. Máskülönben nemigen beszélt a lelkivezetését áhító emberek tolongásáról, valamint a buzgóságnak tulajdonítható megtérésekről.

Még a járásfőnökség és törvény­szék urai is sok lelkiismereti kérdésben fordultak hozzá, tanácsért. Szentünk pedig személyválogatás nélkül, apostoli függetlenséggel töltötte be kényes hivatását. És bizony a nagy emberek, csak csodálattal beszéltek róla, bizony bárcsak elmondhatnánk ma is, hogy „boldog az idő, amikor a járásfőnök tanácsért fordult egy szenthez!”

A missziók vége felé viszont, egy szertartás folyamán az egybegyűlt hívek előtt a papok megismételték a felszente­lésnél tett fogadalmaikat. Trévoux-ban Vianney volt az, aki evangéliumos könyvet adott át minden egyes oltártestvér­nek, eközben pedig az előírt kérdést olvasta: „Hiszel-e az Úr Jézus Krisztus evangéliumában?” Ezt oly bensőséggel mondta, hogy arckifejezése és hanghordozása minden papot mé­lyen meghatott.

Amikor Vianney 15 napra a Saint-Trivieri misszió megtartására elment, az a rettenetes hír kapott szárnyra, hogy plébánosuk kimerülés folytán meghalt a gyóntatószékben. Bár a hír, teljesen légből kapott volt, de nem volt egészen alaptalan! A hír onnan eredt, hogy Saint-Trivier felé jártában, szentünk étlen-szomjan távozott otthonról, s a hómezőkön eltévedt és ájultan találták meg őt a földeken. Beszállították a Trivier-i templomba, ahol nyomban a gyóntatószékbe ült! Hogy nála gyónjanak, még a szomszédos parókiákról is özönlöttek hozzá! Már kora reggel a templomba ment, hol délig gyóntatott, amellett, hogy a templom fagyos volt, így majdnem kihűlt! Bár egy lábzsákot hoztak neki, udvariasan át is vette, de használatlanul félretette.

Vianney plébános egész papi életében soha­ sem ment ide-oda szórakozásból, egyszerűen szívesen állott paptársainak rendelkezésére, hogy nekik szolgálatot tehessen. Miután természetfölötti előzékenységből semmi segítséget nem utasított vissza, természetesen minduntalan kihasználták, ám ő ezt engedte jó ügy­ben.

Ha valamely plébánia megüresedett, Vianney meg lett bízva ezek átmeneti vezetésével, ha beteg volt a paptárs, és nem tudta el­látni tisztjét, az Ars-i oltártestvér önként felajánlotta neki szolgálatát, éjjel-nappal, mindenkor kész volt, az első hívásra.

Éjjel meglátogatta a betegeket, nemcsak Rancé-ben és Saint­ Jean-de-Thurigneux-ben, de Savigneux-ben és Amberieux-en­ Dombes-ban, s ha vasárnap keresték őt, a nagymise után anélkül, hogy lakására ment volna, azonnal útnak indult, s ha visszajött, üres gyomorral énekelte a vecsernyét.

A közeli községekben, mint a Misérieux-ben is, anyakönyvek igazolják, 1820. áprilisától, 1821 májusáig az Ars-i plébános ugyancsak sokszor megtette azt a három kilométernyi utat, hogy ott kereszteljen, eskessen vagy temessen. Egy különösen csípős, hideg napon temetni ment oda, és majdnem fagyott arccal jött vissza. Más alkalommal, miután hasonló körülmények között végezte kötelességét, éj­jel tért haza, vizes, sáros utakon. Az Ars-i plébániára szánal­mas állapotban érkezett meg, de ő egyáltalában nem panasz­kodott, sőt boldog volt.

Egy alkalommal, maga is nagy beteg volt, mégis átment gyalog Savigneux-be, hogy egy beteget meggyóntasson. Olyannyira elgyengült, hogy szekéren hozták vissza. Máskor pedig egy esős őszi napon, egy Rancé-i család kívánta papi szolgálatát. Csontig ázva, láztól dideregve érke­zett a beteghez, ahol kénytelen volt ledőlni a beteg ágya mel­lett s ily helyzetben gyóntatta meg a beteget. „Én betegebb voltam, mint maga a beteg”, vallotta be visszajövet.

Csak teljesen lehetetlen dolgokat utasított vissza.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

SZENT RITA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Casciai Szent Rita 1381-ben született az itáliai Cascia melletti Roccaporenában. Ifjúkorától szerzetesnő szeretett volna lenni, de korának állandó polgárháborús viszonyai miatt, kénytelen volt feleségül menni az egyik "bandavezérhez"! Egy ikerpár fiuk született. Az erőszakos, italozó és a gyilkolástól sem visszariadó férjét türelemmel, szeretettel és állandó imával sikerült megtérítenie, amit persze a bandatársai nem néztek jó szemmel és megölték!
Rita két fiát a "vérbosszú" bűnétől a végzetes pestisjárvány mentette meg.
Ezt követően a casciai Ágoston-rendi nővérekhez igyekezett belépni, amely csak rendkívüli csodával sikerült! Megjelent neki Szent Ágoston, Keresztelő Szent János és Tolentínói Szent Miklós és a rendház zárt kapuin át bevitték a kolostorba, ahol 1447. május 22-én halt meg. Megkapta Krisztus töviskoronájának egy stigmáját a homlokán, melynek fájdalmait és a környezetére ható kellemetlenségeit türelemmel viselte. Szent Rita, Szent Ágoston lelkiségét követve a Keresztrefeszített Krisztus tanítványa lett. Átélve a szenvedések mélységeit, megtanulta megérteni az emberi szív gyötrelmeit. Így lett a szegények, a bajbajutottak és kétségbeesettek közbenjárója! Széleskörű népszerűségének magyarázata a mindennapi életszentsége, melyet úgy feleségként, anyaként, mint özvegyként, végül pedig ágoston-rendi apácaként is példásan megtudott élni.
      Casciai Szent Rita, egyike a "lehetetlen dolgokban segítő" szenteknek! Bizalommal fordulhatunk hozzá megoldhatatlannak látszó élethelyzetünkben!

1900. május 22-én avatta szentté XIII. Leo pápa. Szent II. János Pál pápa, így jellemezte: Szent Rita megtestesítette a női géniuszt!
Attribútumai a tövistüske (homlokseb), a méhek és a piros rózsa, mely tiszteletének jelképe!

Én nézem Őt, és Ő néz engem!    

     Az a kezdetben maroknyi csapat, akik csatlakoztak a lelki csoporthoz, szentünk vezetése alatt, nem is tudták, hogy misztikus úton haladtak. Hosszú szentségimádásaik alatt, keveset mond­tak az Úrnak, de nagyon boldognak érezték magukat, hogy Nála lehettek.

Egy derék földműves követte a nők példáját, anélkül, hogy Vianney kezdetben észrevette volna őt. Louis Chaffangeon mélységes hitű ember volt, aki szerénységével elveszett a tömegben, mint Jób vagy Tóbiás a pogányok között. De halljuk magát az Ars-i plébánost, egy későbbi emlékezésében:

„Néhány évvel ezelőtt meghalt a faluban egy ember. Mielőtt a mezei munkára ment volna, betért a templomba, hogy itt imádkozzon. A kapáját a templomajtó előtt hagyta, s    magát úgy ott felejtette Isten előtt, hogy egyik szomszédja, aki a mellette lévő földön dolgozott, a keresésére indult, és hol találta meg? Hát a templomban! Csodálkozva kérdezte, hogy mit csinál itt, oly hosszú ideig? Az ember pedig így válaszolt: „Én nézem a jó Istent, Ő pedig néz engem!”

Ezt az egyszerű történetet, az Ars-i plébános szerette példaként felhozni, ám ilyenkor könny szökött a szemébe, és hozzá fűzte: „És itt van a súlypont, kedves gyermekeim!”

Vianney nagyon helyesen következtetett arra, hogy hívei mindaddig nem fogják komolyan végezni a vallás gyakorlatait, míg meg nem nyerte a férfi világot.

Hogy tehát ezeket is megnyerje az eucharisztikus Krisztusnak, semmi újat nem vezetett be, megelégedett azzal, hogy a régen is volt Oltáriszentség Társulatába új életet lehelt. „A férfiaknak is csak egy lelkük van, amit meg kell menteni. Ők mindenben az elsők, miért ne lehet­nének elsők az Isten szolgálatában és az Úr szentségi hódolatában is?

Persze szentünk a férfiakkal nem érte el a kívánt célt. Buzgósága tüzében talán sokat követelt tőlük. Könnyen meg lehet érteni, hogy a mindennapi szentséglátogatásra nem tudta őket rávenni, a mezei munkák visszatartották őket.

Chaffangeon példája nemigen talált követőkre. Mindennek dacára, a Társulat végcélja alapszinten el lett érve, az Ars-i férfiak rendesen jelentek meg a vasárnapi Szentmiséken, mégpedig oly kifogás­talan magaviselettel, hogy összeszedettségük az idegeneket is csodálatba ejtette. S a vecsernye után, a kitett Oltáriszentség előtt, szép számmal marad­tak egy órahosszat.

Az Ars-i plébános sohasem vonta kétségbe, hogy a röghöz kötött ember vagy kézműves ne lenne képes a benső életre. Az egyszerű parasztembert, aki előtt a természet, az Isten e fölséges könyve mindig tárva van, megismerteti az elmélke­dés titkával és az ima végzésére buzdítja. Idézve beszédeiből:

„Kedves híveim! ‒ prédikálta ‒, Isten nem a hosszú és a szép imára tekint, hanem arra az egyszerű fohászra, mely a szív mélyéből fakad!” „Ha a keresztet csupán elviseljük agyon nyom, ha szeretjük felemel!”

„Aki szeret valakit, szükséges-e őt látni, ahhoz, hogy szeretettel rá gondoljon? Nyilvánvalóan nem! Épp így, ha szeretjük Istent, az ima is oly természetes lesz, akárcsak a lélegzés! Ha pedig szenvedés nehezedik a vállunkra, arra gondoljunk, hogy a keresztet hordozó Krisztust követjük!”

Többen követték szó szerint az ő intelmeit és a zarándokok Ars utcáin csodálkozással szemlélhették az arcok derűjét és az Istennel állandóan egyesült lelkek mélységes békéjét.

Egy Trévoux-í missziója alkalmából, mely 1823. január 9-től, február 24-ig tartott, igen hízelgő eredményeket aratott. A kápolna, ahol ő gyóntatott, nem ürült ki. A szállásadója hiába várta őt az estebédre. Több egymást követő napon, kénytelen volt éjfél után menni érte a templomba, hol még ilyenkor is gyóntatott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Video:   https://www.youtube.com/watch?v=fVKTxdAffgI

Áldozat, imádság, bűnbánat, és teljes a siker! 

     Ez idő tájt a mindig elegáns Limas-i plébános is meghívta Vianney-it egy negyven órás lelkigyakorlat végzésére. Szentünk, később elmesélte, hogy itt bizony alaposan beugratták őt! „Eleinte el akartam hárítani a felkérést, mert nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ilyen megkülönböztetett közönség előtt beszéljek, de a plébános megnyugtatott azzal, hogy csak egyszerű falusi hívekről van szó. Tehát elmentem! Amint a templomba léptem, látom ám, hogy a szentély papokkal van tele, a hajó pedig minden rangú és rendű tehetős hívővel. Kezdetben félelem fogott el, mégis beszélni kezdtem az isteni szeretetről és úgy látszott, hogy nem rosszul, mert mindnyájan sírtak.”

Végtére is szentünk a kollégák körében jól érezte magát, akik persze nem csak gratuláltak neki, de heccelték is! Ő, bár szinte soha nem hordott fejfedőt, most a fejére nyomtak egy "bilétumot", ami persze nem állt neki jól! Mindazáltal a közös vacsorán nem vett részt, mert helyette gyóntatott!

Az Ars-i plébános, mielőtt az apostoli munkákra elindult volna, gondoskodott helyettesítésről, hogy a plébániáján el ne mara­jon a Szentmise. Erre a 2-3 km-re lakó Savigneux-i plébánost kérte föl, de vasárnaponként csak visszatért a nyájához. Sokszor még télvíz idején is, sötét éjben, úttalan utakon gyalogolt haza.

Mandy polgármester, aki nyugtalankodott „papjának” sorsa mi­att, szombat esténként elküldte fiát, hogy hazakísérje.

»Még a hosszú gyaloglások sem tűntek hosszúnak ‒ mesélte Mandy Antal ‒, annyira érdekeseket mesélt Isten szolgája a Szentek Életéből. Ha néha célzást tettem a csípős hidegre vagy a rossz utakra, azonnal kész volt a válasszal: „Barátom, a szentek még többet szenvedtek. Ajánljuk fel ezt a jó Istennek!” Amint az atya felhagyott a társalgással, akkor a rózsafüzért mondtuk. Még ma is szívesen visszaemlékezem ezekre az épületes órákra.«

Az Ars-i lakosok nagy többsége egészen megváltozott. Egyszerűen szégyellték magukat, ha naponta nem tettek valami jót, vagy pláne, ha nem gyakorolták volna a hitüket! Azok, akik hosszú éveken keresztül nem keresték fel a gyóntatószéket, most hangosan mondták: „Megyek gyónni!” Egy környékbeli idős pap elismerte szentünknek, hogy Ars már nem a régi, melyre Vianney ezt a választ adta: „tény ami tény, gyóntattam már több misszióm alkalmával. De azt a bensőséges hitet sehol nem tapasztaltam, amit nálunk!” Ez 1827-ben történt.

Ha megkondult az estharang, mindazok, akik tehet­ték, a templomba siettek, az otthon maradottak pedig a szent­képek előtt letérdeltek egy imára. Így a „házioltár”, mintegy az Oltár folyta­tása lett.

Szokásban volt tavasszal megáldott kereszteket tűzdelni a szántóföldbe, hogy Jézus Krisztus érdemei által elhárítsanak minden elemi csapást. Abban a pillanatban, amikor az aratók ilyen keresztre akadtak aratás közben, mindnyájan térdre ereszkedtek s egy Miatyánkot és Üdvözlégyet mondtak el, vagy az O crux ave-t énekelték. Egyházi énekek üteme visszhangzott a rög fölött s a földművesek jókedvvel végezték a munkájukat.

Egy visszaemlékező mesélte, hogy bármi történt is a földeken, soha nem lehetett hallani káromkodást. Csodálkozásában, meg is kérdezte az egyik parasztot, aki így válaszolt: „Ó nem vagyunk mi jobbak másoknál, csak a szégyenérzetünk nagyobb, mely nem hagyna nyugodni, ha egy Szent olda­lán bűnöket követnénk el!”

Bizony, az Ars-i plébános tanítása nyomán, evés előtt és után imádkoztak ‒ továbbá ‒, naponta háromszor elmondták az Úrangyalát bár­hol voltak is!

Ez a magatartás persze a szomszédos falubelieket, olykor gúnyos megjegyzésekre késztette: „Ha tovább is hallgattok a plébánosotokra, ő kapucinusokat farag belőletek.” Ez a gúny azonban egyáltalában nem bántotta az arsziakat! Ily módon tehát Ars-nak nem csak megváltozott még a külső képe is, de csend és béke honolt mindenütt, és a házakat a Szent Szűz vagy a szentek szob­rai díszítették. Ezek persze szentünk részéről, időről-időre meg voltak áldva.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Akinek áldás van a tervein, azt a Gondviselés sem hagyja cserben! 

     Ha volt valaki, aki elragadtatásba esett a bőkezű őrgróf ajándékainak megérkezésekor, akkor ez az Ars-i plébános volt. Élvezet volt őt látni és hallani a nehéz ládák felbontásánál. Egyszerre sírt és nevetett, mint a gyermek, és ezt sóhajtozta: „Ó a mennyben, fűzte hozzá, még ennél is szebb lesz minden!”

Bár a bőkezű őrgróf pénzadománya megnagyobbította a templom bejáratát, de a hozzávezető út csak egy rossz csigalépcső volt. Az őrgróf elrendelte egy széles lépcső és előtér építését.

Végre 1828-ban a lakosok segítségével, felépült a jelenleg is létező feljárat a templomhoz.

Az őrgróf azonban nem maradt tétlen. A polgármesternek 1827. május 15-én levelet írt, amelyben arra kérte, hogy „közölje a plébános úrral, további 8 kegytárgy érkezését: egy aranyozott szentségmutatót, egy erősen aranyozott réz tabernákulumot stb.”

Az őrgróf boldog volt, hogy a szent plébánosnak örömet szerzett, Istennek pedig dicsőséget.

És a mi szentünk nem tudott „leállni”, telis-de-tele volt tervekkel, jóllehet csak Isten dicsőségére és a lelkek javára!

Ámde a jócselekedetek örömét követi szenvedés, „vérontás nélkül nincs bocsánat” (Zsid 9,22). A szentek csak áldozatok árán tudtak valami nagyszerűt teremteni. Az Ars-i plébános tudta ezt nagyon jól, épp ezért böjtölt és ostorozta magát, ámde még kínzóbb fájdalmaknak nézett elébe, amelyek az emberek többé-kevésbé szándékos rosszakaratából származtak.

A meggyökeresedett kihágások, a megszokott bűnök megrovó szóvátétele, ellenszegülést is kiváltott. Szentünk ezt persze előre megérezte.

„Ha egy lelkipásztor nem akarja, hogy elkárhozzon ‒ hirdette ‒, a hitközségében lappangó súlyos bűnök kigyomlálására olykor még az emberi tekinteteket is lábbal kell tipornia, félretéve annak félelmét, hogy hívei esetleg gyűlölni és kivetni fogják! És ha bizonyságot szerezne arról, hogy a szószékről való leszállás után megölik őt, ez sem téríthetné el szándékától. A lelkipász­tornak, aki hivatását követni akarja, mindig kardot kell tartania kezében!”

És bizony, Szent Pál is nem ezt írta-e a korintusiaknak: „Én pedig igen szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért. Bár minél jobban szeretlek titeket, annál kevésbé szerettek engem”. (2Kor 12,15)

Szentünk 1826-ban a Montmerle-i Saint-Bernard-plébánia jubileumi ünnepségén, vendégpapként tíz napot töltött.

Mellesleg, a meghívott környékbeli kollégák közül egyedül ő jelent meg, a kisegítésre. A hívők viszont csak az Ars-i plébánost keresték a gyóntatásnál. Ám a helyi plébános korántsem vette ezt zokon, sőt később az oltártestvéreinek nevetve jegyezte meg: „Jó munkásom volt, kitűnően dolgozott és semmit sem evett!”.

A helyi plébánost még az sem tette féltékennyé, hogy az Ars-i kolléga prédikációira, az egész hitközség megjelent. A szőlőművesek és a tanyai cselédség is otthagyta munkáját, hogy el ne mulassza a szentbeszédet. „Ha a kiesett időért fizetni tartozunk ‒ mondták a gazdáiknak‒, szívesen fizetünk vagy ledolgozzuk, de köteles­ségünk meghallgatni az Ars-i plébánost!”

Pedig az Ars-i plébános arról beszélt, hogy alázat nélkül mit sem érnek az emberi kapcsolatok, sem az Isten felé küldött imáink, böjtjeink és virrasztásaink. Példaként hozta fel Szent Antal esetét, akinek az ördögök azt mondták, hogy „semmi értelme a böjtödnek és virrasztásodnak, hiszen mi is böjtölünk ‒ mivel sosem eszünk! Virrasztunk ‒ mert sosem alszunk!” Erre a szent ezt válaszolta: „Igen, de nem tudtok alázatosak lenni!”

És szentünk a Saint-Bernard-i egyházközségben sok jót tett, és mégpedig tartós eredménnyel!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Minden addiginál nagyobb szociális tervek

     Ars-ban nem volt olyan iskolaépület, amely ezt a nevet kiérdemelte volna. Nem volt állandó tanító sem, csupán telente ­hívtak meg valakit, hogy írni-olvasni megtanítsa a gyerekeket. Ilyenkor a fiúk és leányok együtt jártak egy szűkös, közösségi helyiségbe.

Szentünket, már eleve az is bántotta, csupán időszakos oktatás volt, de nevelés, lényegében nem! Nagyszabású terveket forgatott magában, és el is határozta, hogy előbb a lányok részére nyit iskolát, mely talán később, néhányuk számára bentlakásos otthon is lehetne, sőt az árvákat is befogadnák. A fiú tanulók számára, egy külön épületben lenne többé-kevésbé rendszeres tanítás. Ez persze csak anyagi alapok nélküli terv volt, de a megvalósulását mégis nyomban megkezdte!

1820-1823-ig szentünk e célra pénzgyűjtést rendezett. A egyházközségében elkezdett keresni tanítónőket, vagy legalább is alkalmas nevelőnőket és ki is választott két jámbor leányt, Lassagne Katalint és Lardet Benoíte-t a Rózsafüzér Testvérületből. Ez ideig mezei munkákkal foglalatoskodtak, nem volt sok tapasztalatuk és sok tudásuk, de finom lelküle­tűek és jóakaratúak voltak, energikus és mégis vidám természettel megáldva.

1823. elején Vianney Fareins-be a Szent József apácákhoz küldte őket képzésre. Eltartásukat maga fizette. Itt nemcsak elemi ismereteiket frissítették fel, hanem fogalmat alkothattak egy elkötelezett hivatásról, melyre el is szánták magukat.

Ugyanez év márciusában az Ars-i plébános a templom közelében fekvő házat vette meg. A vételárhoz felhasználta a gyűjtött pénzt és minden vagyonát. A kétszintes ház ugyan nem volt mutatós, de a földszinten egy nagyobb termével és az emeleti 2 szobájával alkalmasnak mutatkozott 20 növendék oktatására, és a két nevelőnő lakhatására. (Képen a Providence épülete (balra), a később elé épült kápolnával.)

És lám, 1824. novemberében, Szent Márton napján megnyílt a „Gondviselés”-nek (Providance) elnevezett Intézetet, a leányok ingyen iskolája. Vianney megígérte, hogy a tanítónők részére a ruházatot és az ennivalót biztosítani fogja, de bizony a házban nem volt egy sarok sem, ahol az első ebédjüket el­készíthetnék. Kitakarították a helyiségeket, s már éppen haza akartak menni ebédelni, amikor határozottan kijelentették: ‒ Maradjunk! Ha ez a hely a Gondviselés nevet viseli, akkor gondoskodni is fog rólunk!

És ekkor zörgettek az ajtón! Két anya hozta az ennivalót. Ők pedig csodálkoztak és hálaimát mondtak.

Katalin és Benoite közös vezetése alatt beindult a tanítás, mely bővült egy újabb segítséggel, egy Janssans-ból való 26 éves nővel a Chanay Jeanne-Mariával, aki a gyóntatószék­ben gyógyult ki a világhoz való túlzott ragaszkodásából. Ő kevésbé volt művelt, de nagy mestere volt a házimunkáknak. Tehát ő lett a karbantartó, néha felügyelőnő, de leggyakrabban szakácsnő és mosónő.

A nevelőnők részére szentünk nem írt elő különleges ru­házatot, vagy szabályzatot, és nem kívánt tőlük fogadalmat sem. Nem szerzetesnőket kívánt, hanem olyan elhivatott világi nevelőnőket, akik szerzetesi erényekkel bírnak!

Időközben Ars-kisasszonya a munkálatok állásáról állandóan értesítette fivérét, kifejtve előtte, hogy anyagiak hiányában esetleg félbe kell szakítani, és ez keserűséget okozna a szentéletű papnak. Így az őrgróf elhatározta, hogy a fiatal lelkészt segíteni fogja tárgyilag és anyagilag.

A legjobb párizsi kereskedőknél tett megrendeléseket. 1823. május 5-én boldogan küldött három ezüsttel hímzett templomi zászlót, mégpedig az Oltáriszentség, a Boldogságos Szűz és a templom védőszentje, Szent Sixtus tiszteletére. A szent adományok ládái sorra érkeztek! Egy baldachin-t is ígért az őrgróf. A plébános azonban magának tartotta fenn a szövet kiválasztását: A mecénás meg is küldte a pénzt, és a baldachin el is készült, ámde szélessége miatt, nem fért a templomba, és csak 1826-ban, került a helyére, amikor az őrgróf új homlokzatot építtetett.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Anyagi zavarban

     Egy napon a Jóisten tudtára adta szentünknek azt ‒ írja Lassagne Katalin kis naplójában ‒, ami később be is következett, mármint hogy sok-sok lélek fog megtérni! Egy vasárnapi szentbeszédében maga a plébános is elmondta: „Kedves híveim! Ha tudnátok azt, hogy mi történt ebben a kápolnában, nem mernétek oda belépni. Többet nem mondok nektek imádkozzatok!”

Ám Keresztelő Szent János oltárának a felállítása súlyos gondot okozott neki. Az asztalosnak 500 frankkal tartozott, miután a költséget magára vállalta s már egy fillére sem volt. Minden kápláni jövedelme, mind ráment a kőművesmunkákra. Az asztalos sürgette a fizetést, szegény Vianney mit tehetett, minthogy térdre borult az új oltár előtt, és kérte az Urat és unokatestvérét Jánost, hogy most az egyszer segítsék ki. Ezt követően elment hazulról kiszellőztetni a fejét, hogy egy kicsit lehiggadjon. S íme, amint az úton haladt, nem messze a templomtól, egy ismeretlen asszony szólította meg őt: „Ön az Ars-i plébános?” Igenlő válaszára, a nő azt kérdezte, hogy elfogadna-e tőle 300 frankot? A szent plébános válasza azonban nemleges volt. Az asszony egészen belesápadt és tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy „de miért nem”? Vianney atya pedig így válaszolt:

‒ A válaszom egyszerű! Azért, mert nekem nem 300-ra, hanem 500 frankra van szükségem!

A nő csodálkozón elmosolyodva mondta:

‒ Rendben, várjon főtisztelendőséged, mindjárt hozom a kívánt összeget, mert meg vagyok győződve, hogy valamely igen jámbor célra kell!

És az Ars-i szent plébános, ebből a rendkívüli segítségből korántsem arra következtetett, hogy az isteni Gondviselés az ő bankárja, hanem épp ellenkezőleg, alázatos és erényes lévén kijelentette, hogy nagyon üdvös leckét kapott és nem kockáztatja meg még egyszer, hogy pénzzavarba jusson! Így rendkívüli esetek kivételével szokása lett, hogy előre fizetett.

Jóval később, az egyszerű templom három új kápolnával bővült, így ki is szélesedett.1837-ben Szent Filoména-, az Ecce Homo-, majd az Angyali Üdvözlet-kápolnája készült el.

(Később, 1845-ben a félkör-alakú szentély helyébe, ahol csak a főoltár kapott helyet, új, hosszúkás alakú szentély épült, mely majd akkora terjedelmű volt, mint a hajó.)

Hogy személyes jámborságának eleget tegyen s mivel tudta, hogy a képek mily nevelő hatással vannak a jó és egyszerű lelkekre, Vianney több szentképet és szobrot rendelt a templom számára. Szent József és Szent Péter-szobra a szentélyben, Szent Sixtus, a templom védőszentje, Szent Balázs-szobra pedig a szentély bejárat két oldalán nyert elhelyezést.

Két fekvő szobor is volt a mellékkápolnákban: Jézus a sírban és Szent Filoména. A fal melletti fülkékben, a követ­kező szobrok, illetve képek voltak láthatók: a Boldogságos Szűz a Csodáséremmel, a Szent Szűz a kis Jézussal, Keresztelő Szent János, Szent Lőrinc, Assisi Szent Ferenc, Szienai Szent Katalin, Labre Szent Benedek, Szent Mihály-, Gábriel- és Ráfáel főangyalok, ez utóbbi a fiatal Tóbiással. A szent Arc és Krisztus kínszenvedésének eszközei, valamint a tövissel koronázott Krisztus az Ecce Homo kápolnában nyertek elhelyezést. Ebben a kis templomban minden a lelkeket akarta megszólítani.

Szentünk néha, oly elragadtatással magyarázta a képeket, hogy egész lázba hozta őt. Például az Ecce Homo kép előtt zokogott.

Vianney plébános a templom újjáalakítása költségeiben hatalmas segítőre talált a Párizsban lakó Des Francois Garets őrgrófban Garets grófnő fivérében, aki 1819 ta­vaszán, néhány heti üdülésre az Ars-i kastélyba jött. Itt találkozott e nagyszerű emberrel a 33 éves plébános, aki a virrasztás, a böjtölés és az apostoli munka következtében egészen lesoványodott. Mindjárt első látogatásra­ határtalan bizalommal viseltettek egymás iránt. Nővéréhez címzett levelében mindig említést tett az „ő buzgó és tiszteletreméltó plébánosáról”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kérek kedves Olvasóimat, hogy aki teheti mondjon imát egy fiatal lányért, akit súlyos betegség súlyt! Esetleg rózsafüzér kilenceddel vegyen részt 18-ától kezdődően!

Köszönöm az ő, a családja és a magam nevében!

"Kérjetek és megadatik nektek!" (Mt 7,7)

Forrás: http://www.napiujsag.hu/2018/10/nem-kellett-volna-igy-tortennie-meglepo.html 

     Az országhatárok megrajzolásakor, de utána sem tették lehetővé a népszuverenitás kinyilvánítását, vagyis az önrendelkezési jog alkalmazását. A mai napig sem volt erről népszavazás az elorzott területeken! Csupán egyetlen város kapott rá esélyt, Sopron, amely hűséggel mégis a megcsonkított Magyarországot választotta a Burgenlanddal megjutalmazott Ausztria helyett. Ezt követően ezt az emberi alapjogot nem engedélyezték az utódállamokban, követelőit meghurcolták, sőt megölték, mint például a cseh megszállás elleni pozsonyi tüntetés néhány résztvevőjét (1919. febr. 12-én 7 halott, 23 súlyos sebesült a sortűz után!).

A cseh, román, lengyel, szerb esetben hivatkoztak a történelmi jogfolytonosság alkalmazására, a korábbi királyságok területi megújítására, de a Magyar Királyság jogfolytonosságára ez nem vonatkozott, sőt annak területi többségét a szomszédos államalakulatok kapták jutalmul, mint például Magyarország teljes északi területét az egy milliónyi magyar őshonos lakosságával együtt Csehországnak juttatták (egy olyan területet átadva, amit Csehország soha előtte nem birtokolt), amiért Csehszlovákia a francia befektetések érdekszférájába kényszerült (tőlük kaptak hitelt elég magas kamatra például a hadsereg felfegyverzésére, kiképzésére, hadászati művek megépítésére, amit a francia hadseregtől és cégektől rendeltek meg).

Trianonban hivatkoztak a nemzetiségi határok jogosságára is, de 3,5 milliónyi őshonos magyar által többségben lakott területet rendeltek idegen uralom alá, például Székelyföldet, Partiumot, Csallóközt, Bodrogközt, Bánátot, Kárpátalját (ahol csehek, ill. szlovákok nem is éltek).

Valójában a mesterségesen létrehozott új államhatárok kialakításakor csupán az antant hatalmaknak kedvező, főleg francia szempontokból előnyös gazdasági, befektetési és katonai-stratégiai szempontok érvényesültek (nyersanyagforrások, bányák, termőterületek, vasutak, közigazgatási központok, hegyek, folyók elnyerése).

Elmondható tehát, hogy sem a tisztességet követelő keresztény erkölcsiség, sem az emberséget tápláló görög bölcsesség, sem az igazságosság jogi alapelvei nem kaptak szerepet, csak a nemzetközi nagytőke és pénzvilág hatalmasainak önző érdekei.

 (folyt.)

A templom felújítása 

      Vianney atyánk közben a templom átalakításának a terveivel foglalkozott.

1820-ban egy új ‒ bár egyszerű ‒ torony építését vette tervbe. A fából való harangláb, a súlyos harang alatt, ugyanis összedőléssel fenyegetett. Augusztus havában a plébános sürgetésére, a polgármester elrendelte a munka megkezdését.

Vianney jóleső érzéssel szemlélte a téglából épített, négyszögletes, zömök tornyot. Alig fejezték be máris egy második harangot vett a saját pénzén, amit a Szent Rózsafüzér harangjának nevezett el.

Mialatt künn az állványok az ég felé meredeztek, szorgal­masan dolgoztak a templom belsejében. Vianney szűknek ta­lálta. Mindazonáltal most még nem foglalkozott a bontás gondolatával, hiszen bensőséges volt az öreg templomban imádkozni!

Az áldozási rács mellett a Boldogságos Szűz oltára és szobra állt, de a fáját már szú ette, így az igen szegényes szobor, szomorú benyomást tett az ájtatoskodóra. Szentünk elhatározta tehát, hogy egy mellékkápolnát fog építtetni a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére.

A munkálatok 1820. augusztus 6-ra, a búcsúnapra befejezést is nyertek. Vianney megkülönböztetett tisztelettel viseltetett templomának, ezen csöndes, s félig sötét szöglete iránt, és negyven éven át minden szombaton itt mondta a falu népéért a Szentmisét, felajánlva őket a Szeplőtelen Szív oltalmába! Ennek okán, a Szűzanya szobor mell-részére készíttetett egy nagy, nyitható lángoló szívet (!), melybe elhelyezte híveinek névsorát! Mindezt Mária Szeplőtelensége dogmája 1854-es kihirdetése előtt! (A szobor ma is látható! Lásd még az alsó képet!)

1823. folyamán, a bérmálásakor választott védőszentje, Keresztelő Szent János iránti tiszteletéből saját költségén kápolnát építtetett. Ezt Écully-i iskolatársa, Mathias Loras áldotta meg. A hívek nagyobbik fele, jámbor és örömteljes érzelmekkel ünnepelte meg ezt az ese­ményt, ám a világias élvezetek rabjai, akik az ünnepélyen részt vettek, bosszankodással olvashatták a kápolna fölötti felírást: „Feje egy tánc ára volt” (Salome táncára utalva).

Nemsokára az a hír járta be a falut, hogy a kápolna felavatása alkalmával, szentünknek látomásban volt része. A Megváltó előfutára (Keresztelő Szent János) jelent meg neki, rámutatva a kápolnába elhelyezett gyóntatószékre, és az előtte várakozó hatalmas sokaságra.

Ezek voltak a vélt, vagy valós alapú szóbeszédek, ám egyénisége és túl tiszta szemlélete, maga is szolgáltatott anekdotikus történeteket.

Egy alkalommal találkozott egy ismerős úrihölggyel, aki csinos fodros nyakpántot hordott. Az atya teljes komolysággal megkérdezte tőle, hogy eladja-e? A hölgy csodálkozva kérdezett vissza:

‒ Ugyan, mire kellene ez a főtisztelendő úrnak?

‒ A macskám nyakába akasztanám! ‒ volt a válasz.

Tény, hogy sohasem tűrte ‒ sem a nagyúri dámáktól sem az egyszerű asszonyoktól ‒, hogy valaki fedetlen karral, mély kivágású ruhával jöjjön a templomba.

Megesett, hogy kastélybeli látogatása alkalmával egy hölgy arcképén akadt meg a szeme, aki nagy kivágású estélyi ruhában volt lefestve. Szentünk így szólt: „Azt lehetne hinni, hogy a hölgy guillotine-nal való lefejezésére készült föl!” A kastély úrnője, megértette a lec­két és eltávolította a képet.

Az eredmény? Az Ars-ba jövő zarándokok bámulattal csodálták a templomban és az utcákon, a község komoly és szemérmes asszonyait s lányait, ld. az alsó képet!

(Források a 2. részben!) (folyt.)