Lucifer a gyóntatószékben
Egy egészen különös eset történt 1840. január 23-án délután Vianney gyóntatószékében. Egy asszony, akin semmi különöset sem lehetett észrevenni letérdelt, hogy gyónjon, de hallgatott. Vianney több ízben is sürgette, hogy kezdje meg a bűnvallomást. Aztán egyszeriben éles és hangos szóval ezt mondta:
– Csak egy bűnt követtem el, de ennek gyümölcsében részesítem mindazokat, akik akarnak belőle. Emeld föl azt kezedet, és oldozz föl engem!
‒ Ki vagy te? ‒ kérdezte a Szent.
‒ Magister Caput (a mesteri főnök) ‒ felelte latinul, majd franciául folytatta ‒, ó te fekete varangy, mennyi fájdalmat okozol nekem! Te mindig azt mondod, hogy el akarsz innen menni. Hát miért nem mész? Mert vannak más fekete varangyok, akik jóval kevesebb fájdalmat okoznak, mint te!
‒ A püspöknek írok majd engedélyért, hogy téged kiűzzelek! ‒ mondta szentünk.
‒ Jó! De annyit megtehetek, hogy annyira reszkessen a kezed, hogy ne tudjál írni, és végül az enyém legyél! Jegyezd meg, erősebbeket is legyőztem már mint te! Tudd meg, hogy „Nélküle” (itt durva szót használt a Szent Szűzre), aki odafönn van, már rég a miénk lettél volna, de ő téged védelmez azzal a nagy sárkánnyal (Szent Mihály), aki templomod ajtaja mellett van. Mond, miért kelsz fel te olyan korán? Bizony engedetlenkedsz ezzel a viola ruhásnak (a te püspöködnek)! Pihenj, rád fér! Miért prédikálsz te olyan egyszerűen, hiszen ebből arra következtetnek, hogy tudatlan vagy! Prédikálj olyan mesterkélten, mint a városokban!
Az ördögi sértegetések több percig tartottak, amelyek felváltva célba vették a környék püspökeit, a különböző rangfokozatú papokat és végre ismét az Ars-i plébánost. Végül is a gonosz lélek, aki képes mindenki életében valami kifogásolhatót találni, akarata ellenére nem csak kénytelen volt tanúskodni az Istenanya segítségében, de szentünk megtámadhatatlan erényessége mellett is tanúskodott, ahogyan az Enavgéliumban is történt Jézussal!
A szent lelkek „szelídsége a keserű megpróbáltatásokból sarjadzik.” (Kis Szent teréz)
1843. februárjában több személy előtt bizalmasan így nyilatkozott: „Azt hittem, hogy a püspököm bottal fog engem Ars-ból kizavarni, sőt felfüggeszt és börtönben fejezem be életemet. De úgy látom, mégsem érdemeltem ki ezt a kegyet.” S amikor a trévoux-í esperes által megejtett vizsgálat után Devie püspök örömmel hagyta meg őt plébániáján, Vianney felsóhajtott: „Itt hagynak mint a láncra kötött kutyát! Mégsem ismernek engem eléggé!”
Íme a Szent Ars-i plébános a hősi alázatosság magas fokára küzdötte fel magát: nemcsak a megtiszteltetést, vagy pláne a rangot nem kereste, hanem megvetette azt. Az erkölcsi szenvedés, ahelyett, hogy leverte volna, még inkább munkára tüzelte őt!
Az bizonyos, hogy Vianney védhette volna magát, akár nyilvánosan is, miután őt is nyilvánosan támadták. Több 
ízben tanácsolták is ezt neki. De ő jobbnak látta, ha Isten előtt sír és a világ előtt hallgat. Szerencsére, csodálatraméltó élete maga emelt szót erényei védelmére, és bizony híveinek nagyobb része mély tisztelettel adózott neki.
Ő aki gyermekkorában ‒ túlzott szemérmetességből még szegény anyját sem akarta átkarolni, annyira tartózkodó maradt, hogy betegsége idején is csak férfi ápolót engedett magához.
A nőket akiket szolgálatra alkalmazott, úgy oktatta ki, hogy mindazt, amit érdekében tesznek, Istenért tegyék.
„Én nem mertem rátekinteni, sem pedig vele beszélni ‒ mondta Lassagne Katalin –, csakis az Isten iránti szeretetből szolgáltam őt és sohasem természetes vonzalomból. Ha valamit vittem neki, el voltam arra készülve, hogy elutasít engem”. (Képünkön szentünk cipője) (Források a 2. részben!) (Folyt.)
