Egy földi szentet, súlyos kritikák érnek 2
Az annyira kemény munka árán megfogalmazott szentbeszédei meghozták a megérdemelt gyümölcsöt.
„Egy tanult pap barátom ‒ beszéli Faivre Cyril atya ‒ megjelent Vianney előtt, hogy egy nehezen megoldható teológiai esetet terjesszen elő neki. A barátom bevallotta, hogy a csodálattól nem tudott magához térni, amikor az Ars-i plébános feltűnő könnyedséggel és szabatossággal oldotta meg a kérdést!”
Csodálkozásunk magyarázatát, maga az Ars-i plébános nyújtotta nekünk, amikor egy katekézisében ezeket mondta: „Mindazok, akiket a Szentlélek vezet, helyes fogalmakkal bírnak. Ebből következik az, hogy a tanulatlan emberek néha többet tudnak, mint a tanult emberek.”
„Egy alkalommal ‒ beszéli Garets grófné ‒ bátor voltam a püspök előtt megjegyezni, hogy az emberek az Ars-i plébánost kevésbé tanult papnak tartják”.
„Azt nem tudom, vajon tanult ember-e ‒ felelte a püspök ‒ de azt nagyon jól tudom, hogy a Szentlélek kötelességének tartja, hogy felvilágosítsa őt.”
A lelkipásztorok közül többen kigúnyolták Vianney különcködő életmódját, beleértve az „állandó” rózsafüzérezését, amit egyszerűen őrültségnek neveztek. Pedig felismerhették volna, hogy Vianney mutatja a helyes utat, hiszen nem lehetséges Krisztusnak átadott tiszta papi élet, bensőséges Mária-tisztelet nélkül, és aligha lehet az a tisztelet bensőséges, ha nem imádságos! Devie püspök mindenesetre szomorúsággal vett tudomást a paptestvérek kritikái miatt. „Uraim! ‒ mondta a lelkigyakorlatra összegyűlt papságnak ‒ minden papom számára ily őrületből csak egy mákszemnyit kívánnék!”
És a püspök nem késett bizalmát kifejezni Vianney-vel szemben, aki 1832. szeptember 15-én szükséges felhatalmazásokat kért, hogy a Chaneins plébánián tartandó missziók alkalmával még a püspöknek fönntartott esetekben is feloldozhasson. A bölcs püspök nem csak erre az alkalomra adta meg az engedélyt, hanem saját kezűleg ráírta az okmányra: Item pro tota dioecesi. (Valamint az egész egyházmegyében)!
A főpásztor magatartása az Ars-i plébánossal szemben, üdvös lecke volt a támadók számára. Beköszöntött az az idő, amikor néhány kisszerű kifogás kivételével, a szent pap működése a paptársak körében általános elismerésre talált.
1834-ben a Bourg-i szemináriumban tartott lelkigyakorlaton Devie püspök a gyóntatók hivatalos névsorába az Ars-i plébános nevét is felírta. Annyi lelkész kereste föl, hogy egy pillanatnyi szabad ideje sem volt, sem imáit, sem magánelmélkedéseit nem tudta elvégezni, sem pedig szónoki fejtegetéseit nem volt alkalma elkészíteni.
Az Ars-ba jövő zarándok tömegek nem voltak zajosak, hiszen azért jöttek, hogy lássák a Szentet és gyónjanak nála. És még valami lényeges, éspedig hogy Szent Filoménának tett fogadalmuknak eleget tegyenek. Erre nem sok francia templomban volt akkor még lehetőség!
És bizony egyesek úgy léptek a községbe, mint egy templomba. Mihelyt megpillantották a téglából épült tornyot, sokan levették kalapjukat s keresztet vetettek.
Ha sokáig is kellett várakozni arra, hogy helyet lehessen találni a templomban, az idegenek, kevés kivétellel, nem vesztették el türelmüket. Mindenáron hallani akarták a Szentet és a fő cél mégis az volt, hogy a gyóntatószékben beszélhessenek vele.
(Források a 2. részben!) (folyt.)