Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Felebarátaid vagyonát ne kívánd
A tízparancsolatból tett vizsgám eredménye azt mutatta, minden bűnöm, bajom és gonoszságom a kapzsiságra vezethető vissza. Ez az, ami egészen átjárta a gondolkodásomat. Mindent birtokolni akartam, s nem a szívemben gazdagodni.
A vágy, hogy sok pénzem legyen, szinte megszállottsággá vált. A pénz volt az istenem és úgy gondoltam, hogy a gyerekeim is azáltal lesznek boldogok, ha bőségben élnek. Igényes és értékes dolgokkal vettem körül magunkat, miközben a lelki életünket elhanyagoltam. Kár volt és egyenesen tragédia. Amikor sok pénzem volt és életemnek “jó” kilátásai voltak, akkor éltem át életem legrosszabb és legkilátástalanabb szakaszát. Olyan mélypontra jutottam, hogy majdnem öngyilkos lettem. Ennyi pénzzel és gazdagsággal, mégis egyedül, lelkileg üresen, magányosan. Átéltem, hogy a SZERETETET, BARÁTSÁGOT, ROKONSZENVET nem lehet pénzért megvenni. Pénzért, legfeljebb képmutatást, hamisságot, hízelgést és megjátszott szolgalelkűséget lehet vásárolni.
Tehát nagyon csalódott voltam, keserű életem magam választott zsákutcájában. A frusztráció csúcsát értem el, ahol bizony a szeretetlenség jeges szele fújt.
A kapzsiság, mint minden más sóvárgás – tehát a pénz, a gazdagság utáni vágy és irigység azokkal szemben, akiknek már van –, ez a „nekem is kell”-felfogás vitt tévútra, mely a pokol irányába vezetett.
A pénz utáni vággyal, a „Mammon” után nyúlással a Jóisten kezét elengedtem, elszakadtam tőle, eltávolodtam tőle. A világ dolga iránti vágyak, mind eltávolítanak az Istentől. Ellenkező irányba visz, és az ördög után szalad. Minél jobban eltávolodunk Istentől, annál kevésbé érezzük jelenlétét, és annál kevésbé érvényesül rajtunk Isten kegyelmének védelme.
Az, hogy mégis milyen irgalmasan bánt velem Isten, a következőkben szeretném elmesélni.
Balesetem után a mentősök a nyilvános kórházba vittek, mielőtt a szociális biztosító klinikájába kerültem. Tudják, mi történt ebben a kórházban? Olyan sok beteget és balesetest hoztak be, hogy egyszerűen már nem volt hely. Még a kórház folyosói is tele voltak ágyakkal és hordágyakkal. Még egy hordágy se volt, ahova elhelyezhettek volna.
Isten hagyta, hogy ily módon érezzem a teljes emberi elhagyatottságot. Ezek a szegény orvosok túlterheltek voltak. Azt se tudták, hol áll a fejük. A mentősök, akik a hordágyamat hozták, többször kérdezgették, „hova tegyük?” Az egyetlen válasz, amit kaptak, az volt, hogy „tegyétek a sarokba!” vagy „tegyétek le ott a földre!”
És ezekben az órákban, amikor ott feküdtem, és egyetlen orvos sem tudott törődni velem, tekintve, hogy más sérülteknél több reményt láttak a kezelés sikerére, totális elhagyatottságot éltem át. Pedig nem voltam egyedül, hiszen a körülöttem fekvő emberek is csak nyögtek mellettem.
Amikor az orvosok rám néztek, ahogy ott feküdtem, mint egy elszenesedett grillhús, azt gondolták magukban, a kezelés már úgyis késő lenne. Ennek az életét már úgysem lehet megmenteni. Bosszankodtam a helyzeten, hogy nem segítenek, hogy egyetlen ember sem törődik velem.
Elhagyatottságomban és keserűségem közepette egyszer csak a mi Jézus Krisztusunkat láttam, amint lehajolt hozzám, gyengéden fejemre tette a kezét, hogy megvigasztaljon. Becsuktam a szemem, azt hittem hallucinálok, de mikor újra kinyitottam, még mindig láttam az Urat fölém hajolva, és hallottam a hangját: „Nézd kicsim, te most meg fogsz halni. Mutasd meg, hogy vágyod és kéred az irgalmamat!”
Képzeljék el, amikor ezt meghallottam, azt gondoltam, „Mi az, hogy irgalom, mi az, hogy irgalmat kérni? Mi rosszat tettem én, hogy irgalomért könyörögjek?” Nem fogtam föl ennek az ajánlatnak az alapját és értelmét, mert már nem volt lelkiismeretem. Teljesen elvesztettem. Már teljesen lelkiismeretlen voltam!
Amit világosan éreztem, az az volt, hogy meg fogok halni. Eljött az utolsó órám. És csak egyetlen gondolat futott át az agyamon. Mi lesz a gyémántgyűrűimmel, amik az ujjaimon voltak.
Teljesen beágyazódtak a totálisan szétégett, dagadt ujjaimba. Az volt a gondom, hogy megsérülnének, ha levágnák vagy leszakítanák az ujjamról. És ilyen gondolatok közben próbáltam kétségbeesetten lehúzni a gyűrűket az ujjamról.
Tudják, borzalmas fájdalom az égett bőr és égett végtag. Nem tudják elképzelni, milyen fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy le akartam húzni a gyűrűket az ujjamról. Lejött a hús az ujjaimról. Mindezek ellenére fanatikusan értetlenkedtem, hogy nem lehet, hogy ne tudjam lehúzni ezeket a gyűrűket. Életemben mindent el tudtam érni, amit csak kitaláltam. S most is ez volt a hozzáállásom, pontosabban a megszállottságom ebben az esetben is.
Azt gondoltam magamban: „Az lenne a csúcs, ha halálom előtt még képes lennék a gyűrűket lehúzni az ujjamról!” Alighogy sikerült, új kétségeim támadtak, sötét gondolatok jöttek: „Istenem, most mindjárt meg fogok halni. Akkor a nővérek biztosan azonnal el fogják lopni a gyémántgyűrűimet, és eltüntetik!”
Akkor hirtelen odajött a sógorom és megkönnyebbülten gondoltam: „Hála Istennek, legalább a gyűrűim biztonságban vannak.” Átadtam neki és azt mondtam: „Add oda Fernandonak, a férjemnek! Mondd meg a testvéreimnek, hogy gondoskodjanak szegény gyerekeimről, mert az anyjuk nélkül kell már boldogulniuk, mert elmegyek ebből az életből. Meghalok.”
Ilyen ködös volt a lelkem az utolsó órában, úgy éreztem, hogy nyugodtan halhatok meg, miközben azt a Fényt, amit az Úr felkínált nekem, meg se láttam.
És tudják, mi volt az utolsó gondolatom? „Istenem, honnan fogják venni a pénzt a temetésemre, amikor nagyon magas terhelés van pillanatnyilag a számlámon?”
Látják, ez egy olyan személy története, aki elvesztette a lelkiismeretét. Aki az utolsó gondolatait és pillanatait is az evilág vacakjaira pazarolja, és látszólagos jóságával azt hiszi, hogy méltó az örökkévalóságra. Ha valaki magát túlértékelve szentnek tartja, könnyen a kárhozat felé csúszik.
/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:
Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános
/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./
