A népnevelés példaképe
Egy Lyon-i ügyvéd írja később 1841. táján: „A Vianney plébános által létesített árvaház fennmaradása, kész csoda volt számunkra. Az intézet 50-60 fiatal leányt tartott el. Ezek különböző vidékekről jöttek és fizetés nélkül, meghatározatlan időt töltöttek ott, azután néhányuk a külső tanyákban kaptak elhelyezést.”
Megtanulták a bensőséges hit gyakorlatát, megismerték Istent szeretni és neki szolgálni. A család bizonyos formája volt ez az intézet, ahol az idősebb árva lányok jó példával, tanáccsal oktatták a kisebbeket. A tanítás szűk keretű volt, de ebben a hit, a jámborság és csodálatraméltó szorgalom vitte a pedagógiai szerepet. Az intézményt nem a szigorával tartotta fenn komolyságát, hanem az alapító szentségének a valóságos kisugárzása. Pénz, gondolat, lelki élet, igazgatás, ez mind tőle eredt. Ténylegesen természetfölötti fémjelzésű intézmény volt, amely csak úgy tudott élni, ha az alapító szent plébános állandó imájával és példájával kísérte azt.
Az Ars-i plébános szerint, a nevelésnek meg kell előznie a tanítást. Mégis a korabeli tanúvallomások szerint, az árva lányok nem csak elégséges alapismeretekkel rendelkeztek, de az alapos hitismeretek mellett, a praktikus munkákra is ki voltak képezve. Tudtak írni-olvasni, kötni, varrni, mosni, főzni, vasalni, gazdálkodni és persze bensőségesen imádkozni. Lehetett-e többet követelni azoktól a gyermekektől, akiket rendeltetésük a vidékies élethez kötött.
Mindezek fölött ebben a kivételes környezetben erényességük és jámborságuk annyira megszilárdult, hogy bátran szembenézhettek az erkölcsi veszélyeknek, és mindennemű megpróbáltatásnak, amelynek a világ kitette őket. Ebből a szempontból értékelte az intézetet a boldogemlékű X. Pius pápa, mikor a Gondviselést „a népnevelés példaképének” nevezte ki.
Szentünk személyesen ismerte valamennyi leányt, kikérdezte valamennyit és bátorította őket jóságos mosolyával. Örömmel töltött el pár pillanatot az udvaron, ahol gondozottjai játszottak. Szemükből kiolvasta lelkük ártatlanságát és ez az ártatlan látvány egy pillanatra elfelejtette vele a bűn csúfságát s az emberek gonoszságát. Elmagyarázta nekik, hogy a gonosz följegyzi a bűneinket, őrangyalunk pedig valamennyi érdemünket. Igyekezni kell, hogy az őrangyal könyve megteljék, az ördögé pedig üres maradjon!
Így tanította őket: „Gyermekeim, három tett: a hit, a remény és a szeretet cselekedete magában foglalja az ember egész boldogságát a földön. Ezt tartsátok szem előtt!” Ó micsoda különbség volt ez, a mocskos liberalizmus tanítási rendszeréhez képest!
Az Ars-i plébános oktatást adott nekik arról is, hogyan kell a világban élni, sőt arra is, hogyan kell az asztalnál viselkedni.
Fogadott gyermekei számára szőlőlugast ültettetett az árvaház kertjében, amit a Szeplőtelen Szűz szobrának felállítása csakhamar kerti kápolnává alakított A lányok amikor tehették, virággal díszítették, és jó időben minden este egybegyűltek a Szent Szűz litániáját elmondani.
Az árvák nagyobb része csak 19-20 éves korában hagyta el az intézetet. Vianney ezt követően sem feledkezett meg róluk. Megfelelő állást keresett nekik, házasság esetén, pedig némi pénzt és hozományt is adott nekik. Imájával és bátorításával különösen követte azokat, akik apácák akartak lenni.
Hogy szentünk miként volt erre képes? Nos nyilvánvaló, hogy a lelkek iránti felelősségtudata türelmessé és nagylelkűvé tette őt a lelkipásztori szolgálatban. A nagy szentekhez, mint például nursiai Szent Benedekhez hasonlóan, soha nem helyezett semmi mást Krisztus elé, mint a lelkek üdvösségét.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
