Ha azt hallanád, hogy „Ütött az elkárhozás órája!”
Egy az időnként érezhető természetfölötti finom illat, amely a falut elárasztotta, haragra ingerelte a gonoszt. „Ronda falu ez a ti Ars-tok ‒ kiáltott egy ördöngős asszony ‒ bűzlik itt minden! Bezzeg Rotonde, (kétes hírű helyiség Lyon-ban) az más! Ott minden nagyon illatos!”
Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogyha annyi és annyi idegen akik csak rövid ideig tartózkodhattak Ars-ban, vonzalmat éreztek ezen istenáldotta falu iránt. Különösen azok, akik igazán megértették a falu lakosságának lelkületét és élvezni tudták a mélységes békét, úgyhogy amikor hazatértek, szinte számkivetésben érezték magukat.
Az, hogy van pokol és vannak bukott angyalok, tanítja a katolikus hit, melynek értelmében az ördög nem egy képzeletbeli szellem, hanem az emberét magasan meghaladó nagyintelligenciájú személyes lény. Az igaz, hogy tevékenysége a nagyvilág előtt rejtett, de nyomaiban és pusztításaiban nagyon is felismerhető! Istennek nem tud ártani, csak üdvözítő terveit próbálja akadályozni a világban. Különösen az ellene tevékenykedő Isten szolgáinak és a hívek munkájának hatékonyságát próbálja untalan hátráltatni!
Ennél fogva szinte természetes, hogy harmincöt esztendőn át ‒ 1824-1859-ig ‒, az Ars-i plébános is ki volt téve a Gonosz támadásainak.
A sátán minden igyekezetével és cselével azon volt, hogy Vianney nyugalmát megzavarja, hogy ezáltal imájában, vezeklésében és apostoli munkájában csüggedtséget ébresszen, s a lelkek szolgálatát abbahagyja! De az üdv ádáz ellensége szentünkben emberére talált és legyőzetett! „Vianney harcai a démon ellen ‒ írja Lassagne Katalin ‒, buzgalmát még élénkebbé és önzetlenebbé késztették”. A gőgös gonosz lélek, aki végtelenül lenézi az emberi nemet, nem számolt ezzel a körülménnyel.
A pokoli üldözés akkor kezdődött, amikor a szent plébános a „Gondviselés” tervei fölött gondolkozott, s e célra házat vett, az 1824-1825 közötti télen. Ez időtájt, meg nem szűnő belső kísértésekkel, és egy elég súlyos betegség formájában jelentkezett, melyet Vianney „fiatalkori meggondolatlansága” következményének tudott be. Így aztán ezen állapotában, Istennek ajánlva magát, közeli halálát várta, annál is inkább, mert többször hallotta: „Ütött az elkárhozás órája!”
Hogy külsőleg is zavarja nyugalmát, az ördög meglehetős ártatlan bosszantásokhoz folyamodott. Szentünk minden éjjel úgy hallotta, mintha valaki szaggatná az ágya függönyeit. Azt hitte, hogy közönséges rágcsálókkal van dolga, és ágya mellé vasvillát állított. Persze hasztalan rázta meg a függönyöket, elűzendő a patkányokat, mert annál hangosabbak lettek a zajok. Másnap csodálkozva látta, hogy a függönyök teljesen épek! Ez a gonosz játék elég sokáig tartott.
A fenti esetekből látható, hogy az Ars-i plébános kezdetben nem is gondolt arra, hogy a sötétség fejedelmével van dolga. Cseppet sem volt ugyanis hiszékeny a rendkívüli dolgok iránt.
„Azt kérdeztem tőle ‒ beszéli Dufour, Belley-i misszionárius ‒, hogy mit tart oly személyről, akit a düh kerít hatalmába, hogyha papot vagy keresztet lát?” Ezt válaszolta: Egy kis idegesség csupán, meg egy kevés zsiványság!”
Az Ars-i plébános még hallatlan munkaenergiája közben is gyakorolta az önuralmat, mégpedig hősi fokban! Ennél fogva állíthatjuk, hogy nála a hallucináció teljesen kizártnak tartható. Az ilyen dolgok iránti hozzáállása nagyon szigorú volt. Róla nem tételezhető fel, hogy a meséket találjon ki, mivel oly mértékben gyűlölte a hazugságot! Tehát nem is beszélt volna soha az ördög támadásairól, ha azok tényleg meg nem történtek volna. Ez volt a meggyőződésük azoknak is, akik vele érintkeztek.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
