Puskával az ördög ellen?
Az éjjel csendjében ajtódörömbölés és mindeféle lárma hallatszott az udvarban. Talán tolvajok akarják a gazdag egyházi ruhákat elvinni? Szentünk bátran kiment az udvarra, de senkit sem látott, viszont csend volt. Amint visszatért a szobájába, az aggasztó hangok folytatódtak! Így a következő éjszakákon mégis félt egymagában maradni.
»Néhány nap óta ‒ beszélte egy 28 éves, jókedvű fiatal bognár ‒, Vianney plébános egy este felkeresett engem és így szólt: Néhány napja, különös lármát hallott az udvarában és tudja, hogy talán tolvajok, és hajlandó lennék-e a lakásán aludni?
‒ Nagyon szívesen, plébános úr! Megyek, csak megtöltöm a puskámat.
Tíz óráig beszélgettünk. „No, menjünk aludni”, mondta a plébános. Átengedte a szobáját nekem, ő pedig a mellette levő szobát foglalta el. Nem tudtam aludni. Egy óra tájban úgy hallottam, hogy az udvarra nyíló ajtót hevesen rázzák, majd nemsokára mintha hatalmas bunkóval az ajtóra csaptak volna. Ezalatt a lelkészlakban mennydörgésszerű zaj volt hallható.
Fogtam a puskámat és hirtelen kinyitottam az ablakot, de nem láttam senkit. Közben a ház egyre csak remegett, körülbelül egy negyedórán át. A lábaim is úgy reszkettek, hogy egy hétig éreztem. A zaj kezdetével a plébános úr gyertyát gyújtott s hozzám jött.
‒ Hallotta? ‒ kérdezte.
‒ Bizony hallottam és láthatja, hogy a puska is a kezemben van!
Közben a ház úgy megingott, mintha földrengés lett volna.
‒ Talán fél? ‒ kérdezte a plébános.
‒ Nem félek én, de úgy érzem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot. Annál is inkább, mert a ház összedőlni készül!
‒ Mi lehet ez, mit gondol? ‒ kérdeztem az atyától.
‒ Azt hiszem, hogy maga az ördög! ‒ válaszolta természetes hangon.
Mihelyt a zaj megszűnt, aludni tértünk.
A következő este ismét eljött a plébános úr, hogy magával vigyen, de én azt feleltem:
‒ Plébános úr, nekem már elég volt belőle, a lábam még most sem az igazi!«
Szentünk ezt az esetet később elmesélve, utánozta első éjjeliőrének zavarát, és szívből nevetett ijedt magatartásán: „Az én szegény fiatal bognárom a puskájával együtt reszketett egész testében. Azt se tudta, hogy mi van a kezében!”«
A bognár lemondása folytán a plébános most a polgármesterhez fordult, ki 26 éves Antoin fiát küldötte a lelkész lakba s fegyvertársul hozzászegődött a fiatalabb Jean, az Ars-i kastély kertésze. A paplakban, ahová az esti ima után jöttek, tizenkét éjszakát töltöttek. „Mi semmiféle zajt nem hallottunk ‒ beszélte Jean. – De nem így a plébános úr, aki a szomszédos szobában aludt, vagy legalább is aludt volna, mert az álma többször meg volt zavarva. Kérdezte is tőlünk: „Gyermekeim, ti nem hallottatok semmit? Mi azt feleltük, hogy semmit. Persze az igazság az volt, hogy olykor hallottunk egy halk zajt, olyat mintha egy kés pengéjét gyors egymásutánban a vizeskancsóhoz ütötték”.
Ezt követő napokon, más fiatalemberek is őrködtek a paplakban, köztük a kastély felügyelője, a templomtoronyban helyezkedett el. De ők sem hallottak semmi gyanúsat, viszont egyöntetűen tanúsították, hogy éjszaka láttak egy lángnyelvet, mely a lelkészlak felé tartott.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
