A jó példa ragadós!
Az Ars-i templomtérről ‒ írd és mondd ‒, teljesen eltűnt a tánc. Már a polgármester rendelete is csak a falu felsőbb végén engedte meg a táncmulatságok rendezését. Az ünnepélyek rendezői szemében ez nagy megaláztatás volt.
Éppen Szent Sixtus-ünnepe közeledett, és azok a fiatalok, akik az Ars-i plébános ellen még kardoskodtak, hangosan követelték a polgármestertől, hogy az eddig megszokott helyen engedélyezze az mulatságot. Az idős polgármester kijelentette, hogy szavát adta a plébánosnak és ő ezt nem vonja vissza. Az ügy azonban feljebb ment, mert a lázongók fellebbezést adtak be a Trevoux-i járásfőnökhöz, aki felfüggesztette az Ars-i polgármester határozatát, így kénytelen volt meghajolni a felsőbb akarat előtt.
Vasárnap délután az ünnep beköszöntöttét ének, kíntorna és ugrálás jelezte a templom mögötti téren. Kisebb csoportok rázendítettek a plébánost és a polgármestert gúnyoló dalokra, és természetesen megjöttek a szalaggal felékesített táncosok is. Ez így ment egy darabig nagy derűvel, mígnem a dal hirtelen félbeszakad, s az arcok tágranyilt szemekkel nézték, hogy sorra megy el a társaság nagy része! A diófák alatt csak néhányan maradtak, azok, akik túl messziről jöttek.
Hogy mindez mi okból? Nos, ámuljon el a kedves Olvasó! Azért, mert amint az estharang megszólalt, a hitközség leányai és még az ifjak is a templomba mentek vecsernyére és áldásra! Ennél fogva a bál ellaposodott, és lényegében véget is ért.
A templom viszont megtelt hívekkel, akik számára a plébános megtartotta a szokásos szentírás-magyarázatot. Beszéde közben szentünk könnyezett, de sírtak a hívek is mindnyájan.
A könnyelmű dacos ifjak is elgondolkoztak meggondolatlanságukon, amikor anyjukat, nővéreiket kisírt vörös szemmel látták hazatérni, jóllehet sugárzó örömben. Bármily hihetetlen, ezek a fiatalok is beiratkoztak valamely vallásos egyesületbe, s a tánc már nem játszott szerepet az életükben!
Ezt követően, a vasárnapok csöndes délutánjain, a templompiacon csak a templomba vagy a temetőbe menő hívek voltak láthatók, no meg az istentiszteletek utáni szelíd tekejátékosok. Azok a legények, akik mégis szerettek volna táncolni, már csak az ismerkedés miatt is, táncpartnert nem találtak. Erre a szent plébános így nyilatkozott: „Kereshetitek ezt vagy azt a lányt, s ha otthon nem találjátok, gyertek a templomba! Itt láthatjátok, amint hálásan megköszönik Istennek, a megtérés nagy kegyelmét, mert felismerték, hogy az üdvösségük érdekében is kell munkálkodniuk!”
Ki hitte volna? Jóllehet ez győzelem volt, de mégsem teljes! Szentünk ugyanis fejébe vette, hogy addig nem teszi le a fejszét, míg a bűn utolsó gyökereit is ki nem vágta!
A jó példa ragadós volt a környékbeli papság körében is! Pelletier, a Villefranche-i plébános, szintén erősen kikelt a vásári mulatságok ellen, a szavára az ő hallgatósága is megrendült. ‒ Ez pedig valami átható csoda volt az egyházmegyében!
1835-ben Vianney egyre inkább érezte fiatalsága „meggondolatlan” következményeit. Az arcideg bántalmai, a heves fogfájása, a kínzó gyomorgörcsei gyakran figyelmeztették arra, hogy a következmények nem kerülhetők el annak, aki nedves kőpadlón fekszik. És ezt szentünk az orvosainak is bevallotta!
Az Ars-i plébános a „kertem legszebb virágának” nevezte Lassagne Katalint. Nem véletlenül, mert a Gondviselés Iskola és Árvaház léte és sikere lényegében rajta múlott! Igenám, de 1836-ban Katalin hirtelen és nagyon súlyosan megbetegedett, bizony szentünk közbenjáró imájának köszönhető, hogy hirtelen és csodásan meggyógyult!
Persze szentünknek is szüksége lett volna némi gyógykezelésre, de legfőképp egy papi kisegítőre, hogy időről-időre kissé megpihenhessen, de 1843-ig nem kapott segédlelkészt.
Devie püspök indoka természetesen adott volt, nem akadt fölösleges papja ‒ jóllehet ‒, ha egy elmélyült rózsafüzérezést szánt volna a tisztánlátására, talált volna segítséget szentünknek, ha mást nem, a palotája irodistái közül! Ehelyett felszólította az Ars környéki papságot, hogy túlterhelt társuknak, lehetőségeik szerint nyújtsanak segédkezet. Ez azonban kevéssé volt eredményes!
Nem csoda, ha 1843-ban Vianney már azt hitte, hogy halála elközelgett. Meg is írta a végrendeletét, amelynek értelmében „bűnös testét a földnek, lelkét a Háromszemélyű egy Istennek adja.”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
