A jószándékú, de át nem imádkozott főpásztori döntés
Egy váratlan esemény azonban majdnem minden tervét fel borította. Szentünk levelet kapott a Lyon-i érsekségtől a Salles-i plébániára való kinevezéséről. Az egyházi hatóság úgy látszik értesült a fiatal pap betegeskedéséről, s ezért egy enyhébb levegőjű községbe szándékozta áthelyezni. Salles-i hívek jó keresztények hírében álltak.
A Vianney plébános viszont szerette kis faluját, de elöljárói parancsára engedelmesen meghajlott, és egy szekérre máris felrakatta megmaradt bútorait és könyveit. A hír azonban nagy nyugtalanságot keltett hívei körében. Ars-kisasszonya felháborodott, hogy az egyházi hatóság nem kérte ki tanácsát.
Egyik bizalmas levelében, amelyben felháborodásának szabad folyást engedett, nem csekélyebb dologról, mint az érseki helynök megfojtásáról írt ‒ természetesen, tréfásan.
Vianney tudtával ‒ akinek jól esett ‒, hogy népe egészen nekikeseredett, a polgármester vezetésével küldöttség ment Lyon-ba, hogy visszakérje plébánosát! Hihetetlen, de a demokrácia érvényesült az egyházban és Courbon érseki helynök minden érvelés nélkül teljesítette a „népakaratot”, és ekként válaszolt: „Ha a dolog így áll, Vianney ott maradhat ameddig csak akar!” A követségnek átnyújtotta a hivatalos iratot, miszerint az áthelyezés tárgytalan!
De mintha a Jóisten is akaratát akarta volna kifejezésre juttatni.
A kastély urai már hosszabb idő óta kerestek utat-módot, hogy Ars elnyerje egyházközségi függetlenségét, vagyis a plébánia címet, hiszen hiába nevezték szentünket plébánosnak, valójában csak kápláni státuszban volt.
Garets grófné két évvel később megvette a paplakot a hozzá tartozó telekkel, melyet az Ars-i hitközségnek adományozott. Ez az adományozás elősegítette annak lehetőséget, hogy a helyi káplánságból plébánia lehessen.
Még 1840 táján Ars-ba hoztak egy asszonyt, aki az ördögi megszállottság ismertetőjeleit viselte magán. Táncolt, ugrált és szertelen beszédeket ordított. A körötte kíváncsiskodók életéből elmondott egyet-mást. Nemsokára Vianney plébános is odaért. „Benned ‒ kiáltott az asszonyból a démon ‒ nem találok semmi feddni valót!” Majd egy kis idő múlva sunyin ezt mondta: „Mégis! Egyszer egy szőlőfürtöt tulajdonítottál el!”
‒ Na, ez igaz! ‒ mentegette magát szentünk ‒, de a venyige alatti falüregbe öt centime-ot tettem, fizetségképp!
‒ Igeeen, de a tulajdonos nem kapta meeeg! ‒ válaszolta a démon.
És tényleg! Vianney plébános elmesélte, hogy amikor a sorozás miatt bujdosott, a szomjúság arra kényszerítette őt, hogy elfogyasszon egy szőlőfürtöt.
És ez csak egy kicsi epizód volt, mert szentünket lényegesen nagyobb lelkiismereti kérdés gyötörte, mégpedig a szemérmetlen ruházatok általános divatja! Szerinte, ez együtt jár az erkölcsi botlásokkal. A beszédeiből arra lehetett következtetni, hogy Vianney-t már Ars-ba való jövetele idején mélyen felháborította a számtalan vétség a szemérmetlen öltözködés ellen. Meg is magyarázta, hogy a szülők „rálegyintős” majomszeretetükkel növelik gyermekeik kacérságát, mely óhatatlanul lazítja erkölcsi tartásukat, és könnyebben elhallgattatják a lelkiismeretük rendes tiltakozásait.
A családanyák, akik az atya szavai nyomán, gyakran saját életük szerencsétlen sebeit látták ismétlődni lányaikban, gyorsan megértették, hogy mi a kötelességük. Maga a plébános is segéd kezet nyújtott nekik azáltal, hogy az illetlenül öltözködőktől megtagadta a feloldozást.
Szentünk magasztos céllal, a híveiben a tökéletesség eszményét akarta kialakítani, és nem is eredménytelenül! Először is a részleteknél kezdte, bár azok elsőre gyermekeseknek látszottak.
Az asszonyok és a leányok „tetszetős hajviseletére” azt javasolta, hogy ízléses fejkötővel takarják el hajukat.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
