Ördögi zaklatások éjjel 1
Egy éjjel a zaj megismétlődött a hóval fedett udvarban. Mintha kozák csapatok lettek volna, akik oly nyelven beszéltek, amit szentünk nem tudott megérteni. Kinyitotta az ajtaját, ám a hófehér havon nem látott egyetlen lábnyomot sem. Persze már tisztában volt, hogy mit gondoljon a dologról, és nem csodálkozott. Nem emberi hangok voltak, inkább valami rettenetes pokoli moraj volt. Félelem lett úrrá a plébánoson és remegés járta át egész valójában. „Úgy véltem, hogy túlvilági esemény volt, maga a sátán, mivel félelem fogott el ‒ vallotta be később Devie püspöknek ‒, a jó Isten pedig nem okoz félelmet!”
Miután a sorozatos esetek után Vianney belátta, hogy a puska mit sem használ, hazaküldte őrségét, és ezt követően magában maradt a harcra. Mert ez valóságos harc volt, és hogy megállja helyét, tűrt és imádkozott. Gyóntatója azt kérdezte tőle, hogyan veri vissza e támadásokat, Vianney azt felelte: „Istenhez fordulok, keresztet vetek, meghintem környezetemet szenteltvízzel, majd a sátánnal szembeni megvetésemnek adok kifejezést. Arra azonban rájöttem, hogy minél erősebb az éjjeli zaklatás, másnap annál nagyobb bűnös jön gyónni!”
Ez a megállapítás minden álmatlansága ellenére vigaszt hozott számára, „Első napokban féltem ‒ vallotta be egyik hűséges gyónó barátjának Mermod-nak ‒, mert nem tudtam, hogy mivégett van ez, de most már örülni is tudok ennek. Mert ez jó jel: a holnap nagy halfogást igér! A fickó ugyanis meglehetősen ostoba, hiszen ő maga jelzi nekem a nagy bűnösök érkezését! Ha haragszik emiatt, annál jobb!”
Az emberfeletti küzdelem ideje beköszöntött. Szentünk a nappalainak nagyobb részét a gyóntatószékben töltötte. Amikor kimerülten hazajött este, nem feküdt le azonnal, hanem a Szentek Életéből olvasgatott. Az éjjeli órákat gyakran arra is felhasználta, hogy véresre korbácsolja magát. Ennek végeztével ledőlt a vékony szalmazsákra aludni, de sejtette, hogy hamarosan fel fog ugrani, amint jelentkeznek a kibírhatatlan zörejek, a siralmas hangok, a rettenetes kalapácsolás, a szoba remegése.
Ámde ez nem volt elég, mert ekkor hirtelen ‒ anélkül, hogy a kilincs megmozdult volna ‒ a sátán előtte volt. Valamiféle ördögtánc vette kezdetét. A gonosz szellem láthatatlan maradt, de a jelenléte iszonyatos volt. Felforgatta a székeket, megrázta a nagyobb bútorokat. Hátborzongató hangon szólt: „Vianney, Vianney, te burgonyazabáló! Te még nem haltál meg? Ó de várom a percet, mert a végén úgyis az enyém leszel!”
Az volt, hogy állati hangokat hallatott, utánozta a medve dörmögését, a kutya vonyítását, felugrott az ágy mennyezetére s veszettül ráncigálta.
Athanáz testvér részben Lassagne Katalintól hallott effélékről. Tanúságtétele során a következőket mondta: „Az ördög mintha kalapáccsal vert volna szöget a padozatba, aztán egyszeriben mintha hordóra ütögetett volna abroncsot. Dobolt az asztalon, a kályhán és a vizeskancsón, vagy pedig kellemetlenül éles hangon énekelt. A plébános úr meg is jegyezte tréfásan: „A fickónak ugyancsak komisz hangja van! Ám én nem szóltam, hogy beléphet a szobámba, de ő mégis bejött!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)