A Szűzanya nélkül nem fog menni!
Egy vasárnapi vecsernye után, néhány fiatal hívő maradt vissza, hogy meggyónhassanak, és láthatóan jóindulatú lelkek voltak. Vianney látva őket, arra a gondolatra jutott, hogy egy pár szóval hat rájuk, hogy a hit közösségi érzetében egyesítse őket. „Gyermekeim! Ha egyetértetek velem, elmondhatnánk együtt a rózsafüzért, hogy a Boldogságos Szűz kieszközölje számotokra azt a kegyelmet, hogy jó szándékaitok sikerrel járjanak!”
Ehhez hozzá kell fűznünk, hogy Vianney előtt egy évben csak egyszer mondtak a templomban nyilvánosan rózsafüzért, mégpedig Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. Szentünk beiktatásával ez, napi szintre változott. Egyik fiatal így emlékezett: „Erősen hiszem, hogy ezen a napon a főtisztelendő plébános úr megváltoztatta szívemet!” »Ez a fiatal egyike volt azoknak a lelkeknek – jegyezte fel Lassagne Katalin ‒, akiket az atya segített a bensőséges lelki életre. Hamarosan meg is alakult a „A Szent Rózsafüzér Testvérülete”.«
Szentünk azokkal szemben, akik az ő általános tanácsainak és figyelmeztetéseinek ellenszegültek, igen szigorúnak mutatta magát. Követte azt az elvet, hogy az alkalmi bűnösök „könnyed” bűnbánatára, megtagadta a feloldozást, sőt még az egyszeri visszaesővel szemben is megtagadta a feloldozást, mindaddig, míg az illető teljesen meg nem javult. Így történhetett meg, hogy nagyszámú hívőnek anélkül, hogy botrányokozók lettek volna, hónapokig, sőt évekig kellett várakozniuk, míg a szentségekben részesülhettek.
A következő párbeszéd bizonyítja ezt: 1895. márciusában mesélte egy tisztes idős hölgy, miszerint hat évig nem tehetett eleget húsvéti kötelezettségének:
»Tizenhat éves koromtól, huszonkettőig, minden évben elmentem „búcsúra” a szüleimhez, Mizérieux-be, és ott egy-kettőt fordultam a táncmulatságon. Évközben sohasem hagytam el a községünket, csak ezen a napon. Ars-ban pedig már huzamosabb idő óta nem táncoltak. Ez az egy „félrelépés”, mely minden évben megismétlődött, ez volt az oka annak, hogy nem részesülhettem feloldozásban! Bár minden nagyobb ünnepen elmentem gyónni, de a főtisztelendő úr csak áldásban részesített.«
Treve Klaudina kisasszony hasonlóképp emlékezett, miszerint az egyik menyegzőn, csak egyszer táncolt ám az Ars-i plébános a feloldozását elnapolta, a mennybemenetel ünnepéig.
Hasonlóképp járt Butillen asszony, akinek lány korában azért kellett két-három hétig várnia a feloldozásra, mert a Montmerle-i vásáron elment a táncosokat (csak) nézni!
Az egyik családapa, aki még elég jól ismerte lelkipásztorát, feltárta a következő lelkiismereti kérdését: „Elkísérhetem-e a leányomat a mulatságba, ha nem engedem táncolni!” Szentünk erre így válaszolt: „Nem, kedves barátom, ha ő nem is táncol, szíve az majd táncolni fog!”
Cibeing grófné véleménye szerint, „a plébános úr, csak a kihágásokból ismerte a táncot, amelyeket kétségkívül esetenként okozott!”
Bizony ezek voltak az Ars-i plébános táncra vonatkozó irányelvei, és ezért fordított nagy gondot a szülőket felvilágosítására. A lelkükre kötötte, hogy jó példával hassanak reájuk, mert Isten előtt felelősséggel tartoznak értük. „Felelni fogtok a lelketekért, sőt a gyermekeitek lelkéért is! Nem tudom, hogy azt teszitek-e, amire képesek vagytok, de azt tudom, hogyha az általatok nevelt gyermekek elkárhoznak, ti is elkárhoztok! Jobb, ha időt szakítotok gyermekeitek nevelésére, mert megeshet, hogy az egész örökkévalóságon át vádolhatjátok majd magatokat, e végzetes mulasztás miatt!”
Valljuk be, kemény beszéd volt ez szentünk részéről, de a szülők szó szerint vették tanácsait, és ennek kétségkívül pozitív hatásai voltak!
(Források a 2. részben!) (folyt.