Él-e az Egyház?
Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedéséből.
De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy sorra végig látogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol még méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök szemébe is mondta kereken a nép véleményét, "az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra".
A szerencsétlen plébánost nagyon megérintette a kegyetlen megismerés és a fejében egyre csak ezek a szavak visszhangzottak. Éjszakákon át imádkozott, mígnem kapott egy sugallatot és épp e gyarló vélemény nyomán találta meg a megoldást!
A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség hosszas szenvedés után elhunyt. A gyászistentiszteletet vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.
Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek, "mi lesz most? Mi történik itt?"
Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.
"Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem, és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségük halott és már reményt sem látnak az újjáéledésére. Szeretném azonban, ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégezni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem őket, hogy jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani. – ennyi volt a plébános beszéde.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett és gyászos komolysággal levette a fedelét s félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. – Így, maradt elég időm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus képe vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele minket. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a nyitott koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni a szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész Egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!"
Írországtól, és az elnyomás annyira fokozódott, hogy 
Ezentúl az apostolok itt imádkoztak és itt mutatták be a Szent Áldozatot.
Eközben az asszonyok fölébredtek s fölkeltek, majd miután visszavonultak, a tanítványok odavezették Tamást és kísérőjét arra a helyre, ahol a Szent Szűz meghalt. Ott leborultak és könnyeikkel áztatták a földet. Tamás Mária kis oltárához is letérdelt és hosszasan imádkozott. A gyásza kimondhatatlanul megindító volt, még most is sírnom kell, ha rágondolok.
Ekkor viszont Tamás a Szent Szűz sírjához kívánkozott, és az apostolok rúdra erősített fáklyákat gyújtottak és együtt kimentek Mária keresztútján a sírbarlanghoz. Kevés szóval időztek keveset az állomások köveinél, az Úr szenvedésére és Anyjának együtt szenvedő szeretetére gondoltak, aki ezeket az emlékköveket alapította és oly gyakran öntözte könnyeivel. Megérkezve a sírhoz, mindnyájan térdre borultak, Tamás azonban a kísérőjével előbb a barlang bejáratához sietett, János követte őket. Két tanítvány félrehúzta a bejárat előtti bozótot, ők beléptek, és tisztelettudó félelemmel térdeltek le. Ekkor János odament a könnyű kosárkoporsóhoz, ami kissé kiemelkedett a sírhelyből, kioldozta, majd félretette a három szürke köteléket, aztán bevilágítottak a koporsóba, és mély megrendüléssel látták, hogy a Szent test sírleplei üresen fekszenek előttük, de Mária megdicsőült teste már nem volt ott. Fölemelt karral,
csodálkozva tekintettek fölfelé, mintha a Szent test csak most tűnt volna el. János kikiáltott a barlangból: „Jöjjetek és csodálkozzatok, Ő nincs többé itt!” Ekkor párosával egymás után beléptek a szűk barlangba és csodálkozva látták az üres sírlepleket. Kilépve onnan mind a földre térdeltek, sírtak, imádkoztak s mint a hűséges gyermekek, különféle édes, szerető szavakkal magasztalták az Urat és az ő kedves, megdicsőült Édesanyját, ahogyan a Lélek az ajkukra adta.
Az amerikai urbanisztikai folyóirat, a City Journal 2010. szeptember 20-i száma cikket jelentetett meg "A kommunizmus Nürnbergje a Vörös Khmer bűnei" címmel. Ebben felteszi a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy az egész világon ez az első per kommunista tömeggyilkosok ellen, holott Nürnbergben a nemzeti szocialistákat már 1945 vége felé törvényszék elé állították, a japán fasizmus prominens képviselőit pedig 1946-ban, tehát a háború befejezését követő évben, teszi fel a kérdést az írás. 
A Kambodzsa marxista vörösei kötelezőnek tartották, hogy minden egyes foglyot elképesztő módszerekkel megkínozzanak, kicsikarva belőlük a legképtelenebb vallomásokat. Csak egyetlen példaként: a csecsemőket fához csapták (lásd a legalsó képet!), vagy feldobva a levegőbe célba lőttek rájuk!
KILENCEDIK NAP
Ezután láttam, hogy a koporsót hordállványra teszik, majd Péter és János a vállán viszi ki a házból. Az apostolok és a tanítványok egyik része elöl ment, mások s az asszonyok követték a koporsót. Már alkonyodott, négy hosszú fáklyát vittek a koporsó körül.
Az égből széles fényár vezetett le a sziklához, és láttam, hogy abban, amely három egymásba helyezett dicsfénykörből állt, angyalok és lelkek sokasága halad lefelé, s ez körülvette Urunk és Mária fényes lelke jelenését. Jézus Krisztus jelenése a fényesen ragyogó sebhelyekkel előtte lebegett. Mária lelke körül a dicsfény legbensőbb körében csak kis gyermekalakokat láttam, a
A sírbarlang nem volt olyan tágas, mint az Úr sírja, és alig volt olyan magas, hogy egy férfiember kiegyenesedve bemehetett volna. A talaj a bejáratnál lejtett, utána az ember szemben találta magát a test nyughelyével, ami olyan volt, mint egy keskeny oltár, és efölé boltozódott a sziklafal.
Ezután azt láttam, hogy Péter és János még nagy püspöki palástban az előszobából belép a Szent testhez. János kenőcsös edényt vitt. Péter a jobbjának ujját belemártotta, és imádság közben megkente a Szent Szűz homlokát, mellének közepét, kezét és lábát. Ez nem az a kenet volt, amit életében utoljára megkapott. A kenőccsel végighúzta az ujját a kezén és lábán, a homlokát és mellét pedig kereszttel jelölte meg. Azt hiszem, ez tiszteletadás volt a Szent testnek, amint az az Úr temetésénél is történt.
Fatimában a Szűzanya a rózsafüzér imádkozását és az öt elsőszombati ájtatosságot adta nekünk, mint hatékony lelki eszközt, amellyel különleges isteni kegyelmeket nyerhetünk. Ezért a Katolikus Egyházat jelenleg sújtó borzasztó válság megfékezésére Szűz Mária Szeplőtelen Szíve által, Isten segítségét és beavatkozását kérjük. Ennek elősegítésére a Fatimai Miasszonyunk Testvérisége világméretű lelki keresztes hadjáratot indít a rózsafüzér napi imádkozásával és az öt elsőszombati ájtatosság elvégzésével, különösen a római Szentszékért.
(Boldog Emmerich Katalin leírása nyomán:)
lámpások.
olajjal az arcán, a kezén, a lábán és az oldalán, ahol a
A Szent Szűz csendesen és halálközeli állapotban nyugodott a cellájában. Egészen, még a karja is be volt burkolva a fehér hálólepelbe. A fátyol a fején keresztráncokban volt a homlokra hajtva; férfiakkal beszélve lehúzta azt az arcára. Még a keze is csak akkor volt fedetlen, amikor egyedül volt. Az utóbbi időben sohasem láttam, hogy magához vett volna valamit, legföljebb időnként egy-egy kanálka folyadékot, amit a szolgáló préselt neki az ágya mellett levő kis csészébe egy sárga bogyójú, szőlő-szerű gyümölcsből.
A férfiak ezután ismét a ház elülső helyiségébe mentek, és a Szentmisére készültek, miközben valamennyi jelen levő asszony a Szent Szűz ágyához közeledett, letérdelt, s fogadta az áldását. Láttam, hogy egyiküket, aki egészen Mária fölé hajolt, átölelte.
(Boldog Emmerich Katalin leírása nyomán:)
A belépők gyöngéden megölelték a már jelenlevőket és láttam, hogy volt, aki sírt örömében és fájdalmában, hogy viszontlátták egymást, ráadásul ilyen szomorú alkalommal. Ekkor letették a botokat, köpenyeket, öveket és erszényeket, a fehér testi ruházatuk egészen a lábukig leomlott. Széles, betűkkel megjelölt övet csatoltak magukra, amelyeket magukkal hoztak. Megmosták a lábukat, majd Mária ágyához közeledtek, és tisztelettudón köszöntötték őt. Már csak néhány szót tudott beszélni velük.
Nem emlékszem határozottan arra, vajon a szelencék egyikében vagy másutt voltak-e Szent ereklyék. Merthogy az újszövetség áldozatának bemutatásánál mindig a közelben voltak prófétáknak és később a vértanúknak a csontjai, éppen úgy, ahogyan Krisztus az utolsó vacsoránál tanította őket, hogy így tegyenek.
Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a rózsafüzér iránti lelkesedés egyre lazul, mely nem utolsó sorban, az újabb és újabb látnoki „rózsafüzéreknek” róható fel (és itt nem az 'Irgalmasság rózsafüzérre' gondolunk, mely egyházilag messzemenően jóváhagyott)! A Domonkos Rózsafüzéren kívül, nincs még egy ima –, amely a Szentlélek szavaival ennyire áthatotta volna a katolicizmust, lényegileg meghatározva üdvtörténetünket, történelmünket és amely ennyi kegyelmet kínálna, bírva a pápák s a szentek ajánlásait.
Lélekben láthattam, hogy amikor Mária azért könyörgött Fiához, hogy a Mennybemenetel után ne éljen sokáig e siralom völgyben. Az Úr kinyilvánította Neki, hogy imájára az Apostolok és több tanítvány jelen lesz a halálánál, és mit kell majd mondania nekik, hogyan áldja meg őket.
És sorra így érkeztek az Apostolok a világ minden sarkából, Spanyolországból, Perzsiából, Indiából, a Tatárföldről és a Vörös-tengerhez képest keletről.
Jácinta 
Vidám kislány volt, lelke legmélyén azonban komoly. Nagyon szeretett játszani, táncolgatni, virágot szedni és virágszirmokat szórni – mint az angyalok, ahogyan mondta. A világi nótákat nem kedvelte, inkább Mária énekeket szeretett dalolni. 
Lúcia megkérdezte tőle: mit csinálsz majd az égben?
Láttam, hogy a Szent Szűz már nagyon idős, megjelenésében mégsem utalt erre semmi más, mint az emésztő vágy, amely őt mintegy a megdicsőülés felé vonzotta. Sovány volt, de nem láttam rajta ráncokat, a hervadásnak semmiféle nyomát sem. Mintegy a lélekben létezett. Leírhatatlanul komoly volt. Sohasem láttam őt nevetősnek, de megindítóan mosolygósnak igen.
Marto Francisco (Ferenc) 1908-ban született és 1919 április 4-én ment haza Ahhoz, akit legjobban szeretett, Jézushoz. 11 éves volt.
a magányosságot szerette. Ha el is ment Jácintával juhokat legeltetni, azt nem magáért, hanem Jácintáért tette, hogy neki örömet szerezzen.
Mindent fölajánlott a bűnösökért, hogy vigasztalhassa a Szeplőtelen Szívet. Mindhárom gyermek keményen böjtölt. Valósággal éheztek és szomjaztak a nagy melegekben. Nagyon fájt a fejük, de inkább a juhoknak adták a vizet, és felajánlották a bűnösökért. Kenyerüket is másnak adták. Ha megkínálták frissítővel, gyakran másnak adta és elfutott. Ezenkívül kötelet viseltek derekukon, ami fájdalmat okozott nekik. Éjszakára azonban a Szűzanya levétette velük. Ferenc kétszer látta Jézust, és mindig Őutána vágyódott, nagyon szerette az Üdvözítőt. Folyamatosan áldozatokat hozott, hogy Jézust megvigasztalhassa. Az imádság és a magány szerelmese volt. Sokat tartózkodott a templomban, az elrejtőzött Jézusnál. A Szűzanya megmondta, hogy hamarosan az Égbe viszi, aminek nagyon örült, de fájt neki, hogy nem lehet többé az elrejtőzött Jézusnál, hogy megvigasztalja. Nem mert betegeket látogatni, mert részvéttel teli szíve nagyon fájt, ha szenvedőt látott. Inkább imádkozott az illetőért és Isten gyakran meghallgatta könyörgését. 
Én magam is 
Akkoriban azt láttam, hogy se egy kép, sem pedig szilárdan álló kereszt nem jelölte ezeket az állomásokat, csupán egyszerű emlékkövek voltak ott feliratokkal. Azt viszont megfigyeltem, hogy a gyakori járás és rendezés által ez az út mindig járhatóbb és szebb lett. A Szent Szűz halála után is láttam, hogy keresztények járják ezt az utat, akik leborultak és megcsókolták a földet".
Szent II. János Pál pápa a két fatimai gyermek liturgikus ünnepét, boldoggá avatásuk napján hirdette meg 2000. május 13-án.
A Rózsafüzér Királynője jelenlétében megfürödve, az Ő fényességétől és szeretetétől áthatva a kis Ferenc és a még kisebb Jácinta nagy léptekkel haladtak az Ég felé vezető úton. Mintegy elvesztették saját magukat, kívánságaikat eltaposták, aprócska hibáikkal komolyan megküzdöttek és levetkőzték azokat. Nem maradt más vágy a szívükben, minthogy teljesítsék Annak kéréseit, akit láttak – Aki végtelen gyengédséggel szólt hozzájuk – aki maga volt a Boldogságos Szűz, a Mennynek Királynője és mindnyájunk Édesanyja. Ez az Édesanya olyannyira átjárta egész lényüket, hogy igazán nem is vágyódtak másra, minthogy tetszésére lehessenek, és kedvét keressék. Az Őiránta érzett lángoló szeretetükből fakadt az a mély fájdalom a bűnösök iránt, mely a gyermekeket az engesztelő életre buzdította. Látták a Szűzanya szomorúságát, a Szeplőtelen Szívéből áradó fájdalmát, látták a poklot a benne égő szenvedő lelkekkel és mindez az egyre teljesebb engesztelő életre sarkallta őket.
A szentolvasó mitől oly hatékony? Mert Máriáé! „A gonosz nem azért retteg annyira, mintha Isten (…) hatalma ne volna végtelenszer nagyobb a Boldogságos Szűznél – akiben a tökéletesség korlátozott –, hanem egyfelől azért, mert a Sátán – ez a büszke szellem –, végtelenül többet szenved, ha Isten kicsiny és alázatos szolgálóleánya győzi le őt és bünteti, (…) mint Istennek a végtelen hatalma. Másfelől, mert Isten akkora hatalmat adott Anyjának a gonosz lélek felett, hogy Szűz Máriának egyetlen sóhajától – melyet egy lélekért bocsát Isten elé – jobban fél, mint az összes Szent imáitól,
VI. Pál: A Szentolvasó a legkiválóbb és leghathatósabb családi közös ima. Hőn óhajtjuk, hogy a családban gyakran imádkozzák együtt a rózsafüzért.
ELSŐ NAP
Efezusba érkezése után csakhamar láttam, hogy a háza mögött a hegynek fölfelé járja az utat a fájdalmak fölött elmélkedve. Az út erdőbe vezetett, ahol az egyik dombon megjelölte a Kálvária hegyet, s egy másik domb kis barlangjában Krisztus sírját.
A magyar nyelv finom kifejező, megkülönböztető képességére mutat az, hogy különbséget tud tenni a csak Istennek tulajdonítható malaszt, és az általános értelmű kegyelem között. Erre gondolva nem volt szerencsés az új liturgiában a malaszt szó kiküszöbölése, mert ez megszüntette a nyelvünkben évszázadok óta élő, lényegi különbségtételt. A magyarítás ebben az esetben éppen annyira nem volt indokolt, mint amennyire indokolatlan lenne az Eucharisztia szó kiküszöbölése és pl. a magyar „hálaadással” való helyettesítése.
Ami a franciáknak Lourdes, a portugáloknak Fatima, az osztrákoknak Mariazell, a lengyeleknek Czenstochowa, az nekünk magyaroknak: Máriapócs, ahol oly lelkesen befogadták Mária Szíve Szeretetlángjának lelkiségét! 
De lássuk még egyszer a
Isten Anyja oly szomorú és a szánalomtól megindult volt, hogy alig tudott egyenesen állni. Péter és János a karja alá nyúlva támogatta.
Mire azonban a sír elkészült, Mária felgyógyult s elég erős volt ahhoz, hogy újra visszautazzon efezusi házába, ahol másfél év múlva valóban meg is halt. Az Olajfák hegyén számára készített sírt minden időben tiszteletben tartották, később templomot is építettek fölé. Később, többen írtak arról a mendemondáról, hogy Jézus Anyja Jeruzsálemben halt meg és ott temették el.
Alap problémám az, hogy ezer évvel ezelőtti írásbeli feljegyzések alapján egyre csak azt kívánják bizonyítani (pl. Ó-magyar Mária-siralom; Halotti beszéd; Tihanyi alapítólevél), hogy bizony a magyar nyelv igen kezdetleges volt és az idők során számtalan szót és kifejezést vett át a környező népektől! Véleményezésem tehát a következő:
Mert bizony a Miatyánkban újabban elhangzó "aki a mennyekben vagy" sokkal pontatlanabb, mint az "AKI VAGY a mennyekben"! Az előbbi (az újított) ugyanis helymeghatározós szerkezet, miszerint nem egy "másik atyáról" beszélünk, hanem arról aki a mennyekben van (lásd: dualista eretnekség)! Az őseredeti biblikusabb "vagyok aki VAN" (az Örökké Létező), kései fordításban: "vagyok aki vagyok"! 
A Szent Liturgia kezdetén a zarándokok könnyes tekintetével övezve, ünnepélyes menetben vitték be a bazilikába a felújított Kegyképet. A Szent Liturgia elején felolvasták XVI. Benedek pápa levelét, melyben a máriapócsi ünnepségre Erdő Péter bíborost a pápa személyes küldöttjévé nevezték ki. Bíboros úr kiemelte a máriapócsi Kegykép jelentőségét a magyar nép életében: "...Szűz Mária nem hagyta el Máriapócsot, nem hagyta el Magyarországot. A kép pócsi másolata újra könnyeket ontott: legutoljára 1905. december 3-tól 19-ig. A könnyező Szűzanya újra a szomorúak vigasztalója lett." A Szentbeszéd végén jelentette be: "Örömmel adom hírül, hogy a Máriapócson tisztelt Szűzanya iránti hódolat jeleként, a kegyhely fontosságát elismerve, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ezen a héten ezt a bazilikát nemzeti szentéllyé nyilvánította." A Szent Liturgia végén Erdő Péter bíboros megkoronázta a Kegyképet azzal az arany koronával, melyet XVI. Benedek pápa áldott meg 2005. november 23-án az általános pápai kihallgatás keretében.
A válasz szomorúan egyszerű! A Szent Szűz szeretete nem élhetett Szent Fia megváltó szenvedésének állandó átelmélkedése nélkül. Különösen húsvéti időszakban végigjárta a Szenvedés Útját Jeruzsálemben. Mindannyiszor könnyek közt, az arca elsápadt a fájdalomtól. Gyakran összeesett, és már-már azt hitték, hogy meghalt! Ezért sírhelyet vásároltak Neki! (A
Mivel az ungvári unió 50. évfordulóján történt a könnyezés (1696), a görög katolikusok úgy tarják, hogy a Szent Szűz így „szentesítette” a görög katolikusság döntését. Az ortodoxok viszont azt gondolják, hogy az Istenszülő az uniót siratta meg. Ám tudjuk, hogy az Istenfiú Anyja, Mária "az egy akol és egy pásztor" evangéliumi megvalósításán munkálkodik, és ennek engesztelő kiváltságát országára a Regnum Marianumra bízta! Isten malmai azonban lassan őrölnek, de maradéktalanul!
1947-ben újból veszélybe került a Szent hely tulajdonjoga. Ekkor meg azzal az ürüggyel akarták kisajátítani, hogy minden erdőterület az államé! Nos, könnyen bizonyítást nyert, hogy Meryem Ana egyáltalán nem erdőség.
1951-ben P. Euzet, egyetértésben
E nappal véget ért a Vízkereszttől tartó időszak, a Farsang, és elkezdődött a Húsvétig tartó idő, a 40 napos Nagyböjt. Ennek első napja a Hamvazószerda szigorú húsmentes böjti nap, mely mindig február 4. és március 10. közé esik, változó napokra. 
II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon, ez a szokás a katolikusoknál mindmáig fennmaradt. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára. Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás. A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.
Amiként az eredeti máriapócsi képnél, úgy a másolatánál is történtek csodák, mintegy igazolva, az eredeti csoda (a könnyezés) valódiságát.
Érdekes története van a pócsi méheknek is: Egy bizonyos kállai férfi, Bangó András sokat szenvedett a lábát sújtó köszvény miatt. Mankó nélkül már járni sem tudott. Szomszédjának biztatására egy szép napon szekérre ült, s elment Pócsra, hátha ő is gyógyulást talál. Útközben azon töprengett, hogyha meggyógyulna, ugyan mit is adna hálából a Szűzanyának? Mivel méhész volt, elhatározta, hogy gyógyulása esetén egy család méhet ajándékoz a templomnak. Amint a kegykép előtt imádkozott - érezte, hogy már nem fáj a lába. Megpróbált ráállni, s miután ez is sikerült, örömében már gyalog ment haza. Hazafelé azonban eszébe jutott, ugyan mit is kezdenének Pócson a templomban egy kas méhhel, s addig győzködte magát, míg elhatározta, jobb, ha a méhek otthon maradnak. Hazaérve első dolga volt megnézni a méheket. Ám igencsak meglepődött, amikor meglátta, hogy az elígért méhek rajzanak kifelé a kasból, s egyenesen Pócsnak vették az irányt. Tekintve, hogy az 1834-ben történt földrengés következtében a templom északi és déli oldalhajójának falán nagy repedés támadt, a méhek a repedésbe szállásolták be magukat, ám nem a déli oldalon, ami rendesen szokásuk lenne, hanem az északin. Azóta is ott élnek anélkül, hogy bármilyen gondozásban részesülnének. Ősszel hamarabb húzódnak vissza, tavasszal később kezdik a munkát mint a többi méh, valószínűleg a hideg falak miatt. Egyetlen magyarázat – mely a csoda igazolása is –, hogy a kegykép a templom északi oldalhajójának belső falán van.
Az 1914-es év gyors véget vetett a zarándoklatoknak és egészen 1927-ig nem tartottak Szentmisét a Kápolnában. Az I. Világháború alatt az egész vidék tiltott haditerületté vált.
Amikor 1920-ban a lazaristák visszatérhettek a Meryem Anához, az üvegtetőt betörve, az oltárt szétrombolva, a platánokat kidőlve találták, a bronz Mária-szobrot a szakadékba lökve találták meg letörött kezekkel. (A helyreállított szobrot 1926-ban még el is rabolták és csak 1931-ben lett meg. Ma is ez áll a szentély szerény oltárán.)
menedéket találjanak, a túlélők elbeszélése szerint a francia és olasz hadihajók cinikus módon megtagadták a menekültek felvételét, hogyha nem tudtak ott helyben a nemzetiségükről igazolványt felmutatni. Az angol hadihajók pedig elsősorban az angol nemzetiségűeket vették fel. Történt mindez a békésnek mutatkozó Törökországban, azon nyugat-európai államok képviselői által, akik országukba napjainkban, minden papír nélküli migránsok tízezreit fogadják tárt karokkal! 
Előző rész
A kegyelem munkálkodása
Szűz Mária efezusi házának hitelességét
Timoni érsek megengedte istentisztelet tartását ezen a helyen. A későbbi izmíri érsekek is kiálltak a Szent Hely valódisága mellett, minden támadás ellenére is, és amint ilyen esetekben szokás, kinyilvánították, hogy mindenkinek joga van erről magánvéleményt alkotnia. (A kép eredeti fotó)
Mint az előzőkben említve volt 1892. januárjában
A baziliták letelepítésének célja az volt, hogy “éjjel-nappali imádsággal mindenkor dicsőítsék Istent és megadják a legszentebb Istenszülőnek a tiszteletet”. Emellett a püspök rájuk bízta a sok áldozattal felépült templom gondozását is. Természetesen, mindezek mellett feladatuk volt a nagy számban érkező zarándokok lelki ellátása is. A bazilita atyák kimagasló lelkipásztori munkájuk mellett nevelői tevékenységet is folytattak, iskolák alapításával és ingyenes ellátásával. Nem elhanyagolható az a szociális tevékenységük sem, amellyel az atyák a nagy Alapító (Nagy Szent Vazul) szellemében segítették a szegény népet.
Hálásan emlékezünk meg a templom nagy jótevőjéről, 
Efezusi léte utolsó idejében azt láttam, hogy Mária egyre csöndesebb és bensőségesebb lesz, szinte semmi táplálékot sem vett többé magához. 
Előző rész
A jelenlegi díszes barokk templom elődje egy egyszerű kis fatemplomocska volt. A Pócsra zarándokló hívek egyre nagyobb száma szükségessé tette a kis fatemplom helyén egy nagyobb templom építését.
_4.jpg)
Azért volt ez az érzésem, mert ennek a kis kendőnek a megpillantásakor láthattam a szent anyai szeretetnek ugyanazt a mozdulatát.
Az imahelyiségtől jobbra egy fülkében, amely a falhoz támaszkodott, volt a Szent Szűz hálócellája, s ezzel szemközt az imahelyiség bal oldalán az a cella, ahol a ruháit és eszközeit őrizték. – E cellák egyikétől a másikig függöny függött le, és lezárta a közöttük levő imahelyiséget. – E függöny előtt középen szokott Mária ülni, ha dolgozott vagy olvasott.
A legtöbbször azt a férfit láttam bemenni hozzá vagy elmenni tőle, akit én mindig Jánosnak tartottam, de sem Jeruzsálemben, sem itt nem volt folyamatosan a közelében. Most más ruhát hordott, mint Jézus életében. A ruhája nagyon hosszú és redős volt, szürkésfehér, vékony anyagból készült. Nagyon karcsú és mozgékony volt, az arca hosszú, keskeny és szép, fedetlen fején a hosszú szőke haja elválasztva simult a füle mögé. Gyöngéd megjelenése a többi apostollal szemben nőies, szűzies hatást keltett.
1715. augusztus 1-én Papp Mihály fiatal parókus a reggeli istentiszteletet végezte, amikor Molnár János kántor észrevette a kép könnyezését. A csodás jelenség hírét futár vitte Kállóba, Bizánczy György helynökhöz. Az augusztus 1-én, 2-án és 5-én több órán át tartó könnyezést sok százan látták. A könnyezést követő napokban Erdődy Gábor Antal egri püspök hivatalosan kivizsgáltatta az eseményt. A szemtanúk vallomásának jegyzőkönyve kétséget kizáróan bizonyítja a könnyezés valódiságát. Így a püspök már szeptember 29-én engedélyezte a kép tiszteletét. A község is ekkor vette fel a Mária előnevet, a második könnyezés óta tehát Máriapócsnak hívják a kegyhelyet.
Az augusztusi ünnepeken a környező helyek mohamedán lakói is részt vettek, mint zarándokok. A romokat a maguk szentélyének is tekintették. A Korán szerint ‒ amely 72 esetben említi Szűz Máriát ‒ egyetlen ember bűntelen: a próféta Jézus Szűz Édesanyja. A mennybevételét is vallja a Korán. Oktatja a híveket, hogy tisztelettel és dicsérettel vegyék körül Szűz Máriát, így a mohamedánok is szívesen veszik igénybe Szűz Mária anyai segítségét.
P. Eugene Poulin (1843-1928), aki hosszú ideig az izmiri lazaristák házfőnöke volt, annyira meggyőződött a felfedezés valódiságáról, hogy később Gabrielovich álnévvel tanulmány sorozatban ismertette meg a világgal Panaya Kapulut és megvédelmezte az ellentétes véleményekkel szemben. Számtalan zarándoklatot szervezett a Vincés nővérekkel!
A pócsi fatemplomban a Mária-ikon helye évekig állt üresen. Már a kép Bécsbe szállításakor, útközben is számos másolat készült a csodás képről, nem is tudni hány darab. Hazánkban – többek között – Egerben, Budapesten, Esztergomban (a Bakócz-kápolnában) őriznek egy-egy másolatot. Ausztriában egyébként hét templom birtokol egyet-egyet, de Németországban és Svájcban is van néhány másolat.
Egy ilyen másolat került az eredeti kép helyére Máriapócsra is, melyet a császár készíttetett el az egri püspökön keresztül. A kegykép másolata tehát 
Szűz Mária házának megtalálása egész sor kutatás, vizsgálat, irodalmi tevékenység eredménye. Hamarosan további expedíciókat szerveztek papok, tudósok, régészek és építészek vezetésével. Ők is bizonyítottnak találták a látnok adatait. Legeredményesebbek a Szűz Mária házában és annak közvetlen közelében végzett ásatások voltak, amelyek korábbi keresztény település létezését bizonyítják Szűz Mária háza körül. Többek között megállapították azt is, hogy az épületmaradványok alapjai még az első századból valók, míg az alapoknak megfelelő felépítmények már bizánci eredetűek és jellegűek. Rendkívül jelentős volt Szűz Mária házában a tűzhely megtalálása. Ezt a helyet fekete kövek és hamu maradvány jelezte.
A képet a könnyezés után állandó katonai őrizet alatt tartották a pócsi fatemplomban. A pócsiak mindenképpen meg akarták akadályozni a kép elvitelét, de a császári döntés végrehajtói ellen semmit sem tudtak tenni. A kegyképet 1697. március 1-én 150 lovas katona sortüze mellett levették az ikonosztázionról. Július 4-én érkezett meg a kegykép Bécsbe, körmenetekkel vitték egyik virágdíszbe öltözött templomból a másikba. 
Közben Európa keresztény népeinek hadserege .jpg)
Marie de Mandat Grancey és nővérei, az Isteni Szeretet Leányai Szent Vince kongregációhoz tartoztak – vagyis a Csodásérem kiváltságában részesült rendhez –, akik ezúttal sem mulasztották el az Érem terjesztését. A mintegy 75 km-es úton minden kereszténynek adtak egy-egy érmecskét, akik rendkívüli értékként fogadták. Így baráti segítségben és vendéglátásban nem volt hiányuk.
A Gondviselés ‒ talán a Csodásérem Szűzanya kegyelmein keresztül ‒ nem hagyta magára a kis társaságot hazatértük után sem. A zarándoklattól teljesen fellelkesült Mandat Grancey nővér ugyanis épp örökölt egy kis vagyont és Poulin atya ötletére azonnal késznek mutatkozott, hogy az egészet az efezusi Mária-ház restaurálására fordítsa.
Szerény eszközökkel kezdték el a romok szépítését. P. Joung naponta Szentmisét mutatott be, melyre a környék lakói közül is eljöttek.
1896-ban bronz szobrot készítettek és állítottak a szentély oltárasztalára, mely a Csodásérem Szűzanyát ábrázolja.
1696. november 4-én, miközben a kis fatemplomban Papp Dániel lelkész a Szent Liturgiát végezte, Eöry Mihály pócsi földműves arra lett figyelmes, hogy az ikonosztázionon elhelyezett Istenszülő-ikon mindkét szeméből bőségesen folynak a könnyek. A rendkívüli esemény csodálattal töltötte el a jelenlevőket. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, majd kisebb megszakításokkal egészen december 8-ig. A korabeli feljegyzések szerint a könnyezések utolsó napján olyan hideg volt, hogy a kehelyben a bor és a víz megfagyott, de Mária könnyei ekkor is bőségesen hullottak.
Fenessy György egri püspök engedélyezte a tanúvallomások jegyzőkönyveinek közzétételét, kijelentve, hogy Pócs görög katolikus temploma Mária csodás könnyezésének színhelye volt.
jellegzetessége
A leírás ráillett az előttük álló romokra és a topográfiai elhelyezkedésére is:
Az alapfalak maradványai is megfeleltek a látnok által megadott Mária Házáról szóló leírásnak. A megmaradt alapfalak romjainak láttán a csodálkozók lelkében megelevenedtek Emmerich Katalin leírásai. Ekkor 1891. július 29-e volt.
(1891)
Az ikon értéke nem a művészeti kivitelezésében rejlik, hanem abban, hogy az Istenszülő rajta keresztül mutatta meg népe iránti szeretetét, amikor kitüntette csodájával. Mivel szakszerű művészettörténeti leírás csak a legújabb időkben készült az ikonról, Ivancsó István ebből a legújabb leírásból idéz: “Az ikon a Kárpát-vidéki ikonfestészet késő reneszánsz időszakának példája, Hodigitria-típusú Istenszülő a gyermekkel ábrázolás. A gyermek Jézus kezében virág látható, hasonlóan több, ebbe az ikonfestészeti körbe tartozó előképhez”. Az eredeti kép 50x70 cm, temperával jávorfára festve készült. Mária bal karján tartja Jézust, jobbjával pedig rámutat: Ő az út. Fejük köré díszes dicsfényt festett a festő, s ott van a szokásos, rövidített formában szereplő felirat is: Jézus Krisztus és Isten Anyja. Mária egyik vállán és homlokán csillag látható (a harmadik csillagot eltakarja a Gyermek) az ő örök szüzességének szokásos ábrázolásaként. A kép felső részét félkörív zárja, a sarkokban pedig egy-egy kerub feje látszik.
irányította őket. Deĝirmendere-be érkezve, egy ortodox görög kolostorban megkérdezte
Világi vonatkozásban, a császári hadak bejövetelével a föld népének terhei megnőttek, a hadak téli ellátása ugyanis az ő dolguk volt. Így a fizetetlen szövetséges katonák tízezreinek anyagi és erkölcsi kicsapongásai, a törökök kegyetlenkedéseivel is felért. Emiatt szívbemarkoló fohász száll az Istenszülő felé: „Sírj Nagyasszony, sírj Te is velünk, vigasztald és mentsd meg nemzetünk!” És bekövetkezett a csoda, Mária-jelenések sora rázta fel az országot. Ezek közül a legfeltűnőbb a pócsi Mária-kegykép könnyezése volt.
Gouyet atya semmi kockázatot nem vállalt. Először is bejelentkezett
Elmúlt egy évtized és az izmiri francia kórházban a „Vincés Nővérek” főnöknője
Felhasznált források nyomán: 
Emmerich Anna Katalin 1824. február 9-én, a magára vállalt szenvedésektől teljesen legyengülten, az Úr nevével ajkán halt meg. II. János Pál pápa 2004. október 3-án IV. Károllyal - az utolsó magyar királlyal -, egy napon emelte a boldogok sorába.
Boldog Emmerich Katalin leírása szerint:
Amikor János idehozta a Szent Szüzet, akinek a házát előzőleg felépíttette, már több keresztény család és Szent asszony lakott ezen a vidéken, részben föld- és sziklabarlangokban, amelyeket könnyű famunkával lakásokká alakítottak, részben pedig törékeny sátorszerű kunyhókban. ‒ Ők már a heves üldözések előtt ideköltöztek. Mivel a barlangokat és a helyszínt úgy használták menedékül, ahogyan a természet nyújtotta, lakásaik remetelakszerűek voltak, többnyire negyedórányira egymástól, s ez az egész telep itt a környéken hasonlított amolyan szétszóródott parasztgazdasághoz. ‒ Egyedül Mária háza volt kőből. ‒ E ház mögött kis út vezetett föl a sziklás hegyre egészen a csúcsáig, ahonnan a dombok s fák fölött Efezusra és a sokszigetű tengerre lehetett látni. A hely közelebb fekszik a tengerhez, mint Efezushoz, csak néhány órányira van a tengertől. A vidék magányos és nem látogatott”. 