Csupán megjegyzésként hangsúlyozom, hogy a szenvedést és a halált nem Isten teremtette, hanem az ősbűn következménye. Krisztus azonban keresztáldozatával a bűn „gyümölcsét” a szenvedést, az üdvösség eszközévé alakította át, és a szenvedés felajánlása, üdvös részvállalás az Üdvözítő szenvedésében! Az pedig, hogy az Isten „miért engedi” a rossz dolgok megvalósulását? Nos, az Úr nem csak az emberi szabad akarat rosszra való hajlamát engedi meg időlegesen, hanem a jóra való készséget is, az imát és a szentségi életet, mely által képesek vagyunk mindenféle csapás megfékezésére! Tehát végtére is rajtunk múlik ‒ amint kérte a Fatimai Szűzanya is!
A szerkesztő utószava
Testvéreim! „Ha valaki közületek eltéved az igazságtól és valaki (...) visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, s betakarja bűneinek sokaságát?” (Jak 5,19) Nos, „veletek kapcsolatban meg vagyok győződve arról, hogy ti is telve vagytok jósággal, bővében vagytok az ismeretnek és képesek vagytok figyelmeztetni egymást. Itt-ott merészebben írtam nektek testvérek, hogy emlékeztesselek titeket bizonyos dolgokra. Annak a kegyelemnek erejében tettem ezt, amit Isten adott nekem...” (Róm 15,14-15) „Ti tehát szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján!” Ámen. (2Pét 3,17-18.)
Don Gobbi atya ezt írja Kék Könyvében: „A Szeretet Lelkének tüze hamarosan véghezviszi a nagy megtisztulás művét.” (1982. 05. 30.) „A második Pünkösd leszáll a szívekbe, hogy átalakítsa, érzékennyé és nyitottá tegye őket a szeretetre, hogy alázatossá és irgalmassá tegye és megszabadítsa őket az önzéstől és mindenfajta gonoszságtól. Az Úr Lelke akkor minden kőszívet átalakít húsból való szívvé.” (1996. 05. 26.)
Úgy legyen! (Vége!) 
Előző rész
1946. február 2-án, 
Az ősbűn elkövetése óta az ember sorsa folytonos küzdelem az életben felmerülő problémák megoldására, melyek úgymond csomókként, akadályokként mutatkoznak. Márpedig ez ‒ mondhatni ‒ természetes velejárója a földi életnek, miként Madách írja az Ember Tragédiájában: "az ember célja e küzdés maga".
Szűz Mária először a szívében fogant, ahol Üdvözítő Istenünk örök szállást nyert, ebből következően állíthatjuk Grignon Szent Lajossal, hogy Jézus "ott, mint legfölségesebb trónusán pihen". (TMT 199) Hittel állíthatjuk tehát, hogy Mária Szíve Szeretetének Lángja maga Jézus Krisztus!
A fürdőszobában egy vasrúd volt a két fal közé bevésve, melyről véres hóhérkötelek lógtak. Erzsébet asszony napokig hányingerrel küszködött a takarítás során. A gyerekeket már csak a nagyjából rendezett körülmények közé engedte be. Mellesleg sok minden eltűnt, köztük az állítólagos „Kindelmann” festő képe is! A legnagyobb gond a nyolctagú család élelmezése volt.
16-án vasárnap hajnali 0 óra 15 perckor és
Az esti szürkületben kékesen ragyogó puha szűz havon hatalmas lábnyomok voltak láthatók a gyermekszoba ablaka alatt, melyek sehonnan se jöttek és az ablak végén véget is értek! Erzsébet napokig a hatása alatt volt. A gonosznak bizonyára nem tetszett, hogy a „szeretet apró cselekedeteivel” várták a Szent Családot.
Decemberenként a nagyobbak rorátéra jártak és izgalommal készültek a Karácsonyra. A Szentlélek templom plébánosa Dr. Bozsik Pál prépost, már ősszel felkérte tehetségesebb híveit, hogy készítsenek egyszerű ajándékokat a kevésbé módos gyermekek részére. Ezek egy része ajándékként -, más része „karitász-vásár” keretében eladásra került. Ebből anyagi támogatás is jutott jónéhány családnak.
Máriaremetére, vagy a 
(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)
Nem folytatom az állítólagos üzenetek elemzését. Tele vannak hisztériakeltéssel. Csak idézem Székely János püspök atyát:
A hat gyermek mellé, volt egy háztartási alkalmazottjuk, egy vidéki leány Györgyike, akit családtagként kezeltek. Ővele együtt, mindenki segített mindenkinek, ám egyetlen dologban Erzsébet soha nem engedett, és ez a padlás víztartályának (saját kútjukból való) feltöltése volt, karos pumpálással. Eközben ugyanis mindig elmondta a Szűzanya kis Zsolozsmáját.
1932 és 42 között, házasságukból hat gyermek született.
A Magyar Egyház és a Magyar Katolikus Királyság egyházépítő missziója nem maradt nyom nélkül a lelkekben, és mindennapossá vált annak tudata, hogy a Szűzanya oltalma nélkül nincs áldás semmin, sem az állami-, sem a magánéletben. Ezt igazolja a mezőgazdasági munkákra utaló két elnevezés is, a március 25-i Gyümölcsoltó- és a július 2-i Sarlós Boldogasszony ünnepe is! Sőt, a katolikus hívek az említett két dátumon túl, minden évben két teljes hónapot, májust és októbert a Szűzanyának szentelnek, a Lorettói Litánia és a rózsafüzér fokozott imádkozásával.
Ismeretes Urunk figyelmeztetése az idők végéről: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban, és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfiának színe előtt" (Lk 21,34-36). „Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44). „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). Ez a figyelmeztetés két dolgot foglal magában: 1.) a végítélet bizonyosságát, 2.) az időpont bizonytalanságát. Állandóan készen kell lennünk, mert az Úr bármikor érkezhet. „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya” (Mk 13.32). „Az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (1Tessz 5,2).
16 évig élt házasságban a már említett asszonnyal, aki nem tudta megajándékozni gyermekkel, és rákban halt meg. Károly bácsi híres volt a nélkülözők iránti nagylelkűségéről. Két rászoruló fiatalember taníttatási költségeit fedezte, akiket nevelt fiainak tekintett. (Az egyik pap lett!)
Erzsébetet erre az Üllői úti Örökimádás templom „Mindenkor segítő Mária-képe” ihlette, mely előtt már oly sokat fohászkodott.
zsebébe! A fivérének a címe volt a 
A természet kínosan vajúdott a véres golgotai emlékek súlya alatt. Egyszer már megvirradt a földön azóta, hogy Elvégeztetett, de Jeruzsálemben csak felhők között látták a napot. Könnytől volt nehéz a lég, elfojtott bánat sóhajtott még a szélben is… A második gyászos alkonyaton aztán végre egy derengő sugár szállt le a magasból. Oda szállt el a Jozefát völgyébe, hol a tüskés bozót s a csenevész olajfák sűrűjében az apostolok bujdokló kis csapatja rejtőzött a tömeg vak dühe elől. A tovatűnő napfényt kérdőn követték tekintetükkel mindannyian: vajon mit hoz nekik, ha holnap visszatér?...
„ A hét első napján, amikor a nap felkelt, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága kenetekkel elindultak a sírhoz, hogy megkenjék Jézus holttestét. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odaértek látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” (vö. Mk 16,1-7)
A nagyszombati szertartás előtt a hívek a sötétbe borult templomban gyülekeznek. Gyertyát hoznak magukkal otthonról. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják a Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát.
Szokás volt a húsvéti ételáldás is. Ilyenkor fehér kendőbe kötött tányéron vitték a templomba a sonkát, főtt tojást, kalácsot és tormát. A mise végeztével a pap megszentelte a csomagot, majd az asszonyok sietve, majdhogynem szaladva vitték azt haza, mert úgy tartották, hogy aki gyorsan ér vissza a házába, az a munkában is ügyes lesz. Az ünnepi asztalnál mindenki kapott egy kis szeletet a megszentelt ételből. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak.
Az ezt igazoló első mozzanat az volt, hogy amikor elhagytam a templomot, a közelben egy addig még sose látott koldusasszony kéregetett karon ülő gyermekével. Én, meg aki szintén „koldus” voltam, akartam adni nekik egy-két fillért! És nem hiszed el fiam, de a ruhám és a kabátom összes zsebét végig matattam, mire találtam két fillért, meg egy darab papirost. A pénzt odaadtam, a cédulát meg közömbösen elolvastam mielőtt eldobtam volna, ám ami ezen állt, az a josefstadti plébános atya címe volt, gondosan odaírva, hogy „keresd fel kislányom, ő majd biztosan segít”!
a kabátom legmélyebb korcában megtaláljam azt a gyűrött cetlit.
Imádunk Téged és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot! 
Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rablógyilkos volt.
A helytartó ezután újra kiment, és így szólt a zsidók népéhez: „Íme, az Ember!" És rámutatott a töviskoronás, vértől áztatott bíborruhában remegő Krisztusra. A főpapok és a nép mihelyt meglátták Őt, nem rendültek meg, hanem még hangosabban kezdtek kiáltozni: „Feszítsd meg! Feszítsd meg! Vére rajtunk és utódainkon!” Pilátus azt mondta erre: 
A katonák, miután Jézust keresztre feszítették, ruháit szétosztották egymás közt. Amikor a köntöse következett, mely varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. 
Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol a Getsemáne nevű kert volt. Ezt a helyet az őt eláruló Iskarióti Júdás is ismerte, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. 
Erzsébet előzőleg arról mesélt, hogy soha nem volt hiszékeny, és ha mégis valami rendkívüliséget érzett a lelke mélyén, akkor is a „kételyek kínja” gyötörte! Az ifjúkori élettörténetét ekként folytatta: „Így volt ez azzal az esettel is, amit most elmesélek!
Közben közeledett a Szentmise kezdésének ideje és amint levették az Urat a trónjáról, olyan gyönyörű fénnyel csillant meg, hogy egy sugara szinte a lelkem mélyére hatolt! Szinte elmerültem ennek fenségében, amikor hangosan e szavakat hallottam világosan: – Akkor megegyeztünk!
Visszaemlékezését így folytatta: „Egy hétig tartott ez a lelki kín és kínzatás. Akkor még nem tudtam, hogy valójában 'ki áll mögötte'! Arra nem emlékszem, hogy július 2-át követően jártam-e szentmisére, mert talán egy hétig rá se néztem a templomra! Aztán egy szép napon azon vettem magam észre, hogy betértem az Örökimádásba, így hát beléptem Mátray főtisztelendő úr gyóntatószékébe. Na persze a gyónást nem a szokott módon kezdtem, hanem egyfolytában csak zokogtam. Végül könnyek közt nehezen mégis csak kinyögtem, hogy nem akarok jó lenni. Az atya igen türelmes volt és csak akkor szólt, amikor kissé lecsillapodtam. Azt kérdezte, hogy miért? − Mert nem kellek Istennek − válaszoltam, és elmeséltem a történetemet. Ekkor megkérdezte, hogy más bűnöm van-e ezen kívül? Nincs! − vágtam rá, és ő ekkor csak annyit mondott, hogy »Édes fiam! Bizony jó, hogy több nincs, mert ennél nagyobb bűne már nem lehet valakinek!« Az atya a végén, nem ígértetett meg velem semmit, csak feloldozott. Csodálkoztam is, hogy penitenciaként csak egyetlen imát kellett elmondanom, hogy melyiket arra nem emlékszem, de nem sok imát ismertem úgyhogy biztosan az Üdvözlégy volt!
A Szent Lujza Intézet Ménesi úti Vincés Anyaházában végre komolyan vették a szándékát. A nagy fehér csákójú főnöknő, nem talált semmi kifogást a tiszta, de szegényes öltözékű jelentkezőn, és nemhogy lenézte, de anyai kedvességgel betessékelte a kápolnájukba és így szólt hozzá: „Leányom, mondjunk el egy Veni Sanctét és egy Ave Máriát. Várj meg itt a hátsó padnál, amíg én megkérdem az Urat hivatásod felől!”
Kézenfekvő volt, hogy elsősorban az 
(A Szeressétek egymást c. folyóirat 18. (2016) számában Asraf Benjamin cikkéből, valamint kivonat Mohamed Salmawy az AL-AHRAM Hebdo, Week of March 8-14, 2000. megjelent írása nyomán)
Az a páni félelem, amelyet a keresztények szervezett böjtölése minden alkalommal kivált, világos tanúbizonysága annak, hogy a koptok ellenségei igen félnek az így mondott imáktól, mert tudatosítják, hogy a keresztények Istenének valódi hatalma van, és képes megvédelmezni híveit. Márpedig az Úr hangsúlyozta az ima és böjt együttes erejét:
haláltól: 
‒ Tudod titkár testvér! Fiatal lánykoromban, az élet kérdéseire szinte csak a természet adott választ. Abban az időben ‒ talán 1927-28-ban lehetett ‒, önállóan éltem az életem, lényegében az utcán, jóllehet éjszakára már volt szállásom a Mária utcai nővéreknél. Erre egy gyóntató atya adott két pengőt az Örökimádás templomban.
Úgy is történt, és a szentéletű suszter ezt mondta a pátriárkának: "Csak ön, a püspökök, a papok és a diakónusok menjetek fel a dombra. Ott emeljétek magasra a Bibliát, a keresztet, fáklyákat és tömjénezzetek a négy égtáj felé. Ünnepeljétek meg a Szentmisét, és a könyörgésnél ismételtesd a néppel a "Kyrie Eleison"-t (Uram irgalmazz!), százszor Keletre, százszor Nyugatra, százszor Északra és ugyan így Délre! Az Eucharisztiát az egész nép töredelmes szívvel, térden, magasra emelt karokkal ünnepelje. Majd helyezzétek el a keresztet a domb csúcsán. Csinálják ezt háromszor, és meglátjátok Isten dicsőségét! Ez a Fény Anyjának parancsa! – fejezte be a suszter."
Ez a ló kisebb volt az átlagosnál, de nagy sörénnyel. A gazdája igen büszke volt rá és azzal dicsekedett, hogy „ilyen lova nincs senkinek!” Hát én nem is láttam hasonlót! Mondta is a kocsis, hogy milyen fajta, de olyan furcsa szó volt, hogy nem tudtam megjegyezni. Talán lengyel neve volt vagy efféle, de ebben sem vagyok biztos!
félvak remete
A Magyar Országgyűlés emléknappá nyilvánította március 27-ét, II. Rákóczi Ferenc Erdély és Magyarország fejedelmének, a Rákóczi-szabadságharc vezetőjének születésnapját (1676. márc. 27.). 
