Él-e az Egyház?
Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedéséből.
De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy sorra végig látogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol még méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök szemébe is mondta kereken a nép véleményét, "az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra".
A szerencsétlen plébánost nagyon megérintette a kegyetlen megismerés és a fejében egyre csak ezek a szavak visszhangzottak. Éjszakákon át imádkozott, mígnem kapott egy sugallatot és épp e gyarló vélemény nyomán találta meg a megoldást!
A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség hosszas szenvedés után elhunyt. A gyászistentiszteletet vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.
Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek, "mi lesz most? Mi történik itt?"
Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.
"Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem, és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségük halott és már reményt sem látnak az újjáéledésére. Szeretném azonban, ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégezni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem őket, hogy jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani. – ennyi volt a plébános beszéde.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett és gyászos komolysággal levette a fedelét s félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. – Így, maradt elég időm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus képe vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele minket. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a nyitott koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni a szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész Egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!"
