A Hajnal Szép Sugara

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott.

Légy te az első!

Vianney Szent János Szentmiséje

     Mindazok, kik abban a szerencsében részesülhettek, hogy a Szentmiséjén jelen lehettek, észrevehették azt az átalakulást, amely egész lényét áthatotta. S ennek annyira tudatában volt, hogy az árvaházi leánykáknak azt ajánlotta, hogy ne tekintse­nek a miséző papra!

Amikor a szent Ars-i plébános misézett, szemei tűzben égtek, s az arca lángba borult. Egyik ministránsa megfigyelte, hogy egész magatartása az elragadtatás összes ismertető jelét magán viselte. Az emberek ösztönszerűleg figyelték a lábait, hogy érintik-e még a földet.

Bevallotta, hogy az eucharisztikus színek elegendő táplálé­kot nyújtottak neki, mint ez több más szent életében is elő­fordult. „Ó, mily éhes lettem mise közben ‒ mondta egy al­kalommal bizalmasának, Lassagne Katalinnak. Amikor az áldozás ideje elér­kezett, így szóltam az Üdvözítőhöz: „Istenem, tápláld testemet és lelkemet! És az éhségem teljesen eltűnt!”

Az, hogy szentünknek voltak-e mise közben látomásai? Láthatta-e Krisztust?

Toccanier nevű káplánja szerint Ars-ban az volt az általános vélemény, hogy az Oltáriszentségben Vianney az Úr érzékelhető jelenlétének is örvendett. „Az átváltozta­tás után, amikor Urunkat ujjaim között tartom, teljesen megfeledkezem magamról” ‒ vallotta Vianney Szent János.

      A dolgok azonban korántsem mentek zökkenőmentesen! Miközben az Égiekkel szent párbeszédet folytatott, az értetlen és közömbös földiekkel kénytelen bajlódni. Az Úr Jézus böjtöt kért tőle, miközben egyre kilátástalanabbnak látta szerettei helyzetét. (Lásd IV/31) Az évek teltek, de egyben bonyolódtak is! Az egészségileg stabilizálódott özvegy fia újra munkába járt, de még mindig a hidegkúti házban húzta meg magát három gyermekével. Mindenképp előnyükre vált volna egy életmód- és környezetváltás. Egy önálló lakásra lett volna szükség, de erre pénz nem volt. A három kicsi ráadásul sorra csak betegeskedett, és bizony nagyanyjuknak szüntelenül ostromolnia kellett az eget. A gyermekek anyjához is könyörgött, hogy segítse meg három kis árváját. A tiszteletreméltó édesanya azonban megjelent Erzsébet asszonynak álmában, és kezeit szomorúan széttárva csak ennyit mondott: „Nem hoztam magammal!”

Az álom mélyen megérintette Erzsébet asszonyt és évekig elmélkedési tárgya maradt, mintegy az érdemszerzésben alulmaradt életek lehetséges „utófájása”. Keserűség töltötte el azon lelkek iránt, akik földi életükben kevéssé ismerték fel az égi vagyongyűjtés egyedülálló lehetőségét. A Szűzanyához könyörgött, akinek bátorító édesanyai szavait a saját szorult helyzetére is értelmezte. „Tekintsetek már Rám, és vegyétek igénybe közbenjárásomat, közbenjáró segítségemet! Én akarok  és tudok is segíteni...” (I/71). 

      A „nyert pénz” azonban csak annyira volt elegendő, hogy felfokozta Erzsébet asszony „szövetkezeti lakásra” irányuló ábrándjait, az összeg ugyanis kevés volt egy befizetésre. A dolgok azonban bonyolódtak! Az iskolában egy nevelői beszélgetés során szóba került a három Kindelmann gyermek lakás és anyagi helyzete. A lelkiismeretes igazgatónő – valami ráérzés folytán – megkérdezte, hogy kapnak-e a gyermekek árvasági segélyt? Tekintve, hogy ilyesmiről a nagymama még csak nem is hallott, az igazgatónő saját hatáskörében, beadvánnyal fordult a Kerületi Tanácshoz, amely végül egy évre visszamenőleg kiutalta a három gyermek utáni járandóságot. Ez az összeg, a „nyereménnyel” együtt már elegendő volt egy szövetkezeti lakáskiutalás finanszírozására és bebútorozására. Így vette meg az 'Albertfalvai' két és fél szobás panellakást.

Páduai Szent Antal eucharisztikus csodája

     A XIII. században Páduai Szent Antal, hogy a nép benső lelkiségét elmélyítse, rendszeres szentségimádást szervezett a templom előtti térre. Egy Bononillo nevű gazdálkodó, aki ismerten eretnek nézeteket vallott, gúnyolta Szent Antalt a „maradiságáért”. Ő azonban így válaszolt: „Olyan makacs vagy, mint az öszvéred. De ha elhoznád magaddal a szentségimádásra és öszvéred imádattal letérdelne az Oltáriszentségben jelen levő Teremtője előtt, akkor szakítanál-e tévhiteddel?”

Az eretneknek tetszett a kihívás, hogy végre az egész nép előtt bizonyíthatja a saját igazát! Azt ígérte, hogy harmadnap eljön az öszvérével, és ha az állat letérdel az Eucharisztia előtt, akkor ő megtér egész háza népével!

Az eretnek Bononillo ügyes fondorlattal nem adott enni az öszvérnek két napig. Harmadnap aztán egy nagy köteg friss szénát magával víve, megjelent a templom előtt a kiéhezett állattal, majd letéve a szénát, az öszvért elengedte, az azonban habozás nélkül Antalhoz ment, és két térde ereszkedve hódolt a Legszentebb Oltáriszentség előtt.

Mély megrendülésében az eretnek is térdre borult, és szakított tévhitével.

Bármerre jársz, bárhol is állsz,

mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott.

Légy te az első!

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 12  (1964-től 1965-ig)

     Sajnos, az utókor már nem láthatja Erzsébet asszony „saját kezűleg” (egy-két önkéntes mesterember segítségével) épített kis lakását. A szerény hajlék már befejezéshez közeledett, mikor két szomszéd is feljelentéssel fenyegetőzött. Az persze nyilvánvaló volt, hogy építési engedély nélkül épült. A jobb felőli (víkendházas) szomszéd (M), aki Palesztinából települt haza, igen határozott fenyegetést tett. Erzsébet azidőben eszperantót tanult magánúton, s a szószedetben egy bölcs mondásra talált: „Egy kis jóindulat, a legrosszabb szándékot is képes megenyhíteni.” Ekkor könyvével együtt átment a szomszédhoz és megmutatta neki. A férfi zavarba jött és másnap azon ajánlattal szólította meg szomszédasszonyát, hogy „felejtsük el az egészet, hiszen a házikó szebb, mint a régi tyúkól volt!” A másik telek felől is lényegében hasonló „eljárással” oldódott meg a feszültség. 

      1964. A pokol látomása, vagyis átélése. Erzsébet asszony legidősebb lányának elbeszéléséből tudjuk, az alábbiakat.

     1965-től, Erzsébetnek emberfeletti „hívásokkal és kihívásokkal” kellett szembesülnie! Egyfelől az Égiek állandó sürgetéseivel, az emberiséget mentő Szeretetláng ügyének továbbvitelére, másfelől pedig a „nagyanyai” kötelességtudat sürgető elvárásával, hogy semmiképp ne hagyja állami gondozásba kerülni fia három kicsi árváját (IV/31)! A jóságos nagymama, egyfelől saját sorsától kívánta megkímélni kicsi unokáit, másfelől pedig, az ateista állami neveltetés végzetes lelki következményeitől kívánta megóvni beteg fiának elárvult gyermekeit.

Franciaország, Bordeaux 1822
     A bordeaux-i eucharisztikus csoda szorosan kötődik a Pierre Noailles atya által 1820-ban létrehozott közösséghez, amely a mai napig aktívan tevékenykedik, különösen Ázsiában és Afrikában. A csoda a közösség megalapítása után 20 hónappal történt a Bordeaux-i Mazarin utcában található Szent Eulália-templomban. Delort apát, aki ezen a napon helyettesítette Noailles atyát, éppen áldást adott az Oltáriszentséggel, amikor Jézus megjelent az ostyában. Rengeteg hívő volt jelen, akik több mint 20 percen keresztül elmélkedhettek a szentségimádására kitett Oltáriszentségben megjelent Jézus előtt. Néhányan arról tanúskodtak, hogy hallották amint Jézust azt mondja: „Én az vagyok, aki van.”
Ezt az eseményt az egyházi hatóságok, és többek között D’Aviau bordeaux-i érsek is jóváhagyta, miután hallotta a csoda során jelenlévő egyik hívő tanúságtételét. Ma is látogatható az a kápolna, ahol a csoda történt, és hódolatunkat tehetjük a szent ereklye előtt.

(Balra az Úr jelenésének ábrázolását, jobbra a csodás monstranciát láthatjuk)

Bármerre jársz, bárhol is állsz,

mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott!

     A Szentírás szerint Dávid király családjából származó Máriának az angyal véget nem érő királyi széket ígér az Angyali üdvözletben.

     Csillagkoronával tűnik fel a Jelenések könyvének Napbaöltözött Asszonyaként.

     Az efezusi zsinat (431) a Szent Szüzet mint „Isten Anyját” a Királyok Királyának Anyjaként szentesítette.

     XII. Piusz pápa 1954-ben rendelte el Világ Királynője címét és ünnepét először május 31-re (a magyar Natália nővér magánkinyilatkoztatása nyomán), majd az Egyház később augusztus 22-re tette át .

     Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya — egyben a Világ Győzelmes Királynője —, egyúttal Magyarország Örökös Királynője, a Magyar Szentkoronának pedig jogos birtoklója. A Szent Korona tan a Regnum Marianum eszméjében tükröződik és a magyarság engesztelő küldetésében valósul meg.

Isten Anyja jogosan tart igényt arra, hogy királynőként ismerjük el és így is szólítsuk meg, így hódoljunk előtte. Fatimában a Szűzanya világosan ki is nyilvánította, hogy az utolsó időkben csak az ő Szeplőtelen Szíve segíthet az emberiségen.

     Nekünk magyaroknak jutott az a megtisztelő kiváltság, hogy a világ megmentésének eszközeit: a Natália nővér Magyar Engesztelése és a Szeretetláng túláradó kegyelmi eszközeit bízta ránk! »Magyarország nem pusztul, hanem tisztul!« (Nyilatkoztatta ki, mint a Világ Királynője Natália nővérnek)

     »Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat) és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy szívemen viselem az Ő és a Magyar Szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni, ez Szívem Szeretetlángja. Nagyon kérlek fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra.« (vö. Szeretetláng Lelki Napló I/37)

     Beigazolódni látszik Montforti Grignon Szent Lajos jövendölése: »Szűz Máriának az utolsó időkben mindinkább előtérbe kell lépnie irgalmassággal, erővel és kegyelemmel: irgalmassággal, hogy a szegény bűnösöket és eltévelyedetteket a katolikus Anyaszentegyházba vezesse és szeretettel visszafogadja. Erővel és hatalommal Isten ellenségeivel, a megátalkodott bálványimádókkal, szakadárokkal, mohamedánokkal, zsidókkal és istentelenekkel szemben, akik félelmetes módon látnak majd hozzá, hogy mindazokat, akik ellenük vannak, rábeszéléssel vagy fenyegetésekkel félrevezessék és elbuktassák. Utoljára pedig kegyelemmel kell közelednie, hogy Jézus Krisztus vitéz harcosait és hű szolgáit, akik érte küzdenek, bátorítsa és támogassa«. (Tökéletes Mária-tisztelet 50/f)

     És valóban, most az utolsó időkben személye egyre nagyobb jelentőséget nyer. Szomorú lenne, ha pont mi − az Ő Népe −, feledkeznénk meg istenanyai és királynői hatalmáról!

Franciaország, Avignon 1433
     Az avignoni eucharisztikus csoda a „Pénitents Gris” („Szürke vezeklők”) ferences konfraternitásnak otthont adó Szent Kereszt-templomban történt. A vezeklő közösséget a kegyes VIII. Lajos király idejében alapították. A csoda idején Avignon számított a kereszténység központjának, mert pápai székhely volt, és a palota hét egymást követő pápának adott otthont. Egy néhány napos özönvízszerű esőzés következtében a Sorgue és a Rhône folyók szintje veszélyesen megemelkedett, és végül 1433. november 30-án a víz elárasztotta Avignon utcáit. A szerzetestestvérek biztosra vették, hogy a Sorgue folyó partján álló kicsiny templomukat az áradó víz elpusztította. Mivel aggódtak az állandó szentségimádásra kihelyezett Oltáriszentség sorsa miatt, a rend vezetője egy másik testvérrel együtt csónakkal a templomhoz evezett. Elég küzdelmes volt megközelíteniük a templomot, ám érkezésükkor valódi csoda tanúi lehettek.
A templomot bár, jó méteres víz vette körül, a bejárattól az oltárig vezető út a Vörös-tengerre emlékeztető Mózesi módon tökéletesen száraz volt, amiként az Oltáriszentség sértetlenül állt a helyén. Elámulva a látottakon, a testvérek elhívták rendjük tagjait is, hogy tanúi legyenek ennek a csodának. A csoda híre azonban gyorsan elterjedt, és számtalan hívő és hivatali személy jött a templomhoz hála- és dicsőítő énekeket énekelve az Úristennek. A csodának több száz tanúja volt, és ezek tanúságtételét, vésett márványtáblán megörökítették.
A vezeklő testvériség tagjai úgy döntöttek, hogy a csoda évfordulójáról, ami Szent András apostol ünnepnapjára esik, minden évben megemlékeznek. November 30-án a mai napig összegyűlnek a testvérek a „Pénitents Gris” testvériség kápolnájában, hogy megemlékezzenek a csodáról. Az Oltáriszentség megáldása előtt a szerzetesek szent énekeket énekelnek Mózes hálaadó énekéből, amelyet a Vörös-tenger szétválasztása után énekelt: „Magasztalom az Urat, mert dicsőség övezi..." (Kiv 15,1-18)

Öt Sebről nevezett Szent Franciska

     Nápolyban született Anna Mária Róza néven. Már hétévesen kérte lelkipásztorát, hogy szentáldozáshoz járulhasson, aki meggyőződött a leány átlagot felülmúló hitbeli tudásáról, meg is engedte. Napi áldozó lett. 16 évesen apja férjhez akarta adni, de Anna Krisztust választotta Jegyeséül, s ellenállt. Az apa dühöngve megverte, majd bezárta egy szobába s kenyéren és vízen tartotta. Apja végül engedett, hogy lánya a ferences III. rend ruháját öltse magára, s ekkor vette fel az Öt Sebről nevezett Mária Franciska nevet. A név előre jelezte szenvedéseit. Elragadtatásban gyakran végigszenvedte Jézus kínjait, haláltusáját. Elnyerte a Szent Sebek adományát (stigmákat), prófétai és csodatevő képességet. Életének utolsó éveiben ágyhoz kötötte a betegsége, ezért nem tudott részt venni a szentmiséken. Gyóntatója észrevette, hogy a konszekrált nagy Ostya egy kis darabja egy kevés borral együtt állandóan eltűnt a szentmise alatt. Mária Franciska őrangyala vitte el, hogy szentáldozásban részesíthesse a szentet. IX. Piusz pápa iktatta a szentek sorába 1869-ben.

     

  – Begyik Tibor – (Minden idézet vagy közlés, csak a szerkesztő és forrás megemlítésével!)

Három szent kiváltsága az Eucharisztiával 2

     Régen a gyermekek nyolc éves korukban még nem járulhattak szentáldozáshoz, de Szent Gerard Majella ezzel nem tudott megbékélni, és olyan keservesen sírt, hogy megsajnálta őt az Úristen. Egyik éjjel Szent Mihály arkangyal a gyermek nyelvére helyezett egy Szentostyát, majd eltűnt. A következő reggelen Gerard boldogan és diadalittasan újságolta: „A tisztelendő atya nem engedte, hogy szentáldozásban részesüljek, de múlt éjjel Szent Mihály arkangyal maga hozta el nekem az Oltáriszentséget.” Olyan magaslatokat ért el az életszentségben, hogy olykor levitált!

Bicchieri Boldog Emília, aki megalapította a domonkos harmadrendet, mindig nagy szeretettel fordult az Oltáriszentség felé. Egy napon, amikor nagyon belefeledkezett egyik beteg nővértársának ápolásába, Emília csak a szentmise végére ért a templomba, így nem részesült szentáldozásban. Ezt felismerve az Úrhoz fordult bánatával, hogy nem vehette magához az Ő szent testét, mire csodálatos módon megjelent egy angyal, és szentáldozásban részesítette.

Cori Szent Tamás (1655-1729) 22 éves korában belépett a ferences rendbe, az orvietói Szentháromság kolostorban apostoli munkája során kitűnt a keresztény erények példamutató gyakorlásával. Számos csoda fűződik nevéhez, pl. élelmiszer szaporítás. A gyermek Jézus több Szentmise során is megjelent neki. Olyan bensőségesen el tudott mélyedni az Oltáriszentség imádásában, hogy gyakran levitált!

Szent-István napján      (Reviczky Gyula)
 
I.
 
Hatalmas, bölcs, előrelátó
Jézus tanát megismerő;
Néped' pogányságból kiváltó,
Te jóság, bölcsesség, erő!...
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
Nem szülnek hosszú századok:
Első királya magyaroknak,
Áldassék áldott jobb karod!
 
Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn' e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
Hiába vívták ekkorig:
A vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.
 
Ha néha hallád is fohászát,
Midőn kitört az érczkebel,
Panaszkodón, hogy ős hazáját
Egy rosszabbal cserélte fel:
Véres csatákban, végveszélyben
Azért nem ingott, csüggedett;
Mint büszke czédrus, oly kevélyen
Állott meg századok felett.
 
S lesz még idő, jön még olyan nap,
Midőn, dicsőséges király,
Hatalmát a rég' vert magyarnak
Majd nem gyöngíti belviszály,
Ha majd a népek viharába'
Csak a te koronád nem ing,
S a magyarok fölkent királya
Magyar király leszen megint!
 
II.
 
Magyarok első szent királya,
Hitetlenből hívőt csinálva,
A honszerzés másik felét,
Mely még dicsőbb, te végezéd.
 
Körülhordatva a keresztet,
A kóbor lábat, kósza kedvet
Egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!
 
Ím, ezer éve fenragyog már
A szent kereszt és áll az oltár,
Honnan tömjénfüst és ima
Hozzád repül, Isten fia.
 
Üdvünk sehol se volt, csak épen
A megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.
 
Élünk, vagyunk már ezer éve
Sok harcba', sok viharba', vészbe',
S míg a kereszt marad jelünk,
Dicső király, el nem veszünk!
 
III.
 
Dicsőség szent jobb kéz,
Balsorsban reményünk;
Tanúja, hogy nincs oly vész,
Melyet túl nem élünk:
A magyarnak légy kalauza váltig
Egészen a boldog Kánaánig.
 
Békülőnek békejobb,
Küzködőnek támasz.
A ki téged félredob:
Bajba' meg nem áll az.
Ezer éves szent ereklye, érd meg
A boldogabb újabb ezer évet.
 
Büszke, bátor öntudat
Emelje hazánkat.
Te mutasd meg az utat
A magyar királynak,
Hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
Ő folytassa, végezze dicsőbben!

Boldog az a nemzet, melyet az Úr örökségül választott magának. (Zsolt 32,12)

     Augusztus 20, az egyik legősibb magyar ünnep, amely Szent István királyunk sírjának 1083. augusztus 20-án Szent László parancsára való felnyitására emlékezik. A Hartvik-féle feljegyzés szerint az exhumáláskor a szent uralkodó jobb kézfejét épségben találták. Augusztus 20, évszázadokig törvénynap volt, majd az államalapítás ünnepe.
Szent István öröksége felmérhetetlen, mert máig ható és hatalmas volt a szervező munkája, mely  komoly büszkeségre is okot adó! Pl. az istváni törvénykezés a maga korában a legfejlettebbek közt volt közel-távol e térségben, hiszen a törvények kétharmada önálló jogalkotás terméke, nem pedig nyugati átvétel. (A számok és paragrafusok barátai kedvéért: 56 kapitulumból 5 fejezetben teljes, 2-nél részleges, 11-nél esetleges az idegen hatás. Például a cseheknél sokkal több az idegen átvétel, a lengyeleknél az egész törvénykezési procedúra későbbi.)

Hadvezérként István az egyetlen a magyar történelemben, aki nemhogy háborút, de csatát sem vesztett.
Ráadásul István nemcsak a háborúk, de a békekötések győztese is volt. Az egyházszervező munka is komoly rátermettséget bizonyít. Összehasonlításként: az első lengyel király, Vitéz Boleszló (967-1025) kezdetben csak a német szervezettől függő egyházat tudott kialakítani, Csehországban az első érsekség csak a XIV. sz. derekán jött létre.

Mindemellett István az első az egész történelemben és a szent királyok sorában, aki nem mártírként érdemelte ki a szentté avatását, hanem csupán tevékenységével és egyéniségével.

  Kegyetlenségéről szóló történetek egyfelől a "Szent" jelzőt kiirtani szándékozó protestantizmus terméke, vagy felnagyítása. Másfelől történelmi tény, hogy csak első vonalas ellenfeleivel szemben volt kérlelhetetlen, ezzel szemben pl. az Ajtony-fiak, vagy a Koppánnyal szövetséges Vérbulcsú-utódok tovább élhettek maradék birtokaikon.
Ráadásul teljesen hamis azt állítani, hogy István a „múltat végképp és nyomtalanul eltörölni” elvét követte volna (ez épp azokra áll, akik ezt próbálják besulykolni a magyarság fejébe)!. Számtalan struktúra megmaradt: a tinó mint fizetőeszköz büntetéspénzként való alkalmazása, a keletről hozott ötös számrendszeren alapuló, a nyugati vérdíjtól eltérő magyar büntetésrendszer (vérbosszú helyett kárpótlás fizetése). Ősi szokás az is, hogy az ősök tiszteletére szentelt tűzhelyeken örök tűznek kell lennie (ezért mentették fel a tüzet őrzőket a templomba járás kötelezettsége alól). De az István korában létezett faluközösség büntetőjogi felelőssége is a régi törzsi-nemzetségi szervezet nyomait őrizte. Viszont tény, hogy szent királyunk törvényeivel betiltotta a nép körében elterjedt pogány szokásokat, amiként meglévő, de az egyetemes hittől különböző keresztény hitelemeket is a Római  Anyaszentegyház krisztusi tanításához egységesítette. A pápához – mint Krisztus földi Helytartójához – való hűséget, az állam minden alattvalójára nézve kötelezővé tette. Szent István nevéhez tíz egyházmegye megszervezése kötődik, melyek élére – (teljesen egyedülálló módon) pápai felhatalmazása révén – saját maga állíthatott érsekeket, illetve püspököket, ezért kapta a pápától az Apostoli Király jelzőt, ill az Apostoli Kettőskereszt jelképének a használatát.

     A kitűnő hadviselő és belső ellenfelein győzedelmeskedő, erőskezű és szent uralkodó 1038-ban 63 éves korában hunyt el.

     Államalapító királyunk ünnepe kereszténységünk és magyarságunk megélésének kiemelt ideje. Szent Istvánnak a fiához írt intelmeiben egy olyan állameszme rajzolódik ki, aminek alapja a Krisztusba vetett hit megtartó ereje, a nemzeti értékek és hagyományok megőrzésének fontossága. Tehát Szent István öröksége az az eszme, hit, hűség és tudatos akarat, amely a magyarság megmaradásának máig is egyetlen "receptje"! 
Mert politikusként és apostolként is a legkiválóbb volt, elsőként ismerte fel ugyanis, hogy egy államot – de bármilyen emberi közösséget is – egyedül a keresztény tanítás és erkölcs képes tartósan fenntartani. 

     A Magyar Királyság nemcsak kitűnt a Pápa iránti hűségével, de az Egyház és Európa legszilárdabb bázisává vált, egyben a mindenkori államszervezés példájává.

     Szent István személyéhez szorosan kötődik a Magyar Szentkorona eszmeisége, melyet a szent-istváni Ország és Koronafelajánlás által államjogilag érvénybe lépett a Szentkoronának, Nép- és Országbirtoklási kiváltsága is magasztosít!
     Nem szabad felednünk, hogy a Magyar Szentkorona nemcsak a magyarság felé – vagy számára – volt "jogiszemély státuszú", hanem például még a pápaválasztásra is vétójoga volt! Ez történt 1903-ban, amikor XIII. Leo utódjául államtitkárát, a szbdkmves Mariano Rampolla del Tindaro (1843-1913) kardinálist szánták a pápai trónra. Az utolsó pillanatban, Ferenc József osztrák császár és magyar király, a Magyar Szent Korona jogán a krakkói érsek révén – Jan Puzyna bíboros – vétót jelentett be Rampolla jelölése ellen. Ezt követően kerülhetett a pápai trónra a velencei pátriárka Giuseppe Sarto, X. Piusz, akit aztán XII. Piusz pápa 1954. május 29-én szentté avatott. 

     Érdekesség (és nagy titok), hogy X. Piusz első rendelkezései közt szerepelt az, hogy az 1904. január 20-án kibocsátott Commissum nobis kezdetű konstitúciójában kiközösítés terhe mellett megtiltotta a vétóemelést, majd az év karácsonyán a Vacante Sede Apostolica konstitúcióban összefoglalta a pápaválasztás egyedüli törvényes rendjét.
     Szent X. Piusz személye és pápasága Isten rendkívüli ajándéka volt, különösen azon veszély tudatában, amit a szabadelvű Rampolla kardinális megválasztása jelenthetett volna a keresztény világra!

A Szentkorona, nemcsak a Magyar Államiság jelképe, hanem a Keresztény Magyar Államiság őrzője is, hiszen páratlan tisztségében a Szent Szűz Koronája is! Ez annyira így van, hogy     a Mária-képeket és szobrokat semmilyen nemzeti koronával nem szabad ábrázolni, megkoronázni, ez kizárólagosan csak a Magyar Szentkorona esetében engedélyezett egyházjogilag! Más nemzetek a Mária-képeiket, szobraikat kizárólag szimbolikus királyi jelvénnyel ábrázolhatják (Coronation Canonica)!

Szent István királyunk nemzetközileg is ünnepelt liturgikus Szent, ám halálának napját – Magyarországon kívül (Szűz Mária Mennybevételének 15-i ünnepe miatt) –, augusztus 16-án tartják!

Írásomhoz felhasználtam tbk. a - http://konzervatorium.blog.hu/2010/08/20/istvan_08_20_ezertiz_ev_alapjai - honlap részleteit!)

     A nemzettudat három éltető alappillére:

a Szentistváni Örökség, a Szentkorona-  és a Regnum Marianum eszméje! 

Amint ez tudatosodik a szívekben és a lelkekben - Magyarország feltámad!

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 9 (1948-től 1951-ig) 

     Az államosításig még viszonylag kiegyensúlyozott volt az életük. Kezdetben még alkalmazták Erzsébetet adminisztrátorként (férje hivatalában) az Állami Kéményseprő Vállalatnál, ez azonban nem tartott sokáig! A cégnél, végül minden volt mester hozzátartozóját „B-listáztak”! Ezzel, kereset nélkül maradt a család. Erzsébet asszony állást nem kapott és hetedmagával ott állt megélhetés nélkül, teljesen kisemmizve az indulóktól hangos „népidemokráciában”! 

     Minden családanyai ügyesség ellenére hamar felélték tartalékaikat, és most ismerték fel igazán Károly bácsi előrelátását az 1000 négyszögöles kerttel, mely egyedüli létalapukká vált. A termő gyümölcsökön kívül, zöldségeket, krumplit, sőt az állatok számára kukoricát is termeltek! A mindennapi „egyforintos” kenyér árát és a rezsit kezdetben lószőr-szitavászon-, majd gépi és kézi harisnyakötéssel igyekeztek megkeresni. Hol egyikre, hol másikra volt igény! A legnagyobb lány kézzel kötött pulóvereket, melyeket szövetkezeteknek és házalóknak adtak el. Erzsébet később kendőt festett, sőt különféle hímzéseket is elvállalt. Az un. házi tevékenységek azonban nem biztosították a hét tagú család megélhetését. Erzsébetnek mindenképp „rendes” fizetés után kellett néznie. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ez sikerült is, ha ugyanis felvették valahová, hamarosan – úgymond – „klerikális beállítottsága” miatt „utána nyúltak”! Ez abból is kiderülhetett, hogy mindenkit követett az un. „káderlap”, amiben jegyezve volt minden, ami felkeltette a kommunisták figyelmét! Erzsébet asszony lapjára hamarosan rávezették: a Mindszentyt elítélő irat aláírásának megtagadását, hogy gyermekeit beíratta a hittanra, a "békekölcsönre nem volt pénze és hogy hiába osztották be vasárnapi munkára, a szentmisét a család soha nem mulasztotta el!

1950. novemberének  végén emberileg teljes volt a kilátástalanságuk. Erzsébet asszony a Fogaskerekű vasút végállomásánál, két utas beszélgetésére figyelt fel, akik a szabadsághegyi traktoriskolai állásról beszéltek. Nehezen találta meg, mert mint kiderült az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció államosított épületéről volt szó. Itt néhány hónapra állást talált, mint szakácsnő. Jóllehet ilyen képesítése nem volt, de abban az időben, megsemmisült irat indokával bemondásra is elfogadtak szaktudást. Erzsébet ezt egy jóindulatú adminisztrátornak köszönhette, aki átérezte képtelen helyzetét. Elbocsátását viszont a helyi párttitkárnak köszönhette, aki „klerikális beállítottsága” miatt zavarta el.

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 8 (1944-től 1947-ig)

     1944. Amint Pesthidegkútra beértek a szovjet csapatok, a Kindelmann családnak ki kellett költöznie otthonukból egy utcavégi két és félszobás házba, mivel a kertjükbe „messzehordó lövegeket” telepítettek. Kétszeresen is feldúlták a gyümölcsöskertet, részint az ágyúk miatt, részint mert egy kertaljai szomszéd-cseléd feljelentette őket az oroszoknál, hogy bort ástak el a kertben, a padláson pedig aranyat rejtegetnek. Természetesen, nem találtak semmit. Károly bácsi isteni csodának köszönhette, hogy az előbbi keresése miatt, agyon nem verték vallatás közben. Persze ő és családja "nyugalmát" a nyelvtudásának is köszönhette, mivel jó kapcsolatot tartott az orosz parancsnokkal, akit még a gyerekszoba melegébe is befogadott, ugyanis jobbnak látta, ha nem a saját legénysége körében tölti az éjszakát.

     1946. február 2-án, Károly bácsi már nagyon beteg volt. Őt hátrahagyva, Erzsébet asszony gyertyákkal, elment a remetei szentmisére mind a hat gyerekkel. 

Négy szent kiváltsága az Eucharisztiával 1

Montepulcianói Szent Ágnes domonkos nővér gyakran kiment a viterbói kolostor kertjébe, hogy egyedül imádkozzon egy olajfa tövében. Egy vasárnap reggel már hajnalhasadtától imádkozott elmélyülten, és csak órákkal később eszmélt fel, hogy ünnepnap van, és részt kell – azaz kellett volna – vennie a kolostor ünnepi szentmiséjén. Az Úr angyala azonban eljött hozzá, és hozott neki egy Szentostyát, hogy szentáldozásban részesüljön. Ez az eset többször is megismétlődött.

Montefalcói Szent Klára életrajzírója a szentté-avatási iratok között a következő történetet idézi fel: „Egy napon Klára a liturgián használt kórusruhája nélkül járult szentáldozáshoz. Giovanna nővér erre gorombán ráripakodott, mondván: »Menj el innen, nem akarom, hogy szentáldozásban részesülj.« E szavak hallatán Klára ráébredt, hogy nincs rajta a kórusruhája, és annyira elkeseredett, hogy szobájába visszatérvén keserves sírásra fakadt. Amint könnyei közt imádkozott, megjelent előtte Krisztus, átölelte őt, szentáldozásban részesítette és megvigasztalta.”

Folignói Szent Angéla a következőkről számolt be: „Egy alkalommal láttam Krisztust gyermek képében, aki ugyanakkor hatalmasnak és felségesnek látszott. Úgy láttam, mintha a trónján ülve valamit tartana a kezében, ami a hatalom jelképének tűnt. [...] Azután, amikor a többiek letérdeltek én nem tettem. Már nem tudom, hogy odafutottam-e az oltárhoz, vagy mozdulni sem tudtam az elragadtatástól és csodálattól, de nagyon sajnáltam, hogy a pap olyan hamar visszatette az Ostyákat az oltárra.”

Montieri Boldog Jakab hosszú időn keresztül élt úgy, hogy csak az Eucharisztia táplálta őt. Az is előfordult, hogy Jézus maga részesítette őt szentáldozásban. A 16. század elején egy festő meg is örökítette a jelenetet, ahogy Jézus szentáldozásban részesíti Boldog Jakabot.

Nem a felvilágosultság adja meg az ember értékét, hanem a hit és szeretet által indíttatott cselekedet

     A „felvilágosodás elmélete” képes haladónak ítélni azt, ami valójában rémálom, és maradinak elkönyvelni azt, ami az emberiség igaz javára válna. (57) Soha nem borult akkora sötétség az emberiségre, mint épp a felvilágosodás által! (214)

     A felvilágosodás nevében az európai filozófia elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét, mintha Isten nem létezne, ezáltal a jó és rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi mérőpontja, így maga dönti el, mi a jó és a rossz! Ennek veszélyeit, épp a totalitárius ideológiák mutatták meg! Ha az ember Isten nélkül dönthet, akkor úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg lehet semmisíteni, miként azt a kommunizmus és a nácizmus meg is tette! (…) Ma is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása, ráadásul erről választott parlamentek döntenek – melyek paradox módon –, éppen az emberi haladás nevében teszik ezt!  (II. János Pál) (391)  'Felvilágosodott' nézeted: elsötétíti az életed! (535)   Forrás: Begyik Tibor OCDS, Útravaló Húzó, Magánkiadás

Magyarország, SZERETETLÁNG kb. 1975

     A Szeretetláng kiváltságoltja, Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony nagyon beteg volt, és nem tudott elmenni naponta a Szentmisére. Annyira vágyakozott az Úr Szent Testének vételére, hogy lelke mélyén megszólalt Jézus, és ezt mondta: Kislányom! Hogy csillapítsam éhségedet utánam a Szentáldozásban, betegséged napjaiban minden első falat kenyér, amit aznap magadhoz veszel, az Én Szent Testemként veheted magadhoz! Mert „az átlényegülés egyszer s mindenkori jogát Istenségem fenntartja (...) én az első falat kenyérben, melyet elfogyasztasz, átlényegülve benne vagyok” (IV/23–26) A kiadott Lelki Naplóban, ez nincs benne, a hiánya […] van jelölve!

Erzsébet asszony ettől a szeretettől annyira megrendült, hogy méltatlansága tudatában nem volt hajlandó kenyeret enni, helyette kekszet, vagy pogácsát evett! Egy nővér ismerőse, mikor ezt tőle meghallotta, ezt válaszolta kis mosollyal: „Ó Erzsébet, mit gondolsz? Amikor a börtönben meglátogattuk az ártatlanokat, ugyan bizony hogyan vittük be az Oltáriszentséget? Mint búzalisztből készült keksz-, vagy pogácsa formájában?!”

Erzsébet asszony elszégyellte magát, és azontúl minden első falat búzakészítménynél bensőségesen keresztet vetett. (Titkári emlékezés)

    „Jézus Krisztus egész gazdagsága minden ember számára hozzáférhető és minden embernek javára válik.” Krisztus a maga életét nem önmagáért, hanem értünk élte: értünk emberekért, a mi bűneinkért, a mi üdvösségünkért egészen haláláig és végül föltámadott a mi „megigazulásunkért” (Róm 4,25). Most is „közbenjárónk az Atyánál” (1Jn 2,1). Mindazzal, amit egyszer s mindenkorra értünk átélt és elszenvedett, mindörökké jelen van „Isten színe előtt”. (ÚK 519)

A katasztrófákat nem Isten viszi végbe, hanem egyenes következménye a bűnök sokaságának, melyek feldobott kövekként hullanak vissza az emberiségre.

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 7 (1939-tól 1943-ig)

     A vasárnapi szentmisékre a gyerekek anyjukkal mentek Remetére, vagy a Kertvárosi Szent Lélek plébániára, melynek építésére a család jelentős összeget adományozott. Az akkori plébános fel is kínált nekik egy családi sírhelyet, Károly bácsi azonban elhárította a gesztust, úm. nem akarja tudni, hogy hol lesz a sírhelye.           (Közbevető megjegyzés: Az, hogy a Kindelmann házaspárnak mégis márványtáblás sírhelye van az altemplomban, ez Károly bácsi egykori barátjának - Tamás József, volt kalocsai líceumigazgatónak - köszönhető, aki nyugdíjasként Ady-ligeten lakott.1959-60 felé, a misézésen kívül besegített a Szentlélek templom könyvelésébe is, és egy alkalommal feltűnt neki, hogy néhai barátja amellett, hogy hatalmas összeggel támogatta a templom építését, még sincs kriptája. Felhívta erre Kenéz Rudolf esperes-plébános figyelmét, aki maradéktalanul intézkedett. Tekintve, hogy ismerte és tisztelte Erzsébet asszonyt, aki éveken át a bal oldali első sor első helyén tartotta csendes szentségimádását, így a dupla-koporsós sírhelyet aszerint jelölte ki, hogy az közvetlenül a padozat alatti részre essen. El is készíttette a márványtáblát a Kindelmann házaspár nevére, (tehát Erzsébet nevére is!).  Az édesapa újratemetésére azonban még várni kellett, mert a Kádár-kormány akkori rendeletei szerint, még nehezen engedélyezték a templomi temetkezéseket!)

     Károly bácsi minden nap elmondta a rózsafüzért – németül – lehetőleg a hidegkúti templomban, ahová még télen is elsétált, hogy nagykabátban beüljön az Úr elé. Vasárnapi szentmiséit is ott hallgatta, mert német nyelven is volt, a helyi sváb lakosság miatt. 

     Esténként elmaradhatatlanul együtt imádkozott az egész család, a szokott karosszékében ülő édesapával! Az imát lelkiismeret vizsgálattal kezdték, bocsánatot kérve a másiktól. (I/91) A kezdéskor mindig a másodszülött kisfiú gyújtotta meg a családi oltár gyertyáit, melyen a lányok gondozták a virágokat. Decemberenként a nagyobbak rorátéra jártak és  izgalommal készültek a Karácsonyokra. A Szentlélek templom plébánosa Dr. Bozsik Pál prépost, már ősszel felkérte tehetségesebb híveit, hogy készítsenek egyszerű ajándékokat a kevésbé módos gyermekek részére. Ezek egy része ajándékként-, más része „karitasz vásár” keretében eladásra került. Ebből anyagi támogatás is jutott jónéhány családnak. Ahogy közeledett a szenteste, a polcon úgy szaporodtak a csecsebecsék, textilmaradékokból való bohócok, vadgesztenye figurák gyapjúfonal hajjal és „kötözött babák” selyempapír ingecskékben. De saját maguk számára is serénykedtek! Papírból „szalmát” vágtak zenélő betlehemi jászolukhoz, ám mindenki csak annyi „szalmaszálat” tehetett bele a Jézuskának, ahány jócselekedete volt!

     Egy ilyen várakozással teli, a karitasz vásárra készülős estén az édesapa nem volt otthon, s az ablakuk alatt kívülről csoszogás, motoszkálás hallatszott. Erzsébetet félelem fogta el. Györgyikével ketten kiléptek az ajtón megnézni a gyanús zaj okát. Az esti szürkületben kékesen ragyogó puha szűz havon, hatalmas lábnyomok voltak láthatók a gyermekszoba ablaka alatt, melyek sehonnan se jöttek és az ablak végén egy méternyire, véget is értek! Erzsébet napokig a hatása alatt volt. A gonosznak bizonyára nem tetszett, hogy a „szeretet apró cselekedeteivel” várták a Szent Családot. Talán meg is sejtett valamit abból a végzetes „megaláztatásából”, mely ebből a házból éri majd a távoli jövőben! Tenni, azonban nem tehetett semmit, mivel védve voltak Krisztus a mi Urunk által!

     Az esetet követő másnap, még a legkisebbek is elmentek a rorátéra, pedig nagyon szerettek aludni! Apjuk, amint meghallotta a történteket, csak ennyit mondott: - „Látjátok? Így lehet a sötétet világossá tenni!” - Károly bácsinak máskor is voltak ilyen sokatmondó kijelentései. 

      Az említett Pál atya, 1938-ban a családot beszervezte a „Jézus Szíve Családfelajánlásba”. Ennek kötelmeként, minden pénteken a piros mécsesű Jézus Szíve kép előtt közösen megújították felajánlásukat, elvégezve a Litániát is.

 A karácsonyfát mindig az édesapa díszítette. A szenteste előtti délutánon a gyerekeknek mindig aludniuk kellett volna, ám ez egyre ritkábban sikerült, mivel oly szívdobogva várták a Jézuskát. Mikor aztán este hét óra körül kinyílt a nappali kétszárnyas ajtaja, kórusban énekelték a „Menyből az angyalt”. Az ajándékbontás utáni vacsorát követően, Erzsébet asszony a nagyobbakkal elment az éjféli misére. 

      Az 1942-es karácsony azonban különlegesen szép ajándékot hozott a családnak, megszületett a hatodik testvér, egy gyönyörű kisfiú, aki annyira szép volt, hogy egy kis jászolfélében betették a karácsonyfa alá. Valójában, ekkor érezhette magát utoljára felhőtlenül boldognak a család. 

     A 40-es évek kezdetétől az édesapa már egyre többet betegeskedett, melyet nem a kora indokolt. Vastagbélrákja volt. 54 évesen született az első-, és 64 éves korában született a hatodik gyermek. Egyre súlyosbodó állapota ellenére rendkívül jóságos, bölcs, humoros és játékos ember volt, az a tipikus „örök gyerek”! Az édesapa – mint már említettük –, kitűnt a rászorulók iránti együttérzésben. Egy kilenc gyermekes postás családnak, nem csak évente megvette a téli tüzelőt, de mindig állta karácsonyi költségeiket is! Ez a gyermekek számára nemcsak jó példa volt, de maradandó élmény is. 

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 6 (1933-38-ig)

    1932 és 1942 között, házasságukból hat gyermek született. A gyermekek születése; év, hónap és nemek szerint: 1932. III. (lány); 1934. VIII. (fiú); 1935. XII. (lány); 1937. II. (lány); 1938. X. (fiú); 1942. XII. (fiú).

    A második gyermek hat hónapos volt, mikor 1935 február 2.-án (!) egy szép kis házat vettek a Remetei úton, melyet Erzsébet „tündérlaknak” nevezett, és a boldogságtól szinte hetekig alig tudott megszólalni. Felhőtlen öröme azonban nem tartott sokáig, röviddel ezután újra áldott állapotba került. Kilenc hónapon át élet és halál között volt. Egy hónapig vajúdott, de a megváltó öröm helyett, folytonos aggodalom érkezett a kis jövevénnyel, aki nem fejlődött és három évig kórházról-kórházra küzdöttek az életéért. Az orvosok sorra lemondtak róla, amikor azonban a gyermek betöltötte a 3. életévét, hirtelen csodamód, erőre kapott. Erzsébet minden ízében megélhette, hogy mi az „édesanyai aggodalom”! Nem csoda, ha később oly mélységesen átérezte az Égi Édesanya értünk, gyermekeiért aggódó fájdalmát! (A további három szülésével már nem volt gond.)

1938-ban a családfő a Hármashatárhegy alatti parcellázásból, (az akkor Haraszt-, a későbbi  Harmatcsepp utcában /1961-től!/) vett egy 1000 négyszögöles gyümölcsöst, melyre 1939-ben felépült az ötszobás ház. Mindenkinek tetszett, csak Erzsébet sírt vigasztalhatatlanul, mert talán előérzete volt majdani szenvedéseit illetően, melyek az új családi házban érik majd! 

    A családnak volt egy háztartási alkalmazottja, egy vidéki leány, Györgyike, akit nem cselédként, hanem családtagként kezeltek. A családban mindenki segített mindenkinek, de volt amiben az édesanya soha nem engedett, ilyen volt a padlás víztartályának (saját kútjukból való) feltöltése, karos pumpálással. Eközben ugyanis Erzsébet mindig elmondta a Szűzanya kis Zsolozsmáját.

    Valóságos családi ünnep volt minden vasárnapi ebéd. Étkezés után, rendszerint az anya felolvasott a 'Szív újság'-ból, vagy a 'Ferences Missziók'-ból. Ezt követően a férj és feleség dominóztak néhány partit, és ebben váltakozó volt a szerencse. A gyermekek eközben szintén olvasgattak egymásnak és igyekeztek jók lenni, mert valamennyiüknek volt egy kis „lelkiismeret füzete”, melybe még a kicsik is berajzolgatták jó pontjaikat. A gyerekszoba sarokpolcán Kis Terézke szobra állt, alatta egy persellyel, melybe a csemeték, a szülőktől és vendégektől kapott filléreiket gyűjtötték egy-egy pogány gyermek váltságdíjaként. Ezt októberenként (Missziós Vasárnap) fizették be a Missziós Nővéreknél. Esténként Erzsébet felolvasott a Ferences Missziók-, vagy a Lourdesi Életből, majd együtt megbeszélték a hallottakat. (Vö I/7-8)

Magyarország, SZERETETLÁNG. Visszaemlékezés 1930-ra

Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás kiváltságoltjának élete rendkívül embertpróbáló volt. Amellett, hogy 1913-ban született 13. gyermekként, tizenhárom éves korában teljesen árva maradt. Még a nevelését felvállaló nagynénje is meghalt 1928-ban. Úgyhogy 1930-ig teljesen hajléktalanként tengődött Budapest VIII. kerületében. A kiragadott történet innen kezdődik.

1930. őszén történhetett, hogy a felhőszakadás elől beültem az Örökimádás templomba (Ld alúl). Ezt persze naponta megtettem eső nélkül is, de ez alkalommal valahogy rettenetesen csüggedtnek éreztem magam az életem kilátástalansága miatt. Az Oltáriszentség a szokott trónjára volt kihelyezve, gyönyörű csillogó monstranciában. Szinte körbenézett az embereken és olyan érzésem támadt, hogy engem néz, csak néz, mintha várna tőlem valamit. Ez annyira határozott érzés volt bennem, hogy el kezdtem magamban Hozzá beszélni: – Nézd Uram az én semmiségemet és nyomorúságomat! Láthatod a kilátástalan helyzetemet, úgyhogy megkérlek, vedd Szent Kezedbe az életemet!

Közben közeledett a Szentmise kezdésének ideje és amint levették az Urat a trónjáról, olyan gyönyörű fénnyel csillant meg, hogy egy sugara szinte a lelkem mélyére hatolt! Szinte elmerültem ennek fennségében, amikor hangosan e szavakat hallottam világosan: – Akkor megegyeztünk!

Én meg körül néztem, hogy vajon ki mondhatta és akkor figyeltem fel, hogy előttem két férfi térdel. A jobb oldali épp ránézett a társára. Ebből gondoltam, hogy ezek most valamiben megegyeztek!

Ezt a jobb oldali férfit el is neveztem magamban Széphangúnak! Mert az a hang olyan rendkívüli erőt árasztott reám, olyan csodálatosan szép, határozott és megnyerő volt, így mondom: megnyerő, hogy a széphangút, ezek után mindenütt kerestem!

Egy alkalommal a Sárkány utcai cipésztől jött ki éppen és valami nézeteltérése lehetett a suszterral, mert az ajtóból így szólt vissza: „Ne is haragudjon ez egy talpalásért túl sok!” És ekkor, szinte megdermedtem, mert annyira kiábrándító volt az az erős hang, ami a mérges férfitől elhangzott. Ez semmiképp nem hasonlított ahhoz, amit neki tulajdonítottam!

Ha valaki látott, nem tudom mit hihetett, mert szinte támolyogtam, legalábbis igen óvatosan raktam a lábaimat, hogy el ne essek! Beültem a templomba, és csak merengtem és se sírni, se imádkozni nem volt készségem. Annyira hatása alatt voltam még a csalódásnak, és természetesen a „szép hangnak”!

Még mindig nem mertem azt hinni, hogy az Úr Jézus hangja volt, de ennek gyanúja egyre csak erősödött bennem, mert szinte érződött, hogy az életem imbolygó hajóját, valami titokzatos áramlat a biztos kikötő felé sodorja!

Az ezt igazoló első mozzanat az volt, hogy amikor kimentem a templomból, egy addig még sosem látott koldusasszony kéregetett karon ülő gyermekével. Én, meg aki szintén „koldus” voltam, akartam adni nekik egy-két fillért, de a ruhám és a kabátom összes zsebét végig matattam, mire találtam két fillért, meg egy darab papirost. A pénzt odaadtam, a cédulát meg közömbösen elolvastam mielőtt eldobtam volna, ám ami ezen állt, az a josefstadti plébános atya címe volt, gondosan odaírva, hogy „keresd fel kislányom, ő majd biztosan segít”!

Hát nem vagyok sírós, mert az élet megedzett, de bizony dőltek a könnyeim ezen a figyelmességen! Mindjárt tudtam – nem csak sejtettem –, hogy bizony az Úr hangja volt, válaszul a felajánlásomra! Az Úr hozta elém a koldus asszonyt is, amiként Ő irányította a kezemet is, hogy a kabátom legmélyebb korcában megtaláljam ezt a papírt, melyet előző évben, egy vincés nővér csúsztatott a zsebembe.

Megjegyzés: A Krisztuskirály egyházközség plébános valóban segített Erzsébeten, és tbk. állást szerzett neki és a templomi énekkarban ismerte meg a férjét is!

Magyarország, SZERETETLÁNG 1962

     Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony, hat gyermekes családanya (1913-1985) a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás kiváltságoltja, 1961-től egészen egyedülálló égi párbeszédekben részesült.

Az üzenetek célja az egész emberiségre kiterjedő lélekmentés, Mária Szíve Szeretetlángjának többletkegyelmi HATÁSA által!

Lelki Naplóját, mely a lelki irodalom gyöngyszeme, egyházi jóváhagyással 2010-ben adta ki a budapesti Szent István Társulat.

„Leánykám, ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a Szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti mégsem vigyáztok rá! Van-e szülő, aki többet szenvedett, mint én?

Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe.

Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen (külső alá), szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy tőlem ne féljetek.

Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek - vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenvedett gyermeke új ruhája megszerzéséért, és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap csak ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a szívükbe fogadtak.

Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Kérlek, hogy szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!”

(Szeretetláng Lelki Napló I/72-73)

     A Katolikus Egyházban augusztus 15-e Szűz Mária elszenderülésének és mennybevételének ünnepe. Mi magyarok a legrégibb és legfontosabb ünnepeink közt tartjuk nyilván és sajnálatos, hogy mindmáig nem állami ünnep! 

Márpedig Nagyboldogasszony ünnepét Szent István királyunk is mindig megtartotta! És, hogy mennyire fontosnak tekintette Mária égi születésnapját jelzi az is, hogy a beteg király érezve halála közeledtét, magához rendelte a püspököket és országának vezető tisztségviselőit. Megtárgyalta velük, hogy kit válasszanak helyette királynak, atyailag intve őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; szeressék az igazságot és alázatossággal gyakorolják a szeretetet! Mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek. E szavak után a kezét és szemét az égre emelve így fohászkodott: ‘Ég Királynője, végső könyörgéseimben a Szentegyházat a püspökökkel és papokkal, Magyarországot a Szentkoronával, az összes jogaival, a népekkel és az urakkal, a birtokodba és szerető gondoskodásodba helyezem mindörökre, és nékik utolsó istenhozzádot mondva - lelkemet kezedbe ajánlom.‘ Ezért mi magyarok a Szent Szüzet nem csak égi pártfogónknak (Patrona Hungariae) nevezzük, hanem Magyarország Királynőjének, vagyis országunkat Szent László óta, Regnum Marianum-nak! 

     Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó, édesanyja testét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem testestől-lelkestől magához emelte a mennyei dicsőségbe. Az Istenanya elszenderülésének helye, minden valószínűség szerint Efezus volt. Ezt bizonyítja, hogy az első Szűz Máriának szentelt templom Efezusban épült, és az "Istenanya" dogmát is, az ott megtartott Zsinaton mondták ki 431-ben!
Jeruzsálemben az V. században már biztosan megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, vagyis „a szentséges Szűz elszenderülése” névvel illették. A VI. század során egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a VII. században vette át, s itt a VIII. századtól Assumptio beatae Mariae-nak – „a Boldogságos Szűz mennybevételé”-nek nevezték.

     Egy rövidke idézet M. Quoist: Itt vagyok, Uram! c. könyvéből: (az Úr) "Így volt ez rendjén, így kellett lennie.
Az ujjak, amelyek Istent érintették, nem merevedhettek meg.
A szemek, amelyek Istent csodálták, nem csukódhattak le mindörökre.
És nem hidegülhettek el az ajkak sem, amelyek Isten arcát csókolhatták.
A legtisztább test, amely Isten Fiának adott földi testet, nem romolhatott meg, nem veszhetett el a föld porához keverten".

     XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki hittételként, hogy a „Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”.

     Nagyboldogasszony napja a karácsony és újév mellett a harmadik olyan parancsolt Mária-ünnep Magyarországon, amely a hitüket gyakorló katolikusok számára kötelező, még akkor is, ha nem szükségszerűen vasárnapra esik.

 Lásd még! (Ősi Magyar Himnuszunkat)

India, CHIRATTAKONAM 2001

     2001. április 28-án a Chirattakonam-i Szent Mária Maiankara Katolikus Templom plébánosa Rev. Fr. Johnson Karnoor, a Szentostyán egy csodálatos képet vett észre. A történtekről a következőképpen számolt be:

„Aznap kezdtük az évenként ismétlődő kilencedet Szent Júdás-Tádé apostolhoz. Reggel 8.49-kor kihelyeztem az Oltári-szentséget a közös szentségimádásra. Néhány perc múlva az Eucharisztián három pont jelent meg. Abbahagytam az imát és felhívtam a hívek figyelmét is a megjelenő három pontra, és megrendülten arra kértem őket, hogy még bensőségesebben folytassák az imát, én pedig a monstranciát behelyeztem a tabernákulumba.

2001. május 5-én szombat reggel, szokás szerint megnyitottam templomot a Szentmisére. Az oltárhoz lépve kinyitottam a tabernákulumot is, hogy köszöntsem az Urat. A monstranciába helyezett Szentostyán egy emberi archoz hasonló rajzolatot pillantottam meg. Rendkívül mély megrendültséggel néztem meg alaposabban, hogy nem valami tévedés áldozata vagyok-e, ám azt hittem, hogy csak én látom a krisztusi arcot! Felszólítottam a híveket, hogy térdeljenek le és kezdjenek el imádkozni, és eközben odahívtam a ministránsfiút, kérdezve, hogy lát-e valami különöst az Oltáriszentségen. Azt válaszolta, hogy „Egy férfi arcképét látom!

Különösen megrázott az aznapi Evangélium, Tamás hitetlenkedéséről. A szavak mindenkit mélyen megérintettek, nekem pedig a szívemig hatolt: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27)” Nem tudtam egy szót sem szólni tovább, csak sírtam.”

A kép lassan ugyan, de folyamatosan változott és részletdúsabb lett!

Végül egy Krisztuséhoz hasonló, töviskoronát viselő szakállas férfiarc mutatkozott meg.

A csodás Eucharisztiát Cyril Mar Baselios, a Trivandrum-i egyházmegye érseke vizsgálta meg, és a Szentostyát azóta is a templomban őrzik. A csoda emléknapját, május 5-én tartják!

 Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 4 (1929)

     1929. Egyre határozottabban jelentkezik szívében a vágy, hogy szerzetbe lépjen. Mindez az Örökimádás templomban erősödött meg benne, ahol órákig csak üldögélt szótlanul. Ha netán imádkozott, csak az Úrangyalát ismerte és nem emlékezett, hogy a Miatyánkot egyszer is elmondta volna. Úgy érezte, hogy az Oltáriszentség előtt, valami vigasztaló békesség tölti el a lelkét. Adorált! Erre a különös békességre vágyott, és ezt apácaként vélte akkor megtalálni. 

     Már csak a rejtélyes Zsuzsa néniben bízott, de nem találkozott vele. Sarlós Boldogasszony ünnepe előtt, amint az Örökimádás templom közelébe eső Bokréta utcában sétált, egy cipész kirakatában meglátta azt a szép „gojzervarrott” zöld cipőt, melyről biztosra vette, hogy a Zsuzsa nénié. Megkérdezte a cipészbácsit, hogy kiértesítse-e a hölgyet a cipő elkészülte felől, mire az köszönettel megadta címét. Felkereste az asszonyt, akiről kiderült, hogy dadaként dolgozott a Szent Lujza Intézet bölcsődéjében. Úgyhogy vasárnap, Sarlós Boldogasszonykor el is vitte pártfogoltját a nővérekhez. 

     A Szent Lujza Intézet Ménesi úti anyaházában, végre komolyan vették istenkereső szándékát. A főnöknő így szólt hozzá: „Leányom, mondjunk el egy Veni Sanctét és egy Ave Máriát. Várj meg itt és én megkérdem az Urat hivatásod felől!” 

      Ősszel, (1929) meglátogattam a Lujzás nővéreket, akik iskolát is tartottak fenn. Elmondtam, hogy tanulni szeretnék. Ingyen kaptam könyveket, melyeket szó szerint megtanultam ugyan de levizsgázni nem tudtam, mert 48 pengőbe került volna. Mind a „négy polgári” anyagát alaposan átvettem. Nehézséget egyedül a mértani szerkesztés okozott, erre azonban találtam valakit, aki segített. Ez a szerkesztési ismeret jól jött később, mikor már asszonyként gyárban kellett dolgoznom!« (Erzsébet asszony elbeszélése nyomán) 

     A budapesti Üllői úton tébláboló fagyoskodó bakfist egy kúriai bíró felesége vette fel 92 éves ágyban fekvő anyja mellé, napi egyszeri étkezés fejében, fizetség nélkül. Az ágybanfekvő beteg első etetése alkalmával megfeledkeztek arról, hogy a "kis gondozó" maga is éhes! Az ötszobás lakásban, csak egy szalmazsák jutott neki a folyosón. Ágytálazás, mosdatás, etetés és takarítás volt Erzsébet feladata. A „nagylelkű” úrhölgyet „nemzetes asszonynak” kellett szólítania, amellett, hogy a kis „honleánynak" folyamatos éhezés volt az osztályrésze.

     A Sárkány utcában egy idős asszony figyelt fel a leányzóra és megreggeliztette. Háromszori étkezés fejében, fizetség nélkül, felvette takarítani és kerti munkára. Két hónapot dolgozott ebben a „sárkányi” környezetben, melyről hamar kiderült, hogy magán-bordélyház. Egy férfi durva molesztálását elhárítva menekülnie kellett. Az Üllői út – Ferenc körút – Mária utca környékén próbálta fenntartania magát, alkalmi munkákból. Melegedni, pihenni a környék templomaiba járt. Volt ő piaci hordár a Nagycsarnokban, cukorkaárus mozikban, hajnali péksütemény és tejkihordó, krumplihámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, ahol egyetlen szemet sem ehetett meg, mert héjastól visszamérték. Itt is kitűnt azonban különleges adottsága, mely ellenszenvet váltott ki munkatársaiból, s ezek bele-bele csempésztek edényébe hibásakat is, minek következtében menesztették.

Begyik Tibor (Minden idézet vagy közlés csak a forrás megemlítésével!)

Olaszország, TRANI 1000 körül

     Az apuliai Trani városában, az első ezredfordulón csoda történt, melynek főszereplője egy zsidó nő, aki a keresztény vallás dogmáinak valótlanságát szerette volna bebizonyítani, elsősorban önmaga számára. Ezért szentségtörő módon szentáldozáshoz járult, majd a Szentostyát a zsebkendőjébe rejtette.

Hazaérve hozzáfogott, hogy az Ostyát egy serpenyő forró olajban kisüsse, bizonyságként, hogy kenyér vagy sem! Ebben a pillanatban az Ostya hússá változott és bőséges vért ontott, kifolyva a serpenyőből. Az asszony rettenetesen megijedt, és megpróbálta elrejteni a bűncselekményt, de nem csak nem sikerült, de a vér elárasztással fenyegette az egész házat mindaddig, míg az asszony ki nem menekült a házból. A megrázó felismerést, beismerés követte, és a nő már nem tudta visszatartani a bűnbánatát! Ez pedig katartikus hatással volt rá és elkezdett hisztérikusan sikoltozni, melyre a szomszédai felfigyeltek!

Az emberek összecsődültek és a látvány hatására többek szintén sikoltoztak! A borzalmas hír futótűzként terjedt el a városban ‒ olyannyira ‒, hogy még a püspök is értesült a történtekről. Azonnal helyszínre sietett, hogy végére járjon az igazságnak. Vagy megnyugtassa a népet, vagy ha a hír igaz, akkor az eucharisztikus Ereklyét méltó biztonságba helyezze.

A püspök olyan mélyen megrendült, hogy mezítláb vitte a Relikviát rezidenciájára, hatalmas menet kíséretében.  A szentséges Ereklyét ezüstdobozba helyezte, és később átadta a Szent András templom szerzeteseinek megőrzésre, ahol jelenleg is található.

A szent ereklyét egy ház alakú ezüst ereklyetartó kristályedényébe helyezték, egymástól elválasztva a két "sült" darabkát.

A szerencsétlen nő házát ‒ ahol a csoda történt ‒, 1706-ban átalakították a "Szent Megváltó"-nak szentelt kápolnává.

A csodás Eucharisztia két töredékből áll, a felső részen feketésbarna színű, az alsóban világos vörösesbarna. Az egyházi hatóságok, a csoda hitelességét ellenőrzendő több vizsgálatot tartottak: 1616-ban, 1678-ban, 1706-ban, 1719-ben, 1824-ben, 1886-ban és végül 1924-ben az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával (tranistoria.wordpress.com).

Az ereklyéken azonban semmilyen (profán) tudományos elemzést nem végeztek, ellentétben az egyéb Eucharisztikus csodákkal, mint Lanciano.

A Trani csodájának megünneplése mindig a Nagyhét bűnbánati hangulatában zajlik.

(Máig őrzik a szentségtörés kellékeit!)

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 2 (1923-tól 1927-ig)

      1923. november 8-án, a Gyermeksegélyző Liga Erzsébetet, a svájci Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödni, egy nyolcgyermekes mezőgazdasági gépgyáros családhoz. Itt bár mindent megadtak neki, de édesanyja utáni vágyakozását és hatalmas honvágyát nem sikerült csillapítaniuk. (A mellékelt képek csak illusztrációk!)

(A mellékelt kép csak illusztráció!)

Olaszország, TORINO 1640

     1640-ben Harcourt grófjának francia hadserege átkelt a Pó folyón, és megszállta a Kapucinusok hegyét. Pier Maria da Cambiano atya részletesen leírja a Santa Maria del Monte templom francia megszállásakor történt eucharisztikus csodát: „1640. május 6-án Chieribe, május 7-én Moncalieribe, majd 10-én Torinóba érkeztek. Miután elfoglalták a Pó folyó bal partját, katonáink erős védelme ellenére a hidat is a hatalmukba kerítették, ezért katonáink visszahúzódtak a Capucins del Monte kolostorba. Itt sem volt már biztonságos a helyzet. Bár május 12-én a franciák két támadását sikerült visszaverni, de a harmadik támadástól katonáink a polgári lakossággal együtt a templomba menekültek. A megszállók azonban a templomba is betörtek, és a szent helyen férfiakat, asszonyokat, fiatalokat, időseket, civileket és katonákat egyaránt megöltek. Nem kegyelmeztek azoknak sem, akik az oltárt átölelve kértek irgalmat, sőt azoknak sem, akik a kapucinus testvérek karjaiba menekültek és irgalomért könyörögtek. A szerzetes testvérek közül azonban senki sem sérült meg, de szívükön mély sebet ütött az öldöklés látványa. A katonák kifosztották a kolostort: tönkretették vagy elrabolták a kolostor szent edényeit, és elvitték azokat a tárgyakat és bútorokat, amiket a városlakók a kolostorban helyeztek biztonságba. A templomban egy francia katona felmászott az oltárra, vadul kinyitotta tabernákulum ajtaját, hogy a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot elvigye. Ekkor azonban csoda történt. A cibóriumból lángnyelv csapott ki, és megégette a szentségtörő francia katona arcát és egyenruháját. A rémült katona üvöltve a földre vetette magát, és könyörgött Isten irgalmáért. A templomot sűrű füst töltötte meg, a megdöbbenés és a félelem hatására véget ért a vandalizmus. A drágakövekből kirakott virágokkal díszített tabernákulum ajtaja még mindig magán viseli a katona megégett kezének nyomát. (A tabernákulumot lásd az oltár kinagyított képén!)

Szeplőtelen Szívéből különös Fény árad!

      A Szűzanya fatimai üzenete felhívás, hogy új dimenziót nyissunk a történelemben, amelyet másfajta Jelenléttel táplálunk, másfajta Erővel tartunk fenn, másfajta Fénnyel irányítunk, s amelyben másfajta Cél felé tartunk − ezek már most titokzatosan és csendben jelen vannak és élnek azokban a nemzedékekben, akik az Úr Ígéreteit őrzik és azokat közvetítik utódaiknak.

     A máriás lelkiség, amely összefoglalja a Szűzanya üzenetét, Máriában egy fényes csillagot lát, akinek Szeplőtelen Szívéből különös Fény árad! Egyszerű hitre hív meg bennünket, hiszen «boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!» (Lk 1,45). Nemcsak a «gyűlölet perzselő tüzének» drámája terjed, hanem a Szeretet tüzének segítő kegyelme is. Ez utóbbiban (Isten törődése, érzékenysége és az alázatosok beavatkozása a történelembe; a felajánlás, az engesztelés és az ima által) találhatjuk meg azt a fő irányt, amely mentén elhelyezhető a fatimai üzenet néhány tipikus eleme:

− az áldozati elem, amely az eucharisztikus áldozatban és a Krisztussal való önfelajánlásban van jelen;

− az eszkatológikus elem (a pokol látomása és a bűnösök megtérése) sürgető buzdítása − az első pillanatban szinte embertelen −, holott az evangélium így figyelmeztet: «ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mind.» (Lk 13,3);

− a Szeplőtelen Szívnek való odaadás és felajánlás máriás eleme, mint út Isten misztériumának mély imádásához, amely Isten szeretet-tervére mondott szeplőtelen «igen»-ében fejeződik ki – ami által a béke adományát is elérhetjük;

− az egyházi elem, vagyis az egész Egyház összetartó közössége a világ békéjéért és az üldözött Egyházért való közbenjárásban:

− a pedagógiai-vallásos elem, amely a jámborság gyakorlataiban megnyilvánul az imádságban, odaadásban, áldozatban, a népszerű szokásokban (egyszerű és mindenki számára hozzáférhető lelki út) s egyfajta pszichológiai és szeretetteljes nyelvhasználatban (jóvátenni, vigasztalni, helyrehozni).

(A "Boldog Marto Ferenc és Jácinta" c. Folyóirat 2004. április-júliusi számának felhasználásával)

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 1 (1913-tól 1923-ig)

      Kindelmann Károlyné - Szántó Erzsébet Júlia 1913. június 6-án született Kispesten. Szülei Szántó József (1871-1917) és Mészáros Júlia Erzsébet (1878-1924) hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként fogadták el Isten ajándékaként.
 1913. június 13-án Szent Antal napján keresztelték meg Kispesten, az 1905-ben épült Szent Rudolf templomban, mely pápai engedéllyel 1955-től Nagyboldogasszonyról nevezett plébánia. (Erzsébet egész életében keresztelési dátumát tartotta igazi születésnapjának.) Házuk, a mai Wekerletelep területén volt (az akkori Vajna utcában). (A mellékelt gyermekképek csak illusztrációk!)

     3 éves koráig Erzsébet anyatejen nevelkedett. Amikor édesanyja ezt először tagadta meg tőle, sírva vonult egy sarokba. „Végtelen szomorúságában” amint rátekintett az üveges faliórára, annak számlapja helyén fényességben ragyogó galambot látott tündökölni. Mint elmondta, a látványt nem értette ugyan, de ezt a képet soha nem tudta elfelejteni.

     Az apai ősök évszázadokkal korábban bevándorolt garibaldista olasz mesteremberek voltak, eredeti nevükön Santo, ebből magyarosodott a Szántó családnév. Kezdetben Paks környékén birtokot szereztek, de ismeretlen okból elszegényedtek. Az nem tudható, hogy protestáns voltuk miatt kellett-e távozniuk hazájukból, vagy csak Magyarországon tértek át, a Szántó nagyapa mindenesetre már református esperes volt és oly „nyakas kálvinista”, hogy saját kántortanító fiát, Józsefet (E. édesapját) kitagadta, amiért katolikus lányt vett feleségül! Erzsébet soha nem láthatta református nagyszüleit.

     Szántó József 180 cm magas, jól öltözött, egyenes ember volt. Kántortanító diplomájával és nyomdász képesítésével, kénytelen volt kőművesek mellett segédmunkát  vállalni, hogy családját eltartsa, de még nyomdász is volt. Szerető lelkületének ajándékaként, (felesége tudta nélkül) titkon a Kispesti (akkor még Szent Rudolf) plébániára hittanra járt, ahol 1917-ben – közvetlenül hadba vonulását megelőzően –, ünnepélyes szentmise keretében, családja színe előtt katolizált. A frontról már csak rózsafüzére és szentírása tért haza, egy bajtársa jóvoltából! (Erzsébetben négy éves korából, határozott emlékként élt édesapja ravatalának képe, holott a rózsafüzér és szentírás egyedüli „hazatértét” ő maga állította!)  

     Júlia mama, hogy családját fenntartsa, lakóhelyük közelében kifőzdét nyitott, melyet a családot ért sorozatos tragédia következményeként végül kénytelen volt bezárni. (A mellékelt kép csupán illusztráció!)

     Az apa halálakor Erzsébet négy éves. Már korán kitűnt éles eszével, akaratosságával, mozgékonyságával és talpraesettségével. Fizikailag azonban sovány volt, és orvosi  tanácsra vidékre kerül, a Tolna megyei Cseresznyés-pusztára, ahol anyai nagyszülei nevelték 1919-ig. Ebből az időből csak a nagymamára emlékszik, aki még a disznóólba is kézre csavart, fekete rózsafüzérével ment. Arról azonban nincs emléke, hogy szentmisére jártak volna a 14 km-re fekvő Szekszárdra.

     Mire Erzsébet újra Pestre jött, hogy beiratkozzon az elemi iskolába, már alig élt valaki a  testvérei közül. Kilencen a „spanyol” influenzajárványban, egy diftériában, egy balesetben hunyt el, már csak egy nővére Gizella és drága édesanyja éltek. Iskoláit a Pannónia utcai elemiben kezdte, az akkor már épülő Wekerle telepen. Igen jó tanuló volt, kivéve a hittan és a magatartás jegyeit. Hittanból két kérdés okozott neki lelki görcsöt. A katekizmus első kérdése; hogy „mi végett élünk a földön?” Erre a választ képtelen volt önmagában értelmezni, mivel nem volt rá fogalma, hogy miként lehet a láthatatlan „Istennek szolgálni”. Második görcse abból adódott, hogy Ábrahám és Izsák története épp a hittanóra végén zárult azzal, hogy Isten egyetlen fia feláldozását kérte Ábrahámtól. A kislány lelkivilágát összezavarta a „kegyetlen” történet, alig tudott aludni és az járt a fejében, hogy: „ilyen Isten nekem nem kell, amelyik egyetlen fia megölését kéri Ábrahámtól”. Magába zárkózott és erről nem beszélt senkinek, iskolába, különösen hittanra nem akart járni, lelkibeteg lett és szegény anyja nem tudta, mi történhetett a kislányával. Hetek teltek el, amikor Júlia mama panaszkodott az érdeklődő plébánosnak az addig oly élénk Lizácska (Erzsébet beceneve) furcsa hangulatváltozásáról. Ekkor, az atya barátian elbeszélgetett a kislánnyal és sikerült végére járni nagy bánatának. Erzsébet egészen fellélegzett amikor megtudta, hogy Isten csak próbára tette Ábrahámot! 

    Valóban, a legnagyobb életbölcsesség: az életet a halál szempontjából mérlegelni, a halált pedig az örök élet fényénél nézni, így válik a halál az élet nagy kiegyenlítőjévé, szabályozójává. A szomorúnak és szenvedőnek azt mondja: Légy türelemmel, hiszen már nem sokáig tart! A léha dorbézolónak azt mondja: Vigyázz, oly hamar vége mindennek! A gőgös felfuvalkodottnak azt mondja: Várj csak, várj, mi lesz belőled nemsokára! A lelkiismeretesen küzdőnek pedig azt mondja: Tarts ki, s a végén elveszed az erény jutalmát!  

     Azt hiszem, Testvérem, ezek után nem kell tovább időznöm ennél a bevezető gondolatnál, hogy valóban fontos-e az a kérdés, amelyről szeretnék beszélni.

TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. Forrás:  

Forrás: https://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/7560-a-torinoi-eucharisztikus-csoda.html

Olaszország, Torino 1453

     Torinóban 1453. június 16-án délután 5 órakor történt eucharisztikus csoda. Exilles környékén, felső Val Susában Renato d’Angio és a Savoia-házi Lodovico csapatainak küzdelme után, a katonák fosztogatni kezdtek. Néhányan behatoltak a templomba is. Az egyik katona feltörte a szentségházat, kivette belőle a szentelt ostyát tartalmazó kelyhet és szelencét, majd a lopott kegytárgyakat a tarisznyájába tette és öszvérháton leereszkedett Torinóba. A városba érkezve az egykori Szent Szilveszter templom előtt az öszvér megbokrosodott: a földre esett tarisznyában a szentségtartó kinyílt és a szentelt ostyával együtt a házak fölé emelkedett, az emberek nagy ámulatára.

A szemtanúk között volt egy Bartolomeo Coccono nevű pap is, aki azonnal a főpásztorhoz szaladt a hírrel. A püspök, Ludovico di Romagnano, papok és a nép kíséretében a csodás esemény színhelyére indult és térdre ereszkedve az Emmauszi tanítványok szavaival kérte az Urat: „maradj velünk.”

Nem sokkal később egy második csoda is történt. A szentségtartó a földre esett, ám a ragyogó fényben tündöklő ostya a magasban lebegett: az ostya szép lassan leereszkedett a püspök kezében lévő kehelybe. Ludovico püspök ekkor körmenetben vitte a szent ostyát a székesegyházba, megáldotta az összegyűlt híveket és hálát adott a csodáért, amellyel Torino kiérdemelte a „Legszentebb Oltáriszentség városa” címet. Az eucharisztikus csoda tisztelete rövid idő alatt elterjedt a városban. Előbb kápolnát, később pedig nagyobb templomot emeltek az eucharisztikus csoda helyén, amelyet az Úr testéről neveztek el. A Corpus Domini templom (lent) építési munkálatai 1671-ben értek véget.

Ebben a templomban, a Kegyelmek Anyja kegyképe előtt imádkozva kapta az indíttatást a ma már szentté avatott Giuseppe Benedetto Cottolengo, hogy rendet alapítson a fogyatékos gyermekek számára.

Olaszország, SZIENA 1730

     A csodáról szóló legjelentősebb dokumentumok között szerepel egy Macchi nevű szerző feljegyzése, mely szerint 1730. augusztus 14-én a sienai Szent Ferenc-templomból ismeretlen tettesek elloptak egy 351 darab konszekrált ostyát tartalmazó értékes cibóriumot. Három nappal később, augusztus 17-én az összes Ostyát sértetlenül megtalálták a Santa Maria in Provenzano szentély perselyében. Az egész nép összegyűlt, hogy megünnepeljék a Szentostyák megtalálását, melyeket aztán körmenettel vittek vissza a Szent Ferenc-templomba. A Szentostyák az évek múlásával is teljesen frissek és érintetlenek maradtak. Ez már Tiberio Borghese (+1792) sienai érseknek is feltűnt, és próbaként néhány át nem változtatott ostyát 10 évre rézdobozba zárt. Amikor a vizsgálatra kirendelt tudományos bizottság kinyitotta a dobozt, csak férgeket és bomlásnak indult ostyatöredéket talált benne. A sienai Szentostyák azonban minden tudományos ismeretünk és biológiai törvény ellenére is épen, frissek és érintetlenek maradtak. Különböző tudós emberek számos alkalommal, minden lehetséges eszközzel vizsgálták az ostyákat, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottak: „A Szentostyákon a legkisebb kiszáradás, kémiai bomlás jelét nem mutatják.”

14 különböző vizsgálatot végeztek az ostyák állapotának ellenőrzésére. 1914-ben X. Piusz pápa engedélyezett egy vizsgálatot, aminek során a csodát számos gyógyszerész, kémikus és egészségügyben dolgozó szakember vizsgálta, köztük a sienai egyetem neves kémiaprofesszora, Siro Grimaldi is. A vizsgálatot végző csoport által kiadott jelentés szerint: „A sienai Szentostyák klasszikus példái annak, hogy a kovásztalan kenyérből 1730-ban átváltoztatott Szentostyák tökéletesen konzerválódtak. Ez a sajátságos és napjainkban is izgalmas jelenség ellentmond a szerves anyagok megmaradására vonatkozó természeti törvényeknek (...). Amit tapasztaltunk, az furcsa, meglepő és rendellenes. A természet törvényei a visszájukra fordultak: a kristályüvegben, melyben az Ostyákat őrzik, penész nyomokat találtunk, a kovásztalan kenyér azonban ellenállóbb, mint a kristály (...). A tudomány történetében tehát egyedülálló esetről van szó!” További vizsgálatokat végeztek 1922-ben, amikor a Szentostyákat hegyikristályból készült tartóba helyezték. Majd 1950-ben és 1951-ben ismét áthelyezték az ostyákat. Enrico Medi (1911-1974) olasz fizikus kijelentette: „Istennek ez a természeti törvényekbe való közvetlen beavatkozása olyan csoda, ami évszázadok óta Krisztus valóságos jelenlétéről tanúskodik az Eucharisztia szentségében.”

1980. szeptember 14-én, II. János Pál pápa lelkipásztori látogatást tett Sienában, és a Szentostyák előtt így szólt: „Íme a valós Jelenlét!” A csodálatos Szentostyákat nyáron a Piccolomini kápolnában, télen pedig a Martinozzi kápolnában őrzik. A sienai lakosok számos eseményt szerveztek a Szentostyák tiszteletére: a város kerületeinek tiszteletadását, elsőáldozó gyermekek tiszteletadását, Úrnapi körmenetet, a szeptember végi eucharisztikus ünnepséget és a szentségimádási napokat minden hónap 17. napján tartják, az 1730. augusztus 17-én történt csoda tiszteletére.

Az 1730-ban történt csoda 351 Szentostyájából, háromszáz év után is őriznek 223 partikulát, mely máig is megtekinthető a sienai Szent Ferenc templomban!

Olaszország, RÓMA 1610

     Még ma is látható annak a Szentostyának a csodálatos nyoma, amely a római Szent Pudenziana-templom Caetani kápolnájának oltáráról esett a földre. Egy pap éppen szentmisét mutatott be, amikor megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztia szentségében. Az átváltoztatást követően véletlenül leejtette a Szentostyát, ami a kőre esett, melyen véres nyomot hagyott, ahol ma is látszik a nyoma.

Szent Pudenziana az egyik legrégebbi templom Rómában. Történészek szerint a templom a római Pudente szenátor otthonának helyén áll, ahol a szenátor vendégül látta Péter apostolt. A Pudenziana templomnév a szenátor lányának nevéből ered. Bár Pudenziana és nővére, Prassede nem szenvedtek mártírhalált, azáltal váltak híressé, hogy feltörölték a kivégzett vértanúk vérét. A Kr. u. 145-ben, Piusz pápa idején épült, a korai kereszténység korából származó római mozaikokkal díszített templom Pudente szenátor egykori lakása helyén épült, a szenátor lányainak kívánsága szerint. A Caetani család által építtetett Caetani kápolna oltárának lépcsőjén még ma is látható a szentmisét celebráló atya kezéből földre esett Szentostya lenyomata és ott hagyott vérfoltja.

A végima után síromra

Állítsatok kis keresztfát,

S emlékül sírom kövére

Csak ezt írjátok: «Hitt s most lát!» 

(Sírfelirat, L. Veuillot 1815-1885)

(A képen Tóth Tihamér)

I. A kérdés fontossága

    A következőkben sorra vizsgáljuk azokat az érveket, amiket az örök élet valósága mellett az emberi észből és az isteni kinyilatkoztatásból meríthetünk. Mielőtt azonban ezt tennők, néhány bevezető gondolatban magának a kérdésnek fontosságát szeretném megvilágítani utóvégre, ha egy témáról kimerítően akarok beszélni, meg kell vizsgálni, vajon valóban olyan sorsdöntően fontos tárgyról van-e szó, hogy érdemes annak ennyi időt szentelni.

   Ha végigtekintünk az emberi szellem történetén, azt látjuk, hogy ősidők óta küzd két világnézet egymással s két nagy táborra osztja az embereket.

a) A két tábor hívei sohasem egyezhetnek meg. Az egyik tábor jelszava: élni, élvezni, minél többet szórakozni, hisz oly rövid az élet és utána nincs semmi! – A másiké pedig:  «Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?» (Mt 16,26). Világos, hogy akárhova állasz, döntő lesz egész életedre. Mert, ha nincs másvilág és nincs örök élet, akkor ostobaság lenne magamtól e földön bármit is megtagadni. Ha nincs másvilág, akkor hajrá: féktelenül ki kell élvezni ezt az arasznyi földi életet. Nagyon találón beszélt Szent Pál: «Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél». (1Kor 15,19) Viszont, ha mégis van másvilág és van örök élet, akkor meg mindent meg kell tennem, hogy eljussak az örök életre éspedig a boldog örök életre!

b) Igaza van Pascalnak, a nagy gondolkodónak: «A lélek halhatatlansága oly fontos, minket annyira mélyen érintő dolog, hogy mindenféle érdeklődésünket el kellene veszítenünk, ha közömbösek akarnánk maradni, hogy hogyan áll ez a kérdés. Egész cselekvésünk és gondolkodásunk annyira teljesen eltérő irányba terelődik aszerint, amint vannak vagy nincsenek remélhető örök javak, hogy az ember nem járhatja józan ésszel az útjait anélkül, hogy azok irányát e legfőbb szempontokból ne állapítsa meg».

Valóban: minden emberi életnek ez az egyetlen döntő kérdése: van-e másvilág vagy nincs? Döntő kérdés, mely elől ki nem térhetünk. Tehetek úgy, mint az egyszeri katona, aki – szegény – odahaza elfelejtett imádkozni, de a csatában a csapkodó golyózáporban kezdett el imádkozni ilyenformán:

«Istenem (ha van Isten), mentsd meg lelkemet (ha van lélek), hogy ne jussak a pokolba (ha van pokol), hanem a mennyországba (ha van mennyország)». Nem, Testvéreim, ezt mi nem tehetjük meg. Nekünk mindnyájunknak (határozottan) választanunk kell: hiszünk-e az örök életben vagy sem!

TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. forrás:

     Kedves Olvasóim! Szent Filoména vértanú emléknapja van, melyet ugyan töröltek a liturgikus naptárból, de népszerűsége és más szenteket is felülmúló csodás segítsége változatlan és Fényes Csillagként ragyog!
Az egész világon templomok és oltárok hirdetik e Rómában vértanúságot szenvedett gyermeklány közbenjárásának páratlanságát.
     A naptári törlés oka az, hogy történelmiségéről, életének, vértanúságának részleteiről csak magánkinyilatkoztatásokból tudunk.             Életszentségét nem csupán a katakomba-sírját fedő terrakotta-táblák jelei bizonyítják, de a nevéhez fűződő páratlanul sok közbenjárás és rendkívüli csoda is igazolják.
     Pápák és szentek egész sora tisztelte és hirdette nagyságát! Különösen kiemelkedők ebben XII. Leó, XVI. Gergely, IX. Piusz, XIII. Leó pápák, Vianney Szent János, Tiszteletreméltó Maria Pauline Jaricot, Szent Maddalena di Canossa, B. Bartolo Longo, Szent Pio atya és sorolhatnánk a neves személyek hosszú sorát!

Szent Filoména könyörögj érettünk!

Olaszország, RÓMA 595

     Az 595-ös római csodát említő legjelentősebb írások között megtaláljuk Pál diakónus 787-ben írt Vita Beati Gregorii Papae dokumentumát, amely Nagy Szent Gergely életéről szól. Abban az időben, amikor a csoda történt a Szentmise bemutatásához nem ostyát, hanem kovásztalan kenyeret használtak, amit a hívők készítettek el. Nagy Szent Gergely pápa maga is szemtanúja volt a csodának. Az egyik vasárnap, amikor a Szent Péter templomban mutatott be szentmisét, Gergely pápa észrevette, hogy a szentáldozásra érkező hívek között ott van az egyik hölgy, aki a szentmise bemutatásához szükséges kenyeret készítette, és ez a hölgy hangosan nevet. Az ingerült pápa magyarázatot kért tőle a viselkedésére. Az asszony erre elmondta, hogy nem hisz abban, hogy az a kenyér, amit saját kezével készített, Krisztus testévé és vérévé fog átalakulni az átváltoztatással. Szent Gergely ezért nem részesítette őt a szentáldozásban, és imádkozott Istenhez, hogy világosítsa meg az asszonyt. Amikor befejezte az imát, látta, hogy a nő által készített kenyér egy része hússá és véré változott. A bűnbánó asszony erre letérdelt, és sírni kezdett. A csoda ereklyéjének egy része ma is megtalálható a németországi Andechs település bencés monostorában.

A „Kisház” története és későbbi sorsa 1

     Sajnos, az utókor már nem láthatja Erzsébet asszony „sajátkezűleg” (egy-két önkéntes mesterember segítségével) épített kis lakását. A szerény hajlék már befejezéshez közeledett, mikor két szomszéd is feljelentéssel fenyegetőzött. Az persze nyilvánvaló volt, hogy nincs rá semmiféle építési engedély. A jobb felőli (víkendházas) szomszéd (M), aki Palesztínából települt haza, igen határozott fenyegetést tett. Erzsébet azidőben eszperantót tanult magánúton és könyve szószedetben egy bölcs mondásra talált: „Egy kis jóindulat, a legrosszabb szándékot is képes megenyhíteni.” Ekkor könyvével együtt átment a szomszédhoz és megmutatta neki. A férfi zavarba jött és másnap azon ajánlattal szólította meg szomszédasszonyát, hogy „felejtsük el az egészet, hiszen a házikó szebb, mint a régi tyúkól volt!” A másik telek felől is lényegében hasonló „eljárással” oldódott meg a feszültség. Az utolsó támadás azonban a családon belülről érte! Közvetlenül „beköltözés” előtt állt, mikor (még ott lakó) József fiával feszültsége támadt, aki attól tartott, hogy édesanyja majd "elvonul" elhanyagolva beteg felesége és a három kicsinye gondozását! Miután Erzsébet asszony meggyőzte őt töretlen anyai-, anyósi- és nagymamai szeretetéről, helyre állt a nyugalom. 

 Erzsébet asszony különös álma

      Idézet a Naplóból: Nemigen szoktam álmodni, és ha igen, mire felébredek, azt is elfelejtem. De ezt az álmot nemhogy elfelejtettem volna, hanem ez inkább a felébredés után még jobban és élénkebben előttem volt.

Egy nagy, fekete korongot  láttam. A korong  a felhők közepe táján volt, körülötte szürkésen gomolygó  felhőkkel. A korong  bal oldalán különös kinézésű férfiakat láttam, egészen soványakat, majdnem test nélkülieket. Szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Ezekről hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a fő gonoszok. Mikor a korongra pillantottam, épp akkor lettek kész. Valami vasszerű lemezzel takarták el az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, hogy jó munkát végeztek-e. És nagy vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek, munkájuk eredményével meg vannak elégedve. A jobb oldalon fehér felhőkben éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az, csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábainál három személyt /férfit/ láttam. Nem tudom, kik voltak, de úgy éreztem, a gonoszok ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a bal oldali személyek közül, aki a legközelebb állt a jobb oldali személyekhez, közel hajolt és így szólt, szörnyű kárörvendően, mint aki egész biztos a dolgában:
„Ezt aztán vizsgálgathatjátok, ezt jól megcsináltuk.” S még azt is mondta, hogy sok bajunk lesz vele. Álmomban én is jól szemügyre vettem a fekete korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek  is észrevették-e, de ahogy én elgondolkozva nézegettem, miként is lehetne a sötétségtől a korongot megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis átlátszó hajszálnyi rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többinek, nincs minden veszve, csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert  sikerülni fog.

      Személyes hozzászólásom: Erzsébet asszonnyal való beszélgetéseim során többször szóba került ez az álma. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy ki lehet az a három személy? Feltételezéseket magam is mondtam, de ő mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a kármelita személy a Marcell atya (Marton Boldizsár) lehetett. A másik kettőre vonatkozóan már nem volt olyan határozott, de közösen feltételeztük, hogy esetleg Szent István és Mindszenty József. 

Olaszország, PATIERNO 1772

     1772. január 27-én, a Nápolyi tartomány San Pietro a Patierno nevű falujában betörés történet a Péter Apostol templomba. A tolvajok több értékes apróság mellett, elvitték a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot is. Az egyházmegye nagyarányú nyomozásba kezdett, de hiába!

Majdnem egy hónap telt el, amíg 1772. február 18-án, a 18 éves Giuseppe Orefice hajnalban kiment dolgozni a Duca di Grottelle hercegi gazdaságba, ahol a trágyadomb felett erőteljes csillogásra lett figyelmes.

Hazatérve az apja, nem tulajdonított jelentőséget az elmondottaknak. Másnap Giuseppe ‒ az apjával és fiatalabb fivérével ‒, ment ki a helyszínre. Ezúttal mindhárman megtapasztalták a villódzó ragyogást, sőt mintha titokzatos csillagok hullottak volna a földre.

Így aztán Giuseppe és testvére még aznap elhívta a plébánia papját a jelzett helyre, és ott ellapátolva a nedves ganét, alatta megtalálták a teljesen ép, száraz és hófehér Ostyákat. Ezt követően több pap is kutatott a helyszínen, és megtalálták az összes ellopott Szentostyát!

A Szentostyákat ünnepélyes körmenetben helyezték el a San Pietro Apostolo templomban, ahol máig is őrzik.

A megoldódott bűnügy és az Eucharisztia-csoda híre gyorsan elterjedt, felfigyelt rá az akkori püspök Liguori Szent Alfonz is, aki szigorú vizsgálat után hitelesítette a csoda igazságát.

Patierno csodájának főszereplői az emberi és a keresztény társadalom két sarokköve: a család és a papság. Az Úr egy családnak nyilvánult meg, de csak a papság segítségével ismerték fel a "Jelenlétet"!

Szent Domonkos élete

     Szent Domonkos lélekkel eltelt férfi volt, akit Isten azért támasztott, hogy válaszoljon az Egyház égető szükségére, hogy képzett prédikátorokat adjon neki. A Szentlélek ösztönzésére megalapította az első apostoli Rendet, amely egyesíti a megszentelő szemlélődést az apostolok és az ősegyház által gyakorolt evangéliumi küldetéssel. (William A. Hinnebusch OP)
     Szent Domonkos (Domingo de Guzmán) a XIII. század egyik legnagyobb hatású prédikátora volt, prédikációi azonban egyáltalán nem maradtak fenn. A kortársak tanúsága szerint legjellemzőbb s egyben legvonzóbb tulajdonsága volt, hogy mindig Istennel vagy Istenről beszélt.
     Domonkos a mai Spanyolország területén, az ókasztíliai Caleruegában született 1170-1174 körül. Szülei nemesi származásúak voltak: apja, Félix de Guzmán, Caleruega földesura, édesanyja pedig Aza Boldog Janka (Juana de Aza), akit a helyi spanyol Egyház ma is mély tisztelettel övez a szegények iránti szeretete és könyörülete miatt. Anyja Domonkos fogantatása előtt látomásban szemlélte, hogy kiskutyát hord méhében, amely szájában egy fáklyát visz, és méhéből kijőve az egész világot lángra gyújtja.
     Gyerekkorától papi pályára szánták, s ennek megfelelően taníttatták, de két további testvére is pap lett: Antal nevű bátyja egy közeli káptalan kanonokja volt, öccse, Mannesz pedig követte Domonkost a Rendbe, s később őt is boldoggá avatták. Tehetséges diák volt, és a stúdiumot mindig nagyra értékelte. Fiatalon fogékonynak mutatkozott az istenszeretetre és az életszentségre is: teljesen azonosult a neki szánt papi küldetéssel, és már ekkor megnyilvánult édesanyjától tanult együttérző készsége. 15-16 éves lehetett, amikor egy éhínség alkalmával eladta a tanuláshoz elengedhetetlen drága könyveit és minden más értékét, hogy a nélkülözőkön segítsen. Ez az egyszerű, radikális nagylelkűség tanárait és diáktársait is megdöbbentette. Többen követték a példáját.
     Ez a tette hívta fel Domonkosra a közeli Osma püspökének a figyelmét is, aki 1194 körül meghívta, hogy az osmai papi káptalan tagja legyen, mely Szent Ágoston Regulája szerint élő, szigorú fegyelmű klerikus közösség volt. Teológiai tanulmányai után Domonkost itt szentelték pappá. Mintegy 8-10 éven keresztül élte ennek a közösségnek szemlélődő-szolgáló életét, s nem gondolt arra, hogy hamarosan egy új szerzetesrend alapítója lesz. Éjjelente imádságban virrasztott, a bűnösök megtéréséért könyörgött Istenhez, hogy bőven adja meg neki azt az igazi szeretetet, amellyel hatékonyan gondoskodhat az emberek üdvéről. Az aszkézis szerves részét képezte mindennapjainak: hosszú éveken keresztül gyakorolta azt az ágostonos fegyelmet, amelyet később nagy buzgalommal adott át másoknak. Hamarosan a káptalan alpriorjává választották.
Életének fordulópontja 1203-ban érkezett el – ekkor mintegy 30 éves lehetett –, amikor egy királyi diplomáciai küldöttség tagjaként elkísérte püspökét Skandináviába. Útjuk keresztülvitt Dél-Franciaországon, ahol közvetlen közelről szembesültek az ún. kathar ill. albigens eretnekséggel, megtapasztalva a tévtanok terjedésével szemben tehetetlen, gyakran korrupt és felkészületlen klérust. Egy szálláshelyen az albigens fogadóssal keveredett beszélgetésbe. Addig vitatkozott meggyőzően és égő buzgalommal a ház eretnek gazdájával, amíg az végül nem tudott ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely általa szólt. Így azt az embert Isten Lelkének segítségével visszavezette a hitre. Domonkos, az ibériai félszigeten korán megismerte az iszlámot és a judaizmust, de a keresztény eltévelyedéssel való személyes találkozás életre szólóan mély benyomást tett rá.
Az egyház szükséghelyzetére akart választ adni, amikor társával Diegoval együtt prédikálni kezdett Dél-Franciaországban úgy, ahogyan azt Jézus tanácsolta apostolainak (Mt 10,5-15): szegényen, pénz nélkül, az Evangéliumot hirdetve, a katolikus hitigazságokat kifejtve-védve. 
     1207-től Domonkos teljesen egyedül maradt, de ebben a helyzetben sem csüggedt el, és nem tántorodott el hivatásának és küldetésének céljától: folytatta a prédikálást, és „a történelem egyik legborzalmasabb vallásháborúja idején [1208-1215] végigvándorolt a veszélyeztetett területen, keresi az eszmecsere lehetőségét a tévelygőkkel és a félrevezetettekkel; együtt tűrt és szenvedett az emberekkel.
     Domonkos az együttérzés és a kimondott szó kegyelmét kapta, amely gyengédséggel, szívós kitartással, rendkívüli lényeglátással és bölcsességgel párosult. Az albigensekkel folytatott hitvitái ugyan nem hoztak látványos, tömeges megtéréseket, mégis ennek az időszaknak a hozadéka, hogy megérlelődött benne a Prédikátorok Rendjének gondolata. Lassan társak gyűltek köré. Egyikük Toulouse-i házában telepedtek le, s itt kezdték meg a közös életet és prédikációt, előbb csak magánfogadalmat téve Domonkos kezébe. 1215-ben Toulouse püspöke úgy hagyta jóvá őket, mint szerzeteseket, akik gyalog, imádságban és evangéliumi szegénységben hirdetik az Evangélium igazságát. Az Egyház hagyománya azt tartja, hogy a Szűzanya Szent Domonkosnak adta a Rózsafüzért, mint szívének oly kedves imát. A tény kétségkívül az, hogy a domonkos rendiek voltak a szentolvasó legfőbb terjesztői, és ennek kapcsán számtalan csoda kiesdői!
     Domonkos élete ezután teljesen összefonódott Rendjével. Elkísérte püspökét 1215-es a IV. Lateráni Zsinatra (amely behatóan foglalkozott az albigens eretnekség kérdésével és Dél-Franciaország helyzetével), hogy a pápa elé tárja elképzelését. III. Ince arra biztatta őt, hogy válasszanak maguknak regulát, és így váljanak igazi szerzetesrenddé, amely már nem kötődik a Toulouse-i egyházmegyéhez. Domonkos társaival Szent Ágoston Reguláját választotta, melyet kanonokként már több évtizede követett. Az új Rendet végül III. Honóriusz pápa erősítette meg és hagyta jóvá 1216. december 22-én.
     Életének hátralévő 5 évében a Rend megszervezése kötötte le. Testvéreit Európa egyetemi városaiba küldte (Párizs, Bologna), hogy prédikátori hivatásukhoz alapos teológiai képzést kapjanak. Kezdettől fogva mindenütt nagyszámú hivatást vonzottak, tanárok és diákok egyaránt csatlakoztak hozzájuk. Emellett több női közösséget is alapított és lelki-anyagi jólétüket mindvégig a szívén viselte.
     Domonkos, nem feledkezett el hithirdetői hivatásáról sem: Róma környékén és Lombardiában is prédikált; emellett szeretett volna eljutni a kunok közé is téríteni, ez a vágya azonban korai halála miatt nem teljesült. Az 1221-es nagykáptalant követő évtizedben azonban a testvérek Európa minden táján meghonosították a Rendet, és valóra váltották alapítójuk missziós terveit.
     Az 1221-es Bologna-i nagykáptalanra, ahol zarándoklása végének közeledtével súlyos betegségbe esett. Halálos ágyán nagy bizalommal mondta a testvéreknek, hogy halála után hasznosabb lesz számukra, mint életében volt. Erre az ígéretére hivatkozva a Rend azóta is bizalommal kéri közbenjárását az O Spem Miram kezdetű responzóriummal.
     1221. augusztus 6-án halt meg, testvéreitől körülvéve. Rendje ekkor 5 éve létezett, ő maga pedig még nem volt ötven éves. „Testvérei lába alatt” szeretett volna nyugodni, az ő templomukban temették el, sírja ma is Bolognában található. Személyes jóbarátja, IX. Gergely pápa avatta szentté 13 évvel halála után, 1234-ben. Ünnepe augusztus 8-án van. FORRÁS felhasználásával!

 A Szeretetlánggal, miként a Mária-jelenésekkel való foglalkozás, akadálya az ökumenizmusnak? 

     Válasz: Az 'aggodalom' a mariológia több évszázados protestáns kritikájára utal, jóllehet legszívesebben „jegelik" a témát! A hitújítók feledni látszanak Luther higgadt mariológiáját: „Amikor maga az Isten nevezi Máriát anyjának /.../ Senki sem mondhat Róla vagy Neki ennél nagyobbat, mégha annyi nyelve volna is mint ahány fűszál /a réten/, ahány csillag az égen, vagy a tenger homokja. A mi szívünknek is el kell gondolkodnia azon, hogy mit jelent Isten Anyjának lenni.” (Luther: Kommentár a Magnificathoz)    Hasonlóképp iránymutató mindannyiunk számára Luther ezen kijelentése is: "Szűz Mária az a szív volt, akibe (az isteni) szavak mélyen behatoltak és benne is maradtak." (LD 8,51: Sermon zum zweiten Weihnachts-tag)

Olaszország, FIRENZE 1230; 1595

     Az első csoda 1230-ban történt. Egy Uguccione nevű pap, miután bemutatta a szentmisét, nem vette észre, hogy néhány csepp konszekrált bor maradt a kehelyben, amely később vérré változott. Giovanni Villani történész részletes leírást készített a csodáról: Másnap ugyanebben a templomban szentmisét mutatott be, és a kehelyben eleven, megtestesült és megalvadt vércseppeket talált. Megmutatta a kolostorban lakó apácáknak, az összes jelenlévőnek, a püspöknek, a papoknak, majd a firenzeieknek is, akik áhítattal gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a csodának. A kehelyből a vért kristálykancsóba tette, és nagy tisztelettel ismét megmutatta a népnek.”

A paviai Ardingo püspök magához kérette az ereklyét, és néhány hétig a püspökségen tartotta, 1230 mielőtt visszavitette a kolostorban lakó nővérekhez, akik aztán a Szent Ambrus-templomban őrizték. 1399-ben IX. Bonifác pápa a porziunculaival azonos bűnbocsánatot adott a Szent Ambrus templomot látogató és a csoda ereklyéje előtt tiszteletüket tevő hívek számára.

1980-ban ünnepelték a csoda 750. évfordulóját. Az ereklyét (ami néhány csepp vérből áll, és a mérete nagyjából egy négyzetcentiméter) értékes monstranciában őrzik a Mino da Fiesole által készített fehér márvány tabernákulumban.

1595 nagypéntekén a templom Sépulcre elnevezésű oldalkápolnájának oltáráról leesett egy égő gyertya és tüzet okozott. Az ott levő emberek igyekeztek megfékezni a tüzet, és sikerült kimenteniük az Oltáriszentséget és a kelyhet. A zűrzavar következtében hat ostya a szentségtartóból a lángoló szőnyegre esett. Ám később a tűz ellenére is épen és sértetlenül találták meg őket. 1628-ban Marzio Medici firenzei érsek alaposan megvizsgálta a Szentostyákat, és megállapította, hogy tiszták és sértetlenek. Ezt követően értékes ereklyetartóba helyeztette őket. A firenzei Szent Ambrus-templomban minden év májusában 40 órás szentségimádást tartanak, amelynek során olyan szentségtartóba helyezik az oltáriszentséget, ami egyben a két ereklyét őrző ereklyetartó is.

 A családi engesztelés 2

A keddi nap a családodért felajánlott nap legyen. Végezz helyettük annyi lelkiáldozást ahányan vannak. Ajánld fel őket egyenként Édesanyánknak és Ő védelmébe veszi őket. /.../ Leánykám, a családodért nagy felelősséggel tartozol. Most is neked kell őket különös gonddal Hozzám vezetni, mindegyiket a maga módján, mert nagyon különbözőek. Kegyelmeimet szünet nélkül óhajtsd számukra. Együtt fogunk működni, de a te erődet igénybe kell vennem. Legkegyesebb pártfogódat ne felejtsd el (Szent József). Őt is kérd  mindennap! (I/35) 

        Megváltó munkámhoz nagy szükség van reátok! /.../ Te és minden családanya, akik az Én Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb még a legnagyobb papi méltóságra emelt személyek tevékenységénél sem! Értsétek meg ti édesanyák a fenséges hivatást, melyet reátok bíztam. Ti vagytok hivatva benépesíteni az Én Országomat, betölteni a bukott angyalok helyét! A szívetekből és öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Országom úgy növekszik ahogy ti édesanyák munkálkodtok a teremtett lelkek között. Nektek van a legnagyobb és legfelelősségteljesebb munkátok. Legyetek annak teljes tudatában, hogy a ti kezetekbe adtam a lelkek sokaságának üdvösségre vezető munkáját. (...) Add át az illetékeseknek; azok a családok akik a csütörtök vagy a pénteki napon a családjukban megtartják az engesztelő imádási órát, ha a családjukban meghal valaki egyetlen szigorú böjti nap után a család halottja kiszabadul a tisztítóhelyről. (...) Juttasd el kérésem a Szentatyához! Általa kívánom kiosztani a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet minden alkalommal azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában Isteni tetszésemet és akaratomat elfogadják. Adjanak különös áldást, mely egyedül álló, s csak szülők részére adható! Minden gyermek születésénél, rendkívüli nagy kegyelmekkel árasztom el a családokat!” (III/155)

Olaszország, Cava dei Tirreni 1656

     1656. májusában, a Szardíniát megszálló spanyol katonák miatt szörnyű pestisjárvány tört ki Nápolyban. A pestis futótűzként terjedt el a környező falvakban és településeken, és hamarosan elérte Cava dei Tirreni városának kapuját is. A járvány több ezer áldozatot követelt. Don Paolo Franco atya azon kevés túlélők közé tartozott, akiket nem tett gyávává a csapás, hanem a fertőzésveszély ellenére – égi sugallatra – a lakosságot engesztelő körmenetre hívta a néhány kilométerre található Monte Castellóig. Amikor felértek a hegycsúcsra, Franco atya megáldotta Cava dei Tirreni városát az Oltáriszentséggel. A pestisnek ekkor május 25-én, csodás módon vége szakadt, és Cava lakói azóta is minden év júniusában ünnepi körmenettel, a "Festa di Castello"-val, emlékeznek meg a csodás eseményről.

Augusztus 5-e Havas Boldogasszony avagy Szűz Mária római főtemplomának felszentelése

     Eredetileg a Szent Szűz római főtemplomának, a négy patriarchalis bazilika egyikének – Beata Maria Virgo ad Nives, ismertebb olasz nevén Santa Maria Maggiore – fölszentelési évfordulója (440-ben szentelték fel). Az ünnep idővel az egyházban is egyetemessé vált. A Batthyány-kódex naptára pedig Havi Boldog Asszony néven emlegeti.

     A 4. században pestis dúlt Rómában. Liberius pápának (352–366) volt egy álma, miszerint ha templomot épít egy dombra, a pestis el fog múlni. A helyet úgy jelezte az Úr, hogy 432 augusztus 5-én hó esett oda. Ezzel egy időben egy János nevű gazdag, gyermektelen patrícius is álmot látott a feleségével, melyben a Szent Szűz azt kérte, hogy a helyen melyet másnap hó borít, emeljenek templomot a tiszteletére. A házaspár, értesülve a jelzett helyről – mely a tulajdonukat képezte –, azt nyomban felajánlották Isten Anyjának. A pestis azonnal elmúlt az Örök Városban!

     Augusztus 5-e reggelére hullott havazás helyén, fel is épült a Szűzanya szentélye az Esquilinus dombra, melyet Havas Boldogasszony bazilikának is nevezik. A felépített bazilikát Szent III. Szixtusz pápa (432–440) díszíttette remek mozaik képekkel annak emlékére, hogy az Efezusi Zsinat 431-ben hittételként hirdette ki Szűz Mária istenanyai méltóságát. A Szűzanya oldalkápolnájában mai is látható a kép, melyen Liberius pápa az alapkövet ássa a hóban.
     A Bazilika kegyképét (ld. alább!) az ősi római hagyomány szerint Szent Lukács evangelista festette. Nagy Szent Gergely pápa (590-604) egy pestisjárvány idején elrendelte, hogy a képet körmenetben hordozzák körül a városban. Ő maga is részt vett a könyörgő processzióban. A legenda szerint amikor a körmenet Hadrián hatalmas síremlékéhez ért, angyali hangokat hallottak: Mennyek királyné asszonya, örülj szép Szűz halleluja (innen indul a húsvéti antifóna eredete). Angyalt is láttak, amint pallosát hüvelyébe tette. Ennek a jelenésnek emlékezetét őrzi az Angyalvár névre változtatott mauzóleum.

     A kegykép római tisztelete az Efezusi Zsinat után bontakozott ki, amely főleg Máriának istenanyai méltóságát, továbbá Nyugatnak és Keletnek a Mária tiszteletben való egységét hangsúlyozta. A kegyképről való másolat készítését különleges pápai tilalmak akadályozták. Egyébként, a Santa Maria Maggiore bazilikában őrzik a Betlehem-i Jászol darabjait is (ld. legalul!)

 A családi engesztelés 1

         Szűzanya szavai: "Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok, és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat), és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy szívemen viselem az Ő és a magyar szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek, fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra. (I/37)

      Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem és veletek összefogva akarom a világot megmenteni! /.../ Együtt érző szíved szeretete az, mely érdemessé tesz Szeretetlángom továbbadására és mind, aki Velem érez /alkalmassá válik/ e a nagy kegyelem befogadására, mellyel a lelkeket megmentjük az örök kárhozattól. (III/140)

     Anya vagy te is, és Én anyai Szívem tengernyi bánatát és szenvedését megosztom veled. Tudom, te átérzed anyai fájdalmamat. Gondold el, ha hat gyermeked elkárhozna, mily fájdalmad lenne miattuk! És Én? Ó, gyötrelmeim, melyekkel látnom kell, amikor a sok lélek a pokolba szédül! Segíts, kislányom, gyermekem!” (II/50)   

Olaszország, CASCIA 1330

     1330-ban Cascia városában papot hívtak egy súlyosan beteg földműveshez, hogy szentáldozásban részesítse. A pap a Szentostyát nem egy kendőben és burszában, nem kapszulában vagy cibóriumban vitte magával, hanem hanyagul breviáriuma lapjai közé csúsztatta. A beteget amint a gyóntatása után meg akarta áldoztatni, kinyitva a könyvét és döbbenten látta, hogy a Szentostyán friss vérfoltok vannak, összevérezve a könyv lapjait. Az ijedt és bűnbánó pap azonnal a Siena-i Ágoston-rendi kolostorba sietett a szentéletű Simone Fidati atyához, hogy tanácsot kérjen tőle. A pap meghallgatta a történetet, feloldozta bűnétől és arra kérte, hogy őrizze meg a breviáriuma vérrel megjelölt két oldalát. A pápák közül sokan engedélyezték az ereklye előtti hódolatot, és bűnbocsánatot adtak a zarándokoknak. Emellett Cascia városi törvénykönyvében egy 1387-es bejegyzés megemlíti az esetet, és elrendeli, hogy „a hatóságok, a városi tanács és Cascia lakói minden évben Úrnapján menjenek el a Szent Ágoston-templomba, és a pap vezetésével körmenetben vigyék körbe Krisztus legszentebb testének ereklyéjét a városban.” 1389-ben a pápa megerősítette a csoda hitelességét, és hitelesként említi egy 1687-i apátsági kódex.

1930-ban, a csoda 600. évfordulója alkalmából Cascia városában Norcia egyházmegye eucharisztikus kongresszust rendezett, amelyen közzétették a csoda teljes dokumentációját, és megáldották az ebből az alkalomból készíttetett értékes ereklyetartót. A pergamenpapír töredéke 52 x 44 mm. A fény ellen nézve látható, hogy a vérfoltok egy emberi arc körvonalát képezték. Az 1330-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéjét a casciai Szent Rita bazilikában őrzik.

A földi élet felelőssége

Alfred Monnin SJ atya "Szól az arsi szent" c. könyvéből részletek.

Sok keresztény van, aki azt sem tudja, hogy miért él a világon.

A Jóisten megteremtett minket és a világba helyezett, mert szeret és üdvözíteni akar. Ahhoz viszont, hogy az ember üdvözüljön, meg kell ismernie Istent, szeretnie és szolgál­nia kell Őt, és ez bizony szép hivatás! Ez az egyetlen tennivalónk a földön. El­veszett idő, amit másra fordítunk.

Mindent egyedül Istenért kell vé­geznünk! Ébredéskor ezt kell mondani: "Istenem, ma érted aka­rok dolgozni! Elfogadom, amit kül­desz, hiszen Tőled jön. Fölajánlom magam áldozatul. De lásd Istenem, nélküled semmit sem tehetek, kér­lek segíts engem!"

A halál óráján mennyire sajnál­juk majd azt az időt, amit haszon­talan dolgokra fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, bűnbánatban, jó cselekedetekben, munkálkodva üdvösségünk lehetőségén! Mert a fájó az lesz, amikor lát­juk, hogy a mennyországért semmit sem tettünk!

Ó, milyen szomorú ez! A keresztények nagy ré­sze csak azon van, hogy eleget tegyen testének, ennek a hullának, amely persze el fog rothadni a földben! A földi élményeik során, nem gondolnak szegény lelkükre, amelyre vagy örök boldogság, vagy örök kárhozat vár! Egyszerűen képtelenek józanul szemlélni a múlandóságot!

A kevély ember, úr akar lenni mindenki fölött, s azt hiszi, hogy ő valaki, holott csak por és hamu, melyet felkap a szél vagy elsodor a víz! Gyakran elgondolom, hogy mennyi testvérünk, nővérünk halt meg már, és belőlük is maréknyi hamu lett?

Azt mondja a világ, hogy nagyon nehéz üdvözülni, pedig valójában nincs ennél könnyebb - Krisztus a mi Urunk által! Csupán meg kell tarta­ni Isten és az Egyház parancsait, kerülni a hét főbűnt, tenni a jót és kerülni a rosszat. Ennyi!

A jó keresztények, akik munkálkodnak a lelkük megmentésén és üd­vösségükön, boldogok és elégedettek, hiszen reményeikben már előre élvezik a mennyország örömét. Viszont a rossz keresztények, akik tudatosan önmagukat ítélik kárhozatra, mindig elégedetlenek, keserűek, bol­dogtalanok, és sajnos azok is lesznek egy egész örökkévalóságon! Látjátok a különbséget?

Íme egy jó életszabály: csak olyat tegyünk, amit nyugodtan fölajánlhatunk a jó Istennek. Nem ajánlhatunk föl neki rágalmazást, gyalázkodást, igazságtalanságot, haragtartást, káromlást, tisztátalan­ságot, hiúságot! Márpedig a világban szinte mást sem tesznek! Ámde a világ, a gaz­dagság, gyönyörök, a hatalom elmúl­nak, de a mennyország és a pokol soha nem múlik el!

Legyünk tehát éberek!

(Források a 2. részben!) (Vége!)

 A kiválasztott személye  

        Valamely égi üzenet közvetítésénél a kiválasztott személy, mint „emberi eszköz” működik közre. Érthető tehát, ha a magánkinyilatkoztatások − így a Szeretetláng üzenetek is − az isteni vonások mellett, emberieket is tükrözhetnek! Nyilván, az emberi tévedés nem zárható ki ott, ahol az emberi elme valamilyen szerepet játszik, hiszen a természetfeletti élményeknek találó emberi szavakba való átültetése óhatatlanul magában hordozza a pontatlanság lehetőségét. Ezek kiszűrése, pontosítása vagy magyarázása soha nem a látnok feladata, hanem a teológiai képzettségű lelkivezetőé és végső soron az adott magánkinyilatkoztatást kivizsgáló egyházi hatóságé!

Erzsébet asszony 1983-ban

       Ő maga is átérezte alkalmatlanságát és kérdésére így írja le naplójában a Szent Szűz válaszát: „A világon a legkisebb legtudatlanabb és legkevésbé érdemes lélek vagy akit valaha is kiválasztottam a kegyelmek továbbadására. /Mégis/ a te kicsinységeden és alázatosságodon keresztül akarom /véghez/ vinni közléseimet.” Erzsébet így folytatja sorait: „A Szűzanya szavait mélyen átgondoltam. Ő tudja ki, mi vagyok, s ez igen megnyugtatott.... Ó Szűzanyám, de jó hogy megmondtad ezt nekem, ez az amit érzek én is állandóan. A gonosz kevélységgel zaklat de tudom, hogy nyomorúságos semmi vagyok, és nem is akarok magamról semmi többet képzelni.... Nem tudom gondolataimat papírra írni csak azt, hogy teljesen megsemmisültem.” (II/64-65)

Erzsébet asszony e sorok írójának otthonában 1979-ben

Íme a Szent! 

     1905. január 8-án X. Piusz pápa napsugaras időben harmincezer hívő előtt folytatta le az Ars-i plébános boldoggá-avatását, példaképül állítva a francia klérus elé. A bazilika harangzúgása hirdette az ünnepélyes eseményt. A vatikáni ünnepségek visszhangra találtak Ars kis községben is, ahol augusztus másodikától 4-ig tartó fényes triduumon 3 bíboros, 15 püspök és 22 ezer hívő vett rész.

Az Ars-i plébános ügye az I. Világháború alatt sem állt le. XV. Benedek pápa szigorúan kivizsgáltatta a szenttéavatáshoz megkívánt két csodát. Az egyik Eugéne nővér, aki súlyos vérzéssel járó visszértágulatból gyógyult meg 1905-ben, a másik Matilde Rougeol, gégetuberkolózisból épült fel 1910-ben Boldog Vianney közbenjárására Ars-ban!

1925. május 31., Pünkösd napján az „igénytelen lelkipásztor” a legnagyobb egyházi tiszteletben részesült. A római Szent Péter bazilikában 35 bíboros, 200 püspök vette körül XI. Pius pápát. Fél 11-kor az egyház feje kihirdette Vianney Jean-Marie Baptiste-t „szentnek jelentjük ki”, és augusztus 8-a emléknappal 1928-ban felvétette az Római egyházi Naptárba. 

1929-ben XI. Piusz pápa a papi hivatások védőszentjének nyilvánította.

1956. október 12-én a város hivatalosan Ars-sur-Formans nevet kapta.

1959-ben, szentünk halálának századfordulójára XXIII. János pápa kiadta a Sacerdotii nostri primordia enciklikát.

1969. óta VI. Pál pápa kezdeményezésére augusztus 4-én, a szent halálának emléknapján ünnepelhetjük a „papok” példaképét!

1986-ban Vianney születésének 200. évfordulójára Szent II. János Pál Ars-ba látogatott és a nagy szentre hivatkozva így nyilatkozott: „Vianney Szent János elsősorban azzal fo­gott meg, hogy a szegényes emberi eszközökön keresztül működő kegyelem erejére mutatott rá. Különösen megrázott hősies gyóntatói szolgálata. Ez az alázatos pap napi 18 órát töltött gyóntatószékben, rendkívül szerényen táplálkozott, pihenni is csak néhány órára vonult vissza. (...) Személyét megismerve meggyőződésemmé vált, hogy a lelkipásztor küldetésének jelentős részét éppen a gyóntatáson keresztül valósította meg, vállalva a gyóntatószék önkéntes rabságát. (...) Sajnos ritka példa, hogy egy lelkipásztor annyira tisztában legyen a felelősségével, mint az Ars-i Szent plébános! (...) Legyen az ő élete bátorítás mindazoknak, akik ma megkapják a papságra hívó kegyelmet.”

Vianney Szent János felajánló imája

Jézusom! Neked szentelem szívemet: zárd a tiédbe. A te Szívedben akarok lakni, a te Szíveddel akarok szeretni, a te Szívedben akarok élni ‒ a világ előtt ismeretlenül, csak általad ismerve.

A te Szívedből akarom meríteni az igaz szeretetet, mely eméssze fel szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Zárkózzék el bár előlem minden szív, mégsem fogok csüggedni, mert Jézusom isteni Szíve mindig nyitva áll és nyitva is marad számomra.

Jézus Szentséges Szíve! Szívem a te szeretetednek oltára legyen, az amelyen magamat Neked feláldozom. Szemeim mindenkor Szent Sebeidre tekintsenek: elmém mindig irgal­madra gondoljon: egész valóm csak szent Szíved iránt való szeretetemet fejezze ki.

Dicsértessék, szerettessék és imádtassék Jézus szent Szíve!

Légy türelemmel, én lelkem, holnap úgy lesz, amint Isten akarja, de addig teljesítsük az Ő szent akaratát. A tegnapi nap elmúlt, s amit tegnap szenvedtem, abból már nem fáj semmi. De érdeme meg­marad, ha azért szenvedtem, hogy Isten akaratát teljesítsem. Ma is érdemszerzően akarok szenvedni, bár a mai nap csak egy nap, s rövid idő! Istenem, tehetek-e kevesebbet, mint egy napnak szomorúságait, fájdalmait, szenvedéseit és fáradságait Neked felajánlani. Megfeszített Istenem, ma minden, minden Irántad való szeretetből és szent akaratod teljesedése végett történjen! Ámen.

(Források a 2. részben!)

     2009 januárjának közepén az ostya megváltozott töredéke természetes módon kiszáradt és úgy nézett ki, mint egy vérfolt vagy egy alvadék rög, ám attól kezdve külsőleg nem változott. Még ugyanabban a hónapban az érsek kórszövettani vizsgálatokat kért az ostyáról. Március 30-án egyházi bizottságot állított fel a jelenség tanulmányozására.

A megváltozott ostya egy darabját két szakértő, Maria Sobaniec-Łotowska és Stanisław Sulkowski orvosprofesszorok elemezték egymástól függetlenül, hogy biztosítsák az eredmények hihetőségét. Mindketten kórszövettan szakorvosok Białystok Orvostudományi Egyetemén. Az elemzéseket az egyetem morfopatológiai osztályán végezték el.

A vizsgálatokat kimerítően leírták és lefényképezték. A teljes dokumentációt átadták a Białystoki Érsekségnek.

Külön rendkívüliség, hogy a konszekrált Ostya nem feloldott része beágyazódott a ruhaanyagba. Mindazonáltal a vörös vérrög olyan világos volt, mint mindig. A mintadarab elég nagy volt ahhoz, hogy elvégezhessék rajta az összes szükséges vizsgálatot. Laboratóriumi elemzések megerősítik: a szívizomrostok és a kenyér szerkezete úgy fonódnak egybe, hogy azt emberi eszközökkel képtelenség lenne reprodukálni.

Mindkét, egymástól független vizsgálat eredményei tökéletesen megegyeztek. Azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy az ostya átalakult töredékének szerkezete azonos egy halálhoz közel álló, élő személy micokardiális (szív) szövetével, felvéve a halálhoz közel álló szívizom alakját. Ez a fajta jelenség megmagyarázhatatlan a természettudományok által. A szívizomrost szerkezete mélyen egybefonódik a kenyérével, olyan módon, hogy azt emberi eszközökkel lehetetlen megvalósítani, Maria Sobaniec-Łotowska orvosprofesszor nyilatkozata szerint.

A vizsgálatok bebizonyították, hogy a Szentostyához semmiféle idegen anyagot nem adtak. Ugyanakkor az Egyház azt tanítja, hogy a kenyér-ostya Krisztus Testévé válik, a pap krisztusi szavaira. A kórszövettani vizsgálatok 2009. január 21-én keltezett eredményeit belefoglalták a Białystok-i Érseki Kúria dokumentációjába.

A Białystoki Érseki Kúria hivatalos közleménye megállapította: „A Sokółka-i esemény nem ellenkezik az egyház hitével; inkább megerősíti azt. Az egyház vallja, hogy az átváltoztatás szavai után, a Szentlélek erejéből, a kenyér átalakul Krisztus Testévé, és a bor az Ő Vérévé. Továbbá ez egy felhívás az Eucharisztia minden kiszolgáltatójának, hogy az Úr Testét hittel és gonddal osszák ki, a hívek pedig imádattal fogadják Őt”.

Vianney Szent János, papok védőszentje!

Segítsd a papi hivatásokat

és járj közbe ifjúságunkért, hogy sokan meghallják az Úr hívását!

„Egészen ő!”   

     Convert prelátus, aki 1889. júliusában Ars-i plébánossá lett, még találkozott olyan családokkal, akiket a Szent meglátogatott. „Arckifejezésük ‒ tanúskodott ‒, a szentség jellegzetességét viselte, amilyennel mi ritkán találkozhatunk: nyugodtság, derű, sugárzó boldogság megkülönböztette őket a többi ezer és ezer között”.

Részletek a boldoggá-avatási per tanúságtételeiből: Prosper de Garet bárónő, Ars polgármesterének felesége Vianney Szent János szentté avatási eljárása során a következőket vallotta: A plébános mindenekfelett szerette a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Meg vagyok győződve róla, hogy közvetlen kapcsolatban volt velük, és hogy a tisztítótűz olyan hely volt számára, ahol nagyon jól kiismerte magát.

Szentünk, több alkalommal is így prédikált: „Ha tudnátok, hogy a tisztítótűzből kiszabadított lelkek, milyen kegyelmeket képesek kiesdeni azok számára, akik szabadulásukért imádkoztak, bizony nem halogatnátok az értük való áldozatot!”

A Bourg-ból való Ecrivieux kisasszony nagyon aggódott hirtelen elhunyt apja miatt, aki egész életében mindenfajta vallási befolyást visszautasított. A plébánoshoz fordult, aki habozás nélkül ezt válaszolta neki: „Megmenekült, de meghatározhatatlanul sok ideig marad a tisztítótűzben.”

Édesanyámról, aki nagyon vallásos nő volt, halála után azt hittem, hogy nincs szüksége imára. A plébánossal beszéltem erről, ő pedig ezt mondta: „Ellenkezőleg, imádkozzon sokat érte.” És a nővéremhez fordulva így folytatta: „Legyen nyugodt, édesanyja jó helyen van.” – „Azt jelenti, hogy a mennyországban van?” – „Nem, nem így értettem.” Mire megértettük nővéremmel, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy nem kell sokáig a tisztítótűzben szenvednie.

Egy jó tettekkel teli élet után Adele Murinais hosszú és fájdalmas betegségben meghalt. A plébánost arra kértem, hogy imádkozzon érte, aki ezt felelte: „Érte nem kell imádkozni.” Amikor a kisasszony rokonai arra kérték, hogy mutasson be szentmisét az elhunyt lelki üdvéért, megtagadta ezt, mondván: „Nincs rá szüksége!”

Egy rokonom, De Bar kisasszony édesanyját gyászolta, akinek élete tele volt megpróbáltatásokkal. A plébános odament hozzá, és ezt mondta neki: „Ön elvesztette az édesanyját, aki a mennyben van.” – „Merem remélni, plébános úr.” – „Igenis, a mennyben van.” És amikor a kisasszony odanyújtotta neki anyja rózsafüzérét, hogy megáldja, a plébános tisztelettel az ajkához emelte.

A perfelvétel és az apostoli pör anyagát 1890. május 13-án a Szertartások Kongregációjának ülésén elfogadták, s a határozatot maga XIII. Leó pápa erősítette meg, ki ide vonalkozólag ezt a megjegyzést tette: „Ez az ügy nagyon kedves nekem, ne szenvedjen halasztást! Nagyon szeretném a tiszteletre­méltó Vianney-t boldoggá avatni!” Az Isten nem adta meg neki ezt az örömet, mert 1903. július 20-án elhunyt.  Ez év augusztus 4-én ‒ tehát pontosan 44 évvel Vianney halála után ‒ X. Piusnak lett fönntartva, hogy Vianney-t oltárra emelje. 1904. január 26-án a pápa elnöklete alatt megvizsgálták a tiszteletreméltó Vianney-nek tulajdonított csodákat.

1904. február 21-én kiadott dokumentumával a pápa elismerte a csodák hitelességét, és alkalmasnak találta arra, hogy a tiszteletreméltó Vianney Jean-Marie Baptiste boldoggáavatási perében döntő szerepet játszanak.

1904. június 17-én a tiszteletre-méltó Ars-i plébános testét kiemelték a sírból, csodálkozva állapították meg, hogy a testrészek sértetlenek voltak. A testbőr kissé sötétebb lett, és a test erősen összeszáradt. Az arcvonások felismerhetők voltak. Szíve teljesen ép maradt, és azt külön ereklyetartóba helyezték. Amikor 1905. április 2-án a még élő Ars-i aggastyánoknak megmutatták az arcát, könnyezve mondták: „Egészen ő!”

Az 1862-ben megépült bazilikában egy díszes mellékoltáron, üveg-szarkofágban helyezték el épen maradt testét. Arcát egy viaszmaszk takarja. (Források a 2. részben!)

(folyt.)

Lengyelország, SZOKÓLKA 2008

     A lengyelországi Szokólka (Sokółka) városában 2008. október 12-én, vasárnap reggel a fél 9 órai szentmise során, amelyet a Szent Antal plébániatemplomban mutattak be, egy felszentelt ostya kiesett az egyik pap kezéből az áldoztatáskor, közel az oltárhoz. A pap,  Stanisław Gniedziejko félbeszakította az áldoztatást, felvette az ostyát, és a liturgikus előírásoknak megfelelően azt egy kis víztartó edénybe helyezte – néhány templomban a tabernákulum mellett található egy ilyen edény, amelyben a pap leöblítheti ujjait az áldoztatás után. Az ostyának fel kellett volna oldódnia a vízben, amelyet később megfelelő módon eltávolítottak volna. 

Julia Dubowska nővér, az Eucharisztikus Nővérek Kongregációjának tagja volt a plébániai sekrestyés. A szentmise végén az atya kérésére egy másik edénybe öntötte át a vizet és az ostyát. Tudván azt, hogy a megszentelt ostya egy idő múlva feloldódik, az új edényt a plébánia sekrestyéjében található széfben helyezte el. Csak a nővérnek és a papnak volt kulcsa a széfhez.

Egy héttel később, október 19-én, Missziós Vasárnapon, amikor a pap érdeklődött az ostya állapota felől, Júlia nővér kinyitotta a széf ajtaját, és kovásztalan kenyér finom illatát érezte. Amikor felnyitotta az edényt, a még mindig javarészt érintetlen ostya közepén egy görbe, fényes vörös foltot, egyfajta vérfoltot vett észre: egy test élő részecskéjét. A szín nem festette pirosra a vizet, az színtelen maradt.

A nővér azonnal értesítette a papot, aki magával hozta a plébánia többi papját és a látogatáson lévő misszionáriust, Ryszard Górowski atyát. Mindnyájan elámultak és elnémultak a látottakon.

Diszkréten és nagy óvatossággal hallgattak az eseményről, tekintve annak jelentőségére, hogy ez egy Szentostya volt, amely Krisztusnak az Utolsó Vacsorán kimondott szavai erejében, valóban az Ő Teste volt. Azonnal értesítették Białystok metropolita érsekét, Edward Ozorowskit, aki az érsekség titkárjával és más egyházmegyei tisztviselőkkel Szokólkába ment. Mindnyájukat nagyon meghatotta, amit láttak. Az érsek elrendelte, hogy az ostyát biztos helyen őrizzék, várva, hogy mi fog történni.

Október 29-én az edényt az ostyával átvitték a plébániaépület Isteni Irgalmasság Kápolnájába és a tabernákulumban helyezték el. Másnap az érsek döntése értelmében a vérfoltos ostyát kivették a vízből és egy kis korporáléra (fehér vászonkendő) helyezték, amelyet visszatettek a tabernákulumba. Az ostyát ilyen módon őrizték három éven át. Az első évben titokban tartották. Közben az egyházi hatóságok mérlegelték, hogy mit tegyenek, hiszen Isten egy jeléről volt szó, amelynek szüksége volt értelmezésre.

(folyt.)

     Augusztus 2. - az Angyalok Királynéja vagy népiesen Angyalos Boldogasszony ünnepe, mely egyben a Porciunkula kápolna fölszentelésének emléknapja és a ferencrendiek legnagyobb ünnepe.

Porciunkula – egy kis kápolna, amit Szent Ferenc épített újjá 1208-ban. Itt éltek az első testvérek, és maga Szent Ferenc hívta először Porciunkulának, azaz kis helynek, sőt kis Szentföldnek (magyarázat alább →)!

Ferenc itt alapította meg az első és második rendet, hiszen itt öltöztette be Klárát, és 1226-ban ide jött meghalni (sírja fölé 1568-ban bazilikát emeltek). Itt Porciunkulában jelent meg neki az Úr és az Istenanya. Arra bátorították, hogy kérjen Tőlük valami „nagy kegyelmet”, bármit! És Szent Ferenc nem csekélységet kért, hanem azt, hogy aki ezt a kápolnát meglátogatja, „teljes búcsút” nyerhessen, vagyis, mentesüljön a bűnei által kiérdemelt tisztítótűz szenvedéseitől!

A kérés abban az időben rendkívüli volt, mert → teljes búcsút akkoriban csak a szentföldi keresztes háborúkban résztvevők nyerhettek, vagy az, aki a Szentföldre indulókat hathatósan támogatta. Az Úr Krisztus helybenhagyta a kérést, ámde Ferencet a pápához utasította. III. Honorius 1216-ban teljesítette Ferenc kérelmét, és augusztus 1-én déltől másnap estig minden esztendőben „toties-quoties” (esetenként, mindannyiszor), a szenvedő lelkekért is felajánlható teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik fölkeresik a Porciunkula-kápolnát, gyónnak, áldoznak és imádkoznak a pápa szándékára.

A 14. sz. végétől a pápák a Porciunkula-búcsút megadták a ferences templomoknak, később a klarisszák és a kapucinusok összes templomának, melyet XV. Gergely pápa 1622-ben a ferenceseken kívül az összes hívőre kiterjesztette.

A 1678-ban egy 3 hajós bazilikát építettek a Porciunkula fölé úgy, hogy a kis kápolna a központi kupola közepe alatt áll. Az 1832-es nagy földrengéskor a bazilika sok része beomlott (de a kis kápolna sértetlen maradt!). 1840-ben a bazilikát helyreállították, és márvány homlokzatot kapott.

Ha valakiben netán felmerülne a kérdés, hogy "mi az üdvös abban, ha az Isten Anyját még az Angyalok Királynőjeként is tiszteljük", nos a szent írók a következőkben látják ezt üdvösnek: A Boldogságos Szent Szűzben a Megváltó Társát szemléljük, aki a Szeplőtelen Fogantatás titka által, egyedülálló módon mentes maradt az ősbűn átkától, és még a személyes bűntől is. A Mindenség Királyának Anyjaként, királynőként tisztelhetjük. Istenanyai méltósága és még a Szent Angyalokat is megelőző tökéletessége révén, ennél fogva az Angyalok Királynőjeként is tisztelhetjük Őt. Ez a Mária-tisztelet végeredményben a Szentháromság Egy Istenre irányítja figyelmünket, hiszen a Szűz Máriával való kapcsolatunk tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunkat segíti, mégpedig olyan értelemben, hogy Mária által jutunk el Jézushoz. Ezért nagyon lényeges, hogy minél buzgóbban, és minél nyitottabb szívvel szemléljük az Istenszülő Szűz szent titkát, dicsérjük Őt Istentől kapott égi-földi méltóságában, keressük közelségét, figyeljünk indításaira, kérjük közbenjárását, és fogadjuk a kegyelmeket, amelyeket az Úr, Szent Anyjának keze által kíván adni nekünk. A fenti teologikus sorokat egyszerűbben foglalja össze XIII. Leo pápa a Divinum illud munus körlevelében (1897): „A vallásos tisztelet ugyanis, amelyet a szent égi lakóknak és az angyaloknak, a Szűz Istenszülőnek és Krisztusnak megadunk, végül is magára a Szentháromságra áramlik vissza és benne végződik.” (DH 3325) Ebben teljesedik be a bensőséges Mária-tisztelet egész jelentősége.

Angyaloknak Királynéja, tiszta Szűz! Kérjed a te szent Fiadat érettünk.

Ékes virágszál, hozzád esdeklünk! Szép Szűz Mária, könyörögj értünk!

Lengyelország, LEGNICA 2013

     2013. december 25-én a legnicai Szent Jácint-templomban szentáldozás közben egy Szentostya véletlenül a földre esett. Azonnal fölvették, és a kánonjog előírásai szerint vízzel teli tartóba, majd azzal együtt a tabernákulumba helyezték. Andrzej Ziombra atya más papokkal együtt nézte meg, hogy 2 hét után feloldódott-e a vízben a Szentostya. Azt tapasztalták, hogy az Ostyán vörös foltok jelentek meg. Az akkori legnicai püspök, Stefan Cichy bizottságot állított fel a jelenség laboratóriumi kivizsgálására. A vizsgálat meglepő eredménnyel zárult: az ostyából vett minta „emberi szívizomra hasonlít, amelyen az agóniára jellemző elváltozások láthatók”.

A történtek elemzésére teológiai és tudományos bizottságot hívtak össze.

2014. január 26-án a tudósok maguk vettek mintát belőle. Nekünk, papoknak egyértelmű volt, hogy csoda történt. A bizottság ellenőrizte, hogy vajon nem valamilyen gomba, penész vagy más okozta-e az elváltozást. (…) A Wroclaw-i Törvényszéki Orvostani Intézet azonnal kizárta, hogy baktérium vagy gomba okozta volna az ostya elszíneződését. Egy másik kórszövettani elemzés szerint a darabkák egy része szívizomszövethez tartozónak látszott. Szükségesnek éreztük egy második szakvélemény kikérését is, ezért a szczecini Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe vittük ugyanezen mintát, de annak eredetéről nem tettünk nekik említést. Az Intézet különböző vizsgálati módszereket alkalmazott. A vizsgálatot követően a szczecini Pomerániai Orvostudományi Egyetem Kórszövettani Tanszéke a hisztopatológiai kép alapján úgy vélte, hogy »a szövettöredékek harántcsíkolt izom töredékes részeit tartalmazzák, amelyek súlyos agónia során szoktak előfordulni. A szövet emberi eredetű.« A vizsgálat eredményeit a Szentszék Hittani Kongregációja elé terjesztették, és ők elismerték az esemény természetfeletti mivoltát. Érdekes, hogy a vizsgálati eredmények hasonlóságot mutattak a Kr. u. 700-ban történt lancianói eucharisztikus csoda eredményeivel, és más, nemrégiben történt csodákéval is, mint pl. a 2008-as lengyel sokolkoi csoda, a 2006-os mexikói tixtlai csoda, vagy az 1996-os argentin Buenos Aires-i csoda.

2016. április 17-én a Szentszék ajánlására Főtisztelendő Zbigniew Kiernikowski, Legnica új püspöke a szentmisén arra kérte Andrzej Ziombra plébánost, „alakítsanak ki megfelelő helyet a relikvia számára, hogy a hívek megadhassák neki az illő tiszteletet.”

A Szent Jácintról (1185-1257) elnevezett templomban történt legnicai csodának kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. Szent Jácint a Szent Domonkos-rendhez tartozott, elkötelezett volt az Eucharisztia iránt, és maga is szemtanúja volt egy eucharisztikus csodának. Amikor a könyörtelen mongol csapatok elérték Kijevet, Szent Jácint fogta a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot, és biztonságba akarta helyezni. Mikor a templom végébe ért, egy hangot hallott az oltárhoz közeli Szűz Mária szobor felől, amely ezt mondta: „Jácint, Jácint! Látom, hogy a Fiam megmentésén fáradozol, de ugye nem engeded anyját sem a szentségtörő barbárok kezébe jutni?” Jácint bocsánatot kért mondván, hogy nem bír ilyen nagy súlyt megemelni, de a Szűzanya így válaszolt: „Ha egy kicsivel több hittel és szeretettel lennél irántam, könnyedén elbírnád ezt a terhet.” „Semmire nem vágyom, csak hogy téged szeresselek és benned bízzam” – válaszolta erre Szent Jácint. A szobor azonnal pehelykönnyűvé vált, és Szent Jácint szerzetestestvérei kíséretében csodával határos módon átkelt a széles Dnyeper folyón, és észrevétlenül áthaladt a Mongol csapatok között.

A tiszteletreméltó plébános   

     Langalerie megyéspüspök így búcsúztatta: „Jól van derék és hűséges szolgám, lépj be uradnak örömébe, más szóval napszámod véget ért, eleget dolgoztál. Jöjj élvezd munkád jutalmát. És tudd meg kedves és tisztelendő paptársam, hogy püspöki életem legszebb, leginkább várt napja lesz az, amikor az Egyház csalatkozhatatlan szava meg fogja engedni nekem, hogy ünnepélyesen e szavakkal üdvözölhesselek: Euge serve bone et fidelis, intra in gaudium Domini tui”.

A beszéd elhangzása után, a koporsót a templomba vitték, ahol csak a papság, a világi előkelőségek és a megboldogult hozzátartozói kaptak helyet. A gyászmise alatt áhítatos csend uralkodott a gyászoló községben.

A gyászszertartás után Keresztelő Szent János-kápolná­jában, egykori gyóntatószéke előtt helyezték el, hol az Isten szolgája annyi szegény lelket oldozott fel és erősített meg.

Mindaddig, míg a koporsó itt maradt, éjjel-nappal az Ars-i hí­vek álltak őrt. Augusztus 14-én a templomhajó közepén épí­tett sírboltba helyezték el a koporsót. A sírbolt padló nyílását egy fekete márványtábla zárta el, melyen e szavak voltak olvashatók:

„Itt nyugszik Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános”. (Szentünk földi maradványai 45 évig, 1904-ig ehelyütt nyugodtak.)

1860-ban Pierre-Marie Bossan (+1888) egy új bazilika tervét tette le, mely a régi 12. századi templomocskát, építészetileg bravúrosan közösítette egy új kupolás épülettel. Az alapkövet 1862. május 1-én áldotta meg Gérault de Langalerie, Belley püspök. A komplexum 1870-ben fejeződött be.

Az új bazilikát kezdetben Szent Filománának szentelték. (E bármíly híres szent történelmiségének egyházi kétségbevonása miatt, 1997-ben az Ars-i bazilika titulusát, az eredeti kis templom szentjéről, Szent Szixtusz-ra változtatták!)

Új zarándoklás vette kezdetét. A nép szava, amely ez esetben valóban az Isten szava volt, az Ars-i plébánost szentté kiáltotta ki. Ettől kezdve a templomába azért jártak, hogy őt tiszteljék s közbenjárását kérjék. Mindennap sok-sok zarándok térdelt a márványlapon, maga Villecourt bíboros egyházi méltóságának díszében földig hajtotta meg fejét, hogy a márványlapot megcsókolja.

Közben az egyházmegyei hatóság nem maradt tétlen, hiszen édes kötelessége volt, hogy az Ars-i plébános szent­ségi jellegét hivatalosan megállapítsa.

1862. november hó 21-én Langalerie megyéspüspök megbízott egy egyházi testületet, hogy kivizsgálja az Isten szolgájának életére, erényeire, csodá­ira vonatkozó adatokat. Megkezdődött a perfelvétel, mely két­száz ülésben 66 tanúvallomást hallgatott meg, s amely 1865. március 6-án, nyert befejezést.

Néhány nappal később a megyéspüspök Rómába vitte a hivatalos másolatot, mely 1674 fólió oldalból állott, s átadta a Szertartások Kongregációjának, hogy az apostoli pör megindítása iránt tegyen javaslatot a pápának. A perfelvétel és az apostoli pör között szabály szerint tíz év szokott lenni.

IX. Pius pápa 1866. február 6-án kelt dekrétuma ez esetben fel­függesztette a szabályt. De a vatikáni zsinat, a francia-német háború, a piemonti csapatok Rómába való bevonulása megakasztották az ügyet. Végre 1872. október 3-án a pápa által kinevezett bizottság megkezdte munkáját, melynek eredménye gyanánt Vianney Jean-Marie-Baptiste a „tiszteletreméltó” jelzőt kapta.

Az úgynevezett apostoli tárgyalások ‒ melyeknek irányításával három egymást követő Belley-i megyéspüspök: ­Richard, Marschal és Soubiranne lett megbízva és tizenkét évig tartottak. 1866. október 12-től 1874. augusztus 3-ig 147 tanút hall­gattak ki 311 ülésben, a tanúvallomások 2886 folio lapot töltöttek meg. Közben óriás értéke lett a Szent Plébánoshoz kötődő ereklyéknek. (Alul lásd az ágyából való kis szalma-darabot!)

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeretetláng litánia és a rózsafüzér eredetisége

Sokakban merült fel a kérdés, néhány imádság és imaszokás eredetét illetően.

1) Az un. Szeretetláng Litániát egy ágyhoz kötött pécsi pap Dr. Kálmándy László írta 1977-ben. Ő egyike a tizenkéthetes böjtöt vállaló "tizenkét papnak”. Erzsébetet és e sorok íróját személyesen ismerte és olvasta a teljes lelki naplót is. Személye jelentős szerepet játszott a katolikus "röpiratok” (gépelmények) írásában, terjesztésében. Nevéhez köthető számtalan korabeli "Gobbi üzenet” fordítása is, Mária Papi Mozgalma számára. Ő írta "Dr Szentmihályi Gábor" álnév alatt az első Teológiai Szakvéleményt a Szeretetlángról! Több gyönyörű imát is írt, épp ezért érthetetlen, hogy a Szeretetláng Litánia formájánál miért hagyta el a litániáknál szokásos felvezető és utókönyörgéseket!? (Azóta már pótolva lett!)

2) A „Szeretetláng Rózsafüzér” a Németországban nyomtatott szeretetláng füzetek révén lett ismert hazánkban. Ennek folytán azt tartotta mindenki, hogy egy német pap írta (Róth Anna Tarzicia IML nővér fordításában). Lényegében csak a rendszerváltás tájékán lett közismert, hogy egy Anna nevű Pécs környéki asszony írta, égi indíttatásra. A füzetkék hátulján népszerűsített un. "Szeretetláng rózsafüzér" Erzsébet asszonynak tetszett, de az Égiek nem szóltak róla és a benne elhangzó "Szeretetláng könyörgés" ígért érdemein kívül, búcsú-kiváltsága nincs (ellentétben a rendes /Domonkos/ rózsafüzérrel)!

Ami felróható, hogy zavart kelt a közös imádságokban, miszerint Szeretetláng rózsafüzér alatt egyesek a "Szűz Mária Fájdalmas és Szeplőtelen Szent Szíve" kezdetű (fogalmazvány-füzért), míg mások a rendes "Domonkos" rózsafüzér Üdvözlégyeibe illesztett Szeretetláng-betétes mondását értik. Nem beszélve arról, hogy e megnevezéssel tartják számon a szív alakú szemekből álló szentolvasót is! (Melynek – egyébként kiváló – ötlete sem Erzsébet asszonytól származik!)

3) A piros szívekből álló szentolvasó készíttetésére szintén a dunántúli látnok asszony 'kapott indíttatást' 1986-87-ben. Így Erzsébet ezt már nem ismerhette! Ez az amúgy szép és találó kivitelezés, egyébként nem feltétele a Szeretetláng könyörgéssel mondott rózsafüzérezésnek!

    Megjegyzés: Valamennyi Mária-jelenés a „Domonkos Rózsafüzér” imádkozását kérte kiváltságoltjától és ez áll a Szeretetlángra is! Erzsébet asszonytól is a Szűzanya a "rendes" rózsafüzér imádságot kérte (a Szeretetláng fohász hozzáfűzésével!) Erre vonatkozóan lásd a Lelki Napló:  I/110; II/114; III/193; III/206; IV/27; IV/.29; IV/36. bejegyzéseit! Sajnos el kell mondani, hogy a fenti – "Szűz Mária Fájdalmas és Szeplőtelen Szent Szíve" kezdetű (kis-rózsafüzért) – kegyelmi értéke és kiváltsága nem egyenrangú, sem a "rendes" rózsafüzérrel, sem az "Isteni Irgalmasság rózsafüzérével" (Fausztina Napló 476) melyeket az Úr Jézus és Anyja, a pápák sora és a szentek ajánlanak, az Egyház pedig a legmagasabb szinten búcsúkkal látta el!  (Higgyék el, nem mindegy!)

    Egyébiránt, az ismeretlenség homályából előtérbe kerülő különféle "rózsafüzér-láncima" ötletek, gyakran zavart okozhatnak a hívek közösségében (mint fentebb említettük), mert esetenként megosztják, háttérbe szoríthatják a közismert, az Egyház által jóváhagyott, a szentek által ajánlott – a konkrét égi- és egyházi kiváltságokkal rendelkező – szentolvasó imádkozását! Azt azonban el kell ismerni, hogy a "Szeretetláng rózsafüzér" feltűnően gyorsan elterjedt az egész világon! Ebből fakadóan, tehát két dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül:

a) Minden jó szándékú istendicsőítés a Szentlélek indíttatására történik (lásd 1Kor 12,3)! 

b) A klf imakezdeményeket sokan imádkozzák! Üdvös lenne tehát, ha az illetékes Egyházi Hatóságok megvizsgálnák és esetenként búcsúkkal látnák el ezeket, segítve ezzel Isten Népét! A kegyelmi érdemeik is nagyobbak lehetnének, az Egyház javára is! (És persze aligha kétséges, hogy szekularizálódó világunkban még a magán indíttatású ima-kezdeményezések is nagyon pozitív hatásúak!) 

Lengyelország, KRAKKÓ 1345

     1345-ben III. Kázmér lengyel király elrendelte, hogy az abban az évben elismert eucharisztikus csoda tiszteletére építsenek egy templomot, és az a Corpus Christi nevet kapja.

A csoda Krakkó közelében, egy Wawel nevű faluban történt. Tolvajok törtek be a kis falusi templomba. A tabernákulumból ellopták az Oltáriszentséget tartalmazó pikszist. Elmenekültek a zsákmányukkal, de később rájöttek, hogy a pikszis nem aranyból készült, ezért azt a Szentostyákkal együtt a faluhoz közeli mocsárba dobták. A templom papjai a pikszis keresésére indultak, de megtalálásához nem sok reményt fűztek. A sötétedés után azonban különös fény áradt arról a helyről, ahol a Szentostyákat tartalmazó pikszis volt a mocsárban. A ragyogó fénysugarak több kilométerről is láthatóak voltak. A rémült falusiak megdöbbentek a látottakon, és azonnal jelentették a krakkói püspöknek. A püspök háromnapi böjtöt és imádságot rendelt el. A harmadik napon körmenetet szervezett a mocsárhoz, ahol megtalálták a különös fények forrását, az ép Szentostyákat tartalmazó pikszist. A nép Istent dicsérve ünnepelte a csodát. Úrnapján évente megemlékeznek a csodáról a krakkói Corpus Christi-templomban.

A csodát megjelenítő freskók, az esettel kapcsolatos iratok és dokumentumok a krakkói Corpus Christi-templomban találhatók.

     Augusztus elsején Liguori Szent Alfonzra emlékezik az Egyház. Az itáliai katolikus teológus, egyháztanító a Redemptorista Rend megalapítója, a barokk kor katolikus erkölcsteológiájának egyik legjelentősebb alakja volt. Jogi, zenei, művészeti tanulmányok után lett pap.

     Liguori Szent Alfonz (Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) az egyik legnagyobb Mária-tisztelő, egyháztanító, rendalapító, püspök, valamint a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakja.

Szállj le emésztő tűz, szállj le mennyei szeretet!
Eméssz el bennem mindent,
ami szent Fölségednek nincs kedvére,
hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul a tiéd legyek.
Csak ezért akarok élni.

(Liguori Szent Alfonz imája)

Liguori Szent Alfonz, könyörögj érettünk!

Istenünk, te Egyházadban mindig új példaképeket állítasz elénk, akik megmutatják nekünk az erényes élet útját. Segíts testvéreink szolgálatában úgy követnünk Liguori Szent Alfonz püspököt, hogy egykor vele együtt a mennyei jutalomban is részesedjünk.

„Arckifejezése nyugodt és derűs volt, mintha élt volna.”  

     A lélekharang ismét megszólalt, mire a hitközséget mélységes fájdalom fogta el. Könnyes szemekkel mondogatták: „Meghalt a mi szent lelkipásztorunk!”

De a környező falvak templomai is harangoztak, tudatva mélységes részvétüket.

Szentünk halálhíre villámgyorsan terjedt, a sürgönyök minden­hová elvitték a hírt. Tömegek indultak meg Ars felé. Már augusz­tus 4-én reggel feketéllett az út a tömegektől.

Vianney már évekkel előbb kifejezte ab­béli kívánságát, hogy halálakor ne vetkőztessék le. Elsősorban attól tartott, hogy önsanyargatása nyomait meg fogják látni. De ezt a tilalmát nem vették tekintetbe, sőt, a szívét eltávolították, és egy fiolába vért vettek tőle! (Lásd alább!) Reggeli öt óra tájban átöltöztették és reverendát, harisnyát, stólát adtak rá, majd a földszinti szobába vitték. „Arckifejezése nyugodt és derűs volt, mintha élt volna.”

Kezdetét vette a negyvennyolc órai szakadatlan felvonulás. Önkéntes rendőrség tartotta fenn a rendet. Persze mindnyájan látni akarták a lelkipásztort. A bebocsátottak csak egy Miatyánk és Üdvözlégy elmondása idejéig maradhattak a szobában. A fiúintézet két növen­déke szüntelenül hozzáérintették a szenthez a kegytárgyakat. Kiürítették az összes Ars-i kegytárgy üzletet, és az asszonyok kötényszámra vitték a kereszteket, rózsafüzéreket, érmeket, mint kiderült anélkül, hogy fizettek volna! 

Raffin, a Trévoux-i közjegyző hiába pecsételte le a paplak egyes helyiségeit, a jámbor lopásokat nem lehetett megakadályozni. Egyesek vakmerőségét már a rendőrségnek kellett erőszakosan megakadályoznia.

A halott-látogatást augusztus 4-én délután egy félórára felfüggesztették, amikor első ízben sikerült az Ars-i plébános arc­vonásait lefényképezni. Készítettek is róla végre képeket a fotográfusok, és a „modell, ezúttal nem tiltakozott”! A portrék néhány darabját „élővé” retusálták.  (Lásd az alábbi képet!)

A temetést augusztus 6-ára tűzték ki. Előtte való este oly tömegek érkeztek Ars-ba, hogy az ennivalóban csakhamar hiány állott be. A tömeg nagyobb fele, miután szállást nem tudott kapni, kénytelen volt a templomtéren a csillagos ég alatt tölteni az éjt. De ennek ellenére senki sem tágított!

Augusztus 6-án nyolc óra tájban 300 pap és szerzetes, 6000 hívőből álló menet alakult. A nyitott koporsóban látható volt a megdicsőült holtteste. Amikor a koporsót felemelték, a tömeget ugyanaz az ellenállhatatlan lelkesedés fogta el, mint az ő életében. Mindenki a koporsóhoz akart férni, hogy utoljára szemlélje az Ars-i plébános arc­vonásait. Végre megindulhatott a menet és Vianney Jean-Marie Baptiste még egyszer végighaladhatott kedvelt községe utcáin. És ez bizony nem gyász-, hanem diadalmenet volt. Fehér ruhás leányok, karinges papok mögött következett a nehéz ólom és tölgykoporsó, amit felváltva vittek, papok, Iskolatestvérek és az Ars-i legények. A szomszéd községek harangjai elvegyültek a tömeg hangos zokogásába.

A menet a templomtéren állapodott meg. A koporsót a kereszt tövébe helyezték. Langalerie megyéspüspök végezte a temetési szertartást és emlékbeszédében a következőket mondta:

‒ Jól van, derék, hű szolgám! Menj be urad örömébe! (Mt 25,21) Kedves híveim, elmélkedjünk néhány pillanatig e sokat ígérő szavak fölött, amelyek bennünket ez alkalommal bizalommal és vigasztalással töltenek el. De a szavak egyben üdvös figyelmeztetést is foglalnak magukban, annak a nevében mondom ezt, ki ezentúl csak életének példája és talán sírjának csodái által fog hozzátok szólni. – Majd rövid vonásokban az Ars-i plébános emberfölötti életét vázolta. – Hosszú évtizedek, talán századok óta nem alakult ki hasonló körülmények között olyan papi élet, amely annyira eredményes, annyira szent, annyira elfoglalt, annyira foglalkoztatott és annyira az isteni szolgálatban felőrölt élet lett volna, mint az övé!

(Források a 2. részben!) (folyt.)