Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 11 (1961-től 1963-ig)
1961. július 13-tól Kármelhegyi Boldogasszony ünnepéig, három egymást követő napon ébredéstől elalvásig, Erzsébet asszonynak elbeszélése szerint, olyan megmagyarázhatatlan istenélményben volt része, melyet még később is, alig tudott szavakba foglalni! Idézve őt: „Az élmény olyan átható és szünet nélküli volt, hogy folyamatát csak az szakította meg, ha szólt hozzám valaki. Ez minden kételyt kizáró, mindenen kívülálló, és mindent felülmúló istenélmény volt; egy belső nyugalmat és békét biztosító szelíd érzés. Csak később éreztem rá, hogy ez, az Úr Jézus szavak nélküli bemutatkozása volt.”
Visszazökkenve a hétköznapokba az özvegységgel járó sok gond, fárasztó munka annyira felőrölte lelki összeszedettségét és kitartását, hogy rendkívüli isteni kegyelmek nélkül már eltávolodott volna Istentől. Az állandó sok munka, a puszta létfenntartásért folytatott hosszas küzdelem homállyal borította el lelkét. Úgyhogy a „háromnapos kegyelmi áradat” önmagában már csak annyira volt elég, hogy megtartsa magában azt a keresztségi fogadalmat, melyhez mindaddig hű maradt. Erzsébet asszonyt a szinte „bibliai nagyságrendű” szenvedés annyira felőrölte már, mint Jóbot, de talán épp ez tette őt is alkalmassá – az Isten örök tervei szerinti –, nagyobb kegyelem befogadására! (vö I/1)
Bizonyára ez az eredendő kegyelem-éhség késztette Erzsébetet, hogy bakfiskorától kezdve a szerzetbe vonulást tervezze! Ám, elfogadta a Gondviseléstől, a családanyaság „szerzetét” is, mégpedig hősies fokon. A világban kellett ugyan élnie, de legkevésbé sem a világnak élt, de ez visszafelé is érvényes volt. Amellett, hogy mélyen hívő volt, a mindennapi életben nagyon is „racionális” tudott maradni. Minderre, bizonyára a nehéz gyermekkora edzette meg.
Az Úr Erzsébetet kemény megpróbáltatásaival, nehéz döntés elé állításaival, valami egészen nagy dologra készítette elő: „...Azért illesztettelek családod körébe, hogy lássák, hogyan kell és hogyan lehet egyszerre a családnak és Istennek élni, szolgálni.” (III/194) Az embert próbáló kihívások végigkísérték az életét. Csaknem 20 évnyi heroikus küzdelem után – látva gyermekei önállósulását –, Erzsébet 1961-re úgy érezte, hogy végre megpihenhet. Ez a dátum hozta el számára azonban élete főhivatását, azt az Égi megbízatást, melyet neki kellett a világ felé ismertté tennie. Ám ezzel egy időben, az eddiginél még áldozatosabb családi feladatot kellett felvállalnia, miközben az Úr többször sürgette, hogy „mondj le önmagadról!” (Lásd I/1-15)
1961. Karácsonyán a harmadik fiú is megnősült. Ő volt a hatodik gyermek. (I/8)
1962. novemberében kötött házasságot a legidősebb fiú, (II/118) (akinek házasságából három kisgyermek született, de mire a legkisebb is betöltötte első évét, édesanyjuk 1965. augusztus 22-én meghalt! Az apa, teljesen összeroppant és szívére ment párja elvesztésének fájdalma.)
1963. Erzsébet asszonyt egyszerre érték testi és lelki megpróbáltatások, feladatok. Mindent százszor is átgondolt, józan emberi esze és a szeretet parancsa elvárása szerint. Realista, mondhatni racionalista volt és a misztika lényegében idegen volt beállítottságától. Az pedig, hogy Üdvözítője megszólította – bármily meggyőzően is –, nem oszlatta el benne a „benső hangok” iránti természetes óvatosságát. A revelációk, melyet (saját szavai szerint) lelke mélyén hallott, lelki naplója tanúsága szerint is megzavarták őt, és felelősségtudatából fakadóan a kételyek alig szűnő gyötrelmét okozták neki! A vele történteket szerette volna szakemberekkel megkonzultálni, nyilvánvaló tehát, hogy számtalan papot keresett fel iránymutatásért, de ők kevéssé segítették az eligazodásban, nem támogatták bontakozó küldetésében, sőt inkább csak fokozták félelmét! Az egyik gyóntató pap azt mondta neki, hogy az ilyen dolgok jöhetnek Istentől, az ördögtől és saját magunktól is. Különösen az utóbbi két lehetőség aggasztotta!
Végére akart járni benső élményei „valódi forrásának” és elhatározta, hogy pszichológiai vizsgálatnak vetteti alá magát. Felkeresett két-három szakembert is, akik azonban idegbetegséget, vagy mentális zavart nem fedtek fel nála. (Vö. II/102-105; III/221-223)
Az Úr egyre csak sürgette a mindenéről való lemondásra (I/8; I/18; I/47;III/141;IV/9), és a Vele való csendes magány keresésére (II/62), ugyanakkor családanyai kötelességének érezte Erzsébet asszony, hogy életkezdő gyermekein, a lehetőségei szerint segítsen.
Naponta járt szentmisére, rendszeresen adorált, sőt még a templomkulcsot is elkérte a plébánostól, hogy csendes magányban maradhasson Üdvözítőjével (I/13). (A sekrestyés Teréz nővér megelőzően Szegeden volt iskolaigazgató!) A családi házban gyermekei javára lemondott a lakrészéről is. Szó szerint nem volt hová lehajtania fejét (I/7-8).
